Bjørn & Aviva

Ha a szívbajos fajta lennék, talán még meg is ijesztett volna a szeme villanása, de így csak a homlokom szaladt újra ráncba, mint amikor az előbb elkezdett Odin nevével dobálózni, és egy pillanatra majdnem elhittem, hogy komolyan beszél. Ha hinnék a hókuszpókuszokban, talán még el is hittem volna, hogy a szemei mintha sárgásan villantak volna meg, de így csak betudtam a mennyezeti lámpa fényjátékának a dolgot. Persze én lennék az utolsó, aki a szemszínek miatt ítélkezni kezd, de azért a változó szemszín az megint más tészta.
Felvontam a szemöldököm, mikor minden további szó nélkül felállt a helyéről, figyeltem, ahogy felém közeledik, aztán sikerül kizökkentenie azzal a mozdulattal, amivel úgy pakolt arrébb, mint a tárgyakat a polcon. Szóval még sincs humorérzéke.
– Tudod, a lábaim tökéletesen működnek egyébként – morogtam az orrom alatt, de addigra már menetirányba fordított az ajtó felé.
Fejben elkezdtem latolgatni, hogy vajon mekkora erővel kell belém rúgnia ahhoz, hogy szó szerint velem nyissa ki az iroda ajtaját, és hogy ezt mekkora eséllyel fogom viszonylag ép bőrrel megúszni, de aztán mellém lépett, megragadta a kezem, és maga után kezdett húzni, mint valami neveletlen kislányt. Ennél egy fokkal azért közelebb állt volna a szívemhez az erőszakos távozás, de aztán valamit mormolni kezdett, amiből egy árva hangot sem értettem, pedig elég sok nyelven beszélek.
Viszont valami azt súgta, felesleges megkérdezni, mit mondott, mert úgysem mondaná meg. Egyébként is seperc alatt odakint találtam magam, és ha ez nem lett volna elég egyértelmű, még meg is mutatta, merre húzhatok el balfenéken. A viselkedésének nem sok értelme volt, hát még a sarki fűszeresnek, de az anyám említésére összeszorítottam az állkapcsom.
– Azzal már egy kicsit elkéstünk – mormoltam az ajtónak, mielőtt én is sarkon fordultam volna.
Nem ő volt az egyetlen fura alak az életemben, de ő volt az egyetlen fura alak, akinek a szavai valamiért még sokáig csengtek a fülemben, még akkor is, ha semmi értelmet nem láttam bennük. Volt egy furcsa érzésem, ami azt súgta, hogy emésztenem kéne egy kicsit, amit mondott, de a racionális oldalam még csak véletlenül sem talált a szavaiban semmi logikát... a bogarat mégis elültette a fülemben.

⇜ all eyes on you ⇝

Bjørn & Aviva

Miután gyorsan felmértem, hogy bár a fickó nem egy beszédes típus, félnivalóm pedig - egyelőre legalábbis biztosan - aligha van tőle, nem okozott gondot, hogy kövessem az irodába. A stílusát a legtöbben a bunkó paraszt jelzővel illették volna a mai szleng szerint, de persze ez alapján én a hidegvérű gyilkos picsa kifejezést érdemelném, ki vagyok hát én, hogy ítéletet mondjak felette? Egyébként is kifejezetten kedveltem az olyan embereket, akik csak akkor szólalnak meg - és pláne akkor kérdeznek -, amikor nagyon muszáj. Ha pedig nem is kérdeztek, hanem inkább ütöttek, mikor arra volt szükség, nos, az egy egészen üdítő új szint volt.
Amennyire szükséges volt, szabaddá tettem a vállam, aztán felkészítettem magam a fájdalomra. Az alkohol tompított valamennyit az érzékeimen, de ettől még nem vált kellemesebbé az élmény, ahogy a tű újra és újra a bőrömbe fúródott. Valamit valamiért. Eleinte meglepett, hogy még mindig nem tett fel kérdéseket, de aztán csak kibújt a szög a zsákból, én pedig rébuszokban beszélve, de megosztottam vele az igazság egy részét. Egyébként sem kellett attól tartanom, hogy visszajönnének ide; alapvető szempont lett volna, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, de ez nem igazán jött össze.
– Azért így is emlékezetesen benyomást keltettél – jegyeztem meg mosolyogva.
Bemutatkoztam neki, de nem tudtam nem észrevenni, hogy egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, mit mondjon. Ez elég furcsa volt, leginkább a magamfajtától számítana ilyenre az ember, amikor nem akarja elmondani a valódi nevét, de meglepett volna, ha hasonló cipőben járunk. Végül mégis mondott egy nevet, és miután befejezte az ellátásomat, töltött még egy italt. Nem pazaroltam szavakra az energiámat - egyébként is úgy tűnt, hogy ha valaki, hát ő ezt díjazza -, de egy biccentéssel megköszöntem neki mindent; azt italt és az összefércelést is.
Amikor leült velem szemben és rám nézett, még mindig nem mondott vagy kérdezett semmit, ezért én tettem meg. Mintha pozitívumnak könyvelte volna el, hogy észrevettem, vagy talán azt, hogy ki mertem nyitni a számat, de amikor közelebb hajolva a szemeimet kezdte fürkészni, még mindig nem azt kérdezte, hogy miféle kontaktlencse ez, vagy ilyesmi. A kérdésen viszont nem csak ezért ütköztem meg. Amikor azzal kezdte, hogy ki az apám, összevontam a szemöldököm, de nem hőköltem vissza és a szemkontaktust is tartottam, egyszerűen csak gyanús volt, hogy ennyire összevágjanak a dolgok. Aztán az anyám kérdését kezdte firtatni, és két olyan névvel dobálózott, amiket még én is ismertem. Mondjuk ennél meglepőbb volt, hogy úgy beszélt Odinról, mintha ismerte volna. Ami nyilván nevetséges feltételezés volt.
Először azt sem tudtam, mit kezdjek ezzel az egésszel, az arcomra nyilvánvalóan kiült a zavar, de aztán ahelyett, hogy azt javasoltam volna, vizsgáltassa ki magát, lassan elvigyorodtam, kis híján el is nevettem magam.
– Oké, én az előbb elkönyveltem magamban, hogy beszélgetni sem szeretsz, erre most kiderül, hogy még humorod is van – ráztam meg a fejem. Újra kortyoltam a poharamból, el sem akartam hinni, hogy pont ő kezdett el poénkodni, de aztán visszább fogtam a vigyoromat és felsóhajtottam. – Mindenesetre ha valami csoda folytán mégis ismernéd az apámat, szólhatnál neki, hogy keressen meg – pillantottam a pohár alján csillogó folyadékra, majd vissza rá. – Nem tudom, mennyire vagy ismerős a környéken, de ha láttál már ilyen szemeket – böktem az arcomra – az esetleg gyanús lehet. Ennél több támpontom sajnos egyáltalán nincs rá vonatkozóan, és ez is csak az én tippem... Mondjuk a neve nem hiszem, hogy Odin – tettem hozzá elmosolyodva.
Persze egyetlen szavamat sem gondoltam komolyan. Számomra Bjørn csak a bár biztonsági embere volt, aki segített fenéken billenteni pár nyomorultat, aztán összefércelte a vállamat. Semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy a szavai mögött akár csak egy leheletnyi igazság is lehet.

⇜ all eyes on you ⇝

Bjørn & Aviva

Azt gyorsan felmértem, hogy a fickónak elég sajátos személyisége van. Hirtelen nem is tudtam volna, melyik állathoz hasonlítsam azzal a zord arckifejezéssel, amitől mintha állandóan a szemöldökét ráncolta volna - vagy talán így is volt -, és a morgás-szerű kommunikációval. Nem beszélt sokat, helyette elég kifejezőek voltak a gesztusai, vagy mondjuk az a mozdulat, amivel szó szerint felpakolt a pultra.
Aztán a szövegelésemet lereagálta egy egyszerű "nem érdekel"-lel, én pedig megbántódás helyett kis híján felnevettem. Egy mosolyt így sem tudtam megállni. Meg tudtam volna kedvelni a fickót. A sajátos modora mellett viszont nyilvánvalóan szemfüles is volt, mert rögtön kiszúrta az arckifejezésemet, ahogy hátrapillantottam, hogy felmérjem a vállam állapotát. Nagy tenyere már ott is volt a karomon, kérdés nélkül úgy mozdított, hogy neki is jobb rálátása nyíljon a szúrás helyére. Nem háborodtam fel különösebben; nem tűnt annak a finomkodó, udvariasan kérdező típusnak, és ezt sikerült rögtön a gyakorlatban is megmutatnia, amikor gyors felmérés után felszólított - rám mordult -, hogy menjek vele.
Szólásra nyitottam a szám, de aztán megismétlődött az iménti jelenet: egyszerűen megfogott és lerakott a földre. Ezen a ponton már nem bírtam ki egy rövid nevetés nélkül, de nem szóltam semmit. Ahogy említettem, ő nem tűnt annak a finomkodó típusnak, én meg nem voltam hozzászokva, hogy úgy pakolgassanak, mint a befőttesüvegeket a polcon, de felesleges is lett volna ebből ügyet csinálni, ameddig az én oldalamon állt. Ha ellenségként kellett volna rá tekintenem, hát... azt a részét nem szívesen próbáltam volna ki.
Csak egyetlen pillantást ejtettem meg az irányba, amerre elindult, de úgy tűnt, azt az irodát vette célba, ahonnan néhányszor láttam már kijönni. A veszélyérzetem nem üvöltött, persze ha üvöltött volna sem feltétlenül lett volna tanácsos ellenkezni. Valahogy el tudtam volna képzelni, hogy felcsap a vállára, mint egy zsák krumplit, és egyszerűen becipel magával.
Mivel nem indultam rögtön utána, hátrapillantva rám mordult a maga elbűvölő stílusában, én pedig elvigyorodtam.
– Jövök már – mozdítottam meg a lábaimat. Követtem az irodába, becsuktam magam mögött az ajtót, ő pedig előszedett valahonnan egy elsősegély ládának tűnő dobozt. Hacsak nem azzal akart agyonverni, nem volt min aggódnom.
Engedelmesen foglaltam helyet a széken, majd némi fájdalmas fintorgás keretein belül áthúztam a fejemen a fekete garbót. Az alatta levő atléta ujjatlan volt, elég volt egy kicsit a hátam felé húzni a pántot a bal vállamon, hogy hozzáférhetővé váljon a szúrás. Elfogadtam a poharat és gyorsan le is húztam a tartalmát, aztán egy pillanatra lehunytam a szemem, és felkészítettem magam a fájdalomra. Ökölbe szorult a kezem és úgy összeszorítottam az állkapcsomat, hogy a fogaim kis híján elroppantak egymáson, de nem hallattam egyetlen pisszenést sem, miközben összeöltötte a penge helyén maradt vágást. Volt már részem ilyesmiben, és legalább a tömény alkohol eltompította egy kicsit az agyam.
Meglepett, hogy még nem kérdezett az odakint történtekről, de talán tényleg csak ilyen volt; nem érdekelte. Volt egy kis csetepaté, és kész. De aztán, ahogy végzett az öltésekkel, mégis megszólalt, én pedig halvány mosollyal vettem ezt tudomásul.
– Nem váltunk el egymástól túl szépen az előző munkahelyemmel – adtam meg a nem teljes, de mégis őszinte választ. Óvatosan aprót mozdítottam a vállamon, az öltések szorosnak tűntek és jól tartottak. Elfogadtam az újratöltött poharat és ráemeltem a tekintetem, ahogy leült velem szemben. Nem viseltem kontaktlencsét és feltűnt, hogy egyetlen pillanatra sem ütközött meg a szemeim színén, de egyelőre nem tettem szóvá. – Szeretnének eltüntetni az útból, de nem vagyok egyszerű eset – mosolyodtam el könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnék, nem arról, hogy vérdíj van a fejemen. – Mondjuk ezek meglepően amatőrök voltak – böktem az állammal az ajtó irányába. – Egy népszerű bárban, csúcsidőben menni a célpontért; nem túl kiforrott taktika. – Kinyújtottam felé a jobb kezem. – Egyébként a nevem Aviva.
Ittam egy kortyot a pohár tartalmából, és kissé oldalra billentettem a fejem. Ha már ő is ilyen egyenes fajta, nem fogja bánni, ha én is a lényegre - vagyis az engem érdeklő dolgokra - térek. Azt már úgyis kifejezte, hogy az üres fecsegés nem az ő szakterülete.
– Mit akartál kérdezni a pultnál? – Nem próbáltam meg hülyének tettetni magam, mintha nem vettem volna észre, milyen furcsán méreget, de a kérdés nem volt támadó jellegű, inkább csak kíváncsi.

⇜ all eyes on you ⇝

Bjørn & Aviva

A segítségemmel kiegészülve biztossá vált, hogy ezen az estén sem fognak bejönni a számítások. Eleve hülye ötlet volt egy bárban a nyakamra jönni, gondolhatták volna, hogy be fog jönni egy ilyen fordulat, főleg, ha négy kétes alakot küldenek egy látszólag ártatlan nőt megtámadni. Az ilyesmit azért viszonylag kevés helyen tolerálták, főleg, ha nem volt az ember homlokára írva, hogy meg tudja védeni magát. Persze a 4-1 arány még nekem is végződhetett volna csúnyán, ez tény. Feltéve persze, ha nem amatőröket küldtek volna rám.
A túlerő következményeit azért így is megéreztem a szúró vállamon és a kissé zsibbadó arcomon, de ez csak akkor jutott el a tudatomig, amikor már az egyikük hátán térdeltem és a másik három sem volt sokkal jobb helyzetben. A nagydarab fickó nem kért a segítségemből a szó szerinti kidobást illetően, de még így is öröm volt végignézni, ahogy ténylegesen kirúgja őket az ajtón, egyesével, gondosan. Jobban jártak vele, ez tény. Én nem hagytam volna életben őket.
Az már jobban meglepett, hogy utána odasétált hozzám, még mindig elég morcos kifejezéssel az arcán, de ahelyett, hogy engem is helyretett volna egy kicsit, a derekamnál fogva szó szerint feltett a pultra. Nem igazán voltam hozzászokva, hogy ilyen értelmezésben szó szerint levegyenek a lábamról, de az egész helyzet inkább volt egy kissé humoros, mintsem dühítő. Egyébként is úgy tűnt, nem rám haragszik, ami pozitív volt. Nem olyannak tűnt, akivel érdemes lett volna összeakasztani a bajszomat, még az én képességeimmel sem.
– Kösz – mosolyodtam el finoman, kissé féloldalasan, a szám egyik sarka ugyanis felszakadhatott valamennyire.
Elvettem a jéggel kitömött rongyot és a fájó-zsibbadó szám sarkára szorítottam. Egy kicsit furcsán méregetett, kutatón és kíváncsian, de végül nem tette fel a kérdést, ami a szemeiben bujkált. Érdekes. A pultos rám pillantott, és már töltött is ki egy újabb cent vodkát, emlékezve az ízlésemre. Ezek után nem is utasítottam el, úgy döntöttem, megérdemlek még ennyit.
– Meg. Kemény a fejem – mosolyodtam el újra. – Nem igazán szeretem az orvosokat – tettem még hozzá, megvonva a vállamat is, bár ez utóbbi adott egy fájdalmas emlékeztetőt arról, hogy ott bizony járt nemrég valami hegyes és éles. Elfintorodva pillantottam hátra, de csak azt reméltem, nem túl mély a vágás. Nem sok esélyem lett volna magamnak összevarrni azok a helyen.
– Köszönöm a segítséget – fordultam inkább vissza felé, ennyivel tartoztam, még akkor is, ha tényleg ez volt a dolga. – És tényleg bocs a felfordulásért. Nem tudom, mit akartak. – Tekintetem a bárpultba ékelődött kés felé villant, amit épp most igyekeztek kirángatni onnan és megráztam a fejem. – Oké, ez nem teljesen volt igaz – ismertem be egy újabb félmosollyal. Az a kés elég egyértelművé tette, hogy mit akartak.

⇜ all eyes on you ⇝

Bjørn & Aviva

Nem mulasztottam el a pillanatot, amikor a bal szélen megjelent egy fickó. Nagydarabnak tűnt és veszélyesnek, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy talán tanácsosabb lenne kereket oldani - még akkor is, ha felfordult a gyomrom a menekülés gondolatától -, de aztán a hangja egy pillanatra betöltötte a termet körülöttünk, és úgy tűnt, nem engem vett célba. Ezt bizonyítandó egyetlen könnyed mozdulattal szinte odébb hajította az egyik delikvensünket.
Elmosolyodtam, tagadhatatlanul örültem, hogy legalább ő nem az én seggemet jött szétrúgni. Az örömöm persze nem volt hosszú életű, valami villant a perifériás látásomnál, és csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy alkart, ami épp a nyakamba akart döfni egy jókora üvegszilánkot. Megragadtam a csuklóját és kicsavartam belőle az üvegdarabot, aztán teljes erőből az arcába fejeltem a homlokommal. Csont reccsent a bőre alatt, a vére rám fröccsent, mielőtt vakon hátrébb kezdett volna botorkálni az orrát fogva, végül pedig jókorát esett a saját lábában. Ha jól számoltam, ez eddig négyből három törött orr.
Amikor ismét meghallottam a váratlan támogatást nyújtó férfi hangját, a szavai hirtelen értelmet nyertek és rájöttem, honnan ismerős. Viszonylag ritkán jártam ide, de amikor itt voltam, szinte mindig láttam, egyszer mintha a hátsó irodából jött volna ki. Vagy az övé a hely, vagy ő itt a helyi kidobó, de az biztos, hogy nem díjazná, ha hullákat hagynék a padlón.
Oké, akkor jöjjön a B terv.
A még ép arcú fazon oldalról támadt, de hárítottam az ütést, és rögtön ezután megragadtam azt a karját, amit felém lendített az imént. Erőteljesen csavartam hátra, más dolgom pedig nem is maradt, mert vinnyogva, magától fordított hátat nekem, és ahogy tovább csavartam a karját, szépen lassan le is hasalt a földre, úgyhogy egyik lábammal a hátára térdeltem. Észrevétlenül visszadugtam a tőrömet a bakancsom szárába, hogy aztán a másik kezét is a hátára tudjam csavarni. Épp csak annyira feszítettem a kezeit, hogy ne törjön vagy szakadjon el semmit, de ő kiskutya módjára nyöszörögjön.
Felpillantottam, valahogy úgy sejtettem, a negyedik delikvensről is gondoskodott már az ideiglenes segítségem.
– Bocs a felfordulásért – eresztettem meg egy kis mosolyt, mintha csak rosszcsont kiskutyák szabadultak volna el idebent. – Mit csináljak vele? – intettem állammal a térdem alatt nyöszörgő rohadék felé. Ha ő volt itt a valamiféle főnök, ő hozza a szabályokat is.

Bjørn & Aviva

Elgondolkozva forgattam meg a vodkát a pohár alján. Majdnem egy éve itt voltam Norvégiában, ebben a mocskosul hideg országban, és még egyetlen milliméterrel sem kerültem közelebb a megoldáshoz, csak a hátsó felem akart egyre inkább befagyni. Bírtam a hideget, nem arról van szó; Oroszország sem volt kegyes az emberhez, ha hidegről volt szó, de egyszerűen... nehéz volt megszokni, huzamosabb időre. A tengerparthoz és a hőségtől terhes országokhoz voltam szokva.
És még az a bizonyos megoldás is váratott magára. Kezdtem azt hinni, hogy egyszerű tréfa volt az a levél, vagy valamiféle félrevezetés... de ismertem az anyámat. Tudtam, hogy nem tenne ilyet. Valaminek – vagy inkább valakinek – tehát itt kellett lennie, és jobb lett volna minél gyorsabban megtalálni, mert úgy éreztem, ha ez megtörténik, csak még több lesz a kérdés, mint eredetileg volt.
Felhajtottam a vodka maradékát, és amikor a pultos kérdő tekintettel rám nézett, megráztam a fejem. Tartottam magam a szabályokhoz, nem engedhettem eltompulni az érzékeimet. És milyen jól is tettem.
Előbb éreztem meg a veszélyt, minthogy az bekövetkezett volna, mint mindig. Az ösztöneim után a reflexeim is gyors működésbe léptek, az utolsó pillanatban hajoltam félre, így a kés, amit felém lendítettek, a nyakam helyett a bárpult mahagónijába ékelődött bele. A mellettem addig a partnerével vidáman csivitelő lány magas hangos felsikított, és bár a hang bántotta a fülem, akkorra már rég végrehajtó módba kapcsoltam. Megfordultam a széken, a mozdulat közben felkapva a lány előtt pihenő félig üres üveget, amit aztán lendületből törtem össze a támadóm fején. Megingott, de most, hogy megfordultam, világossá vált, hogy nem egyedül van.
Hát itt is itt vannak.
A mellette levő megpróbált bevinni egy ütést, de az alkarommal védtem ki a támadást, aztán felemelt lábbal gyomorszájon rúgtam, hátraküldve nagyjából két métert, egyenesen neki egy oszlopnak, bár út közben magával sodort néhány embert. Elég amatőrök voltak, hogy pont egy népes bárban jöttek a nyakamra, de aztán nekik is sikerült meglepniük azzal, hogy még ketten váltak ki a tömegből. Négy az egy ellen?
Ez kellemetlen lesz.
Amikor az előbb alaposan fejbe vágott delikvens értem nyúlt, lebuktam és benyúltam a bakancsom szárába az egyik tőrömért, de valamelyik nyomorult résen volt. Éreztem, hogy valami éles fúródik a bal vállamba, felszisszentem, de a fájdalmat gyorsan elnyomta az adrenalin. Hátrafelé rúgva szabadítottam meg az egyensúlyától, de hiába is dőlt ő ki egy pillanatra, ha addigra az oszlopnak küldött rohadék is felém tartott. Körülöttünk már jócskán kialakult a káosz, de nem érdekelt különösebben, ameddig az életem volt a tét.
A vérző fejű oldalról vágott az arcomba, de készségesen viszonoztam az ütést a könyökömmel az orrába, aztán újra megkíséreltem elővenni a tőrömet. Ezúttal sikerült, de addigra már mind a négy talpon volt. Megtöröltem a számat és elmosolyodtam.
Akkor kezdjük.