A szellem szinte kirobbant a palackból, és ahelyett, hogy néhány velős mondattal fejezte volna ki, mennyire nem tetszett neki a szóhasználat vagy az Őt ért sértés, inkább egy csattanós pofonnal jutalmazott, a fizikai fájdalom viszont eltörpült amellett, amit valójában belül éreztem. De azt is csak néhány pillanatig, mert a fájdalom olyan mérgező haraggá alakult, hogy még felfogni sem volt időm, de már robbant a következő bomba. Egymást követték a dühösebbnél dühösebb szavak, az, hogy nem vár már tőlem semmit, és hogy mennyire más volt, ahogy Ő megélte mindazt, ami történt. És ezen még meglepődni sem tudtam, hisz olyasvalaminek volt elszenvedője és olyasmit tett, amit nem tudott egy csettintéssel meg nem történtté tenni, főleg nem egy bájos és kedves mosollyal elintézni. És hiába jöttem ide utána, hiába próbáltam magamhoz ölelni, úgy lökött el, mintha nem is lennék más, csak egy a sok közül, akik miatt ma este megmérgezték a lelkét, az életét, a szívét... voltaképpen mindent. De én kibaszottul nem egy voltam a kalapban, nem ezt kellett volna, hogy jelentsem neki, és ha nem is tudtam olyan vígaszt nyújtani, amire szüksége lett volna, legalább az esélyt meg kellett volna adnia, hogy jóvá tegyem. Nem tette, és hirtelen már nem is volt fontos, hogy minek lát vagy minek nem, mert mindig ez lesz majd a vége. Én mindig csak ez lehetek, egy szívtelen, önző szörnyeteg, és nem tudtam elérni, hogy máshogy gondolja, vagy hogy akár... esélyt adjon. A picsába az egésszel. - Ahhoz nem kellett volna hazajönnöd velem, hogy eldöntsd, mi legyen a következő ostobaságod - szúrtam oda zárszóként, száraz, sértett hangon, szavaimból pedig sütött a düh, de már késő volt visszaszívni. És talán nem is akartam őket semmissé tenni, jelenleg pedig, legalábbis a pofon óta, kicsit sem érdekelt, hogy milyen színben tűnök fel előtte. Mert Ő írta meg nekem, és választást sem hagyott, sem arra, hogy jóvá tegyem, sem arra, hogy együtt megoldjuk. Még azelőtt bevágta előttem a fürdőszoba ajtaját, hogy kiléptem volna a hálóból, de mikor megtettem, olyan vehemenciával vágtam be mögött, hogy a lap kis híján kiesett a tokjából. Nem tudtam csillapodni, a harag újra és újra végigmarcangolta zsigereimet, szinte küzdve azért, hogy ne tudjak tovább lépni. Mert nem akartam beismerni, hogy talán tévedek, és hogy... bármit is mondott, még így is kurvára szüksége volt rám, de ahogy legutóbb, most sem vállalta volna fel csak úgy. Ez pedig egy pillanatra megtorpantott, miközben lefelé szeltem a lépcsőfokokat, egy mély, hatalmas sóhajjal pillantva fel, mintha a falakon is átláttam volna, majd folytattam az utamat, meg sem állva a dolgozószobáig.
Csillapítanom kellett a szinte támadó gondolatokat, ez motivált, mikor rámarkoltam az egyik vodkás üveg nyakára, pohár nélkül helyezkedve el a kanapén, és miközben néha egy-egy nagyobb kortyot vettem belőle, elvétve az órára pillantottam. Bármit is mondtam arról, hogy felesleges volt velem hazajönnie, ha úgyis egyedül akarja megoldani ezt is, valójában esélyt sem adtam volna neki másra, az ellen pedig, hogy újra megtörténjen, ami legutóbb, készen álltam bevetni Kirill-t. Aki végül néhány óra elteltével haza is ért, rövid, tömör szavakban foglalva össze, hogy mire jutott Igor holtestével, és hogy bármi is történt a mosdóban, annak ránk nézve nem lesz következménye. Az este első megkönnyebbült sóhaját produkáltam, mikor nagy nehezen eljutott mindez a tudatomig, de csak ezek után kapta parancsba, hogy nem mozdulhat el Iris mellől, ez pedig vonatkozik arra is, hogy ha kell, hát addig álljon vigyázzban a kibaszott ajtaja előtt, amíg szükséges. És most szükséges volt, mert bármikor jöhetett egy újabb isteni sugallat, ami arra késztette volna, hogy lelépjen, de ezúttal minden akadályt megteremtettem ahhoz, hogy ne tehesse.
Egy nagy sóhajjal ültem vissza a kanapéra, továbbra sem tágítva a vodka mellől, mélyen elmerengve néhány gondolatban, miközben újabb és újabb korty alkohol csúszott le a torkomon, és még azelőtt elnyomott az álom, hogy egyáltalán eszembe jutott volna felfonulni a szobába. De ez sem jelentett enyhülést, álmaimban újra és újra visszaköszönt, ami történt, az pedig, hogy ismét nem feküdt mellettem, hogy nem bújt hozzám, sötét árnyként telepedett rám.

Magam sem tudom, hogy mire számítottam, mikor lényegében kitépte magát karjaim közül, és visszakanyarodott ahhoz, hogy Ő ezt majd egyedül megoldja, mert csak egyedül képes rá, a szavak hallatán pedig képes lettem volna puszta kézzel nekiesni bárminek, amiben egy kicsit is kárt tehetek, hátha levezeti azt a váratlan feszültséget, ami újra eluralkodott bennem. Túl korán éltem bele magam, hogy talán most már rendben lesz, elvégre nem lökött el magától az első pár pillanatban, de az, ahogy végül mégis megtette, jóval kegyetlenebb húzás volt, még ha nem is tudatosan pusztította magát, és ezzel együtt engem is, páros lábbal tiporva bele abba az egyedüli kötelékbe, aminek képesnek kell lennie arra, hogy megoldjon egy ilyen helyzetet, vagy legalábbis csillapítson rajta. Kettőnk közül Ő volt az, aki soha nem adta fel, én már jóval előbb kihátráltam az ilyen helyzetekből, kicsit sem törődve a drámával vagy mások lelki világával, mert egyszerűen csak nem érdekelt, de most itt állt előttem az a nő, aki átbillentette a mérleg nyelvét, elérve, hogy Rá figyelni akarjak, arról már nem is beszélve, hogy úgy törődtem Vele, mint előtte még senki mással. És tudtam, tisztában voltam azzal, hogy szembe kell néznem majd azzal, amit mondtam és tettem a mosdóban, mert úgy volt egyedül, hogy ott álltam mellette, de bárhogy is gondolkodtam rajta, újra így döntenék, ha ez az ára annak, hogy ne essen bántódása.
Mégsem tudtam uralkodni magamon, szinte éreztem, hogyan csapnak össze felettem a hullámok, a düh pedig, amit életre hívott bennem, kibaszott piócaként kezdte szipolyozni a véremet, egyetlen pillanatot sem hagyva, hogy józaníthassak a fejemen. És nem is akartam, mert épp azt tervezte, amit legutóbb, egyszerűen ki akart zárni, hogy megoldhassa egyedül, és amint eljutott a tudatomig, hogy mit is jelent ez valójában, már nem volt megállás. Olyannyira nem, hogy vissza is fordult, arra pedig, hogy lecsavar egy pofont, még ebben a feszült helyzetben sem számítottam. A csattanás után hosszú pillanatokig más sem visszhangzott a fülemben, érezve, hogyan kap vörös színt a bőröm azon része, amit érintett tenyerével, miközben állkapcsom megfeszült, szemeim pedig újra Rá szegeződtek, de itt már nyoma sem volt annak a békés szándéknak, amire eddig legalább a törekvésem megvolt.
Mellkasa az enyémnek feszült, bár jelenleg többre értékeltem volna, ha minél távolabb kerül tőlem, a düh pedig, ami egyértelműen megcsillant tekintetében, csak tovább szította bennem a tüzet, egyértelművé téve, hogy bármi is történt ma, azt már nem leszünk képesek nyugodtan megbeszélni, és hiába gondoltam, hogy tanultunk a legutóbbi esetből, úgy tűnt, hogy ezúttal sem egymásban fogjuk megtalálni a nyugalomnak azt a kis szigetecskéjét, ami a hétköznapokban erőt adott ebben a kibaszottul nehéz világban. - Mert szerinted én fel voltam készülve erre? Vagy én akartam így? Hogy mindenáron be akartam bizonyítani, hogy az én világomban nem lehet tiszta kézzel leélni egy életet? A pokolba, Iris, mégis mit vársz tőlem? - emelkedett meg a hangom, ekkor már nem is válogatva a szavakat, de tudtam, hogy a legrosszabb még így is hátravan. - Érted tettem, nem magamért - érte el a hangom a tetőfokát, legalább olyan vehemenciával vagdosva hozzá a szavakat, ahogy Ő tette az imént, ekkor azonban már nem az iménti pofon miatt volt vörös a fejem. - Két kibaszott másodpercem volt dönteni, hogy akarlak-e rácsok mögött látni életünk hátralévő részében, ha valaki észreveszi, hogy mi történt, és hidd el, hogy nem ez volt a legrosszabb lehetőség - léptem el tőle inkább, még mielőtt kedve támadt volna újra felém lendíteni a kezét, ujjaim feszülten a hajamba túrtak, így nézve vissza rá jó pár méterrel távolabbról. - Egyedül akarod megoldani? Akkor oldd meg egyedül - folytattam tovább, már végig sem gondolva, hogy mi folyik ki a számon, pedig valahol mélyen tudtam, hogy nekem kellett volna erőt vennem magamon, és még így, ezek után is ott állni mellette, állni minden kibaszott pofont, de már nem tudtam megálljt parancsolni az indulatoknak, főleg mert egyre erősebben szorította mellkasomat a tudat, hogy ez az egész az én hibám. Én hagytam életben Igort legutóbb, én nem mentem Vele a mosdóba, és úgy egyáltalán... az én életem miatt került oda, ahová, és ez készült arra, hogy szétmarcangolja.

Ujjaim feszülten terültek szét az ajtólapon, teljes erőből szorítva, hogy még véletlenül se tudja becsukni az orrom előtt, de nem adta jelét annak, hogy ez járna a fejében, ez pedig valamelyest könnyített rajtam. Arra viszont nem vettem volna mérget, hogy a közeljövőben akár egy pillanatra is lesz okunk fellélegezni, mert mindaz, ami ma este történt, olyan mélyen nyomta ránk a bélyegét, hogy azt nem lehetett néhány szóval és egy bocsánatkéréssel elintézni. Pedig, legszívesebben úgy intéztem volna el, ahogy mindig tettem, de Ő nem olyan volt, mint a többi emberem, nem fordíthattam hátat neki, sőt mi több, az embereim nem is álltak meg velem szemben úgy, hogy majd' meghasadtak a rájuk nehezedő teher alatt. És ha meg is álltak volna, nem foglalkoztam volna velük, mert ilyen voltam, ez adta a személyiségem egyik felét, régen pedig a teljes egészét, most mégis a másik énem tartotta annyira szigorúan azt a kibaszott ajtót, remélve, hogy legalább meghallgat, és nem tessékel melegebb éghajlatra. Bár, ehhez talán nem is lett volna jelenleg elegendő ereje, mert egyértelműen látszott arcán és tekintetén, hogy ádáz harcot vív saját magával szemben, még mindig próbálva megtartani a látszatot, amit akkor vett magára, mikor a szó szoros értelmében utasításba adtam neki, és nem tudtam elégszer megbánni, de... nem is volt más választásom. Ahogy neki sem volt, most pedig mindketten meg kellett állnunk egymással szemben, elismerve a hibákat, amiket elkövettünk, kettőnk között mégis az volt a hatalmas különbség, hogy tudtam, Ő nem gondolkodott volna fordított helyzetben, hogy érzelmi támaszt nyújtson vagy pedig dirigáljon. Én... nem ilyen voltam, a fejemben egyedül az keringett, hogy mielőbb kijusson a mosdóból, ennek pedig most meg kellett innom a levét. És kicsit sem tetszett, főleg mert annyira egyértelmű volt, hogy ennek itt még nincs vége. Mert hangja, száraz, érzéketlen szavai minden alkalommal átgyalogoltak rajtam, és talán rá is szolgáltam, de isten lássa lelkemet, én annyira próbáltam jóvá tenni, mint előtte talán még soha semmit.
A pontot mégis az tette fel az I-re, mikor zokogásban tört ki, majd lábai megadták magukat, én pedig nem is haboztam, hogy utána induljak, és mögé helyezkedjek. Finoman érintettem meg, csak hogy megtartsam vállainál fogva, úgy húzva karjaim közé, mintha végre ismét egy hullámhosszra kerültünk volna, gyengéden suttogva a fülébe, miközben átöleltem, ez az ölelés most mégis más volt. Egyetlen pillanatában sem hasonlított azokra a forró, hosszú ölelésekre, amikből kiszakadni sem voltam képes, és ezt csak megerősítette szavaival, mikor újra arról kezdett beszélni, hogy egyedül kell megvívnia a csatát. Egyetlen pillanat alatt taglózott le, és rombolta le bennem mindazt, amit az elmúlt másodpercekben hittem vagy épp felépítettem, mondván, hogy talán innen, még ha felfelé egyelőre nem is, de lefelé sem visz majd az út, erre úgy tűnt, hogy még mélyebbre kerültünk, mint ahol a kocsiban ülve voltunk egymástól. Hiába tartottam a karjaimban, még soha nem éreztem ennél messzebb, de ahelyett, hogy a fájdalom keserűség formájában ült volna ki arcomra, inkább a dühömet korbácsolta felszínre, szinte érezve, hogy az ostor felhasítja a bőrömet, így nézve utána, mikor lényegében kitépte magát az ölelésemből. Nem tudtam uralkodni arcizmaimon, hitetlen mosolyra rándult ajkam, mikor sebekről és a fertőtlenítésről beszélt, én pedig lassan feltápászkodtam, de már nagyon távol álltam attól, hogy úgy akarjak tenni, mintha egyedül én basztam volna el. - Akkor elárulnád, hogy mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem a hátától, ahogy feléledt a hangom, feszülten tárva szét karjaimat, de körmeim ekkor már ismét tenyerembe vájtak. - Vagy tényleg hagyjalak egyedül, hátha megint azt súgják majd az ösztöneid, hogy ideje ostobaságot csinálni? - léptem közelebb hozzá, azzal sem törődve, ha közben nem fordult felém, ha pedig tényleg elindult a fertőtlenítő után, én is arra vettem az irányt, tudtára hozva, hogy részemről még nem jött el a beszélgetés vége, bár, ebből az állapotból jelenleg aligha láttam kiutat. Vagy inkább lehetőséget, hogy visszatérjünk oda, ahol ha csak egy kicsit is, de hajlandó volt figyelni rám.

Hallani sem akartam arról, hogy Ő majd egyedül megoldja, még ha minden mozdulatával és lépésével igyekezett előkészíteni azt, hogy ezt nyélbe is üthesse. Már régen a lépcsőn járt, mikor megközelítettem a fokokat, szinte látva magam előtt, hogy egyetlen pillanaton múlhat, hogy bezárja előttem a hálószoba ajtaját, nem mintha egy ajtó akadályt képezhetett volna előttem, és ezt pont ma este sikerült bebizonyítanom neki, még ha nem is fogott fel belőle semmit. Mert hiába viccelődünk néha, hogy engem egy kibaszott zár nem fog megállítani, de tisztában kellett lennie azzal, hogy tényleg megteszem, ha kikényszeríti belőlem, és jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy készült vállalni ezt a kockázatot. Pedig tényleg minden porcikám arra vágyott, hogy kezdetét vegye az a párbeszéd, amit a mosdóban álldogálva nem engedhettünk meg magunknak, és ha beszélni nem is akart róla, de nem szabadott volna, hogy meneküljön előlem. Csak a szerencsén múlott, hogy egy jól időzített mozdulattal végül elkaptam az ajtót, még mielőtt egyenesen az orrom előtt csapódott volna be, és bár éreztem rajta, hogy még kísérletet tesz becsukni, de a  tenyerem nem engedte, olyan erővel tartva, hogy semmi esélye nem maradt ellenem.
Végre beszélni kezdett, de továbbra sem győzött meg, hiába árulkodtak szavai nyugalomról, mert ha hangja épp nem is árulta el, de tekintete mélyén ott ült valami, ami eddig még soha nem dobott ekkora súlyt íriszeire, ebbe pedig még a szívem is belefacsarodott. Nem tudtam nem magamat hibáztatni azért, hogy egyáltalán lehetőséget hagytam annak a féregnek a legutóbbi alkalommal, pedig itt, a kibaszott lépcső alján kellett volna puszta kézzel kibeleznem, ehelyett a vére most Iris kezén száradozott, méghozzá úgy, hogy tudtam, ez egy életre rányomja majd a bélyegét. A puszta gondolatba is befeszültem, ezen pedig az sem segített, hogy megértésről beszélt, mert talán már nem is arról volt szó, hogy megértette-e, miért tettem, hanem hogy... most ne csinálja ezt. Se magával, se velem, mert szinte a szemeim előtt zárta le magát, olyan magas falat téve kettőnk közé, hogy alig láttam át rajta, és ha volt valami, ami igazán rám hozta a frászt, hát az épp ez volt. Hogy nem láttam Őt, mert nem akarta, hogy lássam, mintha tényleg egyedül akart volna megbirkózni ezzel, de ha valamit, hát ezt nem voltam hajlandó engedni neki. - Nem tudtam, hogyan hathatnék rád, Iris - bukott ki belőlem tanácstalanul, mikor rám olvasta a parancsolgatást. - Ott térdeltél egy holtest mellett, csurom véresen, muszáj volt... - akadt bennem a gondolat, néhány hosszú pillanatra lehunyva szemeimet, miközben nagy levegőt vettem, ekkor viszont már éreztem a hézagokat azon a falon, amit maga köré vont, szép lassan szivárgott át rajta mindaz, amit rejtegetni próbált előlem, és szinte a levegőben éreztem, hogy pár pillanatra vagyunk attól az összeomlástól, amit azóta tologattunk magunk előtt, hogy arra kértem, szedje össze magát.
Ahogy viszont elhagyta ajkait a kemény valóság, az, ahogy gyilkosnak nevezte saját magát, már nem hevesen dobbant a szívem, inkább ütemeket hagyott ki, némán állva vele szemben, míg el nem engedte az ajtót, és bár nem léptem át a szoba küszöbét, de végig rajta tartottam a szemeimet. És jól is tettem, mert amint tudatosult benne, hogy mi is történt, mintha tényleg eltűnt volna a maszk, a zokogás pedig, amit épp én fojtottam belé Igor holteste mellett, most úgy tört fel belőle, hogy szinte azonnal cselekvésre késztetett. Vállaira simított mindkét kezem, mögé ereszkedve, miután a padlóra kuporodott, egyre csak közelebb húzva magamhoz, halkan próbálva csitítani, de világos volt, hogy ez ide kevés. Most nem elég. - Megbirkózunk vele - húztam minél szorosabban magamhoz, finoman fonva át rajta a karomat, így suttogva a fülébe, de csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyivel másabb most ez az érzés. Mintha kicsit sem nyugodott volna meg attól, hogy végre kettesben maradtunk, ez pedig olyan baljós érzést költöztetett a gyomromba, hogy képtelen voltam szabadulni tőle.

Éledezni kezdett bennem az indulat, amit csak tovább szított azzal, hogy se szó, se beszéd, kiszállt a kocsiból, és úgy indult el befelé, hogy közben rám sem nézett, de még csak egy kibaszott szót sem szólt. Volt egy részem, ami azt súgta a fülembe, hogy meg kell értenem, ami történik, mert olyasmin ment keresztül, amit nem tudok minden ízében átérezni, de ezzel még azt az utat is elvágta közöttünk, amibe eddig kapaszkodtam. Mert azt hittem, hogy amint megszabadulunk attól a mérgező, véres közegtől, legalább előttem ki meri majd tárni a szívét, és elmondani, hogy mi történt, vagy hogy Ő hogy élte meg, de ehelyett nem jutott más, csak jeges közöny, dac és ridegség, és mindez kicsit sem nyerte el a tetszésemet, főleg nem az Ő előadásában. És tudnia kellett, ismert annyira, hogy tudja rólam, mennyire nem fogom ezt szó nélkül hagyni vagy épp jól viselni, főleg nem fogom tárt karokkal nézni, hogy itt hagy anélkül, hogy bármit is mondott volna, de nagyon úgy tűnt, hogy erre nekem kell majd emlékeztetnem. De még mindig nem tudtam, hogy hogyan is csináljam, mert Vele soha nem akartam úgy bánni, mint az összes többi emberrel az életemben, Ő volt az egyetlen, akit a kivételek közé emeltem, még ha a védelme érdekében talán túl keményen is bántam vele. De a pokolba, miatta tettem, azért, hogy ki tudjon szállni ebből a rohadt autóból, és utána be tudjon lépni a ház ajtaján. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy végre itt legyek neki, úgy zárkózva be, mintha soha nem engedett volna közel magához, és jelenleg, ahogy távolodott tőlem, olyan volt, mintha két idegen távolodna egymástól, pedig... kurvára nem akartam ezt érezni. És nem akartam ezt látni.
Hangosan csapódott be utánam a kocsi ajtaja, legalább annyira hangosan, mint ahogy utána a bejárati ajtó is, tekintetemmel rögtön Őt követve, pislogás nélkül indulva utána, de nem zavartatta magát, szavai pedig újra és újra lecsaptak, ezen a ponton pedig már nem voltam képes nagyokat nyelve csak úgy elengedni, hogy épp semmibe vesz, ahogy azt sem, hogy épp azt próbálja beadni, hogy rendben van, amit épp művel. Mert kibaszottul nem volt rendben. - Persze, mert legutóbb is annyira bevált, hogy egyedül maradtál - válaszoltam, bár vele ellentétben az én hangom nem érzéketlenül csengett, hanem ingerülten, mit sem törődve azzal, hogy újabb sebeket tépek fel, bár, akkor megígértem neki, hogy még egyszer nem lesz akkora szerencséje, és ha tényleg azt akarta, hogy a szoba ajtajában gubbasszak, mint egy kibaszott ajtónálló, hát készen álltam arra is.
Kettesével szeltem a fokokat, így próbálva utolérni, de a nekem intézett szavai csak még erősebben markoltak gyomromra, az éledező indulat egyre vehemensebben szorított rá izmaimra, miközben torkom kiszáradt, a félelem pedig, ami mindezek mögött bújkált, olyan feszültséggel telepedett minden mozdulatomra, hogy már tagadni sem tudtam volna a jelenlétét. Mert bármi is tombolt bennem, harag, feszültség vagy düh, mind mögött ugyanaz húzta meg magát: a félelem. Az, ami szerinte bennem nem létezett, mert még mindig visszhangzott fejemben egy-két korábbi beszélgetésünk, mikor azt mondta, hogy szerinte én nem félek semmitől, pedig valójában épp testet öltött előttem mindaz, amitől rettegtem, és ami olyan indulatokat készült elszabadítani bennem tiltakozásképp, hogy lehetetlennek tűnt megfogni. - Ne csináld ezt - kaptam el az ajtólapot, mikor a szoba ajtajában végül utolértem, tenyeremmel fejtve ki erőt, hogy ne tudja becsukni az orrom előtt, de arcom már némileg kipirult, de nem attól, hogy szinte futottam utána a lépcsőn. - Sajnálom - bukott ki belőlem, bár vehemensebben, mint ahogy azt eredetileg terveztem, mert a hév úgy vette át uralmát a hangom felett, hogy szinte észre sem vettem. - Sajnálom, ami történt, és ahogy történt, de a picsába, nem volt vesztegetnivaló időnk - folytattam tovább egyre lüktetőbb szívvel, már megemelkedett hanggal, továbbra sem tudva, hogy vajon mit kellene mondanom vagy tennem, csak hogy levesse ezt a kibaszott álarcot, és végre előtörjön belőle az, amit miattam és szavaim miatt volt kénytelen elrejteni. - A pokolba, nem zárhatsz ki engem is - vettem visszább hirtelen, némileg lazítva az ajtóra kifejtett erőn, de még így is résen voltam annyira, hogy ha kell, újra nekifeszüljek.

Nem nézett rám, inkább a műszerfalat bámulta, néhány másodperc elteltével pedig, én is az útra fordítottam tekintetemet, de ahogy arra számítottam, az igazi gondolatok csak ekkor kezdtek utat törni maguknak. Mert ott, abban a szűk kis helyiségben tűzoltásra volt szükség, ahhoz pedig kellett a hidegvér, a kellő szigor és önfegyelem, amikkel normál körülmények között én magam is rendelkeztem, most mégis bekúszott a képletbe egy olyan tényező, amire nem voltam felkészülve. Mert soha, egyszer sem jutott eszembe, hogy képes lesz kioltani egy életet, főleg nem Igor-ét, az pedig, hogy mindez hol történt, csak tovább bonyolította az amúgy sem egyszerű körülményeket. Nem engedhettem, hogy az érzelmek irányítsanak vagy hozzanak döntést helyettem, mert akkor még mindig ott állnánk, és bár abban az esetben megkapta volna azt az érzelmi támogatást, amire valószínűleg szüksége lett volna, de talán egyikünk számára sem hozott volna semmi jót a holnap. És vitathatatlan, hogy ez volt a legnehezebb rész, mikor az érzelmek találkoznak a valósággal, a muszájjal, és meg kellett hoznom azt a döntést, ami nélkül talán most nem ülne itt az autóban, rólam már nem is beszélve. Most viszont nem maradt más, csak a csend, a ridegség és a közöny, amit azért erőltetett magára, mert arra kértem, életében először hallgatva rám, de emiatt egy kicsit sem lehettem nyugodt. Mert még csak a küszöbön toporogtunk, az pedig, hogy mi várt ránk, csak akkor derül ki, ha beljebb merészkedünk.
És tettem is egy próbát, mikor felé fordulva rákérdeztem a részletekre, tekintetemmel folyamatosan Őt lürkészve, de még egy pillantásra sem méltatott, olyan rideg és száraz hangon közölve a közömbös tényeket, mintha épp olyasmiről tartott volna élménybeszámolót, ami egy kicsit sem érdekelte. Ez pedig kicsit sem nyugtatott meg, épp ellenkezőleg, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, ez valami olyasminek a kezdete, amire egyikünk sem készült fel, és ez olyan erővel markolt rá gyomromra, hogy bármivel is próbáltam nyugtatni magam, egyszerűen nem jött össze. - Nincs más, amit mondhatnál? - kérdeztem vissza szinte elhűlve, arcomra egyértelmű döbbenet ült ki, ma este talán először produkálva valódi érzelmeket, amik végre látszódtak is rajtam, annyi problémával, hogy Ő semmit nem láthatott ebből. Hisz továbbra sem nézett felém, és az első adandó alkalommal kiugrott a kocsiból, olyan sebes léptekkel közelítve a bejárat felé, mintha tényleg üldözték volna.
Hiába próbáltam mély levegőt venni, kicsit sem segített a megtépázott idegeimen, csak még ingerültebbé váltam azt követően, hogy szó szerint faképnél hagyott, így mikor én is kiszálltam, olyan vehemenciával csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját, hogy azt még Ő is hallhatta. Az indulat pumpálni kezdte a véremet, annak ellenére, hogy amikor elindultunk, még eszem ágában sem volt robbanni, nem még fogócskázni, mint a kibaszott óvodások, de mikor követtem, és a bejárati ajtót legalább akkora hévvel vágtam be magam mögött, már tudtam, hogy bármit is gondoltam eddig, annak jelenleg már nincs jelentősége. Minden erőmmel azon voltam, hogy Őt kimentsem abból a pokolból, hogy ne eshessen bántódása ma este, és hogy ne legyen következménye annak, ami a mosdóban történt, most mégsem éreztem mást, csak azt, hogy a szemében épp olyan vagyok, mint Igor volt, a legrosszabb pedig, hogy még meg is érdemeltem. - Elfogadom, ha nem akarsz beszélni róla. De legalább előlem ne fuss el - mormogtam a hátának, mikor nagyjából utolértem, bár a hangom már messze állt attól a hűvös nyugalomtól, amit az intézkedés közben hallhatott tőlem, ezúttal már azt a hangszínt találva meg, amin a hétköznapokban szóltam hozzá, némi hévvel és temperamentummal egészítve ki. Mert azt inkább nem akartam kilátásba helyezni, hogy mi lesz, ha nem áll meg, és tovább folytatja ezt az egészet.

Legalább annyira szerettem volna nyugodtan végiggondolni ezt az egész helyzetet, mint amennyire Ő kiabálni, dacolni vagy netán zokogni, de egyikünk sem engedhette meg magának, hogy itt kezdjen bele a csatározásba, amit lehet, hogy egymással, de javarészt inkább saját magunkkal kell majd lefolytatnunk. Bár, ha rajtam múlott, abban az egyben biztos voltam, hogy nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát, amit legutóbb, nem hagyom egyedül, még ha jelenleg nagy esélyt is láttam arra, hogy kizár engem, és nemcsak a hálószobából, de a gondolataiból és abból is, hogy segítsek neki túljutni ezen. Mert hiába a magára erőltetett álarc, amit reméltem, hogy soha nem fogok rajta látni, hiába a közöny vagy a maró él a hangjában, tudtam, hogy belülről ripityára tört, méghozzá a legapróbb darabokra, amiket talán soha többé nem lehet majd ugyanúgy egymásba passzintani, és jól emlékeztem arra, hogy milyen volt végigmenni ezen az úton, legalább három évtizeddel ezelőtt. De Ő nem erre született, nem ezt a sorsot szánták neki, és én sem olyan életet ígértem, aminek minden egyes napján legalább egyszer szörnyetegnek érzi majd magát. Ő volt az a jóság és gyengédség, ami kiegészítette a belőlem hiányzó részeket, úgy alkotva egy egészet, hogy közben mindkettőnk jól érezte magát, és most pedig épp azt csorbították meg, ami ezt táplálta. Nem számítottam semmi jóra, főleg a kíméletlen parancsolgatásom után, amik még így is az Ő érdekét szolgálták, nem az enyémet, és amikre szükség volt annak érdekében, hogy mielőbb rendet tegyünk itt, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Bárcsak ezt az egészet annyira egyszerű lett volna elsikálni, mint feltakarítani ezt a kibaszott mosdót.
Miután Kirill megkapta az egyértelmű utasításokat, ismét Iris-ra irányult a figyelmem, de még indulás előtt újra elé léptem, finoman kérlelve, hogy nézzen rám, mintha abban bíztam volna, hogy pár perc leforgása alatt eltűnik íriszeiből az a kegyetlen üresség, ami ezúttal kicsit sem kellemes értelemben vágott végig rajtam. Szó szerint fájt, és ha eddig képes is voltam arra, hogy ridegen dirigáljak annak érdekében, hogy elkerüljük a következményeket, ezen a ponton megszakadt a kitartásom, és kiszakadt belőlem, hogy ne nézzem rám így. Annyi mindent tudtam volna mondani, amivel talán ekkor már rég elkéstem, és amire nem most, hanem percekkel ezelőtt lett volna szüksége, de csak bízni tudtam abban, hogy egyszer majd megérti, miért is tettem és teszem folyamatosan, de azt talán már megértette, hogy miért kellett rendbe tenni magát legalább arra a két percre, amíg kijutunk innét. Ez persze nem jelentette azt, hogy pár szavas válasza nem forgatott meg bennem is egy kést, majd véve egy nagy levegőt, elindultam utána, az ajtónál még Kirill-re pillantva, akivel csak pár másodperc erejéig akadt össze tekintetünk, de ez épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, ismét a legjobb kezekbe került az elvégzendő feladat.
Leginkább abban bíztam, hogy senki nem állja majd utunkat, nem kezdenek majd hosszas társalgásba, de ahogy egy-egy kérdés elkerülhetetlenül betalálta Iris-t, pár pillanat erejéig összefeszült a gyomrom. Először azért, mert tartottam attól, hogy nem lesz képes fenntartani a látszatot, aztán pedig azért, mert talán túlságosan is... élethűen adta azt, amire eddig azt hittem, hogy képtelen. Mintha nem is az a nő társalgott volna önfeledten, aki néhány perce még vigasztalhatatlan volt. És nem is az, aki a nap minden egyes percében olyan szerelemmel tudott rám nézni, amiről azt hittem, hogy még a mesékben sem létezik. És bár gyanútlanul tovább haladtunk, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész olyan mély törést okozott, amit nem fog kiheverni.
Úgy nyitottam ki előtte az ajtót, mint mindig, mintha tényleg minden a régi medrében csordogálna tovább, a kocsihoz érve pedig, amint beszállt, én is így tettem, még indulás előtt felé sandítva, de egy kisebb sóhajon kívül nem hallattam mást. Még nem voltunk elég messze az oroszlán barlangjától ahhoz, hogy mindketten ledobjuk a magunkra erőszakolt álarcokat, de néhány perc néma csend után, ahogy egyre távolabb kerültünk, ismét felé fordultam. - Elmondod, hogy mi történt? - kérdeztem halkan, ismét azzal a hangszínnel, amivel a hétköznapokban fordulok felé, úgy téve, mintha nem lett volna tökéletes elképzelésem az egészről, de mégis tőle akartam hallani.

Normális keretek között nem engedtem volna, hogy ennyire magába zárkózzon, és hosszú, hosszú másodperceken keresztül gondolkodtam, hogy mit is tegyek, vagy mit mondjak, ami legalább arra sarkallja, hogy hozzám beszéljen és előlem ne rejtse el, de nyers szavaim és ellentmondást nem tűrő parancsaim végül túl korán tették meg a hatásukat, olyan hűvös és rideg pillantást kölcsönözve tekintetének, hogy az én ereimben inkább attól fagyott meg a vér. Talán még bosszantott is kissé, mert semmi rosszat nem akartam neki, épp ellenkezőleg, Őt akartam kirángatni ebből a mocsokból, amibe javarészt miattam és a kimondatlan háborúm miatt beletenyerelt, de képtelen voltam ezt úgy a tudtára hozni, ahogy azt érdemelte volna. A szívemet szakította keresztbe azzal, ahogy nézett rám, majd ahogy kirántotta magát ujjaim közül, mintha csak ezzel is jelezni akarta volna, hogy bármit is teszek vagy épp mondok, ezt az ügyet nála már elveszítettem, pedig... esélyt sem adott arra, hogy józanul, tiszta fejjel megbeszéljük ezt, egy olyan helyen, ahol nem kell attól félnünk, hogy ránk nyitják az ajtót. Mert azt viszont be kellett volna látnia, hogy időzített bomba volt egy holtest mellett álldogálni csurom véresen, és egyetlen szemtanú képes lenne ízeire szedni azt a forgatókönyvet, amit célul tűztem ki.
Követtem Őt tekintetemmel, ahogy a megnyitott csaphoz sétált, és elkezdte magáról lemosni a maradék vért, mert bár én az előbb próbáltam alapos munkát végezni, de a nagy kapkodásban nem figyeltem minden részletre. Közben újra az ajtó felé pillantottam, egy nagy sóhajjal állva meg, még mielőtt kinyitottam volna Kirill-ék előtt. - Miért akarod kihozni belőlem a legrosszabbat? - kérdeztem Iris-nak címezve, mert akár tudatosan, akár nem, de tovább feszítette a húrt, ezzel viszont csak azt érte el, hogy időzített bombává váljak, nem tudva, hogy meddig leszek képes a saját nyelvembe harapni, és anélkül elintézni ezt az egészet, hogy ne gázolnék végig rajta még én is. Mert bármit is erőltetett magára, ismertem annyira, hogy tudjam, nem hiányzott neki plusz egy pofon, elég nagy kihívás elé állítottam így is, szembesítve azzal a Dimitriy-vel, akivel valójában már nagyon régóta nem nézhetett farkasszemet.
Kérdését hallva végül a zsebembe nyúltam, megvillantva a kulcsokat, de minden további nélkül nyitottam ki az ajtót, néhány rövid mondatban foglalva össze Kirill számára, hogy mit kell tennie és hogyan, arról már nem is beszélve, hogy kinek mit kell majd elhintenie Igor távozásáról. Fél szemmel Iris-ra pillantottam, majd gondterhelten sóhajtottam egyet, mert kezdtem rájönni, hogy életem egyik leghosszabb és mi több, legrosszabb estéjével nézek épp szembe, majd mikor ismét visszacsuktam az ajtót, megköszörültem a torkomat. - Mehetünk? - kérdeztem tőle, továbbra is a kulcsokat szorongatva, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne lépjek bele egy nagy adag vérbe, mert az mindenhol nyomot hagyna. Mégsem hagyott nyugodni mindaz, amit az imént látni véltem a tekintetében, és bár egyre görcsösebben markolásztam a kulcscsomót, és egyre vehemensebben martak körmeim a tenyerembe, nem tudtam megállni, hogy ne lépkedjek vissza elé, és ne vonjam arcát ismét magam felé, álla alá csúsztatva ujjaimat. - Ha elhiszed, ha nem, de tudom, hogy mit érzel - vált valamennyivel finomabbá a hangom, nagy nehezen előkaparászva magamból azt, akit eddig tudatosan próbáltam háttérbe szorítani, legalábbis addig, míg magunk mögött nem hagyjuk ezt a partit. - Nem fogom engedni, hogy bármi bajod származzon ebből, és nem foglak egyedül hagyni ezzel, csak... - Újabb keserű sóhaj bukott ki belőlem, ekkor már érezve, hogy valami szorongatja a torkomat, amit eddig szintén megpróbáltam szőnyeg alá söpörni. - Csak ne nézz így rám - fejeztem be a megkezdett mondatot,

Az önfegyelem lassan visszacsordogált belém, bár még így sem voltam teljesen nyugodt, hisz míg az egyik részem pontosan tudta, hogy mit kell tennie egy ilyen szituációban, addig a másik nem tudott dűlőre jutni Iris jelenlétével, és azzal, hogy Ő tette. Pedig elhittem róla, hogy képes ilyesmire, főleg ha veszélyben az élete, és inkább nem is próbáltam belegondolni abba, hogy mi minden történhetett ebben a kibaszott mosdóban, miután kettesben maradtak. Bármit is akart tenni vele Igor, annak csakis egyfajta következménye lehetett, és Ő minden forgatókönyv szerint a mosdó retkes padlóján végezte volna, egyedül az volt kérdéses, hogy ki teszi meg. És nekem kellett volna, de nem most, hanem akkor, mikor legutóbb megpróbált erőszakoskodni Iris-szal, ott, abban a pillanatban kellett volna kipréselnem belőle az összes levegőt, miután nem hagyok egyetlen ép pontot sem a testén, de nem tettem. Nem szabadott volna hallgatnom Kirill-re, hisz sejthettem, hogy egy olyan vadállat, mint Igor, nem áll meg, amíg levegő jut a tüdejébe, és azok után, ahogy bántam vele, számítanom kellett volna arra hogy valamilyen módon, de bosszút akar majd, csak hogy bebizonyítsa, hogy pontosan tudja, hová kell szúrnia, ha bántani akar. Azzal pedig a legkevésbé sem törődött, hogy Iris mit élt volna át, mert csak egy kurva eszközként látta Őt, amivel újra és újra mellkasom döfhet. És úgy tűnt, hogy ezt akár az élete árán is képes volt nyélbe ütni. Kibaszott csúszómászó féreg.  
Bármennyire is fájt nézni, ahogy lassan abbahagyta a zokogást, kicsit sem lettem nyugodtabb attól a közönytől is ridegségtől, amit árasztani kezdett magából, mert valami olyasmire emlékeztetett, amit minden porcikámból igyekeztem kiírtani. Akaratlanul is eszembe jutott az anyám, aki annyira más volt még, míg meg nem mérgezte apám élete, bár Ők mások voltak és más szabályok szerint élték az életüket, de én nem voltam hajlandó engedni, hogy Iris is erre a sorsra jusson. Ezer halált néztem már végig, de azt nem voltam képes végigasszisztálni, hogy a feleségem is elveszítse magát azért az életért, amire tulajdonképp miattam kényszerült. Talán ezért is próbáltam nem felvenni a szavakat, amiket felém intézett, minden hangsúlyázval azt érzékeltetve, hogy Ő nem olyan, mint én, nem tudja olyan félvállról venni, mint ahogy én teszem, de nem is vártam el tőle, hogy dermedjen kővé a szíve. Csak... azt akartam, hogy amíg ezt elintézzük, legalább addig próbáljon meg mindent és mindenkit kizárni, máskülönben nem fog menni. Maró szavai azonban túl mélyre másztak, szó szerint forró savként csordogáltak rajtam végig, még ha nem is engedtem, hogy kiüljenek arcomra az érzelmek, de javarészt ekkor kezdtem érezni azt, hogy elveszítem a türelmemet, mert látszólag semmit nem értett az egészből. - Nem, te szépen hazamész, de amíg eljutsz a kocsiig, bárki megállíthat és bárki láthat. Szóval, szedd össze magad - kezdtem bele újra, és bár az az oldalam, amit Ő ismert, és amihez hozzászokott, egyszerűen csak magához akarta volna ölelni, és el sem engedni addig, míg haza nem érünk, de most nem engedhettem a felszínre. Nem engedhettem, hogy elvigyenek az érzelmek, mert ha bárki is szemtanúja lesz ennek az egésznek, méghozzá valaki olyan, aki nem közénk való, simán eljárhat a szája. És máris olyan bizonyítékot teremtünk magunkkal szemben, amit már sokkal nehezebben mosnánk le magunkról.
Hajamba túrtam, majd kibukott belőlem egy újabb sóhaj, de bármennyire is próbálkoztam, nem bírtam ki, hogy ne lépjek oda elé újra, és ne csúsztassam egyik tenyeremet a vállára. Annyi mindent tudtam volna mondani, de még abban sem voltam biztos, hogy nem tépi ki magát kezem alól, és bár egy halk, jelzés értékű kopogás megtörte a néma csendet, továbbra sem engedtem íriszeit. Kirill tudott várni még nagyjából fél percet. Először ugyan fel akartam ajánlani neki, hogy Ő döntsön, kivel megy haza, Kirill-lel vagy pedig velem, de tanulva a legutóbbi esetből, eszem ágában sem volt újra magára hagyni, még akkor sem, ha nem kis ellenszélben kell majd dolgoznom, és lássuk be, momentán még ötletem sem volt, hogy mire számítsak majd tőle. De azt már most tudtam, hogy bármi is kapta el Őt, bármi is telepdett rá az agyára, kibaszottul gyűlöltem, mert mintha... elnyelte volna tőlem azt a nőt, akibe beleszerettem. - Kirill az - tettem szóvá, még mielőtt ismét elkapta volna a pánik a kopogást hallva. - Úgy fogunk tenni, mintha nem itt halt volna meg. Kirill-ék elviszik a holtestet - magyaráztam, majd ismét megnyitottam a csapot, ekkor már rá bízva, hogy mit ítél tisztításra magán. - Kicsit rendbe kell szedned magad.

Hiába akartam kíméletes maradni Vele, nem volt erre időnk, és minden elpazarolt másodperc magában hordozta a veszélyt, hogy valaki teljesen gyanútlanul, de megpróbál majd bejönni ide, mégis csak egy mosdó kellős közepén dekkoltunk, miközben egy hulla a saját vérében fürdőzött a padlón, és míg más helyzetben már pontosan tudtam, hogy mit csinálnék ekkor, most elvonta a figyelmemet azzal, hogy Ő is itt van. Pedig muszáj lett volna megemberelnem magam legalább annyira, hogy félretoljam, és ha mindezt a hátunk mögött hagytuk, leüljünk megbeszélni, bár, erre volt a legkevesebb esély. Minden szó, ami elhagyta ajkait, olyasvalamit árasztott magából, amit reméltem, hogy legalább tőle nem kell majd soha hallanom, még ha tudtam is, hogy szörnyetegek között nehéz tisztának maradni, de... nem tudtam elhessegetni annak a gondolatát, hogy ha én nem lépek az életébe, vagy nem hozom ide, akkor ez az egész meg sem történt volna. A jelenleg vértől nedves kezei patyolat tiszták maradtak volna, nem éktelenkedte egy seb valahol a haja takarásában, nem gázolnánk üvegszilánkokon, és a legfőbb, hogy biztosan nem Ő okozta volna ennek a féregnak a halálát. De nem ragadhattam le a pillanatban, és neki sem engedhettem, hogy leragadjon itt, ugyanazokat ismételve, és dühösen, frusztráltan vagdalózzon, miközben értékes másodperceket veszítünk, és ha valamiben biztos lehetett Ő is, hát az az volt, hogy Igor holteste nem maradhat itt, de ezt nem is Ő fogja megoldani azzal, hogy kitépkedi az összes papírtörlőt a tárolóból, csak hogy feltakarítsa a vért, aminek Igorral a kellős közepén amúgy sem lett volna sok értelme. Bármit takarítana fel, az utána újabb tócsában heverne majd mellette, épp ezért fogtam meg kezét, kíméletlenül vágva hozzá a szavakat, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy kibaszott elmebeteg, miközben törölgetni kezdtem az arcát, majd pedig a kezét tartottam a folyó víz alá. Tulajdonképpen már bármilyen reakciónak örültem volna, ami túlmutat azon, hogy mit tett, ebben a helyzetben még azt is elfogadtam volna, ha Ő is hasonló kíméletlenséggel kezd kóstolgatni, vagy megpróbál visszavágni azzal, hogy olyan szörnyeteggé vált, mint én, de ha képes lett volna tisztán gondolkodni, belátta volna, hogy nagyon messze van Ő attól, hogy egy kicsit is hasonlítson rám. És ennek ékes bizonyítéka volt az, ahogy most reagált, de én is próbáltam arra koncentrálni, hogy a lelkét kicsit... később próbáljam meg rendbe tenni, miután ezzel itt végeztünk. - Önvédelemből cselekedtél, és ettől még nem lettél olyan, mint... - bennem is akadt a gondolatmenet, mert jobbnak tűnt nem hasonlítgatni magamhoz vagy épp a társaság többi részéhez, szigorúan tartva tekintetét, bár ennek ellenére újra és újra visszatért a padlón fekvő alakhoz, amivel kicsalt belőlem egy frusztrált sóhajt. - Ha azt csinálod, amit mondok, akkor nem fogják megtudni - eresztettem el teljes egészében, hogy egy pillanatig csípőre szorítsam ujjaimat, és megköszörüljem a torkomat, majd matatni kezdtem a zsebemben, hogy előhúzzam a mobilt, és egy rövid, pár szavas üzenet után vissza is csúsztattam a zakómba. - Senki nem fog kérdézni semmit - fordultam felé ismét, egyszerű tényként közölve, hogy mik a szabályok egy ilyen helyzetben, bár, az apám volt az egyetlen, akit vagy így, vagy úgy, de muszáj lesz majd beavatnom, még ha ez azzal is járt, hogy esetleg magamra kell húznom a véres lepedőt. Tőlem legalább már megszokta, Iris viszont... - Úgy fogjuk eltüntetni innen, hogy senki nem veszi észre odakinn - magyaráztam határozottan, hangszínemből pedig kivehette, hogy ezúttal nincs lehetősége apellátára, de most nem is hagyhattam, hogy a feszültség olyan szintre vigyen, hogy ne legyek képes gondolkodni és megoldani ezt a problémát. Pedig már összeállt a fejemben, hogy mit fogok tenni, hogyan kerül el innen a holtest és hogyan fogja holnap megtalálni valaki, messze ettől a helytől, méghozzá úgy tálalva az egészet, mintha egy csúnya leszámolás áldozatává vált volna, a partiról hazafelé menet. - De neked nem kell itt maradnod - tettem hozzá, csak annyira nyitva meg a csapot, hogy saját kezeimről is lemossam a vért. - Képes leszel ma este úgy kijönni innét, mintha mi sem történt volna? - kérdeztem, bár már most sejtettem a választ és a reakciót. De bármi is történt itt, nem hagyhattam sem neki, sem magamnak, hogy az érzelmek diktáljanak, muszáj volt a kemény valóságban maradni, az észre hallgatni, és csak bízni tudtam abban, hogy ezt most Ő is felfogja, bár... ezek után már inkább bele sem gondoltam abba, hogy mi lesz, ha egyszer hazakeveredünk majd.