“now there's scenes of destruction on every hand and only black waters run down through my land
Aegir&& Aviva
Magnus kedvesnek és őszintének tűnt, a tengerhez fűződő mély szeretete pedig Axelt juttatta eszembe, de akkor még nem láttam ebben semmi gyanúsat. A csodákkal kapcsolatos szavaira hasonló mosollyal, egyetértő bólintással feleltem, amikor pedig a veszélyekre utalt, aprón sóhajtottam. – Igen, azt hiszem – bólintottam. Eszembe jutott a baleset, amiben Axel is kis híján odaveszett, és nehéz lett volna nem egyetérteni ennek a tudásnak a fényében. Az utunk simán folytatódott, a frogneri szakasz közelébe érve a hajó érezhetően lassulni kezdett Magnus ügyködése nyomán, én pedig biztosítottam róla, hogy nem szükséges messzire vinnie. – Azt mondanám, hogy ez jó hír, de inkább veszélyesnek hangzik – nevettem halkan, amikor azzal nyugtatott, hogy viharban is hajózott már. Miközben megközelítettük a mólót, az én gondolataim viszont elkalandoztak. Az egésznek Axel volt a forrása, a családja, és nem is tudom, mi kattintotta helyére a dolgokat, de az biztos, hogy megtörtént. Semmit nem tudhattam biztosan, kizárólag sejtéseim voltak, azt az érzést kivéve, amit a tarkóm bizsergése és a megérzésem súgott meg: hogy nem akárkivel ülök a hajón, hanem egy istennel. Ugyanaz az érzés volt, amikor Fenrir és az apám közelében éreztem, efelől már nem volt kétségem, de a többi... A többi az sejtés volt. Egyfajta félő megérzés. Mégsem szembesítettem volna semmi mással, azon az egyen kívül, amit biztosan tudtam. Miután kisegített a hajóból, visszafordultam hozzá, és abból ítélve, hogy ő sem válaszolt azonnal, úgy gondoltam, fején találhattam a szöget, de amikor végül megszólalt, a szavai nem erre utaltak. A homlokom finom ráncba szaladt, figyelmesen, de nem vádlón néztem őt. – Csak azt furcsállom, hogy nem találta érdekesnek – billent kissé oldalra a fejem. Elengedtem a kezét, de továbbra is elgondolkozva figyeltem, azon gondolkozva, mi lehet az igazság. Mindaz, amit megtudtam, egyetlen következtetésre engedett kilyukadni, de már nem voltam olyan biztos a dolgomban. Talán egy másik isten volt? Valaki, aki ismeri az apámat, így nem hatottam számára újdonságként? Nem tudtam eldönteni. – Köszönöm a fuvart, Magnus – biccentettem végül, bár a nevét úgy ejtettem ki, mint aki pontosan tudja, hogy nem ez a valóság; még ha a valóságot nem is tudhattam. – Nagyon hálás vagyok a segítségéért. Vigyázzon magára visszafelé! – tettem még hozzá. Feszült voltam ugyan egy kicsit, mert nem tudtam, hol rejlik az igazság, de azért finoman elmosolyodtam, amikor elbúcsúzott. A gondolataimba merülve fordultam sarkon, még mindig azt latolgatva, hogy ki lehetett ő valójában, amikor meghallottam a nevemet. Azonnal megtorpantam, és amikor folytatta, a pulzusom egy pillanat alatt felszökött. Szinte megpördültem a saját tengelyem körül, a döbbenettől kissé elnyílt szemekkel, még láttam az intését, de aztán azt is, ahogy az addig nyugodt vízfelszín mintha egy pillanat alatt megváltozott volna: pontosan olyanná, amit a villámlások és az ég morajlása megkívánt volna eddig is. Ő volt az. Hosszú másodpercekig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, míg a hajó lassan beleolvadt a sötétségbe - Axel apjával a fedélzeten. Bassza meg. Nyeltem egyet, megráztam magam, aztán kényszerítettem a lábaimat, hogy lépjenek működésbe, mielőtt mégis sikerül elkésnem, vagy a vihar hamarabb elér minket, mint hogy hazaérnénk. A gondolataim egész úton lázasan kergetik egymást, próbálom feldolgozni a történteket, kitalálni, hogy mit mondjak majd, vagy hogy mondjak-e egyáltalán valamit... Talán ezért sem veszem észre a levelet, amikor a motorhoz érve a táskámba nyúlok a kulcsáért. Akkor még nem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Feb. 25, 2022 2:31 pm
Aviva && Magnus
Nos, meglehet túl sok mindent mondtam, és lehet valamiképpen elszóltam magam, de abban a pillanatban nem érdekelt. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy a bálnát kivezessem onnan, és a szavaim mibenléte annyira nem foglalt le. Csak mondtam, az igazságot, hisz minek álltam volna neki hazudni? Hagytam had menjen a hajó elejére, had élvezze a látványt, miközben a bálna még csapott egy utolsót az uszonyával, mielőtt elmerült volna a sötét vízréteg alá. Hálával pillantottam irányába, miután a levelet becsempésztem a táskájába, aztán mintha mi sem történt volna, mentem vissza a kormányhoz, majd meséltem kicsit neki a foglalkozásomról, és igen… elszóltam magam, bár nem volt róla tudomásom, hogy tudna bármiről is velem kapcsolatban. -Meglepő, mikor az ember jókor van jó helyen. Felbukkannak, és csak lesed ezeket a csodákat. - magyaráztam kedvesen mosolyogva, miközben lélektükreim is mosolyogtak felé. Őszinte érzés volt ez. Kedveltem Midgard vizeit. Az én vizeimet. Szerettem itt lenni. -Valóban az. Bár olykor veszélyes is. - mormogtam, hisz eszembe jutott, ha párszor nem avatkoztam volna közbe, bíz az emberek alaposan megjárták volna már. Olyan helyre beúszni, ahol épp egy cápa portyázik, és mindezt pusztán vakmerőségből. A gondolatot elhessegettem, s úgy jegyeztem meg, hogy nemsokára megérkezünk már. Az út sima volt, és zökkenőmentes, én pedig csak irányba állítottam a hajót, lassítottam a sebességen, hogy rendesen megtudjunk állni, és ne csapódjunk bele valamelyik horgonyzó hajóba, vagy csónakba. Fényjelzést adtam, aztán bólintottam. - Rendben! - ismételten bólintottam, aztán az újabb dörrenés, és villám felé emeltem tekintetem. - Ne aggódjon! Nem lesz bajom! Hajóztam már viharban! - jegyeztem meg, aztán nekikezdtem a kötelek kilazításába, hogy a móló végén megállhassunk, s egy pillanatra odaköthessem, hogy legyen esélye rendesen kiszállni. Felajánlottam kezem, amit el is fogadott, ám tekintete furcsa lett. Nem olyan mint eddig, s lassan csak kiütközött a kijelentés, ami inkább megrovásnak hatott. Kicsit közelebb hajoltam, és alaposabban szemügyre vettem arcvonásait, majd nagy komolyan feleltem. - Talán az illendőség megkívánta volna, hogy megjegyezzem, milyen lilál a lélektükrei? Kötvehiszem! - vontam meg a vállam. - Én még tudom mi az illem kisasszony! - enyhén fejet hajtottam, majd megvontam a vállam. - Nem tudhattam miképp reagálna rá. Jobb a dolgokat olykor megjegyzés nélkül hagyni. - ha elengedte a kezem, hát visszaléptem a fedélzetre, eloldottam a kötelet. - Szép estét Svenja ! Örvendek a találkozásnak! - fejet hajtottam irányába, aztán léptem a kormányhoz, hogy elhajózhassak onnan, majd mikor már kellő távolságban voltam, azért csak nem bírtam ki, hogy vissza ne kiáltsak még neki. - Aviva!!! Hogy tetszett a Tengeren a naplemente azon az estén? Üdvözlöm Apádat! - intettem is hozzá, majd pillanatok alatt engedtem szabadjára a tengert, és a hullámok átvették az irányítást, én pedig élveztem a hajókázást. A levelet pedig majd megtalálhatja a táskájában, és reményeim szerint átadja majd Axelnek. Direkt nem mondtam, hogy őt is üdvözlöm, s hogy mennyire bánom az egészet, ami a múltban történt, s történik jelenleg is. Nehéz lett a szívem. El kell mennem. Messze kell mennem, hogy kitisztázzam a fejem...
“now there's scenes of destruction on every hand and only black waters run down through my land
Aegir&& Aviva
Miután bemutatkoztunk egymásnak, a csend is gyakrabban tört meg köztünk,bár igyekeztem a szót mindig rajta vagy valami teljesen máson tartani. Ösztönös cselekedet volt ez, amolyan berögződés, ha nem volt muszáj, nem akartam magamról beszélni, mert egy ilyen helyzetben a sok hazugság pláne csak felesleges szócséplésnek tűnt volna. A tengerről mondott szavai egyértelműen Axelt juttatták eszembe, de egyelőre nem tűnt gyanúsnak a dolog, amikor pedig azt mondta, jó ember lehet, egy pillanatra hagytam, hogy találkozzon a tekintetünk és egy őszinte mosollyal bólintottam, kifejezve, hogy nagyon is fején találta a szöget. A bálna felbukkanása nem csak meglepetés volt, de egy kisebb csoda is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szűkös öblökbe is betévednek, de Magnus gyorsan megnyugtatott, szavaira rápillantottam, mosolyogva biccentettem, hogy én is remélem. Tekintetem aztán visszatért a lassan távolodó, fenséges állatra, aki méretéből adódóan továbbra is kiválóan látszódott, majd - miután a férfi sem fejezte ki ellenérzését - előresétáltam a hajó hossza mentén, hogy továbbra is követhessem a mozgását, míg el nem tűnt a sötét horizonton. Az ég alját villám hasította ketté, a tenger viszont furcsamód továbbra is nyugodt maradt, míg visszasétáltam és újra leültem. Tovább kérdezősködtem, és amikor a merülést említette, meglepve szaladt fel a szemöldököm, a szám sarkában viszont ott maradt a mosolyom, egészen addig, míg ki nem mondta a cetcápa szót, mert akkor inkább csodálkozón néztem rá. – Én azért biztosan meglepődtem volna, ha találkozom vele – mosolyodtam el aztán szelíden. Nem mondtam túl sokat, ez egyszerű feltételezése lehetett annak is, hogy ha egyszer én is merülnék, pedig nem is volt ez olyan idegen gondolat. Annak mindenesetre valóban örültem, hogy amikor Axellel alámerültünk, csak a kisebb halak találtak meg minket, bár ők úgy próbáltak barátkozni mindkettőnkkel, mintha régi ismerősök volnánk. A merülés mindenesetre felkeltette a figyelmemet, rá is kérdeztem a foglalkozására, és amikor azt mondta, ez a munkája is, ismét sikerült meglepnie. Már csak azért is, mert az ösztönöm duruzsolása mintha erősebbé vált volna; nem veszélyt jelzett, csak az a suttogás erősödött fel, ami mintha el akart volna nekem mondani valami, csak még mindig nem raktam össze a kirakóst. Ezúttal azt éreztette velem, hogy emlékeznem kéne valamire, de nem tudtam, mire. – Érdekes és izgalmas lehet egyszerre – mosolyodtam el, mert nem akartam, hogy kiüljenek az arcomra is az érzéseim. Következő szavaira már szélesebbé vált a mosolyom is, a szemeim pedig egy pillanatra megcsillantak. Sokféle csodát láttam már a vízen, bár ezt nyilvánvalóan nem árulhattam el neki. Ott voltak mindjárt azok a percek, amikor bevallottuk egymásnak az érzéseinket Axellel, a yacht mellett, a vízben. Jól emlékeztem az első esténkre is, amikor a csillagok szikrázóan ragyogtak az égen, a tenger pedig olyan nyugodt volt, hogy szinte teljesen összeolvadt a sötét égbolttal, visszatükrözve a csillagok fényét, mintha mi magunk is köztük lebegtünk volna. Amikor újra és újra felfedeztük Axel képességeit... És persze voltak szörnyű emlékeim is, de mielőtt még az emlékeimbe beúszhatott volna a robbanás, Magnus hangja kiragadott a gondolataimból. A hátam mögé tekintve valóban láttam, hogy elhaladtunk a kis kiszögellés mellett, Frogner visszafogottabb, de azért látható fényei pedig már kivehetőek voltak a távolban. A part menti mólók tisztán látszottak, ahogy közeledtünk feléjük, de a mennydörgés hangjára tekintetem visszafordítottam a horizontra. – Nekem az is tökéletes lesz, ha az egyik móló végénél meg tudunk állni, amíg leszállok – fordultam aztán a férfi felé ismét. A mólók mentén megannyi hajó állt kikötve, feleslegesnek tűnt helykereséssel tölteni az időt, ha egyszer nyilvánvalóan nem akart kikötni, csak nekem tett szívességet. – Nem venném a lelkemre, ha nem érne vissza még a vihar előtt, nem szeretném feltartani, ha már segített – mosolyodtam el. A motor nem parkolt túlságosan messze, nem kellett sietnem, hogy még idejében odaérjek Axelért a találkapontra. Ahogy megközelítettük a mólókat, ismét eltűnődtem rajta, hogy vajon hogyan mehetett a találkozó, sikerült-e megbeszélnie minden az édesanyjával és az öccsével is, és ebben a pillanatban rájöttem. Nem tudnám megmondani, honnan vagy miért ugrott be az a félmondat, talán csak végigfuttattam gondolatban a családját, és a felismerés mintha arcul csapott volna. Ráébredtem, hogy honnan volt ismerős az a bizsergés a tarkómon, hogy mikor éreztem pontosan ugyanazt: először Fenrir, aztán az apám közelében. Istenek közelében. Tekintetem lassan, nagyon lassan fordult ismét Magnus irányába. Felvettem a pókerarcomat, nem ült ki semmiféle felfedezés a szemeimbe sem, de ezúttal már egészen máshogy néztem rá, legalábbis a lelki szemeimmel. És, ha már itt tartunk, csak akkor jutott eszembe, hogy nem tett semmiféle megjegyzést az én szemeimre, pedig nem volt rajtam kontaktlencse, az íriszeim eredeti, lila színükben figyelték őt, és ez kivétel nélkül mindenkinek fel szokott tűnni. Neki nem volt furcsa. Lepergett a szemeim előtt a pillanat, amikor felsegített a hajóra, a déjá vu érzés... A szemei. Szinte észre sem vettem, hogy időközben elértük az egyik mólót, csak ha megmozdult, de akkor is jóformán meg kellett ráznom magam, hogy kikerüljek az elmélkedésemből. Én is felálltam, hogy segíthessek neki, ha kell, de a gondolataim lázasan kergették egymást tovább. Lehetséges volna? Csak arra emlékeztem, hogy Fenrir azt mondta, másik kontinensen van, de azóta hónapok teltek el. Mi van, ha... Nem mertem megkérdezni. Nem mertem rákérdezni, mert féltem, hogy mi lenne a válasz. Mi van, ha ő az? Hogy néztem volna Axel szemébe alig húsz perccel később, hogyan kellett volna elmondanom neki? Hé, egyébként a'sszem találkoztam az apáddal? Tudtam, milyen heves haragot táplál az irányába és igazság szerint valahol meg is értettem, de nem ütöttem volna bele az orromat, mert nem az én dolgom volt. Ennek ellenére sem akartam én lenni az, aki előbb találkozik vele, de hirtelen mintha a napnál is világosabb lett volna az egész. Mégsem szólaltam meg. Ha megállt a hajó, akár a segítségemmel, akár anélkül, magamhoz vettem a táskámat, hogy átlépjek a móló deszkáira, és még a segítségét is elfogadtam, ha ismét felajánlotta. Csak amikor újra odafordultam hozzá engedtem, hogy a szemeimbe kiüljenek az érzéseim: élesen és nyíltan néztem rá, a szemeim mélyen az övéibe fúródtak, és akkor már nem is értettem, hogyan nem jöttem rá előbb. – Nem tett semmilyen megjegyzést a szemeim színére – állapítottam meg nyugodt hangon. Szokatlan kijelentés volt ez, és nem csak azért, mert az illendőség azt diktálta volna, hogy most köszönjem meg az önzetlen segítségét és búcsúzzak el. Tudtam, mi volt, és majdnem biztos voltam abban is, hogy ki volt, de akkor neki is éreznie és tudnia kellett, hogy félvér vagyok. Fenrir is rögtön kiszagolt minket és azonnal faggatózásba kezdett, de ez a férfi - Magnus, vagy akárhogyan is hívják - egyetlen kérdést sem tett fel a származásom kapcsán, ami azt jelentette, hogy sokkal többet tudhat rólam, mint azt gondolnám.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Feb. 25, 2022 7:05 am
Aviva && Magnus
Cseppnyi irónia, pillanatnyi meglepetés csupán az életnek. Úgy gondolhatnám, ez sz egész nem érdekli annyira, s nem veszi komolyan milyen fenyegetést jelenthet egy idegen hajójára felszállni, ám a jelen tényállása bizonyította, még sem vagyok annyira őrült, mint azt gondolnák. Kusza gondolatok belátom, de egy cseppet talán lehetek izgatott, hisz elég egy apró elszólás, elég egy rossz mozdulat, és már is vége a tudatlanságának, kilétemmel kapcsolatban. Szavaira elmosolyodtam, fejem kissé oldalra billentettem pár másodperc erejéig, majd tettem a dolgom, hisz a cselekedet hiányában, a hajó bizony egy helyben marad! Aztán választ adtam kérdésére, kölcsönös bemutatkozást ejtettünk, s ezzel talán vége is szakadt az ismeretlenségnek, hisz beszédbe elegyedtünk. Már már kezdtem azt hinni túl sokat mondtam, s talán ráeszmél ki is vagyok, ám szavai másra engedtek következtetni. Elmélkedik csupán. -Jó ember lehet! - bár csak ennyit mondtam, hisz nem kezdhettem bele, hogy igem, a fiam tényleg szereti a tengert, és hogy milyen jó érzés látni, mikor szeli a habokat, s teljesen elemében van. Az a része csendben felfedetlen maradt. Kis idővel később gondoltam egyet, s öreg barátom meg is jelent hajóm közelében. Kellemessé akartam tenni számára az utat. Kellemessé, hogyha majd visszaemlékszik, s rájön ki voltam, hát majd elmondhassa, nem egy utolsó szemétláda vagyok. -Ott arrafelé, van egy szélesebb torkolat... Kényelmesen átfér rajta! Bizzunk benne, hogy megtalálja! - hangom biztatón csengett, s közben nem feledkeztem el vezetéséről, útban tartásáról, hisz élete hozzám tartozott, mit óvnom kell. Magyarázatom végén leengedtem kezem, majd kérdésére, széles mosoly költözött arcomra. -Menjen csak! Rajta! Nem mindennapi látvány. Míg ő a bálna figyelésével volt elfoglalva, én belecsempésztem a táskájába a levelet tartalmazó borítékomat, minek elejére Axel volt róva. Gondosan ugyan úgy helyeztem vissza a táskát, majd léptem vissza a helyemre. Miután visszajött, én nem szóltam, csak tettem a dolgom. Ismerve minden kősziklát, minden zátonyt, fennakadás nélkül folytatódhatott utunk. -Jókor volt jó helyen! - jegyeztem meg amolyan örök optimista hangon, miközben tekintetem a fellegekre tévedt. Bólintottam. -Igen... Ami azt illeti merültem is velük. Az eddigi legnagyobb, amivel találkoztam egy Cetcápa volt. Hatalmas szelíd óriás! Csodálatos a maga nemében! Arról már nem beszéltem, hogy a világkígyót is kedvelem a magam módján, hisz még is csak a vizeimben élte életét hosszú ideig. A foglalkozásomon egy cseppet gondolkodnom kellett, hisz mégsem momdhattam neki, hogy én vagyok Aegir a tengerek istene, bár szívesen megtettem volna, még is ez az "apróság" rejtve maradt. -Búvárkodok... Olykor bérbe adom a hajóm, és kiviszem az embereket. Tudósokat... Jönnek a hatalmas kütyüikkel, feltérképezik a vizeket, állatokat jelölnek meg, majd engednek szabadon. - magyaráztam. Békés volt. Minden olyan békés, amilyennek szerettem. -És most már ön is elmondhatja, hogy látott valami csodát a vízen! - persze tudtam, nem ez lenne az első csoda amiben része volt, még is ezt kellett mondanom. -Hamarosan megérkezünk! - a távolban égzengés hangját hozta a szél, halk morajlással. Ma talán senki sem avatkozik az időjárásba. Ma talán mehet minden a maga medrében. Megérkezésünk után, s visszatértemmel, majd a tengert is szabadjára engedem.
“now there's scenes of destruction on every hand and only black waters run down through my land
Aegir&& Aviva
Szavaira elmosolyodtam, mert ha valóban őrült lett volna, legalábbis abban az értelemben, amitől tartanom kellett volna, az ösztöneim soha nem engedtek volna felszállni erre a vitorlásra. Az elmém azonban tökéletesen nyugodt maradt, egy kicsit furcsálltam is, mert valamit mintha mondani akart volna mindeközben, ami csak erősebb lett, ahogy elfogadta a jobbomat és ő is bemutatkozott. A kézfogása határozott volt, de csak kellően, nem az a fajta, amelyik megpróbálja összeroppantani a másik kezét, vagy olyan szögbe fordítani közben, hogy ő tűnjön dominánsnak. Számomra már ez is épp eleget mondott róla, összeadva a a megérzéseim hallgatásával. Elfogadtam a felajánlását és vizet kértem, amit hamarosan meg is kaptam. Egy kedves mosollyal köszöntem meg, és miután ittam néhány kortyot, ezúttal én törtem meg a csendet egy kérdéssel. Örültem neki, hogy nem értett félre, sőt, mintha maga is felvette volna a fonalat. Szavaira halkan elnevettem magam. – Akkor ma igazán szerencsés napom van – reagáltam egy mosollyal az utolsó mondatára, talán ezzel is jelezve, hogy én sem értettem félre az ő szavait. Tekintetem a tengerre tévedt, és még ha különös is volt, hogy mennyire nyugodt a víz a készülődő vihar ellenére, nekem ez nem tűnt fel, ahhoz nem ismertem eléggé a tenger lelkületét. Axelre gondoltam, és arra, milyen jól érezné magát ő is egy ilyen hajón... kivéve persze, amikor épp vihar jelei mutatkoznak az ég alján. Ennek a gondolatnak inkább nem is adtam teret, visszatereltem a gondolataimat a rejtélyes megsegítőmre. A válasza első részére finoman elmosolyodtam, de amikor elkezdte jobban kifejteni a gondolatot, azzal engem is magával ragadott egy kicsit. – Ismerek valakit, aki ezzel nagyon együtt tudna érteni – jegyeztem meg egy sejtelmes mosollyal. Eszembe jutott, hogy viselkedett Axel a tengeren, amikor először mentünk ki a yachttal a nyílt vízre, az izgatott, csillogó szemeire, amikor tudatosult benne, hogy mindjárt fejest ugorhat az óceánba. Borzasztóan sajnáltam, hogy a baleset mennyi mindent vett el tőle a tengerrel kapcsolatban, de tudtam, hogy ezt soha, semmi nem tudja majd feledtetni vele. Magnus hangja rántott vissza a gondolataimból, meglepve vontam fel a szemöldököm, de ösztönösen mozdultam arra, amerre mutatott. Az ülőhelyemről nem láttam rá jól, de felállva mellé léptem, és akkor már ki tudtam szúrni a távolban a mozgást. Ajkaim egy pillanatra elnyíltak meglepetésemben, aztán csodálkozó-csodáló mosolyra görbültek, szemeim meglepve pillantottak egy másodpercre a férfire, hogy aztán rögtön visszatérjenek a vízre. – Egy bálna? Itt? – kérdeztem, mintha legalábbis ő tudhatta volna a választ. – Remélem, nem túl szűk neki az öböl és visszatalál majd – jegyeztem meg, még mindig mosolyogva figyelve a hatalmas állatot. Soha nem láttam még élőben, és ez valószínűleg ki is ült az arcomra, de nem zavart. Kérdésére mosolyogva ráztam meg a fejem, de én még ott maradtam egy kicsit, csodálva a lassan távolodó bálnát. – Nem bánja...? – gesztikuláltam a hajó orra felé, mert úgy láttam, ha kicsit előrébb megyek, még tovább láthatom. Hacsak nem fejezte ki ellenérzését, elindultam a hajó oldala mentén, biztonságosan megkapaszkodva, vagy éppen támaszkodva, szilárd léptekkel. A táskámat ugyan otthagytam a padozaton, de nem különösebben zavart, a fontos dolgok a kabátom belső zsebében és a nadrágom derekában voltak elrejtve; a motor kulcsával, egy pár bőrkesztyűvel és néhány zsebkendővel aligha tudott volna bárki is kezdeni valamit. Addig követtem a bálnát a tekintetemmel, míg el nem tűnt a horizonton, majd lopva az órámra pillantottam, de láttam, hogy még időben vagyunk. Még mindig mosollyal az arcomon tértem vissza a hajó tatjába, újra leülve a férfival szemben. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer látok majd bálnát élőben – ráztam meg a fejem továbbra is kissé hitetlenkedve. – Ön találkozott már hasonló csodákkal? Gondolom, gyakran járja a tengert, ha ennyire szereti – pillantottam rá kíváncsian. – Esetleg a foglalkozása is ehhez kapcsolódik? Már ha nem sértem meg ezzel a sok kérdéssel – tettem hozzá egy szelíd mosollyal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Feb. 24, 2022 9:11 am
Aviva && Magnus
Kijelentésemre kételkedését látva, s hallva, elmosolyodtam halványan, miközben a horizontot fürkésztem. Megvontam a vállam. - Őrült volnék vagy mi… - feleltem kacsintva, miközben haladtam, s lassan már odafent voltunk a hajón, ahová felsegítettem. A megjegyzésre, miszerint a fizetséget gondoljam át, inkább csak magamban elmosolyodtam. Meg lesz annak az ára Angyalom! Tettem a dolgom, igyekeztem mihamarabb kifutni, s bíztam benne, sikerül kellemes élményt szereznem a számára, s elmondhatja majd, ha egyszer rájön ki is vagyok én, hogy annyira nem is barom az apád Axel. De az álmodozás nem egy olyan fajta dolog, amit annyira űzni szeretnék. A béke, és a nyugalom sokkal inkább kijár számomra úgy hiszem. Mielőtt még leült volna, felém nyújtotta a kezét, amit viszonoztam is, s határozottan fogtam meg azt az apró kezet, mi annak ellenére mennyire törékenynek látszott, több erőről tett tanúbizonyságot, mint azt hinni tudná bárki is. Ismeretlenül is kedveltem, hát még szemtől szemben, ám a kis füllentés, mit elejtett felém, ami azt illeti, inkább szó nélkül hagytam, s parancsoltam vonásaimnak, így szemöldököm nem szaladt fel. Elfogadtam. -Magnus. - mutatkoztam be magam is, hisz semmi indokom nem volt arra, hogy felfedjem előtte valódi énemet. Miért is kellett volna? Talán a tudat sarkalt volna erre, hogy érzi, nem egyszerű ember vagyok csupán? Miután rögzítettem a kormányt, előszedtem neki egy üveg vizet, ha már mást nem kért, s felé nyújtottam azt. - Nem mondanám. Inkább csak amikor más nem hajlandó rá. - magyaráztam immár a kormány mellől, miközben a horizontról visszaemeltem felé a tekintetem. - De a bajba jutott hölgyek mellett nem tudok elmenni segítség nélkül . - mosolyodtam el kedvesen. Azért bíztam benne nem ért félre, és nem gondolja úgy, hogy valami sorozatgyilkos vagyok, akinek az a hobbija, hogy felszeletel embereket, és a tengerben rejti el a hulláikat, de nem is kezdtem el bizonygatni, hogy ilyesmiről szó sincs, szóval csak tettem a dolgom. Mikor ismét megszólalt, ráemeltem tekintetem. -Hmm? -bólintottam. - Inkább vízen mint az égen. - jegyeztem meg felpillantva az egyre tornyosuló fellegekre, aztán kicsit úgy éreztem meg kell magyaráznom a válaszom. - Szeretem a tengert… Inkább a vízen lennék mint a szárazon. Ott béke van… nincs háború, nem zaklatják az embert közvélemény-kutatással, nem kell hülye kérdésekre felelni...Ha tehetném el se hagynám. - egy pillanatra elgondolkodtam, aztán megengedtem magamnak egy mosoly a horizont felé emelve tekintetem. Nem kellett hozzá sok idő, s a következő pillanatban a hajónk mellett tűnt fel öreg barátom. -Nézze csak!! Jobb oldalt! - mutattam arrafelé, miközben rögzítettem a kormányt, visszább vettem a sebességet, aztán intettem , hogy jöjjön. Ha odalépett hozzám, hát épp időben érkezett hogy lássa. Mivel nem közvetlenül mellettünk bukkant fel, így nem kellett attól tartani, hogy esetleg felborul a hajó, szóval csak elégedett mosollyal arcomon tekintettem a bálna felé, ki lassan ismét távolodni kezdett kifelé, ki az én vezetésemmel megtalálja a kiutat az öbölből újfent. Kellenek az ilyen pillanatok. A béke, és a csoda egyvelege. A hit, hogy épp jókor volt jó helyen. Míg ő a bálnát figyelte, ha érdekelte egyáltalán, én addig őt figyeltem lopva, kedves mosollyal arcomon, hisz az ilyesmit az emberek nem sűrűn láthatják ennyire közelről. -Hát lehet ezt nem szeretni? - kérdeztem még egy kicsit mellette állva, miközben visszafordultam a víz felé, majd visszamentem a kormány mellé, és tettem a dolgom. Ám még meg kellett keresnem az alkalmat, hogy a táskájába, csempésszem a levelem a fiamnak.
“now there's scenes of destruction on every hand and only black waters run down through my land
Aegir&& Aviva
Egészen az újdonság érzetével hatott az a finom elégedettség, ami megült a lelkem mélyén. Olyan sokszor csináltam már ilyet, hogy nehéz lenne számon tartani, de eddig mindig a kötelességről szólt az egész; ez volt a munkám, kaptam egy célpontot, kiiktattam, aztán jött a következő. Nem voltak benne érzelmek, lényegében motiváció sem, egyszerűen csak az volt a dolgom, hogy megtegyem, ezért megtettem. Az a ribanc viszont egészen más tészta volt. Őt meg akartam ölni. Azt akartam, hogy megfizessen mindenért - úgy, hogy közben pontosan tudja, miért történik mindez -, és azt is, hogy Axel örök életre megfeledkezhessen a nevéről is, hogy ne maradjon több egy szörnyű emléknél, amit bár nem vehettem át tőle - ebben az esetben sem, sajnos -, azt meg tudtam akadályozni, hogy akár csak egyszer is szembejöjjön még egyszer. Vagy hogy egyáltalán tartania kelljen attól, hogy lesz még erre alkalma. Ennek pedig egyetlen módja volt, amit csak akkor esett volna jobban megtenni, ha mindent végrehajthatok rajta, amit szerettem volna. Aztán, bár úgy tűnt, a motorhoz való visszajutás egy fokkal kacifántosabbnak ígérkezik majd, úgy tűnt, ez is megoldódhat. Az a bizonyos Wiker, akihez irányítottak, eleinte egy kicsit morcosnak tűnt a felvetésem hallatán, mérlegelte a kérésemet, ezért kérdés nélkül is kiegészítettem azt valamelyest, mielőtt még azt hitte volna, hogy a nyílt tengerre szeretnék kihajózni. Erre már elmosolyodott, és meg is kaptam az egyébként egy kicsit talán meglepően sima pozitív választ is. – Igazán kedves – biccentettem mosolyogva. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem dolgoztattam lázasan az ösztönömet, de egyáltalán nem éreztem veszélyt, sőt... mintha meg akart volna súgni valamit, de egyelőre nem jöttem rá, hogy mi az. Egy gyönyörű vitorlás felé tartottunk, és miközben a nyomába szegődtem, azon tűnődtem, ez vajon életem legzseniálisabb vagy legőrültebb ötlete volt-e. Persze, semmivel nem volt jobb vagy rosszabb ez annál, mint beülni egy vadidegen autójába, de azért mégiscsak kiszolgáltatottabb dolog volt a vízen lenni, nekem legalábbis, nem úgy, mint egyeseknek. A gondolatra elnyomtam magamban egy mosolyt, és bár az előbb még épp azt mondtam volna magamban, hogy Axel biztosan nem repesett volna ezért az ötletért, ezt gyorsan át is értékeltem magamban, mert eszembe jutott, mit mondott arról az estéről, amikor visszatért hozzám. Azt mondta, a tenger árulta el neki, hogy hol keressen, ez pedig arra utal, hogy ha veszélybe sodrom magam és azt szeretném, hogy baj esetén megtaláljon, akkor azt minél közelebb kell pozicionálnom a tengerhez. Ebből a megközelítésből az ötlet már inkább zseniálisnak tűnt. – Nagyon szép hajó – pillantottam a férfire, amikor odaértünk a vitorláshoz, a mosolyom pedig egy fokkal beszédesebb volt annál, mintsem a szavaim egyszerű udvarias gesztusnak hatottak volna. Tény, hogy korábban eszembe sem jutott volna ilyen szemmel méregetni a hajókat, de Axel miatt már egészen másképp tekintettem rájuk, csak úgy, mint magára a tengerre. – Köszönöm – biccentettem, amikor megfordult, hogy felém nyújtsa a kezét, de miközben ujjaimat a tenyerébe csúsztattam, bár a testem automatikusan működött és emelte a lábamat a fedélzetre, az agyam egy kicsit elkalandozott. A gesztus ugyanis annyira kísértetiesen ismerős volt egy pillanatra, hogy azt hittem, déjà vum van. Az, ahogy fellépett előttem a fedélzetre, majd megfordulva kinyújtotta a kezét, önmagában is olyan volt, mintha csak Axelt láttam volna, és amikor pillantásom találkozott a férfi kék szemeivel, akaratlanul is ismerősséget éreztem benne. Aminek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt. Egy kicsit megráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna űzni a fejemből ezt a furcsa gondolatot, de szerencsére addigra már biztos lábakkal álltam a fedélzeten, ezért a férfi is azzal foglalatoskodott, hogy eloldozza a köteleket. Nem ajánlottam fel a segítségemet, mert valljuk be, kicsit furcsa lett volna, de elégedettséggel töltött el a tudat, hogy egyébként meg tudtam volna tenni. Megtettem azt a néhány lépést a fedélzeten, ami elvezetett az ülőhelyekig, bár egyelőre nem tettem le a hátsó fejem, inkább a férfit szemléltem kíváncsian. Már éppen szóra akartam nyitni a számat, hogy a fuvar árára nem reagált, de mintha a gondolataimban olvasott volna, felhozta ő maga, szavai viszont őszintén megleptek. Két okból is. – Valóban? – pillantottam kissé kétkedve a horizont felé, az ég alján már mintha haloványan látni lehetett volna a távoli villámlást. Újra az ösztönömre koncentráltam, már csak azért is, mert a józan ész szabályai szerint a mosolyom a legkevésbé volt fizetőeszköznek tekinthető, de a veszélyérzetem továbbra is csendben maradt. – Nos, ha ön mondja... de azért a fuvardíjat gondolja át azután is, hogy megtapasztalja, milyen társaság vagyok – fordultam vissza hozzá egy mosollyal. Amikor megkért, hogy üljek le, már majdnem meg is tettem, amikor eszembe jutott, hogy elég bunkónak tűnhetek ahhoz képest, hogy szívességet kértem tőle, ezért mielőtt még leereszkedtem volna a faburkolatú padozatra, kihasználva, hogy ő is visszatért ide, felé nyújtottam a jobb kezem. – Elnézést az udvariatlanságomért. Svenja vagyok – mutatkoztam be, nem mintha ez lett volna az igazság, de a papírjaimon ez a név szerepelt. Ezután már valóban leültem, bár ha elfogadta az imént a jobbomat, egy kicsit el is tűnődtem, nem kerülte ugyanis el a figyelmemet, hogy még mindig ott volt az elmém hátuljában egy finom duruzsolás, amitől a tarkóm is bizsergett, és ami felerősödött a kézfogás alatt, illetve korábban is, amikor felsegített a fedélzetre. Egyelőre nem sikerült megfognom az érzés eredetét, de egyébként is kiragadott a kérdésével a gondolataimból. – Egy kis vizet elfogadnék, köszönöm – bólintottam. Nem akartam kihasználni a vendégszeretetét, de elutasító sem akartam lenni, és mivel nem tudtam magam mögött túlságosan pihentető órákat, még jól is esett a felfrissülés gondolata. Ha megkaptam a vizet, udvariasan, mosolyogva köszöntem azt meg és kortyoltam belőle néhányat. Tekintetem végigsiklott a tengeren, és bár furcsa volt, hogy ismét olyan békében és biztonságban érzem magam a vízen, mint annak idején a yachton, Axellel, az ő számlájára írtam a dolgot. Elég volt rágondolnom ahhoz, hogy a mellkasomat egy pillanatra átjárja a melegség, de közben aggódtam is egy kicsit, hogy vajon hogy ment a találkozó. Elvégre biztos jó oka volt, amikor jelzett, hogy még időre van szüksége - nem mintha én nem használtam volna ki alaposan azt a plusz időt. Visszafordultam a férfi felé, az arcát tanulmányozva szólaltam meg újra, apró mosollyal a szám sarkában. – Szóval gyakran segédkezik, amikor valakinek gyors fuvarra van szüksége a vihar előtti csendben, vagy csak a bajba jutott hölgyeken esik meg a szíve? – billentettem kissé oldalra a fejem. A hangom könnyed volt, és reméltem, hogy ő sem veszi rossz néven a kérdést, mert leginkább a csendet szándékoztam megtörni egy kis játékos érdeklődéssel. – Ön is szereti a tengert? – érdeklődtem aztán, pillantásomat ismét a vízre vezetve. Nem igazán magyaráztam meg a kérdésben az is szócskát, nyugodtan hihette, hogy magamra gondolok a többesszámmal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Feb. 23, 2022 9:35 am
Aviva && Magnus
Belegondolva, talán éppen ezért volt könnyebb régebben, míg a kis szigeten éltem. Béke volt, a vihart visszatarthattam cseppet, s a tenger lehetett békés, amikor úgy akartam. Ám volt mikor csak néztem a vihart, és élveztem a hullámok táncát. Alapból, a mai napon is arra készültem, s azért is voltam a hajóm közelében, hátha még is úgy gondolnám, hogy nekem ebből elegem van, és mennem kell innen. Menni, és meg sem állni, míg meg nem találom azt, amit annyira keres a lelkem. Hogy képes lennék e visszamenni hozzá? Nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy anélkül nem mennék el, hogy meg ne nézzem jól van e. Gondolataimból a lány közeledése szakított ki, miközben ott üldögéltem kávémmal a kezemben, s felszaladt a szemöldököm, miközben odaért hozzám. Köszönésére biccentettem egyet, miközben felkeltem onnan, s belekortyoltam a feketémbe, miközben tekintetem a horizontra szegeztem. - Estét! -vágtam egy fintort, mintha erősen gondolkodnék rajta, aztán letettem a poharam, s a lányra emeltem tekintetem. Mielőtt kérdezhettem volna, merre akar menni, már meg is válaszolta a fel nem tett kérdésemet. - Meglehet a legjobb helyre küldte… - megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, csak hogy ne nézzen valami mogorva gombócnak, így aztán megindultam a hajóm felé. - Jöjjön! - zsebre vágtam kezem, s mivel nem volt messze onnan a hajóm, így hamar odaértünk az én szép kis vitorlásomhoz. Mondjuk a régit jobban szerettem, de ugyebár nem lehet mindent megmenteni, vagy ha még is, azért kell a változatosság. Felléptem, majd a kezem nyujtottam felé, hogy felsegítsem. - Nagyot lépjen! - tekintetem lélektükreibe fűztem. Szépek voltak azok a lila íriszek. Ha fellépett, mikor biztosan állt, elengedtem a kezét, aztán felhúztam a horgonyt, eloldottam a kötélzetet, felhúztam a vitorlákat, majd indítottam a hajót. - A fuvar díj… megelégszek egy mosollyal! Amúgy is ki akartam hajózni! - magyaráztam, miközben irányba állítottam a hajót. Már is jobban éreztem magam. A víz közelsége, a rám telepedő nyugalom, s persze egy cseppet izgatott is voltam, hisz még is csak Az a lány volt a fedélzeten, aki a fiam számára kedves, és nézzenek oda micsoda véletlenek! Alig pár hete érkeztem, és láss csodát!! Ennél már csak az lett volna meglepőbb, ha a fiammal futok össze. A fiammal, aki még sosem látott… akit nem láthatta, s ki szemében örök bűnös leszek, amiért az életüket választottam a saját boldogságom helyett. Ezt sosem fogja megérteni. - Messze még az a vihar! - mormogtam az orrom alatt, a horizontot fürkészve, majd rögzítettem a kormányt, igazítottam pár kötélen, s visszamentem a helyemre. - Foglaljon helyet! Ne álldogáljon végig! Csendben maradtam, s igyekeztem minél békésebbé tenni a tengert, csak hogy ne az legyen hazudtam a viharral kapcsolatban. Valahogy úgy éreztem, jó benyomást kell keltenem. Aztán eszembe jutott a levél, amit nem is olyan régen írtam meg. A levél, amit a fiamnak szántam. Őt kissé bajosabb volt mostanában megtalálni, de talán a lány eltudja vinni neki, s valahogy alkalmat kell találnom arra, hogy hozzá kerüljön az. Aaron-nak már feladtam a levelet, s talán a napokban meg is kapja majd. Eszembe jutott a Taxi gondolata is, hiszen azzal is eljuthatott volna aból bébe, de talán így jobban jön ki. Nem tudtam mivel is törhetném meg a csendet, miközben azt sem akartam, hogy őrültnek nézzen, aki minduntalan szóval akarja tartani a másikat. - Kér egy üdítőt? Kávét? Teát? - törtem meg végül a csendet, miközben ismét rögzítettem a kormányt.
“now there's scenes of destruction on every hand and only black waters run down through my land
Aegir&& Aviva
Nem ez volt az első hasonló megoldásom, de valahol reméltem, hogy ez lesz az utolsó. Amikor befolyásos embereket, politikusokat, közismert személyeket kellett félreállítani, soha nem a nyomtalan eltüntetés volt az elsődleges cél, sőt, az volt a jó, ha minél hamarabb megtalálták őket. A hangsúlyt a nyomok eltüntetésére kellett fektetni, és mivel mindegyiküket legalább minimálisan meg kellett dolgozni előtte, a külsérelmi nyomok eltüntetésének leghatásosabb módja a tűz volt, a tűznek pedig a sajnálatos autóbalesetek. Az soha nem volt baj, ha a vérükben találtak némi drogot vagy alkoholt - magyarázta az ütközést, és a hírnevük miatt általában nem került napvilágra. Szerencsére elég jól értettem ahhoz, melyik vezetékeket kell megrongálni az autókban ahhoz, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb lánggal pusztítson a tűz, eltüntetve a bőrrel és a hússal együtt mindent, ami nem volt a hatóságok szemének való. A holttest azonosításához bőven elég egy állkapocs is, már ha az autó ne lenne elég az ő esetében. Valami tagadhatatlan belső elégedettséget éreztem, ahogy visszafordultam a fák árnyékából és még egy pillantást vetettem az egyre nagyobb lángokkal égő autóra. Ajkaimra hideg, kegyetlen mosoly költözött, és abban a pillanatban nem érdekelt semmi más azon kívül, hogy engedjem magamon eluralkodni a gondolatot: na végre. Az a ribanc megkapta, amit megérdemelt, bár talán annál még kevesebbet is kapott, mint igazán érdemelte volna, mert vigyáznom kellett. Hiába lett volna kedvem hozzá, nem törhettem el egyesével minden csontot a kézfejében, nem vághattam ki a nyelvét és nem ereszthettem belé golyót sem, sehová. A Berettát ettől még használtam, többször is, előszeretettel és élvezettel, abban ugyanis biztos lehettem, hogy mire megtalálják, ennek semmi nyomát nem találják majd. Egészen sorsszerűnek tűnt, hogy bár csak körülnézni akartam a környéken, felmérni a terepet, megtervezni a tökéletes stratégiát, a ribanc szinte ezüst tálcán kínálta fel magát. Úgy visszaszaladni a házba, hogy az autót járó motorral odakint hagyja? Egyértelműen nem vette elég komolyan a létezésemet. Gyerekjáték volt megvárni őt az árnyékban, leütni, aztán a saját - vagyis nem annyira saját - autójával elvinni egy olyan helyre, ahol kellemesen elbeszélgethettünk egymással. Az orra már egyébként is el volt törve, arra nem kellett vigyáznom, de azért voltam olyan kedves, hogy egy kicsit megigazítottam neki a csontot, újra és újra. Vele is elmondattam mindent. Felidéztettem vele, mit csinált, mit csináltatott Axellel, hogy pontosan mivel zsarolta és fenyegette, és minden egyes húzásáért kapott valami cserébe. Az öklömet vagy a Beretta markolatát az arcába - a csontot még szigorúan nem törve vagy repesztve -, egy újabb ütést vagy rúgást a gyomrába, esetleg a bordáiba, az ujjaimat a nyaka köré, még egy kis igazítást az orrán. Eleinte volt néhány merész húzása is, amikor megjegyzéseket mert tenni rá. Engem végig szidalmazott és fenyegetett, az abszolút hidegen hagyott, de amikor Őt vette a szájára és beszélt úgy róla, mintha a szolgája vagy még inkább a pincsikutyája lett volna, akkor egy kicsit elvesztettem a fejem, de a szétroncsolódott térdízületet, a törött kart és a törött bordát magyarázza majd a baleset. Erre azért odafigyeltem. Na meg persze arra, hogy kiderítsem, jobb- vagy balkezes-e, és gondosan azt a karját törjem el, amelyikkel legtöbbször Axelhez ért. Azt hiszem, a végét egyfajta megváltásként élhette meg, már amennyire megváltás lehet a pillanat, amikor félig még eszméletednél maradva rájössz, hogy elevenen fogsz elégni. Még egy pillantást vetettem a lángoló fémhalmazra, aztán ugyanazzal a mosollyal az ajkaimon fordultam sarkon és tűntem el a fák között. Tettem egy kerülőt a közeli tó felé, ahol egy kicsit letakarítottam magam, a ruhámra vigyáztam ugyan, de a kézfejeim árulkodóbbak voltak a kelleténél és a Beretta külsejét is ledörgöltem egy kicsit. Leráztam magamról a tompa fájdalmakat, végigropogtattam a nyakamat - valahogy kivitelezni kell, hogy az autó tényleg össze legyen törve, és ez nem feltétlenül kellemes érzés -, de amikor úgy éreztem, hogy minden rendben van, folytattam az utamat az erdőség másik oldalán futó főút felé. Az ösztönömre bíztam magam, csak a megfelelő pillanatban léptem az úthoz a fák árnyékából, csalódnom pedig most sem kellett: az egyetlen autó, ami Oslo felé tartott, a fővárosban bulizni vágyó fiatalokkal volt csak megtöltve, akik gond nélkül bevették, hogy a közelben robbant le az autóm és vissza kellene jutnom a városba segítségért.
Miután megköszöntem a fuvart és kiszálltam a Sentrumban, már egy kicsit kreatívabbnak kellett lennem. A motort Frognerben hagytam, és bár biztonságos helyen és távolságban volt, semmiképpen nem akartam sem taxival, se semmilyen más, beazonosítható módon megközelíteni most a környéket, pedig sietnem is kellett, mert nem akartam, hogy Axelnek várnia kelljen majd rám. Egyetlen lehetséges megoldás jutott eszembe, de ironikus módon éppen azért az nem volt most velem, akinek a víz volt az otthona. Mégis meg kellett próbálnom. Fejembe húztam a kapucnimat, a kikötőbe sétáltam, és bár az ég alján tornyosuló viharfelhők nem engem támogattak, akkor már nem akartam feladni. A mólóknál közvetlenül nem láttam ugyan senkit, de a kikötő mentő házak előtt üldögéltek emberek, akikről azt gyanítottam, hogy legalább valamelyik hajónak tulajdonosai lesznek és egy rövid, öböl menti kerülőt talán még be mernek iktatni a vihar előtt. Az első fickó tekintete leginkább azt tükrözte, hogy nyilvánvalóan elment az eszem, de csak annyira utasított el élből, hogy valami Wiker-t javasolt megkérdezni. Szerencsére nem kellett megkérdeznem, mégis ki a jó fene az a Wiker, mert a kezével a szomszéd ház felé gesztikulált, ami előtt ott ült egy középkorúnak tűnő fickó, bögrével a kezében. Letapogattam az elmémben megbúvó vészcsengőket, de egyik sem jelzett, ezért kedvesen megköszöntem a férfinek az útbaigazítást és határozott lépteimmel célba vettem azt a bizonyos Wiker-t. – Üdvözlöm – szólítottam meg már messziről, és ha felnézett rám, kedves mosolyt varázsoltam az arcomra. Csak akkor sétáltam közelebb, ha nem adta jelét annak, hogy húzzak el balfenéken. – A szomszédja azt mondta, talán önnel nagyobb szerencsével járok, ha kérek egy rövid fuvart – léptem közelebb hozzá. – Nem kérnék sokat, épp csak az öblöt kellene megkerülni, hogy Frogner vonalába jussak. Mivel nem ismerem a vízi fuvarozás akutális árfolyamát, nyugodtan kérhet tőlem nagyvonalú díjazást cserébe – fűztem hozzá mosolyogva. – Nagyon hálás lennék érte. Miközben a férfit figyeltem, egyre erősebben kezdett feltűnni egy nagyon furcsa érzés. Mintha a tarkóm bizsergett volna, vagy valami ehhez hasonló kis monoton duruzsolás próbált volna elmondani nekem valamit... de még nem jöttem rá, hogy mit.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Feb. 22, 2022 5:56 pm
Aviva && Magnus
Nem is olyan rég, még a hasam süttetem egy trópusi szigeten, napernyős kis koktélt szürcsölgetve, miközben békésen figyeltem a tenger nyugalmát, mit be kell vallanom, csak egy egész kicsit manipuláltam, hogy kellő békét kölcsönözzön, míg ott vagyok. Ám ez a nyugalom, csak a nappalokra terjedt ki. Napszállta után utat engedtem a hullámoknak, s felszínre törtek az emlékek. Az emlékeke, és a tények, miért is kellett távol maradnom attól, aki elrabolta a szívem. Távol maradni, csak azért, mert az életük volt a tét. Azért beavatkoztam imitt amott az életükbe, s bíztam benne, egyszer még ápolhatunk majd békés kapcsolatot egymással, Bár ebben nem voltam egészen biztos. Még is valamiért reménykedtem, hogy elkövetkezik majd. Szóval az évek teltek, én élveztem a nyugalmat, és a békét, a turistákat, kiket búvárkodni vittem, és azt, hogy nem zaklatott senki sem, ám az a fránya hiány egyre nagyobb és nagyobb lett, szóval fel kellett kerekednem. Felkerekedni, és felhúzni a horgonyt. Mehettem volna repülővel is, de lássuk be, nem vagyok madár, hogy repüljek! A Tengerek istene vagyok a ménkűbe is! Szóval megszüntettem a boltom, és néhány hónapja visszaérkeztem, majd új vállalkozást nyitottam. A hidegebb időhöz hozzá kellett szoknom igaz, hogy nem süttethetem a hasam a napfényben, hogy nem pálmafák vesznek körbe, hanem ismét a hideg, de ahhoz még nem volt kellő fogalmazzunk úgy „bátorságom”, hogy felkeresem a nőt, aki egykor elrabolta a szívem, és a fiaim szeme elé kerüljek, szóval megmaradtam a tenger mellett, a kikötőben, a hajómnál, és persze szereztem egy part közeli házat, ahonnan mindig ráláthattam a tengerre, de azt csak nagyon ritkán használtam. A búvár oktatás még mindig megmaradt, ám azt már nem űztem olyan hévvel, mint a szigeten. Kicsit hiányzott az a béke, ami ott körüljárt, szóval bennem volt az elhatározás, hogy bizony vissza fogok még oda menni, s az emberi módszert választom… no nem repülővel… sokkal inkább marad a hajó, és a vízi út. Épp a kávémat szürcsölgettem a függőágyban üldögélve, mikor megütötte a fülem, egy ellenkező halász hangja, felkeltem, majd megtámaszkodva a korlátnál emeltem tekintetem arrafelé, s arcomra mosoly költözött, mikor felismertem a lányt, kinek sürgős fuvar kellett. Letöröltem mosolyom az arcomról, aztán komoly képpel kezdtem leszerelni a függőágyam, s csomagoltam el, hisz megütötte fülem a szomszéd hangja, hisz a távolban viharfelhők kezdtek tornyosulni. -Kérdezze meg Wiker-t! Ő elég eszelős ehhez!! - bökött a hajóm felé, s én igyekeztem eltüntetni az izgatottságot, hogy megismerhetem a lányt, akinek a csodás időt teremtettem a fiammal való hajókázás alkalmával. Szóval csak visszatelepedtem, kényelembe helyeztem magam a kávém kortyolgatva. Hogy miért nem valami erősebbet ittam? Franc se tudja… a kávé jobban megtette a magáét, az este közeledtének ellenére is. Szóval csendben várakoztam, vajon tesz e egy próbát a lány.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.