Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Önfeláldozó vagy önző? Kitartó, vagy szimplán rögeszmés? Míg tükörbe nézek, igyekszek azt  látni a vörös ajkú porcelán baba mögött, amit a legtöbb ember körülöttem.
Azt, hogy macskás, zöld szemeim csillogása ártatlan és kedves, hogy a hosszú, napsugár hajam, makulátlan körmeim és hibátlan bőröm a gondtalanság legkirívóbb jelei. Ők nem azt látják, amit én. Az én szemeim kritikusan figyelik a felesleges erőfeszítéseket, hátha a bátyám tökéletesnek lát majd és megkedvel, ha méltónak talál. A levegő elkeseredetten távozik abnormálisan dús ajkaim mögül, s felsimítom vállamra a kasmír felsőm anyagát, mely puhább érintést nyújt mint bárki..valaha.
A minduntalan hordott, nyakláncomra függesztett a drágakő mély, kék s szinte izzik. Andreastól kaptam a szülinapomra, még tavaly. Tökéletes jelképe annak, mennyire szívből jött, tudván, hogy húga nem kedveli  a zafír ridegségét. Mégis hordom, mégis megpróbálok a kedvében járni, hiszen nem az ő hibája, ha utál. Nem tehet arról, mi szívébe költözött a pillanatban, hogy apánk feleségül vette az édesanyám. Hiba részemről, ha meg akarom olvasztani a jégpancélt amibe bezárt engem? Tartom a távolságot, ha már ez az óhaja, ha kérné, rá se néznék. Talán emiatt dicsérgeti anya az empatikus vonásom, mely magától jön, akár a levegővétel. De nem önzőség ez? Magamnak akarni mégis valamit, ami tudom, hogy nem jár?

Elhagyom a szobám rejtekét és az a hercegő válik belőlem, akire fel lehet nézni. Aki nem érzi magát kívülállónak saját otthonában, hanem kedves, kecses és magabiztossággal társalog akár egy vadidegennel is.
Ahogy a cipőm puha talpa találkozik az otthonom méregdrága padlózatával, más sem jár a fejemben, csak az, hogy nemsokára egy kényelmetlen magassarkú kopogása fogja majd megtörni a falak bágyadt csendjét. Nem szabadna így éreznem...tudom jól, de akármennyire is parancsol tekintélyt és meglepő tiszteletet az a bizonyos kopogás, mi egy hölgy érkezését jelzi, én mégis szinte belefáradva gondolok bele az eljövendő eseménybe, ami annak a bizonyos lábbelinek a hordását fogja követelni.
Szeretem a társasági eseményeket, imádok szépen felöltözni, a legtöbb ember örülne, ha a helyemben lehetne. Igen, tisztában vagyok vele, mennyire hálátlan lettem a negatív hozzáállásommal. Konkrétan az ölembe potyognak a sült galambok, mégis elvágyok egy...másik helyre. Hogy az merre van? Magam sem tudom. Valahol ahol nem figyelnek, ahol nem ítélnek el, ahol nem kell huszonnégy órán át arra figyelnem, milyen természetes reakciói vannak a testemnek, ahol nem baj ha ásítok, mikor álmos vagyok. Ahol nem néznek gyengének a könnyekért. Sok estét sírtam át fiatalabb koromban a puszta tény miatt, hogy akire én felnézek, a menő és okos bátyám, ha teheti levegőnek néz. Volt időszak, amikor azt gondoltam, már nincs több könnycsepp tartalékban, de óh egek, mekkorát tévedtem.
Megrázom a fejem, elkergetve a kesernyés gondolatokat, habár úgy is tudom, hogy merénylőként lapulnak meg a sötétben, készen arra, hogy ismét ellepjék az elmémet árnyékukkal abban a szent  pillanatban, amint bezárom a szobám ajtját. Csak ők meg én. Mi. Ivar nem tud tőlük megvédeni, valószínűleg nem tud róluk és nem is baj ha ez így marad.

Séta közben, tőlem jobbra megpillantom az egyik festményt, amin mi vagyunk rajta négyen. Apa, anya, Andreas és én...A királyi család. Minidenki vidáman tekint le a vászonról, még Andreas is. Megszakad a szívem a szószerint művi mosoly láttán. Apánk kérte meg a művészt rá, hogy alkosson neki olyan mosolyt, ami nem túl vidám, de azért nem is néz ki rajta úgy mintha a kép elkészülése után mindannyiunkkal végezni készülne. Megborzongok, kezeim sebesen siklanak végig a cseresznyevirág színű kasmír anyag felületén. Nem fázok, nincs huzat, de ilyen hatása van Andreas tekintetének, ami a mosoly ellenére továbbra is átszúrja a lelkedet. Hiába a sok vigyor, a kép alapvetően sötét hangulatát, még a vastag aranyozott keretek sem teszik vidámmá, nemesebbé talán, de családiassá sosem.

Valahol legbelül hibáztatom magam és anyát a bátyám keserűsége miatt, a gyermekkorának a megromlásáért. Továbbá azokat a hatalmas isteneket is, amiért az ő anyja halálával tudtam csak megszületni. Nem volt jobb ötletük? Ha ez nem történik meg, apa sohasem ismeri meg anyát és akkor nem lennék. Vajon ezt kívánja Andreas az ő saját, rejtett világának a legsötétebb bugyraiban? Félreértés ne essék. Nincsenek szuicid hajlamaim, imádok élni, szeretem a rokonaimat, élvezek minden luxust és ezen az "apróságon" kívül nincs is magammal problémám. Csak ez az egy apróság ne lenne. Lehet, ha nem a féltestvére lennék, akkor imádna a bátyám.

"Álljunk meg! Nekem most a jelenre kell koncentrálnom, mivel perceken belül érkezik a hegedű oktatóm és ott kell lennem teljesen az óráján, ha nem akarok tőle még egy nagyon szúrós tekintetet nyerni."
Esküszöm, hogy le lehet olvasni az arcáról. "Ezek a semmirekellő nemes kölykök, sosem tudnak figyelni és képtelenek értékelni a valódi művészetet. Szív, test, lélek, elme. Ezek hiányában meg se jelenjen kisasszony!" Persze humorral kezeltem az utóbbi mondatát, két héttel ezelőtt. Megkérdeztem az őszülő férfitől, hogy ha nem lenne testem, a többivel mihez kezdene? Még mindig el kell nyomnom a kuncogást, mikor a tragédiával sújtott tekintete, bőrének ráncolódása a fintorát elmélyítve, megjelenik lelki szemeim előtt. Akkor azt hittem, mellőzve az etikettet, börtönbüntetés terhe mellet, fogja a vonót és elver vele. Akár egy szamuráj.
Valamivel vidámabban folytatom ezek után az araszolást, át a folyosókon. Magányosan éppen de sosem egyedül. Ivar útközben csatlakozik hozzám, csendesen és éberen, akár egy farkas, mint mindig. Látom rajta, hogy van mit feldolgoznia, amikhez képest az én problémáim tényleg csak gyerekes, kényes hisztik lehetnek. Szeretném, ha ő is megbízhatna bennem, ahogy én is bármikor rábíznám az életemet. Szemeim őt kutatják és próbálják meggyőzni valamiről, míg ujjaimmal elegáns zenét varázsolok a hangszer segítségével. Szeretném, ha eljutna hozzá az üzenet. Pontosabban, hozzá is.
Bár szinte szabadszemmel látom amint a hangjegyeket sorra szívják magukba az ódon falak, azzal fenyegetve, hogy talán más meg sem hallhatja a dallamot Herr Lehmannon és rajtam kívül... titokban Ivart körbe táncolva, reményeim tovaszálltak, ki a teremből, el a bátyámig. Nem vagyok olyan naiv, nem hiszek a húsvéti nyusziban és Mikulásban, s így abban sem, hogy Andreas elismeri majd a virtuóz húgát. Annyit szerettem volna, hogy ha titokban is, de hátradőlve, nyugalmat érezve élvezze a dalt. Ilyen egyszerű.
Vajon mi lehet a kedvenc dala? Mi lehet Ivaré, vagy Herbert Lehmanné? Nekem egyáltalán van olyanom? Már hogy ne lenne? Schubert pisztrángja, ami egy bolond kis dallam, de mi más dukálna egy bolond hölgyhöz?  
Herr Lehmann megköszörüli a torkát - mivel a német öregúr nem viselte, ha elkalandozok- visszaparancsolva a tekintetem a kottára. Ez lenne az én életem is? Egy előre ütemezett, ritmusra megírt kotta? Milyen irányba fognak úszni a hangjegyek?
Bocsánatkérően görbülnek mosolyra az ajkaim, majd folytatom a húrok simogatását a vonómmal. Igaza van Herr Lehmannak, ez igazán művészet.