“you were the only reason to make my eyes smile over and over again and now I just feel this fear is eating me inside
 

Rán && Aviva

Nem igazán foglalkozom már a sorssal úgy, mint ahogyan nem is olyan régen tettem. Régen egyáltalán nem hittem az ilyesmiben, aztán az életem elkezdett olyan fordulatokat venni gyors egymásutánban, hogy nem tudtam nem hinni abban, hogy ezt valaki vagy valami irányítja, felügyeli, hogy ad, aztán elvesz, aztán visszaad. Hogy mindig mindenki akkor lép be és akkor távozik, vagy épp tér vissza az életünkbe, amikor kell, amikor a legnagyobb szükség van rá. Még abban is hinni kezdtem, hogy nem az a célja ennek a bizonyos nagybetűs Sorsnak, hogy mindenáron kibasszon velem, de most? Most aztán minden nevetségesen egyértelmű módon utal arra, hogy én itt a fegyvernek mindig a rossz oldalára kerülök előbb-utóbb, mert ha vissza is tér valaki az életembe, azt csak azért teszik, hogy utána páros lábbal rúgjanak a földre és távozzanak ismét. Mint valami elcseszett, villogó neontábla, ami az arcomra mutat, hogy ide üssetek. Dühös vagyok. Elkeseredett. Csalódott. Borzalmasan fáj. Nem akarom elhinni, hogy tényleg meg akarta tenni azt a bizonyos lépést, ha utána az első adandó alkalommal fogta magát és kereket oldott.
Ez lenne a szerelem? Ez lenne a hála azért, hogy én mindig ott voltam mellette, hogy én mindig őt tettem az első helyre, hogy én mindig elnapoltam akár a saját problémáimat is azért, hogy megoldjuk az övéit? Elkövettem egy súlyos hibát, igen, és vállaltam is volna ezért a felelősséget, de ő képtelen volt átlépni a saját fájdalmain, ezért inkább hátrahagyott engem minden fizikai és lelki nyomorommal, hogy boldoguljak nélküle. Rohadtul hízelgő, és egyben azt is mondatja velem, hogy akkor a sors bizony bekaphatja. Nem is gondolok bele, hogy még ennél is lehet viccesebb kedvében; hogy jelentősége lehet annak, hová sétálok be. Hogy foglalkoznom kellene a tarkómat simogató érzéssel. Hogy ha akarnám be tudnám lőni, hogy éppen az a nő lép elém és érdeklődik kedvesen, mit kérek, aki ennek a forrása.
Leadom a rendelésemet és még arra is figyelek, hogy ne legyek bunkó vagy egyszerűen csak modortalan, mert egyrészt jó lenne, ha nem köpne bele a poharamba, másrészt meg tudtommal nem ő minden bajom okozója, szóval felesleges is lenne úgy tenni, mintha. Az üveges vodka ötletét mondjuk leszavazza, de annyi baj legyen, ettől még én csak biccentek egyet, míg ő tölteni kezd a poharakba, nem erőlködök.
– Ha van ütősebb javaslatod, csupa fül vagyok – fűzöm hozzá egy lemondó sóhajjal, míg felkönyökölök a pultra. Nem hiszem, hogy ne vette volna le első pillantásra, hogy én bizony azért jöttem ide, hogy lehetőleg addig igyak, míg képes vagyok még gondolkozni és emlékezni, a vodka pedig csak amolyan megszokás nálam, szóval... Megköszönöm neki az italokat - ha megtoldotta egy saját javaslattal, azt külön is -, aztán elmerülök a saját kis bűzös, komor mocsaramban. Hálás vagyok neki, amiért nem próbál beszélgetni velem, így nyugodtan eldagonyázhatok a gondolataim pusztító tengerében. Várom a megváltást a vodka égető erejétől, de persze nem jön, nekem pedig kicsúszik a számon az átkozódás, amit rögtön meg is bánok, mert ugye... még a végén meghallják. Az igazából eszembe sem jut, hogy egy kicsit a jelenlegi helyszínhez képest is hangosan beszéltem, és itt is meghallhatták; a szemem sarkából észlelem, hogy a nő épp kidob egy poharat a kukába, de ennél több figyelmet nem szentelnék a dolognak, ha utána nem szólna egyértelműen hozzám. Összerezzenek, kissé zavartan pillantok fel rá, mert ha meghallott, az azt jelenti, hogy Axel nevét is meghallotta, márpedig Axel Bergström hivatalosan halott... de a nő szavai könnyedek, a kacsintás és a mosolya pedig nem arra utal, hogy ismerné Axelt, így valószínűleg nem mondott neki semmit a neve, ha tisztán hallotta is.
– Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megérdemelné. Eleget büntették már velem az istenek – sóhajtok fel, tekintetemet visszafordítva a poharamra. Jókorát húzok a sörből is, elfintorodom a keserű ízére, és bár érzem magamon a nő tekintetét, annyira nem zavar. Nem tűnik tolakodónak, eddig sem erőltette a beszélgetést, valószínűleg ha eljutok arra a pontra, hogy már túl mélyen belemegyünk a dolgokba, megértené, ha nem válaszolnék. A kérdésére ismét felpillantok rá, néhány pillanatig a nő vonásait szemlélve, miközben a mellkasomat ismerős szorítás préseli össze. Nem esik rosszul a szenvtelensége, sőt. Ha olyan szánakozó lenne, mint a nővérek voltak a kórházban, alighanem előbb fordulnék le a bárszékről és mennék ki az ajtón azzal a lendülettel.
– Nem hiszem, hogy képes lett volna megcsalni, épp elég baja származott már abból, hogy az apja egy csalfa disznó – rántom meg a vállaimat, aztán újra a poharamat kezdem figyelni, ujjaimmal szórakozottan törölgetve a sör hidege miatt az üvegre ülő hideg párát. – Elhagyott. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, úgy döntött, hogy csak a saját fájdalmára koncentrál, én meg le vagyok szarva. Háromnapnyi altatásból ébredtem fel, csoda volt, hogy még élek, ő pedig öt perccel az ébredésem után a fejemre olvasta minden bűnömet, közölte, hogy önző vagyok, aki csak saját magával törődik, majd egyszerűen kisétált az életemből és azóta sem nézett vissza. – Halk, rövid, keserű nevetéssel húzom el a kezem a poharam oldalától, majd mindkét tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat. Felsóhajtok, beletámasztom az állam a tenyerembe, majd az asztalra könyökölve pillantok a nőre fáradtan, bocsánatkérően.
– Bocs, ezzel most nyilván vastagon kimerítettem a "túl sok információ" fogalmát. Egy este alatt átlagosan hányszor kell lelki szemetesládát játszanod? – kérdezem, újra kezembe véve a poharat és kortyolva egy nagyot a sörből. Ha belegondolok, micsoda sztorikat kellhet végighallgatnia a pult mögött állva, miközben az emberek itt keseregnek a másik oldalon, próbálva alkoholba fojtani a bánatukat... Jóságos ég. Hát, nem irigylem, az biztos.

another day || coded by eirik

“you were the only reason to make my eyes smile over and over again and now I just feel this fear is eating me inside
 

Rán && Aviva

A fejemre sűrűn záporozó esőcseppeket csak a hűvösségük különíti el attól a nedvességtől, ami a szemeim sarkából gördül alá az arcomra. Már nincs sok könnyem - bár eddig is azt hittem, hogy az összeset elhullattam már -, de ahogy a sötét utcákon megyek először gépies, majd egyre gyorsabb léptekkel, szinte futva, menekülve, az utolsó cseppek még kipréselik magukat a szemeimből. Nem tudom eldönteni, hogy azért zihálok-e, mert még mindig nem kapok levegőt, vagy azért, mert már a rohanástól lett légszomjam, csak azt tudom, hogy rá kellett jönnöm: bár azt hittem, kezdem elfogadni, megszokni a fájdalmat, az örökös hiányérzetet, ez a pillanat soha nem fog eljönni.
Ha nem lennék elfoglalva a saját fájdalmammal, biztosan lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy Módi is éppen amiatt mert magamra hagyni egy kis időre, mert ő is ezt hitte. Pedig én tényleg komolyan gondoltam, amikor megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj. Csak fel akartam fedezni egy kicsit a házat. Soha nem mentem volna be hívatlanul a szobájába, még akkor sem, hogy meglehetősen furcsának és idegennek tűnt odabent az a fekete zsák, de egyszerűen vonzott magához. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzéssel, de olyan erővel, hogy akkor is betettem a lábam a küszöbön, ha tudtam, hogy nem illene. Akkor is kinyitottam azt a zsákot, ha tudtam, hogy valószínűleg semmi közöm hozzá...
Pedig volt.
Felismertem Axel ruháit. Még mindig fel tudtam fedezni rajta az illatát. És ezzel még nem is lett volna semmi baj. Az, hogy térdre rogytam a ruhák mellett és úgy szedegettem ki őket a zsákból, mintha kincsek lennének, hogy úgy szorítottam az arcomhoz a pólóját, a kabátját, mint egy eszelős, az szánnivaló volt és szomorú, de ennyi. Nem kellett volna éreznem, hogy van valami a kabát zsebében. Nem kellett volna hevesen dobogó szívvel belenyúlnom, miközben azt reméltem, hogy talán végre kapok egy indokot, egy ürügyet, hogy megkeressem őt, mert vissza kell adnom neki valamit, amit itt hagyott. Nem kellett volna megtalálnom a dobozt. Nem kellett volna felismernem, nem szabadott volna rájönnöm, hogy mire szokott szolgálni egy ilyen ékszerdoboz.
Még most, az utcán botorkálva is érzem a torkomban az üvöltésem okozta rekedtséget. Még most is remegnek az ujjaim egy kicsit, amikor újra és újra realizálódik bennem ez az egész, és nem tudom eldönteni, hogy kire haragudjak jobban: rá, vagy saját magamra. Magamra könnyű megtalálni mind az ezer és egy okot, ami miatt elbasztam mindent, de egyre kevésbé értem, hogy hogy volt képes egyszerűen csak fogni magát és kisétálni az életemből, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Én mindig ott voltam neki. Mindig őt soroltam az első helyre, minden problémámat a háttérbe helyeztem, ha láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, mindig meghallgattam, vigasztaltam, felvidítottam. Előcsalogattam őt a rohamaiból, fáradhatatlanul, szilárdan álltam mellette, mindenre és bármire képes lettem volna és képes is voltam érte.
Neki pedig eszébe sem jutott küzdeni értem. Eszébe sem jutott, hogy szükségem lenne rá. Hogy rá lett volna a legnagyobb szükségem. Még fel sem ébredtem a háromnapnyi altatásból, miután kis híján meghaltam a szeme láttára, ő pedig egyszerűen csak a fejemre olvasta minden bűnömet, aztán fogta magát és elsétált, mint aki jól végezte dolgát, ott hagyva minden értelemben összetörten, és soha nem nézve vissza.
Zihálva állok meg, ökölbe szorulnak a kezeim, de ellenállok a késztetésnek, hogy újra az ég felé üvöltsem minden fájdalmamat és haragomat. Inkább teszek egy éles fordulatot balra, aztán belököm az ajtaját a bárnak, ami mellett épp megálltam. Veszek egy reszketeg, mély lélegzetet, leveszem magamról az egyébként is szanaszét ázott kabátomat, aztán felakasztom a fogasra az ajtó mellett. Azt is leszarom, ha ellopják. Nincs benne semmi, az ékszerdoboz apróra zúzott maradékait is a házban hagytam, ami akkor maradt belőle, mikor teljes erővel a falhoz vágtam. Kisimítom a vizes tincseket az arcomból, aztán mélyeket lélegezve a bárpulthoz lépek, hogy mire leteszem a hátsó felem az egyik székre, ne legyen egyértelmű, hogy épp egy ideg-összeroppanás kellős közepén járok. Megtörlöm az arcomat és az orromat, mintha csak az esőt próbálnám lemosni onnan, aztán felpillantok a pult mögött álló nőre. Nem vagyok türelmetlen, nem akarom rajta kitölteni a feszültségemet, szóval nem dörrenek rá, megvárom, hogy felvegye velem a szemkontaktust, mielőtt megszólalnék; a tarkómat csiklandozó érzésről viszont most nincs energiám tudomást venni.
– Egy korsó sört és egy vodkát kérnék. Ha lehet, egy egész üveggel, előre megspórolnám, hogy állandóan töltögetned kelljen. – Oké, lehet, hogy ezzel már elmondtam valamennyit az ideg-összeroppanásomról, de nem számít. Valószínűleg nem én vagyok itt az első és nem is az utolsó, aki az élete tragédiáját próbálja alkoholba fojtani. Csak remélni merem, hogy belemegy az ajánlatomba és nem fog akadékoskodni az egész üveg kiadásával kapcsolatban; ha mégsem hajlandó rá, egy beletörődő sóhajjal veszem tudomásul, de ha megkapom, amire szükségem van, egy gyenge, hálálkodó mosollyal fizetek azonnal, mielőtt azt hinné, le akarok lépni a piával. Még busás jatt is jut belőle neki. – Köszönöm – biccentek még oda neki, akkor is, ha a vodkából csak egy pohárral kaptam. Igazából nem számít, a fogyasztásom ugyanannyi lesz, csak úgy körülményesebb.
Akár ő töltött nekem, akár én töltök magamnak, nem szarozok sokáig, gyorsan magamba döntöm a pohár tartalmát, azt remélve, hogy a szesz égető ereje majd feledtet velem minden mást is. Hát persze. Mert ez már csak így megy. Egy kicsit meggörnyed a vállam, belekapaszkodok a söröskorsóba és magam elé meredek.
– A pokolba veled, Axel Bergström – mormogom halkan, csak úgy magam elé. Persze magamban azonnal vissza is szívom, amit mondtam, bocsánatot kérve minden istentől a fejemben, akik hirtelen eszembe jutnak és komolyan vehetnék az elátkozását, de akkor is borzalmasan haragszom rá. Is.

another day || coded by eirik