Cameron × Freydis

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés

M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Szavai gyengéd mosolyt varázsolnak az arcomra. Értőn biccentek, hogyne érteném, elvégre ott van az a bizonyos időtlen idők óta tartó ismeretségünk, volt már bőven lehetőségem kiismerni lényegében azokat a gondolatokat is, amelyeket nem is feltétlenül mond ki hangosan. Ez viszont még csak nem is az a kategória, erről nyíltan is beszélt már, így még csak fejtegetni sem szükséges, hogy miért nem szorul magyarázatra a dolog.
– Persze, hogy tudom – pillantok rá lágyan. – Legalább valakibe szorult egy kis felelősségérzet is – kacsintok rá aztán, kicsit könnyedebbre véve a hangsúlyt, mielőtt még nagyon elmegyünk egy olyan irányba, ahol csak mélységek vannak, magasságok nincsenek.
A szavaim mondjuk igazak voltak, ettől függetlenül; tényleg öröm és megkönnyebbülés, hogy az istenek közül sem mindenki éli teljesen felelőtlenül végtelen életét. Így is bőven adnak persze feladatot nekem és a nővéreimnek is, üdítő változatosságként hat tehát, ha valaki legalább gondolkozik, mielőtt cselekszik vagy megszólal, még ha a tökéletességtől mind távol állunk is.
Abban azért megegyezünk, hogy a beszélgetésünk jó részének nem itt van a helye, meg amúgy sem ártana legalább úgy tennünk, mintha a munkahelyünkön lennénk, szóval amint megbeszéltük a délutánt, igyekszem visszatérni a feladataimhoz. Koncentráció ide vagy oda, azért nem nagy titok, hogy már be vagyok sózva, mire meglátom odakint az autót, így nem is váratom sokat, hogy behuppanjak mellé az anyósülésre. A kis csipkelődését csípőből reagálom le, és bár kis híján zavarba ejt azzal a simítással az arcomon, utána szerencsére ő maga zökkent ki a pillanatból a kérdésével.
– Azt mindjárt gondoltam, hogy szerinted megérdemli – vigyorodom el.
A megjegyzésén aztán elnevetem magam, de inkább nem is mondok semmi egyebet a sorsszerűségről. Fonal híján minket nem irányít senki és semmi, még maga a sors sem, de az alapján, hogy most itt vagyunk, még én magam is megkérdőjelezném ennek a biztosságát. Érdeklődök róla is, és cseppet sem lep meg, hogy pontosan mivel foglalatoskodik a rendőrség berkein belül, aminek hangot is adok. Persze rákontrázik, amin ismét elnevetem magam.
– Igazi kihívás lesz – bólogatok kuncogva.
Végül még sincs olyan sok időm ezen gondolkozni, mert ismét megszólal, vagyis kérdez, ezúttal viszont olyat, ami egy kicsit kényelmetlenebb vizekre vezet. Érdekesnek találom ugyan, hogy milyen nehezen makogja el a kérdést, de nem teszem szóvá, igazából annak a számlájára írom, hogy talán a Maggie-téma miatt félve kérdez rá a hasonló témákra nálam. Egyáltalán nem veszem viszont rossz néven, meg is válaszolom a kérdést, őszintén, még ha kissé valóban kényelmetlenül is. Az én feleletem sem jön könnyebben és gördülékenyebben, de nem szól közbe, türelmesen megvárja, hogy kinyögjem, amit mondani akarok ezzel kapcsolatban. Nem is válaszol rögtön, ami mondjuk nem zavar, egyébként is épp indulunk egy piros lámpától.
– Igen, még nem ismerem olyan régóta – szólalok meg a kérdésre, bár a szemem sarkából őt figyelem, mert van valami határozottan furcsa a hanghordozásában. Egy kicsit erőltetetten semleges, amit nem tudok hová tenni, ha közben ilyen mély törődéssel a szemeiben néz rám. Miért erőlteti a semlegességet akkor?
– Szerinted is helytelenül cselekszem, igaz? – kérdezek rá fokozódó kényelmetlenséggel. Kinézek az ablakon és a mellettünk elsuhanó tájat figyelem néhány pillanatig, ennyi év után is felismerve, hogy már közeledünk a házához. Nem várom tőle, hogy kegyes hazugságokkal traktáljon, az őszintesége és a nyíltsága az egyik, amire a barátságunkat építettük. Talán ha ő mondaná a szemembe, hogy balgaság, amit csinálok, hogy nornaként még csak nem is kellene ilyesmit kergetnem... akkor én is erősebben küzdenék ellene.
– Boldog? – kérdezek vissza egy kis, örömtelen nevetéssel. Visszafordulok felé, már csak azért is, hogy közben bocsánatkérőn pillanthassak rá, mert ez a keserűség, ami a hangomba szövődik, nem ellene szól. Szerintem ő is tudja, de jobb biztosra menni. – Nem azért teremttettünk, hogy boldogok legyünk, te is tudod. Még csak nem is szabadna keresnem az érzést. Van egy küldetésem, ahogy minden nővéremnek, és amikor eljön az idő, hogy elvégezzem a legfőbb feladatomat, akkor nem szabad, hogy bármi is a cselekvés útjába álljon. Ahogy nem kísérthet meg senki azért, hogy idő előtt megtegyem, amit meg kell tennem, úgy nem is szabadna akadályozni. Fogalmam sincs, egyáltalán honnan jön ez, talán elkezdett felborulni körülöttünk minden... – Mély sóhajjal hallgatok el és túrok bele egyik kezemmel a hajamba. Ez most nagyon kitört belőlem, pedig nem akartam ilyen mélyre ásni a kérdésben; mégis sikerült annyit szövegelnem, hogy már a kocsibejáróra hajtunk fel éppen.
– Ne haragudj, úgy terveztem, hogy csak odabent fakadok majd ki – mosolygok rá bocsánatkérően, megragadva a táskámat az ölemben. Ha nem erőlteti, nem is bocsátkozom bele most a folytatásba, odabent könnyebben és kényelmesebben tudunk beszélgetni, mert neki sem kellene más felé figyelnie, szóval ha nem állít meg és/vagy ő is hasonlóan tesz, akkor kikötöm magam és az ajtót kinyitva kiszállok a kocsiból, elindulva az ajtó felé.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

Rendeltetésem :
Móði vagyok
play by :
Fabian Arnold
Posztok száma :
104
User neve :
Elyon
Csoport :
isten
Pontgyűjtő :
94
Lakhely :
grünerløkka
Foglalkozás :
lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos)
Előtörténet :
God of war, braveness and storms
Keresem :
You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
Cameron × Freydis H0RUfCN

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 27, 2022 12:21 am

To: my lovely norn

you're the needle pointing North, when i'm lost in the fight

Tudom, hogy azért kérdez, azért érdekli mindez, mert törődik velem, nem csak kíváncsi, vagy épp illedelmes, és ez nagyon jól esik. Minden alkalommal.. újra és újra. Noha azt is említette már, hogy nem tehetné, de én meg képtelen lennék kizárni őt az életemből, szóval.. így ragadtunk.
Ahogy belekezd a halandó szóba, egy pillanatra szűkítem szemeim picit, megüti a fülem, aztán csak bólintok, ahogy máshogy fejezi be a gondolatot. Ezekhez a nyelvbotlásokhoz szerintem sosem szokunk hozzá...
- tudom.. de valahogy ez.. nem olyan egyszerű. Te is tudod, miért. - felelem halkabban, puhán, hiszen pontosan tudja, mire gondolok ezalatt, nem is értem, hogy van olyan isten, aki lazán kezeli mindezt, és beavat akit éppen úgy gondol, hogy miért ne.. Nekem ez valahogy mindig egy blokk, talán tartok attól, milyen válasz jönne ha valaki megtudná, ki-mi vagyok, miket tettem és teszek, nem tudom, bőven boldog vagyok azokkal, akik ismernek, mégis szeretnek. Így viszont... minden kapcsolatomnak annyi, ezt én is belátom, azt se értem minek próbálkozok még, de újra és újra megteszem.
Ettől függetlenül azért mondhatni .. jól vagyok, túlélem, még ha néha eszembe is jut, és bosszant is, de a későbbiekben nem állok ellen, faggathat ez a drága lélek, akármire válaszolok neki. Most azonban csak mosolyommal válaszolok, mikor azt mondja, ez a lényeg, íriszem tekintetén, arcán táncikál, mintha most látnám először, holott nincs ismeretlen milliméter rajta, csupán szívesen veszek bele a fürkészésébe, mint mindig.
Na de ideje csinálni valami munkához hasonlatos dolgot is, így itt hagyom őt egy kicsit, leküzdöm a gyakorlatot a csoporttal, hogy aztán az otthon töltött idő is igen hamar elmenjen szerencsére, és már mehessek is vissza érte, ahogy megbeszéltük. Behuppan mellém, válasza nyomán pedig muszáj megérintenem őt, viszi a mozdulat kezemet, hogy arcát megsimítsam picit, majd gyönyörű tekintetét is elkapom pár pillanatra, hogy ezt követően kérdésemmel törjem meg mindezt. Közben el is indulunk, így csak elvétve viszem rá kíváncsi tekintetem, szavai pedig újra mosolyt csalnak arcomra, picit szemtelent, boldogat, cinkosat..
- Ó szerintem megérdemli. - nevetem, én nem tudom ki ez a régi ismerős, de.. tartsunk össze!
- Mondhatnád, de akkor cseppet sem hangozna véletlennek. - biccentgetem elejét igazat adva neki, picit ráncolt homlokkal, hogy mindez nevetésbe menjen át végül, bár én lennék az utolsó, aki követ vetne rá, mert szándékosan jött ide, nem a sors miatt. Vagy... pont, hogy nem az miatt?! A lényeg, hogy ennél jobb dolog... aligha történhetett volna.
Eztán elmesélem, mikor is jöttem ide, mióta dolgozok a rendőrségen, na és ugye, hogy mi is a munkaköröm az oktatáson kívül, hogy válasza ismét megnevettessen lágyan.
- Tudom tudom, nem érzem én sem testhezállónak, de.. majd megszokom. - nézek rá közben röviden vidám mosolyommal, bár.. ez a vidámság hamar bizonytalanná válik, ahogy megpróbálom kinyögni kérdésemet. Mert hát... érdekel, megismert-e valakit míg 'külön voltunk', miért ne érdekelne. Hogy miért ilyen nyögvenyelős a kérdés, az már érdekes részlet, de nem térünk ki rá most inkább.
Én egész egyszerűen elkönyvelem magamban a legjobban eső választ, a kőkemény 'nem'-et, mire... jön nekem egy hát-tal. Hát! Sűrűbben pillantgatok rá, hát, hát mi, mondja, közben meg megállok a pirosnál, így legalább tényleg tudok rá figyelni. Igyekszek rezzenéstelen arccal végighallgatni őt, valamennyire sikerül is, miközben az az apró sóhaj bennem akassza a levegőt, meg is próbálok lenyelni egy apró gombócot, mi otthont vert torkomban. Sajnos vagy nem sajnos, egy 'mhm'-nél többre nem futja eleinte válaszul, de érthető, kényes dolog ez, ebben egyetértünk... Szerencsére közben látom elindul az előttem lévő, így ráfoghatom, az útra figyelek, azért nem válaszolok, csak pillanatokkal később. Nem kérdezhetem meg a legfontosabbat ami eszembe jut, hogy halandó-e, vagy olyan, aki ... mindegy is. Számít ez?
- Szóval.. akkor még csak mostanában ismerted meg? Vagy rosszul értelmeztem. - kérdezem, hangomba erőltetve mindenféle semlegességet, bár szerintem még így is érezhető rajtam, hogy nem tudok annyira pártatlan lenni, mint szeretnék, ha más nem is, hát tekintetem tuti elárul, hiába ölt magára mimikám törődést és szeretetet. Francba.
- Én örülök, ha boldog vagy Frey, tudod. - pillantok rá őszintén egy halovány mosollyal, na persze azt is tudhatja, ha rosszat szól az illető, a halál fia, de legalábbis nem állok jót magamért, ezt is elmondtam már párszor ez a gyönyörű mondat után, ami olyan, mintha magamat vágnám gyomron. Pedig amúgy igaz.. és nem is kellene, hogy rosszul essen, miközben őszinte.. mégis kényelmetlenné válik a saját bőröm, ha elismétlem magamban, amit mondott.
Közben már csak pár saroknyira vagyunk az otthontól, egyben a mélyebb témáktól, meg.. ki tudja mitől, hiszen ezt a dolgot se akarom én azonnal elengedni, ha már ő faggatózni akar, bizony nekem is lesznek kérdéseim, amikre lehet, hogy választ sem akarok kapni igazán.

| outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Apró, értő mosollyal figyelem az arcát, mert bár pontosan tudom, mi bújik meg a háttérben, továbbra is fenntartom, hogy jobban kellene vigyáznia. Talán csúnyán hangzik, hogy Maggie nem érdekel, de sokkal fontosabb, hogy ezekkel magának is sérüléseket okozhat, és ahhoz már nagyon is van közöm; még ha nem is lenne szabad, hogy legyen. Nem árthatnám magam az istenek életébe (sem), pláne nem lenne szabadna törődnöm velük, de ezt a csatát az ő esetében már nagyon régen elveszítettem.
– Igen, tudom, de a ha... az ő életükben ez egészen másképpen csapódik le – felelem lágyan, még épp időben kijavítva magam, mielőtt olyan szót használnék, ami miatt mások furcsán nézhetnének ránk. Nem mondhatom meg neki, hogy nem szabadna halandókkal kezdenie, ha nem szándékozik őket beavatni a valóságba, mert az olyan lenne, mintha meg akarnám neki mondani, hogy mit csináljon, pedig nem áll szándékomban. Csak annyit teszek hozzá, hogy erről még azért ki fogom faggatni, mert a jóléte miatt akkor is aggódom, bár igyekszik gyorsan megnyugtatni. – Ez a lényeg – mosolyodom el, de azért ez a mosoly azt is mutatja, hogy nem fogok letenni a részletesebb beszámolóról. Akkor sem, ha tényleg jól van.
Erre mondjuk már nem itt fogunk sort keríteni, ahogy az én beszámolómra sem, és amint egyeztettük óráinkat, ki is tessékelem a pult mögül, mert rögtön az első napomon ki fognak rúgni, ha vele beszélgetek ahelyett, hogy dolgoznék. Na nem mintha ezek után teljesen ott tudnék maradni fejben, nyilván elkalandoznak közben a gondolataim, különösen, mikor neki lejár a munkaideje és elköszön, de azért próbálkozom. Lelkiismeretesen megcsinálok mindent, viszont akkor már nem fojtom el a távozáskor érzett izgalmamat és örömömet, amikor meglátom az autót odakint. Gyorsan el is köszönök, aztán már kint is vagyok, hogy beülve a legkevésbé sem vegyem magamra a kis cukkolását. Úgy hiszem, tökéletes reakciót nyújtok, már abból ítélve, hogy elneveti magát, aztán még az engedélyt is megkapom a maradásra.
Már épp szóra nyitnám a számat, hogy visszavágjak valami kis csipkelődéssel, de ekkor felemeli a kezét és megsimítja az arcomat, amitől hirtelen megugrik a pulzusom. Nem tudom, miért, egyszerűen csak szíven üt az a gyengédség, amivel hozzám ér, és már nem is tudom, mit akartam mondani; egyszerűen csak rámosolygok, lágyan, furcsa csillogással a szememben. Szerencsére a kérdésével sikerül kizökkentenie a pillanatból, így nem veszek el benne teljesen.
– Igen, ha úgy ítélem meg, hogy megérdemli, mindenképpen – vágok vissza egy ravasz mosollyal. Kicsit azért jobban is kifejtem a tényleges választ, mielőtt még azt hinné, nem veszem komolyan, a szavaira pedig újra mosolyognom kell. – Én is örülök. Mondhatnám, hogy sorsszerű volt, de... – felhúzom a vállaimat és széttárom a kezeimet egy sokatmondó mosollyal. Majd pont én fogok papolni a sorsról? Inkább visszafordítom egy kicsit a kérdést, én is érdeklődök arról, ő hogyan és mikor került ide, és hát... meg sem lep a válasz.
– Ezt sosem gondoltam volna rólad – sandítok rá egy hamiskás mosollyal a mesterlövészes résznél. Halkan nevetve bólogatok aztán, nyilván mindenhol vannak és lesznek is seggfejek, de hát ez ilyen. Ha valakiknek, hát nekünk van időnk megszokni az ilyesmit.
Amikor ismét megszólal, először meglepve és talán kissé értetlenül is vonom fel a szemöldököm, mert eléggé akadozva építi fel a kérdését, és közben néha már-már bizonytalanul pillant rám. Elmosolyodom, amolyan bátorító jelleggel, ösztönözve, hogy nyugodtan bökje ki a kérdést. Mikor ez meg is történik, egy rövidebb, kissé zavart nevetést engedek meg magamnak, egyrészt nem értem teljesen, mi volt ezen olyan nehéz, másrészt pedig... hát, igen. Mindig rá tud tapintani a lényegre.
– Hát... – Kis mosollyal dörzsölöm meg a nyakam, az útra pillantva, majd vissza rá. – Igazából... igen. Viszont még nem igazán tudom, hogy mit mondjak erről – sóhajtok fel egy kis frusztrációval. – Tudod, hogy nálunk ez nagyon... kényes. És nehezen kezelhető. Még akkor is, ha egyébként nagyon kedvelem.
Egy kissé én magam is akadozva vallok színt, de tudom, hogy neki nem kell megmagyaráznom az okokat. Norna vagyok, mondhatni örök életre kárhoztatva, tulajdonképpen sors nélkül, itt ragadva a kilenc birodalomban ciklustól ciklusok és a kettő között is. Hogyan is köthetném magam oda valakihez? Már az is épp elég baj, hogy hozzá ilyen szoros barátság fűz, hisze semmi nem garantálja, hogy egyszer nem éppen az ő fonala kerül majd a kezembe azért, mert el kell vágnom azt. Egyelőre azt sem tudom, erre hogyan lennék képes, pedig ez a rendeltetésem, akkor hogyan is gondolhatnék még ennél is többre? Bárkivel. Valaha.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 23, 2022 10:20 pm

To: my lovely norn

you're the needle pointing North, when i'm lost in the fight

Tudom jól, mi járhat a fejében ezzel kapcsolatban, hiszen én is számtalanszor gondoltam rá, miért is nem kerestem meg őt, miután már egy éve nincs Maggie az életemben... de nem tudnék rá észszerű, és normális választ adni. Halogattam, elnapoltam minden alkalommal, mikor a telefont is a kezembe vettem, hogy legalább annyit írjak neki, szia... vagy valami hasonló hülyeséget, amiből máris sejthette volna, hogy visszatáncolni készülök.. Szóval összességében kurva hálás vagyok ennek a véletlennek, ami idesodorta őt hozzám, hiába dörgöli egyúttal azt is az arcomba, hogy önerőből kretén voltam az ügyben. Persze azt is elmondom, miért is lett vége Maggie-vel, senkit nem mutatgatok be a családomnak, és ezt Frey is nagyon jól tudja, ő is kivételes eset volt, mert ő... más.
- Számítottam, de ha elmondom, hogy hagyjon a dologgal, megtehetné, hogy hagy vele, nem egy bonyolult kérés. - felelem kissé elszontyolodva, majd elhúzom szám; mi van, ha azért nem akarnék róla beszélni, mert szörnyű családom van? Vagy ha az egyik fele sitten, a másik meg már nem is él, vagy tudja a franc, hogy milyen példák jöhetnének még. De mindegy is, így jártunk, lehet le kéne szoknom arról, hogy akárkim is legyen, és akkor nincs vele hasonló gond.
Szavai nyomán elmosolyodom picit, mert imádom, mikor így néz rám..
- Jó, faggass, de jól vagyok. Mármint nyilván bosszant, de.. - hagyom fent a hangsúlyt, ahogy vállaimat is emelem hozzá rövidke másodpercekre. Szerettem vele lenni, ez tény, de ért már pár csalódás ahhoz, hogy ezt is túléljem... persze attól még ha később visszatérne a témára, úgyis mesélek neki.
Ez márpedig nálam fog megtörténni valószínűleg, hiszen abban maradunk, hogy ott lesz a legjobb beszélgetni, úgyis hiányzik már az együtt töltött idő, nagyon is... úgyhogy majd szépen visszajövök érte ha végzett, hiszen én előbb jutok innen haza egy kicsivel. Na de ahogy nézek...! Tudom én, hogy hogy, úgyhogy szavain csak nevetek, értem én, abbahagyom. Majd felvázolom, hogy is lesz ez, ki hová tűnik el és tér vissza.
- Igenis értettem. - vágom rá széles mosollyal, majd lazán kihesseget, de amúgy is indulnék, tényleg nem akarom feltartani, nekem is lenne dolgom még bőven, hiába nézegetném őt szívesen naphosszat. A röpke mosoly még viszonzásra talál ahogy összeakad tekintetünk, majd túlesek az oktatáson, most nem is mondom, hogy szívesen lelőttem volna valakit, mert ahhoz túlságosan felvillanyozott Frey jelenléte, még a gyökér megszólalásokat is jobban viseltem.
Ahogy végzek, csak pár pillanatra van esélyem odamenni hozzá, hiszen nyakig van a melóban, úgyhogy nem is tartom fel, csak elköszönök, és megjegyzem, hogy visszajövök ám, ha végzett, ahogy megbeszéltük. Otthon elintézem amit kell, miközben alig várom, hogy visszaindulhassak hozzá, tényleg feldob, hogy megint velem van, az energiaszintem is megérzi mindig a közelségét...
Odaérve megállok az őrs előtt, nem vesződök mindenféle parkolási kérdésekkel, úgyse fogok itt állni sokáig, ha valakinek nem tetszik, vár egy kicsit majd. Ahogy beül, persze játékkal kezdek, de válaszán elnevetem magam.
- jó, ez igaz, akkor te beülhetsz. - felelem, miközben gondolkozás nélkül mozdul kezem, és simítom meg arcát, amolyan rossz öregnénis módon, mikor csipkednek... csak lágyabban. Jóóóval lágyabban, egyszerűen csak muszáj hozzáérnem na.
Aztán kérdezem, milyen volt az első napja, és még rá is nézek kíváncsian, mikor azt mondja, képzeld, hogy aztán nevessek lágyan.
- Remélem jól megszeretgetted...geted, ha már régmúlt... - nézek vissza rá szemtelen mosollyal, majd az útra figyelek. Na meg arra, ahogy folytatja, néhol rápillantok azért.
- Jó itt egyébként, szerintem tetszeni fog később is. Én nagyon örülök, hogy így döntöttél. - pillantok rá egy mosollyal, bár ez nem volt titok szerintem.
- Picivel több, mint fél éve költöztem ide, szóval akörül. Előtte is hasonló munkaköröm volt, úgyhogy egyszerűbb volt elérni, hogy átvegyenek, így lettem lövészoktató, és egyébként mesterlövész. Szeretem amúgy, jófejek, már persze mikor épp nem seggfejek, de ez mindenhol előfordul. - nevetem, max ha valami toronyőrnek mennék lehetnék seggfej pillanatok nélkül el, de összességében tényleg jó itt.
- Amúgy... te.. ismertél meg .. valakit? - kérdezem rápillantva párszor a kissé döcögős mondat alatt, nyilván ezt aztán végképp nem kérdeztem az elmúlt években, az már tényleg fura lett volna, ha csak ezért írok rá...

| outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Határozottan érdekel az a bizonyos rokon, a félisten lány, de ez nem olyasmi, amit itt, kíváncsi és avatatlan fülek hallatára szeretnék megtárgyalni. Inkább átnyergelek egy másik témára, még ha nem is túl kellemesre, de a válaszai összezavarnak. Már nincsenek együtt, ráadásul egy éve, de akkor miért nem szagolt felém azóta sem? Azt mondja, hogy ő történt, aminek hallatán először csak felvonom a szemöldökömet, de amikor egy kicsit jobban is kifejti, ez mindjárt egy megértő arckifejezésre vált. Halkan felsóhajtok, tudom, hogy van ezzel a kérdéssel, de Maggie-t sem tudom hibáztatni.
– Négy év után azért számíthattál volna rá – csóválom meg a fejem, de nem rosszallás ez, őt sem hibáztatom semmiért, egyszerűen csak... Ha még mindig ennyire ragaszkodik az elképzeléseihez a kapcsolatok terén, akkor óvatosabbnak kellene lennie. – Jól van, azért majd erről is kifaggatlak. De azért jól vagy? – nézek rá figyelmesen, kissé oldalra billentett fejjel tanulmányozva az arcát. Maggie fontos volt neki, máskülönben nem lett volna vele olyan hosszú ideig, és bár egy évvel elkéstem ezzel a kérdéssel, azért fel kellett tennem.
Meg is beszéljük, hogy a legegyszerűbb az lesz, ha munka után elmegyek hozzá, éppen ideje lesz bepótolni a szokásos beszélgetéseinket. Azért megfenyegetem egy kicsit, hogy jobb lesz, ha nem mereszti így rám azokat a szép szemeit, de persze teszi az értetlent.
– Tudod te, hogy nézel! – vágok vissza, miközben vele együtt nevetek és legyintem meg finoman a vállát. Aztán összefoglalja, hogyan fog jönni-menni, közben mutogatva is, és ha nem tudnám, mit beszéltünk meg az előbb, most biztosan összezavarodnék, de így csak nevetek. – Ne is lássalak addig – vigyorgok rá vidáman, aztán szó szerint kihessegetem a pult mögül. Persze én magam is utánanézek, elmosolyodva rázom meg a fejem, mikor találkozik is emiatt a pillantásunk, de aztán megpróbálok tényleg a munkára koncentrálni. Mondjuk ez csak akkor sikerül igazán, amikor ő elmegy a lövészetre.
Igazából gyorsan elmegy az a négy óra. Mikor neki lejár a munkaideje, odajön elköszönni, bár ezt nem tudjuk hosszúra nyújtani, mert az egyik fülemen a telefon, a másikért meg már jön is egy járőr, szóval csak egy vidám mosollyal elköszönök tőle, mondván hamarosan találkozunk. Ezután lefoglalom magam a munkával, szóval a maradék másfél óra is elrepül, aztán már azon kapom magam, hogy kiszúrom a bejárat közelében lefékező Ford pickupot, és elmosolyodom. Mivel a váltásom már itt van, csak veszem a kabátomat és a táskámat, elköszönök tőle, meg mindenki mástól az előcsarnokban, aztán kimegyek az autóhoz és minden különösebb teketóriázás nélkül behuppanok az anyósülésre.
– A legjobb barátod van itt – mutatok magamra, büszkén felszegve az állam, meg sem rezzenve a csipkelődésen, aztán elnevetem magam. Az ölembe teszem a cuccaim, hogy be tudjam kötni magam.
– Kifejezetten kellemes. Képzeld, felbukkant egy kedves ismerősöm a régmúltból – pillantok rá egy incselkedő mosollyal. Hiányoztak ezek a könnyed pillanatok mellette, egészen különös, vagy inkább különleges, hogy ilyen könnyen fel tudjuk venni a fonalat, mintha egy nap sem telt volna el, mióta utoljára így voltunk. – Egyébként tényleg tetszett – folytatom aztán, komolyabbra véve a választ. – Igazából fogalmam sincs, mi vonzott ide, miért pont ezt akartam most kipróbálni, de úgy érzem, jó döntés volt. Aztán majd meglátjuk hosszútávon – vonok vállat mosolyogva.
Az útról visszafordítom a pillantásomat rá és egy kicsit tanulmányozom az arcélét, miközben megszólalok.
– Te mióta dolgozol ott egyébként? – érdeklődöm. A neccesebb témákat inkább meghagyom akkorra, amikor odaértünk, most egyszerűbb innen felvenni a fonalat.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 18, 2022 12:56 am

To: my lovely norn

You're the needle pointing North, when I'm lost in the fight

- Mindenképp. - felelem mosolyommal, mindent is el fogok neki mesélni, hiszen sosem voltak előtte titkaim sem, nem még olyasmi sztorik, amik amúgy nem is titok... nyitott könyv vagyok előtte! Szóval amiről csak tudni szeretne, arról tudni fog, ez biztos. Persze, ez nem olyan egyszerű, mikor már Maggie-ről kérdez, mert eleinte szépen ellibbennék a konkrét válasz elől, aztán meg .. hát mit csinálnék, vallok. Ciki nem ciki, .. nem igazán tartom a kapcsolatot vele azóta, mert nincs képem hozzá.
Bólintok egy 'mhm' helyeseléssel, hogy igen, egy éve, közben arcát figyelem, bár gőzöm sincs min járhat az agya. Hogy mi minden lehet most benne.. bizonyára eszébe jut, akkor miért nem kerestem, hiszen ezen már én is gondolkoztam.
- hát.. a szokásos, én történtem. - felelem nevetve, ismét kicsit kínos nevetés, vakarom is a tarkóm ahogy elpillantok róla, és nem is nézek vissza egyből rá. Kezeim pulcsim zsebében, úgy tárom picit őket, ahogy hozzáteszem: Mindenáron meg akarta ismerni a családomat... - majd engedem vissza kezeim, hangom picit panaszkodó, picit nemtörődöm; hova ragozzam, Frey tudja, hogy állok ehhez a kérdéshez, még soha senkinek nem mutattam be őket, max a bátyámat. Nem is nagyon tervezek ilyesmit, mert minek. Őt ismerik anyáék, és nekem bőven elég, még ha a legjobb barátomként is az életem része, nem másként.
De persze majd ezt is elmesélem ha szeretné, nem vagyok büszke arra, ahogy elváltunk, de az is én vagyok, és hát .. ez van.
Arra jutunk eztán, hogy nálam lesz a legjobb megejteni ezt a jó pár beszédtémát, fülmentes, kíváncsi tekintet mentes övezet, még csak háziállatom sincs, csak pár növényem, amik még csoda, hogy élnek...
Egy 'rendben'-nel biccentek, hogy jól gondoltam, négy óra múlva végez, én kicsit előbb, dee majd visszajövök érte akkor.
- Miért, hogy nézek? - kérdezek vissza nevetve, oké, tudom én hogy nézek, de kikérem magamnak, ez nem a zavaró nézésem! De jó, jó, értem én.
- Na jó, akkor megyek a dolgomra, meg hagylak téged is, majd jövök ha végeztem, meg aztán .. Amikor te is végeztél. Jövök megyek össze-vissza. - nevetem, meg mutatok is közben jobbra-balra, majd még legyintek is egyet, és kitolatok a pult mögül, elhangzik egy 'csak ügyesen', majd lassacskán menetirányba is fordulok, hogy az asztalomhoz battyogjak vissza. Megfogom a papírjaim, visszapillantok még rá, aztán tényleg indulok a dolgomra, remélve, hogy pikk-pakk elmegy ez a pár óra, hogy megint vele lehessek. Ahogy végzek, ballagok is hozzá, pulcsim kezemben fogom.
- Akkor én megyek kedves hölgyem, másfél óra múlva találkozunk. - mosolygom, tekintetem picit még elkalandozik arcán, de ezúttal sok időm nincs erre, mert már jön is egy járőr, aki szintén őt akarja... na de majd nemsoká'! Úgyhogy elköszönök, és hazamegyek, illetve előtte bevásárolok, hogy meglegyen minden amit szeretnék, mire jön, vagyis jövök, aztán megyünk... kezdek megzavarodni. Bár mellette valahogy mindig belezavarodok a saját észjárásomba, már megszoktam.
Otthon teszek-veszek picit, bekeverem a húst amit majd sütni gondoltam, illetve fel is vágok mindent ami majd még kell egy jó kis házi hamburgerhez, mert azt tudom, hogy szereti. Aztán mivel nem szokásom késni, időben visszaindulok az őrsre, majd az épület előtt leparkolok, elég közel a bejárathoz, hogy bentről is látszódjon a gyönyörű sötétszürke, félig terepmintás raptor, épp csak el nem kiáltja magát, hogy megjöttem. Nem szállok ki, nem akarnám sürgetni se, szóval megvárom, hogy egyszer csak behuppanjon mellém.
- Ne haragudjon, nem viszek el stopposokat, egy barátomat várom. - közlöm vigyorogva, majd igazából indulhatunk is.
- Na milyen volt az első napod? - kérdezem kíváncsian, néha rápillantva, majd az útra.

| outfit | music |

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Először elmosolyodva hallgatom, amikor azt mondja, aranyos volt az unokatestvére, akit megtalált, és el is gondolkozom, hogy de akkor mégis hogyan kerülhetett ilyen módon az ő bizonyos listájára... de aztán folytatja, elárulja, hogy igazából ez amolyan a vér nem válik vízzé dolog lehet náluk, és erre egy kicsit elhúzom a számat. Nem azért, mert ítélkeznék, az istenek óvjanak tőle, de ilyenkor hajlamos vagyok belegondolni - a szakmai ártalom -, hogy vajon mi vihetett valakit erre az útra? Ha a lány félvér, akkor náluk a legkevésbé sem megszokott az ilyesmi, mivel, gyanítom az emberek között nőtt fel. Az alsóajkamat rágcsálva gondolkozom el egy kicsit, de végül nem mondom ki, ami eszembe jut. Nem keverhetem össze a rendeltetésemet és a barátságunkat, nem használhatom önző célokra az ilyesmit. Talán egyébként is jobb, ha a lány magától osztja meg vele az életútját, már ha meg akarja.
– Azért feltétlenül meséld majd el, hogy hogyan fogadta – mosolyodom el inkább újra. Itt és most nem alkalmas a hely, hogy ilyesmiről beszélgessünk, pedig mindig izgalmas kérdés, hogy hogyan állnak a félistenek a származásukhoz. Ilyenkor általában nekem is több dolgom szokott lenni - ez a tudás gyakran van nagy hatással az életükre, érthető okokból. – Meg ezeket a részleteket is – bólogatok egy kicsit komolyabban. Értem én, miről beszél, még ha madárnyelven fogalmaz is. Nem mintha az én dolgom lenne, vagy beleszólhatnék a események alakulásába, de ami őt érinti, az engem is, és ha bele akar folyni ennek a lánynak az életébe, akkor bizony én is szeretnék nyitott szemmel járni.
Ezután felhozok egy sokkal... érzékenyebb témát, csak épp nem olyan szempontból érzékenyet, mint ahogy a lányról nem tanácsos itt beszélgetni. Maggie inkább nekem érzékeny téma, bár az, ahogyan válaszol a kérdésemre, több mint gyanús, és ezt szóvá is teszem. Egy kicsit hallgat, bizonytalannak tűnik, de végül válaszol, azt hiszem, őszintén - és ezzel, ha lehet, még jobban összezavar. Egy éve? De akkor... Homlokráncolva figyelem, miközben próbálom rendbe tenni a gondolataimat. Én azt hittem, Maggie miatt került, de ha vele egy éve nincsenek együtt és ő mégsem keresett azóta sem, akkor az valami mást sugall. Viszont így arra sincs okom, hogy azt gondoljam, Maggie a ló, én pedig a szamát abból a bizonyos szólásból.
– Mi történt? – kérdezem halkabban, finoman. Szívesebben kérdezném meg, hogy akkor miért csak most vagy itt, de helytelennek érezném a kérdést, több szempontból is. – Persze csak ha akarsz beszélni róla... – teszem hozzá gyorsan, egy gyengéd mosollyal. Nem akarok tolakodó lenni, vagy erőltetni a dolgot, ha nem szeretne belemenni ebbe a témába, vagy ha egyszerűen csak nem itt akar beszélni róla. Merthogy én is szívesen beszélgetnék vele hosszabban, amikor ő is érdeklődik, de semmiképpen nem itt, a minket figyelő kíváncsi szemek kereszttüzében és olyan fülek hallatára, akik nem tudnának befogadni bizonyos dolgokat.
– Ennek örülök – vigyorodom el, amikor biztosít róla, hogy nála megtalálhatjuk a kellő nyugalmat. Az órára pillantok, hogy megsaccoljam, mennyi időm van nekem a műszakból és mennyi idő lehet még neki, bár ez utóbbiban végül segít is egy kicsit.
– Igen, nekem négy – biccentek mosolyogva, de ahogy visszanézek rá, feltűnik, hogy ismét úgy néz rám, mint az előbb. Akár zavarba is tudnék jönni tőle, de inkább csak elvigyorodom és elviccelem egy kicsit a dolgot. – Hát, ha a beálló holtidőt azzal akarnád tölteni, hogy idejössz a pulthoz és így nézel rám, akkor inkább csak gyere vissza értem, mert nem tudnék tőled dolgozni – feddem meg viccesen, pedig tényleg nem tudnék miatta koncentrálni. Az már nem is zavar, hogy ezek szerint az első munkanapom végén mindjárt úgy fogok innen távozni, hogy az ő kocsijába szállok be az őrs mellett, de hát mit tudok tenni? Az előző ölelkezős jelenet után már nem sokat kellene magyarázni a dolgokon, azt hiszem.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 16, 2022 1:28 pm

to: my lovely norn

You're the needle pointing North,
when I'm lost in the fight

| outfit | music |

Hasonlóan egy lazább szemforgatással válaszolok, no meg egy félmosolykás szájhúzással, mert még dicsérni se lehet! Pedig... újra és újra hallani fog ilyesmit, ha velem van, szóval.. Hiszen számomra tényleg gyönyörű, és ez már így marad valószínűleg, tökmindegy' kit ismerek meg mellette, vagy kit nem, mindig visszahúzok hozzá. Meg ehhez a fránya barát-zónához...
Ha pedig kérdez, én bizony szívesen válaszolok, neki legalábbis mindig szívesen teszem, majd azt is megsúgom, miféle rokonról van itt szó.
- Tényleg. Egyébként nagyon aranyos, mármint ... hát velem az volt, mert amúgy meg ugyan az a hobbija, mint .. nekem. Így meg aztán nem lehet valaki mindig aranyos, ha érted.. - préselem ajkaim, majd elnevetem, tudja ő mire gondolok, hiszen én sem vagyok alapvetően a legrosszabb alak, attól, hogy néha vannak kitérőim. Bár fura belegondolni, hogy két ölés között épp tök jó kedvem van, és játszom a gondtalan ártatlant, aki amúgy a rendőrségen dekkol minden nap, mert jófiú... no mindegy.
- Még szép, sőt, segítek is neki kideríteni, ki is .. kért meg. Nem fog újra eszébe jutni ilyesmi. - pillantok körbe tekintetemmel a 'kért meg' előtt, és inkább hanyagolom a felbérelt szót, ez barátságosabb. De igen, nem szándékozok életben hagyni a tagot, vagy legalábbis némi helybenhagyás és kérdőre vonás után azt hiszem el fog hagyni pár emléket, de addig még kitalálom hogy is legyen pontosan. Ha én nem teszem meg amit kért, kerít mást, és ennek elébe kell menni.
Maggie már nehezebb téma, mert ha őszinte vagyok azért hozom magam szar helyzetbe, ha kamuzok akkor meg azért, szóval igyekszek semleges terepen maradni, amiről épp csak nem sikít, hogy valamit titkolok, úgyhogy.. inkább taktikát váltok.
- Jó, gőzöm sincs hogy van, már vagy egy éve alig beszéltem vele, de gondolom... megvan. Miért ne lenne? - kezdek magyarázkodásba kínos vidorsággal, azóta nem nagyon kérdeztem én, hogy mizu, mert nem volt pofám keresni őt. Bár ez úgy tűnik általános gond, mert épp ezért nem kerestem Freyt se eddig... le kéne szoknom erről.
Eztán én is érdeklődök, az én drága nornám hogy van, meséljen, és ahogy elhinti, van olyan is a tarsolyában amit nem itt beszélne meg, még szép, hogy azonnal elhívom magamhoz. Na nem kell egyből rosszra gondolni... Néha már én se teszem.
- Szuper, otthon határozottan fülmentes övezet van. - nevetem, lassacskán már abba se tudom hagyni a mosolygást attól tartok, de feldob a gondolat, hogy átjön, és hogy megint együtt tölthetjük az időt. Na meg azért kíváncsi is vagyok, mit akar mondani...
- háát olyan két és fél óra múlva nagyjából, talán három, ha elhúzom az időt. Te pedig ha az elődöd munkarendjében vagy, akkoor négy? Megvárhatlak, vagy.. vissza is jöhetek érted. - szelídül mosolyom, babusgató szemeim meg szinte le sem veszem róla, szívesen nézem vonásait ameddig tehetem, lassacskán úgyis hagynom kéne dolgozni is. Na meg lenne mit tenni, mielőtt jönnek a srácok, az embert bár beszélgetni se hagyják!

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Elnevetem magam, amikor gonoszkodással vádol meg, aztán csak vállat vonok, jelezve, hogy nem én hintettem el ezzel kapcsolatos megjegyzéseket. Mi másra következtethetnék abból, hogy itt az ő kiszemeltjének lenni egyet jelent egyfajta védelemmel? Nem mintha a kiszemeltje lennék. Nem mintha az akarnék lenni. Nyilván...
– Jól van, jól van, elhiszem, hogy annak látsz – forgatom meg a szemeimet mosolyogva. Persze, hogy jól esik, amit mond, és az is, hogy kedveskedni akar, de a bók olyasmi, ami nekem nem igazán szokott eljutni az agyamig, úgy nagyjából... soha. Az én életemben nincs tétje a szépségnek, legfeljebb annak, hogy ha ő szépnek tart, akkor kedves vagyok a szemeinek, és ez jó.
Mindenesetre a témát inkább elterelem a hogylétére, de úgy őszintén érdeklődve, nem szimpla udvariasságból kérdezve. A Magnival kapcsolatos dolgaikon nem csodálkozom, de egyetértünk abban, hogy lesz ez még így sem, de hát éppen ez a szép az ő kapcsolatukban. Az a bizonyos rokon már egy fokkal különösebben és szokatlanabbul hangzik, de ez hamarosan magyarázatra is lel.
– Tényleg? – vonom fel a szemöldököm meglepve, mosolyogva. Az ember azt hihetné, hogy egy hozzám hasonlónak nem lehet újat mondani, pedig nem tudok tevőlegesen mindenről, még akkor sem feltétlenül, ha annak idején én magam rendezgettem Tyr fonalát annak megfelelően, hogy az a bizonyos félvér lány világra jöjjön. Ha minden egyes mozzanat tisztán lenne a szemeim előtt, nagyobb tudással rendelkeznék, mint a három fő nővérem, de ez nyilván lehetetlenség. – El tudom képzelni – emelem az égre a pillantásom aztán sóhajtva. Ismerem én az ő mellékes kis munkáját, bár azt is tudom róla, hogy nem teljesít vajon minden megbízást. – De akkor legalább ő is megúszta – mosolyodom el. Nem kérdezek, kijelentek, mert egyértelmű, hogy nem bántaná a saját rokonát, legyen az bármilyen közeli vagy távoli. Mindenesetre egyelőre nem kérdezek többet, mert azt hiszem, azok már tényleg nem ebbe a környezetbe való kérdések lennének, szóval... inkább átterelem a szót másra. És közben nagyon igyekszem előadni az érdektelent, bár a válasza annyira rövid és tömör, hogy ezt hallva felpillantok rá, a szemöldököm pedig kis híján a hajam tövéig kúszik fel.
– Ennyi...? – kérdezek vissza gyanakodva. Teljesen nyilvánvaló, hogy valamit nem mond el nekem, de mit és miért? Homlokráncolva méregetem, próbálva kiolvasni a válaszokat a szemeiből, bár nem hiszem, hogy sikerülhetne.
Ezután visszafordítja a kérdéseket felém is, és persze bepróbálkozik azzal, hogy legyezgessük egy kicsit az egóját, de vidáman kiábrándítom az igazsággal, miszerint nem tudtam, hogy itt dolgozik. Aztán válaszolok a kérdésre is, legalábbis részben, egy kicsit oda is szúrva neki, de látom rajta, hogy ő is tudja: ezt azért még megérdemelte. Meg majd még néhányszor szerintem még meg is fogja, de nem baj. Mindenesetre az igazságnak azt a szeletét is megosztom vele, ami kevésbé vidám, de egyben nem is arra való, hogy itt vesézzük ki.
– Más fültanúk előtt sem szívesen beszélnék róla, szóval marad az első opció – mosolyodom el. Úgyis hiányoznák már a régi nagy beszélgetéseink, és most azt hiszem mindkettőnknek lenne miről beszámolnia, de olyan környezetben, ahol nem tengenek túl a kíváncsi midgardi fülek. Persze még így is voltak dolgok, amikről nem beszélhettem ~~volna~~, megőrizve a pártatlanságomat és az istenek avatatlanságát, de majd figyelek, mint mindig. – Te mikor végzel? – pillantok az órára. Tudom, hogy még csak most lesz a lövészet, de azért nagyjából be akarom lőni az időtartamokat. Mondjuk nekem még van kereken négy órám a műszakból, szóval szinte biztos, hogy ő előbb fog szabadulni.

P.S. I never told you but I was falling in love || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 12, 2022 3:50 pm

to: my lovely norn

You're the needle pointing North,
when I'm lost in the fight

| outfit | music |

Egy jóleső ölelés kihagyhatatlan, szeretem érezni a közelségét, az illatát, még ha ezúttal rövidke érintés is ez. Na meg legalább viszonozza, már örüljek ennek is, nem? Megérdemelném, hogy ne tegye, bőven... talán még azt is, hogy szóba se álljon velem. Azért is szégyellhetném magam, hogy tudom, újra és újra "visszafogad", de.. bennem ez máshogy él. Máshogy érzékelem.
Hogy hiányoztam neki, külön löket lelkemnek, mert ő is szörnyen hiányzott, még ha ez nem is idézett elő egy jóval korábbi találkozást, vagy csak telefonhívást... ah, a végére nem is értem, mi hiányzott neki rajtam. De akkor inkább nem is gondolok bele...
- nahát, mostantól idejársz gonoszkodni?! - nevetem, félnek tőlem, meglehet, bár én inkább úgy mondanám, kiismertek, ami nem hátrány! Főleg így, hogy már a kis holdsugaram is itt van. A bókolás meg... ha tükörbe néz, nem egyértelmű, miért illetem vele mindig?!
- jól nevelt fiú vagyok, te meg még mindig gyönyörű. - mosolygom, tehát igen, az örökkévalóság sem lesz elég ahhoz, hogy megunjak bókolni neki.. időtlen idők óta.
Kérdésére boldogan válaszolok, ő egyike azon kevés embereknek, akikkel tényleg szeretek beszélgetni, és nem igyekszek kimeríteni a dolgot egy 'megvagyok, és te, örülök, na megyek szia' hadarással, ezektől már herótom van.
- Valószínű... - nevetem, én se számítok másra, mire beleszoknék, hogy milyen jól elvagyunk a bátyámmal, addigra a legapróbb hülyeségen veszünk össze, simán kioktat bármiből amit szerinte tudnom kellene, szóval már ... már várom. Vagyis nem, de...
- háááát egy - hajolok közelebb egy szó erejéig - félisten félunokatesó. Tyr lánya, tök véletlenül bukkantam rá, bár azt nem biztos, hogy itt mesélném el. - nevetek kissé kínosan végén, sosem titkoltam előtte, szabadidőmben miféle hobbinak élek néha, még ha nem is szívleli a dolgot.
Figyelem eztán teste néma jelzéseit, illetve nem is figyelnék rá igazából, csak kérdése nyomán áll össze a jelenet bennem. Ajkaim préselem össze, hogy azt a fránya szemtelen mosolyt lenyeljem inkább, magamra erőltetem normál mimikámat, bár erre most mit mondjak? Ha nem mondom el, hogy annyi, akkor hazudok... ha elmondom, hogy annyi, akkor meg úgy fog tűnni, mintha megint csak ezért "jópofiznék" vele. Hűűűha.
- Ahm, Maggie... megvan, jól van. - felelem, bár ez még egy olyanban is gyanút keltene szerintem, aki amúgy nem ismeri még az utolsó pillantásomat is, hogy mit jelent, de ennyire futotta.
Viszont engem is érdekel ám, vele mi a helyzet, őszintén, tényleg hallani szeretném, persze csak miután megállapítom, hogy a hiányom miatt kötött ki éppen itt.
- peeersze! - nevetem ahogy bökdös, dee amúgy elhiszem én, nyilván nem figyeli minden lépésem, nem hiszem, hogy annyira a szíve csücske vagyok az elmúlt évek fényében, hogy miattam jöjjön épp ide. Mosolyogva bólintok, hogy jól van, és nincs oka panaszra, viszont ahogy befejezi ezt a bizonyos mondatot, megint csak préselem ajkaim pár lassabb bólintás mellett; igen, ez is kijárt... Mondani se mondok semmit, mert mit is lehetne? Kérjek bocsánatot milliószor? Az biztos segítene.
- eez akár azt is jelenthetné, hogy munka után átjöhetnél. Vagy csak.. találkozhatnánk valahol. - felelem vidáman de azért kellő komolysággal is, bár én az elsőre szavaznék inkább, de majd ő eldönti. Én úgyis előbb végzek mint ő, de ki akadályoz meg abban, hogy visszajöjjek érte?!

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Nehéz is lenne blazírt képpel kibírni a viccelődését, ha egyszer tudom, hogy csak viccel, és ráadásul éppen róla van szó. Azt sem tudnám letagadni, hogy örülök annak, hogy látom, annak meg főleg, hogy végre nem csak egy gyors szia-hogyvagy-szia körre találkozunk.. vagy, hát, legalábbis remélem. Csak a megérzéseim mondatják velem, hogy valószínűleg nem jött volna ide, ha továbbra is fenn akarná tartani a két kilométer távolságot, de ki tudja. Persze most is szemtelenkedik, a megjegyzésére, de főleg arra a pimasz mosolyra csak a szemeimet forgatom teátrálisan, aztán figyelem, hogyan kerüli meg a pultot és jön oda hozzám... átölelni. Valószínűleg el kellene löknöm, vagy fel kellene képelnem, amiért képes volt évekig felém sem nézni lényegében, de én ehelyett csak viszonzom az ölelését, lehunyt szemekkel szusszanok, és örülök, hogy itt van. Még azt is elárulom neki, hogy nekem is hiányzott, elvégre miért kellene hazudnom, ha egyszer így van? Végül csak azért bontakozom ki az öleléséből, mert érzem magunkon a figyelő tekinteteket, és nem akarok már az első napomon a pletykák kereszttüzébe kerülni - nem mintha nekem árthatna az ilyesmi, de azért na.
– Ennyire félnek itt tőled? – nevetem el magam, cukkolva egy kicsit a kétkedő hangszínemmel és a kihívóan felvont szemöldökömmel. Amikor újra végigmér és bókolni kezd, csettintek egyet a nyelvemmel és megcsóválom a fejem, de közben a mosolyom ott látszik az arcomon. – Időtlen idők óta ismerlek, nem kell végigjárnod az udvarlási köröket – emlékeztetem, pedig csak mi ketten tudjuk, valójában mennyire is helytálló az az "időtlen idők óta".
Kényelembe helyezem magam, mert ha már így alakult, feltétlenül szándékomban áll beszélgetni is egy kicsit vele, hiszen fogalmam sincs, mi történt vele mostanában. Hogy hogy van. Hogy minden rendben van-e vele. Hogy érintett-e ebben az új... háborúban. A válasza mondjuk inkább csak az előbbiekre terjed ki, de ez nem is baj, mert igazából az is érdekel.
– Majd elmúlik – vigyorodom el mindentudóan a bátyjával kapcsolatos félmondatára. Rájuk aztán nagyon jellemző az egyszer fenn, egyszer lenn, de nincs is ezzel semmi baj, míg bármire képesek lennének a másikért, ehhez pedig nem fér kétség. – De milyen rokon? – vonom fel a szemöldökömet, magát a szót is furcsa hangsúllyal ejtve ki. Azért azt mind tudjuk, hogy szinte az összes isten itt van valahol a környéken, szóval nem tudom, mi lehet ebben a meglepetés... és miért a "rokon" szóval illeti. Az egyik legfontosabb kérdésemet viszont nem tettem fel, és valahogy ő is kihagyta a beszámolóból a nevet, szóval... Az egyik kezemet felemelem és a körmeimet kezdem tanulmányozni és piszkálni egy kicsit, míg rákérdezek. – Na és Maggie? – Igyekszem érdektelen hangot megütni. Tényleg, nagyon igyekszem.
Ezután visszafordítja a kérdést, én pedig elnevetem magam a vád hallatán.
– Fogalmam sem volt, hogy itt dolgozol, jó?! – bökök rá mosolyogva. Azt nem teszem hozzá, hogy akkor nem jöttem volna ide, mert nem lenne igaz. Sőt, talán jobb is így, hogy meglepetés volt az egész, mert különben leshettem volna minden percben az ajtót, hogy mikor jön be rajta. Amikor megismétli a kérdést, kicsit komolyabban, akkor én is szelídítek a mosolyomon, aztán könnyedén vállat vonok. – Én is jól vagyok. Nincs okom panaszra most, hogy már te is szóba állsz velem – szurkálok még oda egy kicsit mosolyogva, aztán sóhajtok egyet. Lopva pillantok csak körbe, hogy figyelnek-e minket, de most már úgy látom, kevésbé jelentünk izgalmat. – De legalábbis nincs semmi olyasmi, amit itt vitatnék meg – teszem hozzá egy kicsit halkabban és egy kicsit komolyabban. Nem túl komolyan, de azért érezhetően kevesebb vidámsággal.

she's not me || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 09, 2022 1:01 am

to: my lovely norn

You're the needle pointing North,
when I'm lost in the fight

| outfit | music |

Teljes mértékben igaza van, tényleg megérdemlem ezt a beszólást, mert egy barát nem csinál ilyet, hogy évekig nem keresi a másikat.. Akkor sem, ha tudja, a másik hosszú idő után is ott lesz, és hogy az a másik mellett bármennyi idő után is úgy érzi majd magát, mintha otthon lenne.. és hasonlók. Mert mindig így van, tökmindegy' mennyit nem találkozunk, mikor újra látom, olyan mellette, mintha sosem hagytam volna el, minden hirtelen megoldódik. Ettől még önző voltam az elmúlt években, szépíthetem ahogy akarom, ezen már semmi sem változtat... dee ez nem jelenti azt, hogy egy kis játék ne férne bele az újratalálkozás jegyéül, ezért is húzom picit az agyát azzal, hogy a nevén gondolkozok. Nehéz volt ám nem elnevetni az egészet, ahogy itt tátott szájjal csodálkozik nekem! Főleg, hogy ettől függetlenül az a mosolyka ott szemtelenkedik arcán, ami az egyik gyengém vele kapcsolatban...
Végül mégis velem nevet, de persze megjegyzem, tudom én, hogy megérdemeltem, rosszabbat is érdemelnék tőle, de azért biztatni nem fogom! Nevetek a bökdösődésre, majd figyelem ahogy válasz után pakolászik, és bizony-bizony, ért ő engem szavak nélkül is, nem igazán az időpont miatt jöttem ide. Mikor hagynám, hogy Arne, vagy akárki más a szemét erre a gyönyörűségre tapassza? Pff...
- Ha így szeretnéd nevezni... - felelem újra szemtelen mosollyal, én nem mondtam, hogy az enyém, azt mondtam, nem lehet másé, az .. nem ugyanaz, nem? Hm. Szerintem hagyjuk!
Pár pillanat után felhagyok szépsége fürkészésével, inkább megkerülöm a pultot, hogy magamhoz ölelhessem kicsit, szerencsére bújik hozzám, ami elmondhatatlanul jól esik végre, mert hát én nem hazudtam, hiányzott... ezért aztán nehezemre is esik elengedni őt, mégis megteszem, majd .. majd folytatom! Máskor. Előtte még megmosolyogtat azzal, hogy én is hiányoztam neki, egyszerű szavaknak tűnnek, nekem mégis borzasztóan sokat jelent, így meg aztán még inkább fáj elengedni, ..! vah.
- Szivesen. Ha velem kevernek pletykába, legalább megúszol egy csomó hülyeséget, amivel amúgy flörtölés és ismerkedés gyanánt boldogítanának, csak mert véletlenül nő került erre a posztra. - hagyok egy levegővételnyi szünetet, majd gyorsan végigfuttatva rajta szemem hozzáteszem: Nem is akármilyen. - mosolygom mellékesen, még mindig nem tudok elmenni a tény mellett, milyen ... igen, de szerintem ez már nem fog változni. Ha ennyi idő nem volt elég hozzá, akkor már totál mindegy.
Figyelem ahogy helyezkedik, majd tekintetével igyekszik néma válaszokat keríteni valamire, amin jár az agya, én közben pulcsim zsebeibe csúsztatom kezeim, és arcán pihentetem pillantásom.
- Ahm.. ami azt illeti, jól, végre beszéltem apámmal, kiderült, hogy él itt rokonom, és már egy hónapja Magnival se öltük meg egymást, szóval kezd gyanús lenni az egész. - nevetem, ha ennyire jó valami, általában aztán mindig beüt a szar, és a listához még hozzá se tettem, hogy ő pedig váratlanul felbukkant, amivel végképp boldoggá tett. Az mondjuk ennyiből nem esik le, igazából mi után is érdeklődik, de általában kissé lassúak a gondolataim, ha vele vagyok, szóval...
- És veled mi a helyzet? Hogy-hogy itt? Ennyire hiányoztam, hogy még a rendőrségre is követtél? - teszem mellkasomra a kezem, miközben hangom és mimikám amolyan negédes szintet üt meg, mintha olvadozna lelkem a tudattól, miattam jött éppen ide. De mosolyom, mint mindig, árulkodó, egyáltalán nem gondolom így egyébként, így el is nevetem a mutatványt.
- De tényleg, Te hogy vagy? - nézek rá őszintén kíváncsian, és emelem ki a 'te' szót, kit érdeklek én, inkább ő beszéljen-meséljen, engem az sokkal jobban érdekel, bármiről is kezdene el beszélni. A hangja és mosolya már boldogság, onnantól meg a csillagok állásáról is újságolhat.

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Oké, szóval a terveim egyáltalán nem erről szóltak. Levegőváltást emlegettem, ugyebár, arra is vágytam, és bár ha onnan nézem, milyen régen nem is szagolt felém ez a kis... Ah, miért van az, hogy még gondolatban sem tudom igazán elhordani? Szóval ebből a szempontból tényleg levegőváltásnak lehetne tekinteni azt, hogy felbukkant, de hogy tudtam én ebbe ennyire beletenyerelni? Sorsistennő, meg a nagy francokat. Ráadásul hiába akarok én odaszúrni neki egy kicsit a kérdésemmel, még ezt is vissza tudja fordítani. A szemtelen visszakérdezésre eltátom a számat, bár már ezen is látszik, hogy kissé mosolyba hajlik, még ha próbálom is elfojtani azt a mosolyt. Kényelmesen a pultra támaszkodik, aztán találgatni kezdi a nevemet, mire én összefonom a mellkasomon a kezeimet, úgy kezdem gyanakodva méregetni, bár a mosoly még mindig ott bujkál a szám sarkában. Minden egyes névvel egyre magasabbra kúszik a szemöldököm a homlokomon, de amikor végül a névtáblámról olvassa el a nevem, nem bírom tovább, halkan elnevetem magam.
– Igen, meg – bökök rá a mutatóujjammal, rosszallóan csóválva a fejemet.
Én is komolyabbra veszem azért a figurát, már legalábbis olyan tekintetben, hogy előkeresem neki, amit kért, de csak miután ez megtörtént jövök rá, hogy neki ezt már tudnia kellene. A gyanakvásomat pedig csak megerősíti, hogy amikor rákérdezek és rápillantok, pontosan olyan tekintettel és mosollyal néz rám, mint aki lebukott és még csak nem is bánja igazán. Csettintek egyet a nyelvemmel, felegyenesedek és csípőre teszem a kezem, úgy hallgatom, amikor ki is fejti a választ.
– Ó, szóval ez most épp valami területjelölés? – vonom fel a szemöldököm ismét, bár én sem gondolom komolyan a kérdést. Nyilván nincs szükség semmiféle jelölgetésre, sem nekem, sem neki, én mint jó barátomat kértem számon és ennyi, még akkor is, ha már-már zavarba tudnék jönni az intenzív pillantásától. Gyanakodva figyelem, amint megkerüli a pultot és odalép hozzám, de aztán ahogy magához von, ha akarnék sem tudnék ellenállni, és az is lehet, hogy nem is igazán akarok. Nagyot szusszanva viszonzom az ölelését, karjaimat finoman, de azért szorosan a teste köré fonva, arcomat a vállához rejtve. Magamba szívom az illatát, boldogan üdvözlöm ezt a régi-új érzést, amit ugyan nornaként sosem lett volna szabad beengednem az életemben, de már rég feladtam, hogy küzdjek ellene. A pártatlanságot nehéz fenntartani, ha az istenek közül kerül ki egy igaz barátod, de hát mit is mondhatnék? Egyáltalán nem sajnálom. Mindig fontos volt, mindig fontos lesz. Még akkor is, ha egy pöcs, ahogy ő mondta.
– Te is hiányoztál – vallom be nagyot sóhajtva, egy egészen rövid pillanatra szorosabban ölelve, de aztán el is engedve, mert még csak körül sem kell néznem ahhoz, hogy érezzem magunkon a kíváncsi tekinteteket. – Ez az első napom és rögtön pletykákba fogsz keverni – jegyzem meg somolyogva, nem mintha egyébként különösebben érdekelne. Ha már egyébként sincs rám épp másnak szüksége, és ő is ráér még egy kicsit kényelmesen nekidőlök az asztalnak, úgy fordulok felé, tekintetemmel kíváncsian és talán egy kicsit aggódva méricskélve őt. Elég régóta nem beszéltünk már igazán és tudva, mi folyik mostanában az istenek háza táján...
– Szóval hogy vagy mostanában? Minden rendben veled? Veletek? – fürkészem a szemeit. Csak remélni tudom, hogy sem őt, sem senki mást a környezetében nem ért még utol ez a furcsa kórság... és igen, talán egy kicsit az is érdekel, Maggie képben van-e, vagy csak azért merészkedett ide hozzám, mert már nincs.

she's not me || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Csüt. Ápr. 07, 2022 5:36 pm

to: my lovely norn

You're the needle pointing North,
when I'm lost in the fight

| outfit | music |

Természetesen ahogy meglátom azt a gyönyörűen ismerős arcocskát, egyből leállítom barom kollégámat, mert még csak rá se nézzen, különben kinyomom amivel annyira leskelődne... Helyette én ballagok oda a pulthoz, hogy olyat kérdezzek, amit egyébként is tudok már, de miféle mondattal is állhatnék elé? Bocs, de immáron öröm, boldogság, újra láthatsz? Vagy, szánom-bánom, mégse érdekelt, hogy nem vagy itt? Szarul hangozna, és még csak igaz se lenne, szóval inkább választom ezt a sokadik béna megoldást.
Mosolyom boldog, esküszöm már-már érzem ahogy szemeim is csillognak ahogy ránézek, bár, hogy az örömtől vagy a bűnbánástól, esetleg ezek egyvelegétől, azt nem tudnám megmondani. Érthetetlen módon még ennél is boldogabb lesz ez a bizonyos mosoly, ahogy még nevem is kimondja, pedig még csak nem is sajátom, vagyis de, de ... na. Mindegy!
- pfhú, hát ... eléggé ismerős vagy, talán.. Talán szexeltünk már? - kérdezem irtó szemtelen módon, miközben a pultra támaszkodok; jobb alkarom a felületre kerül, míg balom kobakomat támassza. - Faith... Ffreya, ahm.... - közben lepillantok a névtáblácskájára - Freydis! Az lesz az... - nevetem, na jó, ezt szerintem ő se gondolja komolyan, már.. remélem. Inkább komolyabbra váltok, bár alapvető boldogságom nem múlik olyan könnyedén.
- Jó, jó, megérdemeltem, tudom. - csendesedek visszafogottabb mosolyra, majd figyelem, ahogy keresgél, végül a papír elém is kerül, tekintetem kezét követi, majd ahogy kérdez, a gyönyörű szempárt figyelem inkább. Szerintem tekintetem és mosolyom elárulja a választ, ismer már annyira, hogy szavak nélkül is megértsen, nade', hogy nem jártam volna az asztalomnál?
- Ó de, jártam, meg is néztem az időpontot, meg végig is hallgattam, hogy Arne fel akar szedni, szóval most tudatom szolidan mindenkivel, hogy rád se nézzenek. - magyarázom enyhe nevetéssel végén, majd ajkaimat picit befordítva kalandozik el rajta tekintetem pár végtelennek tűnő pillanat erejéig. Nem is mondok semmit, egyszerűen csak ellököm magam a pulttól, megkerülöm azt, és odalépek hozzá, hogy ha engedi, magamhoz öleljem őt. Jobbom derekát öleli, míg balom nyakát-vállát, arcom hajához bújik; ezúttal esküszöm csak mint hosszú életem legjobb barátját akarom megölelni!
- Ne haragudj... tudom, hogy egy pöcs vagyok, mentségem sincs, de hiányoztál. - motyogom, nem kell ezt mindenkinek tudnia, de nem is nyújtom hosszúra az ölelést most, mert már így is többen pillognak errefelé, mint szeretném, meg ez amúgy is munkahely, csak muszáj volt elmondanom neki...

| code by elyon |

Vendég —

“I wonder how you've been. Are you happy? Is she still the one? Are you having fun? Is it for real?

Cameron && Freydis

Levegőváltásra volt szükségem, és valahogy úgy érzem, ez a hirtelen jött ötlet be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket. Nincs ugyan semmi garancia arra, hogy a mi szintünkön érződő változások és lehetséges problémák kiütköznek majd az emberi világban is, legalábbis az ő szintjükön, olyasmi képében, amivel találkozhatnék a rendőrségüknél, de sosem lehet tudni. Látomásom erről nem volt, valami mégis azt súgja, hogy jól helyezkedtem ezzel ahhoz, ami... jön. Akármi legyen is az. Akármennyire is baljóslatúnak tűnik és érződik ez a szó.
Az elődöm, Kristian részletes tájékoztatót tartott nekem még reggel, mielőtt elvitte volna a cuccait, és bár láthatóan rendkívüli módon aggódott - hogy értem, vagy azért, mert úgy gondolta, alkalmatlan vagyok, azt nem tudom -, én így néhány óra elteltével úgy érzem, könnyű lesz állni a sarat. Eddig kizárólag normális emberekkel - és nem csak emberekkel - találkoztam, és leszámítva néhány túl kíváncsi pillantást, simán megy az első munkanap. Hívások fogadása és kapcsolása, betévedők eligazítása a megfelelő személyekhez, beosztások készítése és nyomtatása - unalmas is lehetne, de ilyen hosszú élet után az unalmas szónak egészen más értelme van.
Mondjuk az unalom olyan fajta megszakítására, mint ami ezután következik, nem biztos, hogy fel vagyok készülve. Épp a pult mögötti mágnestáblán igazítom el az aznapi csoportok névsorát hirdető lapokat, ezért nem is figyelek igazán, és talán emiatt is lehetséges, hogy előbb hallom meg és ismerem fel a hangját, mint magát a jelenlétét. A kezeim megállnak a mozdulatban, aztán lassan leengedem őket, és még lassabban, kissé darabosan fordulok meg. Hiába a hosszú kihagyás, nem tudnám nem felismerni, és ehhez igazából még csak az arcát sem kellene látnom, mert ott volt a hangja, és most, hogy koncentrálok, már a jelenlétéből is be tudom azonosítani. Az valahogy csak sokkal rosszabb, amikor mindehhez az arca is csatlakozik, főleg, hogy olyan szélesen és boldogan mosolyog rám, mintha nem ő felejtett volna el az elmúlt néhány évben.
– Cameron! – fordulok felé végül teljes testtel is, az emberi világban használt nevén szólítva őt, amire természetesen szintúgy jól emlékszem. – Micsoda meglepetés, nem tudtam, hogy itt dolgozol. Felismersz még egyáltalán? – gonoszkodok vele egy kicsit, mert ugye mindketten tudjuk, hogy nyilván meg is érdemli. Persze látom a szemein, hogy nagyon is felismer, de azért érezze csak a törődést. A szám sarkában így is bujkál egy kis mosoly, mert sajnos én is örülök, hogy látom, de ettől még haragszom rá. Nem ártottam neki soha, ő mégis ejtett amiatt a Maggie miatt, minden értelemben, pedig nem hiszem, hogy a barátságunk az útjukba állt volna...
Visszalépek a pulthoz, előtúrok a papírhalom közepéről egy lapot, aztán megfordítom és a pultra teszem, hogy ő is rálásson. Kicsit előrehajolva rámutatok a középső táblázatra, ahol ott a csoport megnevezése, a névsor, illetve az időpont is.
– Pontosan egy óra múlva kezdetek. Te oktatod őket, igaz? – pillantok fel rá. Ismerem már annyira, hogy magamtól is megfejtsem ezt a rejtélyt, bár... Összeráncolom a homlokom és elpillantok az asztal felé, amiről azt mondták, hogy a lövészoktatóé, és amire határozottan oda is helyeztem a mappát a csoportbeosztással. – Még nem is jártál az asztalodnál? – nézek vissza rá lassan, gyanakvóan. Hacsak nem új ő is - és nem tűnik annak -, biztosan nem itt kezdene, hanem az asztalánál, ugyebár.

she's not me || coded by eirik

Kiskép :

You're the place I need to find
To remember the light

Cameron Reidarsen —

Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 06, 2022 9:54 pm

to: my lovely norn

You're the needle pointing North,
when I'm lost in the fight

| outfit | music |

Megint egy átlagosabb nap, átlagos teendőkkel, vagyis épp nagy lendülettel tartok az őrsre, hogy megnézzem, hány órakor jön a csoport, akiket tanítanom kéne ma. Belépve az épületbe nem is igazán leskelődök, céltudatosan megyek az asztalom felé, hogy felvegyem a mappácskát, amin az időpontok vannak, közben meg Arne is megtalál, miért is ne.
- Te, láttad mától ki igazgat majd minket?
- Nem, nem láttam, miért, olyan érdekes a csávó?
- Az az érdekes benne, hogy nem csávó! - ekkor azért már rá is pillantok, nem bújom a lapokat...
- Miért nem ezzel kezdted? - fordulok a pult felé Arne-vel együtt, és ő persze tovább járatja a száját, miközben én már felismerem az arcot...
- Ha bedobom magam, még ebben a hónapban megfektetem a kicsikét! - azzal mellkasához csapom a mappát: Ha bedobod magad, az egyik céltáblám helyére teszlek. - közlöm amúgy kedves ábrázattal, amiből azért tudja azt is, hogy komolyan gondolom, majd a pult felé veszem az irányt; szerencsére vagy nem arra, a leányzó épp hátat fordít.
- Ne haragudj, meg tudnád mondani, a B csoport mikor érkezik lövészetre? - kérdezem, noha az imént tudtam meg a listából, de ... hogy is szólíthatnám meg? Évek óta halogatom ezt a bizonyos találkozást, igazából nem is tudom milyen oknál fogva... fogható az önzőségemre, vagy, hogy szar barát vagyok, nem tudnám megmondani. Egyszer-egyszer azért összefutottam Frey-el, de érezhetően más volt, mint előtte, és mivel tudom, hogy az én hibám, így helyrehozni is az én felelősségem lett volna. Mert amúgy meg hiányzott... Maggie mellett talán azért nem akartam nagyon tartani vele a kapcsolatot, mert szokás szerint magával ragadott volna, és nem figyeltem volna annyira másra, de hiába is kezdek önanalizálásába, ez már megtörtént és kész. Elég szarul jön ki mondjuk, hogy pont most találkozunk, mikor megint egyedül vagyok, de egyrészt ártatlan vagyok az ügyben, másrészt szerintem már nem lepődik meg, egy-egy ponton a barátságunk alatt valahogy mindig eljutottunk erre a szintre, aztán újra és újra az ajtajában kötöttem ki, már lassan szokássá válik - rossz szokásommá...
Na de ha megfordul, széles-boldog mosolyommal nézek rá, vidám tekintettel, mert tényleg nagyon örülök, hogy látom őt, és pont itt, pont most? Egy munkahelyen... ennél jobb nem is lehetne ez a nap!

| code by elyon |

Ajánlott tartalom —

Cameron × Freydis

1 / 1 oldal