“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light  
Móði &&Tyr&& Aviva
Néha, bizonyos szempontból tényleg szinte visszasírom azt az időszakot, amikor a Cégnek dolgoztam. Nem azért, ami voltam, hanem azért, mert minden olyan... egyszerű volt. Nem kellett érzelmekkel foglalkoznom, nem kellett másokkal törődnöm, csak mentem előre, tettem a dolgomat, és ennyi. Amióta az életem a feje tetejére állt, vagy inkább amióta újra belépett az életebe Ő, olyan az egész, mint egy érzelmi hullámvasút, ami néha olyan magasságokba repített, amelyeknek a létezéséről sem tudtam... és most épp olyan mélységbe taszított, hogy nem igazán látom a kiutat a gödörből. A hír, hogy az apám magához tért, olyasmi volt, mintha megláttam volna a fényt ennek a gödörnek a tetején, a magasban, de hiába vagyunk most itt, hiába látom őt a saját két szememmel, még mindig nem érzem magabiztosan magam az úton. És még ha ezt nem is mondja ki konkrétan, valami azt súgja, most együtt tapogatózunk a sötétben, csak épp egyikünk sem meri ezt kerek-perec bevallani. A jó hír az, hogy nem vagyunk számára teljesen idegenek. A rossz hír pedig az, hogy nem emlékszik mindenre. És persze az, hogy még mindig homályos, mi történt, az pedig pláne, hogy ezek után mire számíthatunk... és hiába szeretnék odamenni hozzá, megszorítani a kezét, biztosítani arról, hogy én itt leszek mellette, bármi történjék is, nem teszem meg, mert látom rajta a feszültséget. A kényelmetlenséget. Nem akarom erőltetni azt, amiről - egyelőre biztosan - nem akar sokat beszélni. Még akkor sem, ha mindez a konyhában afelé mutat, hogy nekem kell olyasmiről beszélnem, ami fájdalmas. Persze felesleges lenne meglepődni ezen, elvégre ő még mindig Tyr; ha a fizikai sérüléseimet el is tudtam rejteni előle a ruházatommal, túl éles a szeme ahhoz, hogy ne lásson rajtam, rajtunk mégis mindent. Amikor Módi értőn biccent, miután rápillantottam, egy apró mosolyt is megengedek magamnak felé, mielőtt belevágnék. Még nem a történetbe, először meg kell tudnom, mennyire kell koránról kezdenem, az apám emlékeitől függően. Amikor pedig ő az ügynökséget és az azzal kapcsolatos sejtéseit említi, egy kicsit fel is derülnek a szemeim, ahogy elmosolyodom. – Igen, ezzel nagyon jól leírtad – adok hangot is az örömömnek, miszerint tényleg érzi és sejti, mi minden történt. Ettől úgy érzem, nincs minden veszve. Az örömöm persze egészen addig tart, míg ismét meg nem szólal, és fel nem emlegeti azt a bizonyos pasast. Örülök, hogy a kávéfőző felé fordul, mert az érzés, ami rám tör, felér egy gyomorszájon vágással. Szóra nyitom a szám, de nem jön ki rajta hang, ezért megpróbálom összeszedni és megcélozni magam egy kicsit. Nyelek egy nagyot, aztán megköszörülöm a torkom. – Miatta már... nem kell aggódnod – mondom végül halkan, a padlót fixírozva. Újra örülök, mert a kávék elkészültek, és így legalább van mivel lekötnöm magam, arról nem is beszélve, hogy nyerek egy kis időt. Teszek a bögrémbe cukrot, aztán magam is az asztalhoz lépek, de az apámmal ellentétben és kihúzok magamnak egy széket és leülök rá. Fizikailag még mindig elég gyenge vagyok, és minél kevesebb ideig kell állva tartanom magam, annál jobb. A kérdésére megrebbennek a szemhéjaim, úgy fordítom a tekintetem a fekete nedűre a bögrémben, mint akit rajtakaptak valamin. – Hülyeséget csináltam – kezdek bele halk hangon. – Az ügynökség, mire emlékszel... évekkel ezelőtt otthagytam őket és ők azóta a nyomomban voltak, de eddig nem sok esélyük volt. Soha nem tudtak elérni hozzám, még ha segítség is kellett ehhez, akár tőled, akár Móditól – emelem fel a feje egy kicsit, hogy halványan rá, majd Módira mosolyogjak. A mosoly viszont nem tart sokáig, ahogy apám tekintetét sem tudom tovább állni, ezért újra a kávét kezdem bámulni. – Nem számítottam arra, hogy végül kétségbeesésükben fogást találnak rajtam, de megtörtént. Felkínáltam nekik egy gyenge pontot, azt a valakit, akire emlékszel, és ők kihasználták. A szeretteit fenyegették, nekem pedig mindenféle átkos dolgot ragasztottak a fejembe, és ezért én... Feladtam magam. Egyedül mentem oda. Elárultam azt, akit szerettem, és nem szóltam senki másnak. – Még mindig lehajtva tartom a fejem, mert ez nem olyasmi, amire büszke vagyok. Nem olyasmi, ami büszkévé tenné őt, akár az apámként, akár Tyrként. – Egyedül akartam véget vetni ennek, de nem voltam hozzá elég – halkul el egy kicsit a hangom. – Módiék jöttek el értem. Nekik köszönhetem, hogy még élek – fejezem be végül szinte már suttogva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés lesz színt vallani neki, hogy ennyire... kicsinek és kevésnek érzem majd magam attól, hogy én, a nagy Tyr lánya, vér a véréből... elbuktam. Erre nem létezik szebb szó.
Különös érzés olyasvalakiket fogadni a házamban, akikről alig tudok felidézni valamit, mégis ott lapul bennem az érzés, hogy ismerem őket. Még akkor is, ha a lányom elmondása szerint, Ő már későn bukkant fel az életemben és tény, Módiról valahogy több minden is jut eszembe, mintha valamivel több emlék kötne hozzá, mint Avivához. Emlékek arról, miként terelgettem az útján és próbáltam segíteni abban, hogy olyan férfivá váljon, aki büszkén, egyenes háttal néz szembe az élet problémáival, elnézve pedig, miként támogatja a lányomat, legalább afelől megnyugodhatok, hogy ezt egész jól csináltam. A másik dolog, amiben egész jó vagyok, az a kávéfőzés, így át is hívom őket a konyhába, megtudakolom kérnek-e az felpezsdítő, fekete nedűből, majd neki látok a cseppet sem bonyolult teendőnek, miközben megengedek magamnak egy kesernyés mosolyt, amiért legalább még kávét főzni nem felejtettem el, bár őszintén, egyre jobban aggódom amiatt, hogy egyszer az is be fog következni. Sok minden miatt aggódom, de nem az a fajta ember vagyok, soha nem is voltam -erre azért még tisztán emlékszem-, aki zsebkendőt szorongatva, könnyekkel küszködve panaszolja el a nagyvilágnak, hogy mi nyomja a lelkét. Ez mind az én terhem, az én gondom és az én feladatom az is, hogy valamiképp helyrehozzam vagy, ha más út nincs, elfogadjam. Tudom, hogy ez a két személy, aki most itt ácsorog velem a konyhámban, talán azon kevesek táborát erősítik, akik tiszteletből, mindenféle hátsó szándék nélkül vannak most itt és nagy valószínűséggel, még a segítségüket is fel akarják majd ajánlani és épp ezért, fejben én már azon dolgozom, miként fogom róluk levenni ezt a terhet. Bármeddig is tartson ez az egész, nem akarom, hogy a lányom és az unokaöcsém arra áldozzanak akár egy percet is az életükből, hogy engem próbáljanak "megmenteni". Nekem viszont, már előbb feladatom az, hogy Őket, azt a kevés személyt próbáljam védeni, akiket a családomként tarthatok számon, így miközben előveszem a három bögrét, majd a sajátomba nekem elegendő cukrot teszek, én is elkezdem őket vizslatni, mint ahogy ők is teszik velem. Míg ők azt kutatják, vajon mennyire ment el az eszem, én inkább az állapotukra próbálok magyarázatot keresni, amiről nem is félek megkérdezni őket, bármennyire is értem aggódnak jelenleg. Fáradtnak tűnnek és elgyötörtnek, de szerencsére nem kell harapófogóval megpróbálnom kiszedni belőlük, hogy mi történt, mert Aviva már el is kezdi felvezetni a történteket, bár gondosan kitér az emlékeimre, amikre ezek szerint igen nagy szükség lenne ahhoz, hogy értsem majd a cselekményt. -Ha jól emlékszem, valami ügynökségnél voltál, ami miatt egyrészt büszke voltam rád, másrészt viszont pokolian dühös is.- válaszolom tétován, mert mindez nem annyira határozottan hangzik el, mint szeretném, inkább olyan, mintha egy kopott papírlapról próbálnám leolvasni a szöveget, keresgélek magamban és abból merítkezek, amit találok. Leginkább, az ösztönökből és az érzésekből.-Meg dereng valami pasas is, akit ki kellett húzni a slamasztikából, de minden elég homályos...- sóhajtom végül kelletlenül, majd a kávéfőző felé fordulok -legalább addig sem kell tekintetük kereszttüzében állnom- és kitöltöm a lefőtt koffeinbombát. Intek kezemmel, hogy nyugodtan vegyék el a sajátjukat, én pedig magamhoz veszem az én adagomat és a konyhaasztalhoz lépek, de nem azért, hogy leüljek a székre vagy ilyesmi, csupán az asztal lapjának dőlve helyezem kényelembe magam, így állva meg szembe velük.-Ugye nem keveredtetek valami hasonló "slamasztikába"?- kérdezem végül, de már a tekintetemből is láthatják, hogy pontosan erre gyanakszom, már csak Aviva tétova vonásai és Módi látványos hallgatása miatt is, mert arra tökéletesen emlékszem, hogy a srácnak általában inkább be nem áll a szája, most meg lapít, mint az a bizonyos a fűben. Aviva pedig...a lányom és tudom, hogy olyan bátorság van benne, ami még néhány istenből is hiányzik, most mégis mintha tartana picit tőlem. De az is lehet, hogy már a radarjaim sem olyanok, mint régen, már az emberek reakcióiból sem tudok helyesen olvasni, bár ezt igazán sajnálnám, mert nagyon hasznos tud lenni.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 104 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 94 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Szer. Jún. 29, 2022 10:30 pm
Viggo.Østberg felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aviva, Tyr 'n' Móði
Nagyon fáj, hogy úgy érezzük, be kell mutatkoznunk Tyrnek. Sajnálom Avivát is, hogyne tenném, de jelen pillanatban nagyobb a saját sebem és félelmem, hogy talán egy olyan személyt veszítek el hosszú életemből, akitől annyit tanultam, akire számíthattam, aki sokszor apám helyett apám volt, és.. egyszerre olyan érzés, mintha mindent elvennének. Mindent, ami ő. Megtanultam elveszíteni olyanokat, akik halandó életűek mellettünk, de mikor alapjaiban rengeti meg hovatartozásom láncait egy ilyen hülye átok, az már azért engem is félelemmel tud eltölteni, hiszen ki tudja, apám beleesik-e ebbe a csapdába, vagy hogy.... nem, a bátyámmal nem történhet ilyen. Azt nem bírnám ki. Ez is nehéz, hogy látom Tyr tekintetén, mennyire ismerni szeretne minket, így mikor azt mondja, persze, hogy emlékszik, mosolyom is elkezd feléledni, egészen addig tart a lendület, míg hozzá nem teszi, hogy most már... - hát ... legalább valami. - motyogom el alig hallhatóan, kissé csalódottan, tarkómat vakarva. Ahogy a konyha felé indul, majd int, Aviva pillantását elkapva állok fel, és indulok el én is mögötte, még mindig figyelve minden mozdulatát, hiszen még nem épült fel.. Amikor megtámaszkodik, finoman hátára teszem kezem, és eléggé halkan csupán, de megkérdezem, jól van-e, amire hát sejtem a választ, mégsem tudom szó nélkül hagyni. Persze csak az után lépek tovább, és támasztom meg magam a pultnál mellette derekamnál, ahogy felelt, biccentett, akármi, hogy azután már Tyrt figyeljem kíváncsian, türelmesen. Néha azért Avivára pillantok egy biztatónak szánt mosolykával, hát legalább... így már emlékszik, amitől a legjobban tartottunk, megvolt, szóval.. Felénk fordul, mi pedig igen kíváncsian nézünk rá, talán főleg amiatt, amivel kezdi mondandóját. Bólintok közben párat, kissé szomorkás ábrázattal, amikor pedig Aviva azt mondja, semmi baj, szinte folytatólagosan teszem hozzá, hogy így van,újabb bólintással, majd felváltva nézek rájuk, hallgatva a szavakat. - Elfogadom én is, köszönöm. - felelem egy lágyabb mosollyal, majd nem sokkal később, ahogy közli a tök őszintét, ajkaimat befordítom, szemöldököm picit felhúzva, és inkább lehajtom fejem, eztán Avivára nézek; értek én tekintetéből, biccentek is párat. Beszélni kezd, én pedig látom, Tyr előveszi a bögréket meg ami kell, szóval oda is lépek hozzá, hogy a sajátomat megcsináljam, amég.. Aviva hozzákezd a meséhez.
“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light  
Móði &&Tyr&& Aviva
A kocsiban ülve persze nem leszünk okosabbak Módival, sajnos, és onnan kiszállva is legfeljebb egymásban tudjuk tartani a lelket, míg az ismeretlen felé sétálunk. Na jó, szerintem inkább ő tartja a lelket bennem - úgy nagyjából azóta, hogy hazahoztak -, pedig tudom, sejtem, érzem, hogy neki ez legalább olyan nehéz. Az ajtóban is tanácstalanul nézünk össze, először akkor, amikor csak a második kopogásra kapunk választ, aztán pedig akkor, amikor az apám úgy nyit ajtót, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben mindhárman tudjuk, hogy nem az. Jelen helyzetben nem. Némi szerencsétlenkedő köszönés és bocs, hogy rád törtünk után végül beinvitál minket a házba, bár az igazsághoz egyelőre nem jutunk közelebb. Ralphot mindketten régi ismerősként üdvözöljük, és esküszöm, a farkas úgy néz rám okos szemeivel, mintha azt üzenné: tudom. Odabent nem tudom rávenni magam, hogy leüljek. Tudom, hogy ülnöm kéne, mert még mindig elég gyenge vagyok, de most képtelen vagyok rá. Módira pillantok, finoman unszoló gesztusára pedig jobb ötlet híján bemutatkozom az apámnak, újra, még ha nem is volt olyan régen, hogy ezt először megtettem, mikor rám talált. Nem tudom leplezni az érzéseimet, a félelmemet a bizonytalanságtól, csak figyelem az ismerős vonásokat, a kék íriszeket, és szinte imádkozom hozzá, hogy emlékezzen rám. Akkor sem fordítom el róla a pillantásomat, amikor Módi is bemutatkozik, aztán csak várok, kétségbeesetten, mintha a halálos ítéletemet készülne kimondani. Valahol talán így is van. Ha mindezek után még őt is elveszíteném, nem tudom, fel tudnék-e állni a földről újra. Talán ezért is szakad ki belőlem egy nagyobb lélegzet, amikor azt mondja, hogy emlékszik ránk. A hangja fáradt, borzasztóan fáradt, és azt is hozzáteszi, hogy most már emlékszik, ami nem túl jó előjel, de a semminél mindenképpen jobb, nem? A kétségbeesésem enyhül valamelyest, de továbbra is aggódva szemlélem őt; a tekintete, amely egykoron csupán a megannyi leélt élet bölcsességét hordozta, most legalább annyira fáradtnak is tűnik. Szeretném őt kifaggatni, megkérdezni tőle, hogy mi történt pontosan, de valamiért úgy érzem, hogy ő maga is azon vacillál egyelőre, hogy mit mondjon, ezért türelemre intem magam. Amikor a konyha felé int a kezével, Módira pillantok, aztán én a magam részéről elindulok utána. Megtámaszkodok a pulton, hogy könnyebb legyen tartani magam, a tekintetem azonban nem veszem le róla, még akkor sem, ha egyelőre csak a hátát láthatom. Mintha egy örökkévalóság telne el, mire előkészíti a kávét és végre felénk fordul. Tekintetem azonnal az övét keresi, de még mindig türelmesen várom, mit szeretne elmondani nekünk. A vallomása olyan szempontból megnyugtató, hogy elmondja, mi zajlik le benne éppen, olyan szempontból viszont aggasztó, hogy min megy éppen keresztül. – Semmi baj – igyekszem megnyugtatni halk hangon, amikor a tekintetében mintha sajnálatot látnék tükröződni, amiért kevés dologra emlékszik. Megengedek magamnak egy apró, halvány mosolyt. – Én egyébként is sokat várattam magamra, mire felbukkantam az életedben, úgyhogy ezeket gyorsan fel tudjuk idézni – teszem hozzá, hátha enyhíteni tudom ezzel egy kicsit a feszültségét. Módira pillantok, mert róla ez nyilván egyáltalán nem mondható el, de... talán még lehet majd ezen segíteni. – Én kérek, köszönöm – fogadom el a kávé ajánlatát. Miközben visszafordul a pult felé, én próbálom összeszedni magamban a kérdéseimet, de nem jutok a végükre, ő előbb megtalálja a hangját, és már amikor éles szemei rám vetülnek, sejtem, mi lesz a mondandója folytatása. Elkapom róla a pillantásomat, szégyellve azt, amit tettem, mert tudom, hogy ő sem lesz rám büszke. Hülyeséget csináltam, miközben segítséget is kérhettem volna és ez kis híján az életembe került. Módi nélkül így is történt volna. Rápillantok, de nem segélykérően, épp ellenkezőleg, próbálom neki azt üzenni a pillantásommal, hogy ettől nem kell megmentenie, mert ha nehéz is lesz, ezt az én számból kell hallania. – Ez egy... elég hosszú történet lehet, az emlékeidtől függően – kezdek bele lassan, visszavezetve rá a pillantásomat. – Mennyire emlékszel abból, amit meséltem neked a múltammal kapcsolatban? – kérdezem puhán. Nem az emlékei hiányán akarok lovagolni, de tudnom kell, emlékszik-e valamire, vagy az elejéről kell összefoglalnom. Persze nem önteném a nyakába a teljes élettörténetemet, csak a történtek szempontjából releváns részeket mondanám el dióhéjban, viszont ha nagyjából emlékszik, ettől is megkímélhetem.
Cameron Reidarsen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aviva & Módi & Tyr
Semmi sem lett érhetőbb vagy megnyugtatóbb azóta, hogy felébredtem, bár valamennyire vigasztaló az, hogy legalább "alvás" közben nem ürült ki tényleg, véglegesen az elmém, bármennyi ideig is tartott a regenerálódásom. Vagyis, igazából nem lehetek egészen biztos ebben, de az azért elég bíztató, hogy Ralphra, a házamra meg egy jó pár dologra, még mindig emlékszem, de ki a fene tudná megmondani, hogy felejtettem-e bármit is? Én biztos nem, ha elfelejtettem. Az is ismerős érzés, ami hatalmába kerít, egy pillanatig sem kell elgondolkoznom, hogy pontosan mi lehet a hátterében, mert azzal tisztában vagyok, hogy a leendő látogatóim olyasvalakik, akiknek közük van hozzám, hogy az egyik konkrétan az utódom, a másik pedig szintén kapcsolatban áll velem valamilyen módon, de nem sikerül ennél határozottabban rájönnöm a kilétükre. Még a nevüket is úgy érzem, mintha könnyedén fel tudnám idézni, azonban a gondolat, mint valami csúszós tárgy, újra és újra eltűnik, mire kimondhatnám, így végül feladom a küzdelmet és inkább az ajtó felé indulok, amin már amúgy is másodjára kopogtattak. Zavaros gondolataim ellenére épp úgy tárom ki előttük, mintha pontosan tudnám, kiket is üdvözölhetek, bár jobbára csak Ralphra és a megérzéseimre támaszkodok, ami arra enged következtetni, hogy nem ártó szándékkal érkezett egyik sem. Ahogy végig nézek rajtuk, még a nevük is egyre közelebb kerül hozzám, de eszembe sincs megkérdezni tőlük, így inkább kikerülöm a kínos jelenetet és egyszerűen, csak bentebb invitálom őket. Na nem, mintha számítottam volna vendégekre és ez látszik is az öltözékemen meg a nappalin is, hiszen a kanapén ott díszeleg a chipses tálam, amit gyorsan el is veszek onnan, hogy kényelmesen le tudjanak ülni, már ha egyáltalán akarnak, mert aggódó pillantásaik láttán, nekem valahogy nem nagyon akaródzik egyszerűen leülni. Tudom, hogy azért jöttek valószínűleg, hogy lássák, vajon a nyálamat csorgatva ülök-e már mozdulatlanul a fotelomban üres, az értelem egyetlen szikráját se tartalmazó tekintettel, engem pedig, már önmagában az is bosszant, hogy ilyesmire egyáltalán sor kerülhet. Mintha valami idős, gyenge rokon lennék, egy betegeskedő nagypapa vagy ilyesmi és igazság szerint, egyáltalán nem tudom őket hibáztatni emiatt. Aviva felé pillantok, ahogy megszólal, némán figyelem, ahogy kezeit tördeli aggódva, neve hallatán, szinte hallom is, hogy a helyére kattannak elmémben az emlékek, de igyekszem ebből semmit sem elárulni nekik sem tekintetemmel, sem a mimikámmal. Módi felé fordítom kékjeimet, ahogy ő is tesz egy keveset a lányom szavaihoz, ahogy elárulja, miféle rokonságban is állunk és, hogy fogalmuk sincs, emlékszem-e egyáltalán rájuk, én pedig sóhajtok egy nagyot és Ralphra nézek, mintha szerencsétlen farkastól várnék valami tanácsot. Pedig, ha valaki, hát Ő tisztában van vele, mennyire utálom ezt az egészet, mennyire dühít, hogy testem és elmém is elgyengül szép lassan, amit persze próbálok minél jobban elrejteni, most mégis érzem, hogy talán előttük nem kellene. -Persze, hogy emlékszem rátok...- szólalok meg végül fáradtan, de mielőtt még túl nagy lenne a boldogságuk, gyorsan hozzáteszem. -Most már legalábbis.- fűzöm hozzá kesernyés mosollyal, majd intek, hogy kövessenek a konyhába és anélkül, hogy megkérdezném egyáltalán kérnek-e, neki látok kávét főzni. Végül, mikor már csak a készüléken múlik a dolog, újra feléjük fordulok, alaposan megnézem magamnak egyiket is, másikat is, majd összefonom mellkasom előtt karjaimat és derekammal a mögöttem lévő pultnak dőlök. -Őszinte leszek hozzátok.- szögezem le mindenek előtt. -Elég zavaros minden és amíg a neveteket nem hallottam, nem is igazán tudtalak titeket hova tenni, csak éreztem, hogy valamire emlékeznem kellene. De így, már felsejlett pár emlék rólatok, ha nem is sok minden.- sóhajtok fáradtan, ahogy befejezem, talán némi röstellés is látszik tekintetemben, ahogy újra megnézem magamnak mindkettőjüket, majd a lassan csordogáló kávé felé sandítok. -Kávét?- kérdezem végül kíváncsian, ezzel próbálva terelni a figyelmem a kellemetlen érzésről, amit vallomásom okoz, amit az a tény okoz, hogy milyen gyenge és szánalmas vagyok jelenleg, én, a háború istene, a nagy Tyr. -A szemem azonban, még jó és ti, főleg Te -vezetem kutakodó pillantásom a lányomra-Elég szarul néztek ki.- szögezem le végül kíméletlenül, de nem szokásom magamban tartani a véleményemet, bár azt magam sem tudnám megmondani, hogy ez régen is így volt-e. -Ki vele. Mi történt?- kérdezem aztán, ha pedig idő közben kiderül, ki kávézik velem és ki nem, elő is veszem a bögréket, a cukrot és a tejet is.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 104 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 94 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Szomb. Május 28, 2022 6:26 pm
Viggo.Østberg felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aviva, Tyr 'n' Móði
Sajnálom, hogy nem tudok Avivának többet mondani, hogy nem tudtunk meg azóta még valamit Tyrről, és így csak reménykedni tudunk, hogy legalább valamennyire emlékszik, hogy legalább... bemutatkoznunk nem kell neki. Elképzelni nem tudom, mi történt vele, mi maradt meg, mi vált köddé, és ez egy kényelmetlen szorítást eredményez gyomromban, mert nagyon nem szeretem, ha valamire nincs egyáltalán ráhatásom. Ha valamire csak akkor és ott, jelen pillanatban tudok reagálni ahelyett, hogy felkészülnék, mert bár próbálok magamban minden lehetséges szituációt lefuttatni az út alatt, úgysem leszek pontos, most nem. Odaérve is csak biztatni tudnám Avivát, de nem teszem inkább, mert bár neki az édesapjáról van szó, akit alig ismer még, számomra egy olyan ember ép elméje kérdéses, aki végigkísérte fiatalkorunk megannyi évét - meg még jó párat -, akitől rengeteg mindent tanultam, és aki néha inkább volt apám, mint a tényleges... így bár nem vallanám be hangosan, de igen, félek, hogy ezekre már csak én és a bátyám fogunk emlékezni. Ilyesmi érzésekkel indulok el a házikó ajtaja felé, miközben ha valaki rám nézne, azt mondaná, uralom a helyzetet, és nem aggódok az ég világon semmiért, de csak mert olyan jól begyakoroltam már ezt a látszatot, hogy néha még én is elhinném. A második kopogás után, ahogy meghallom a 'jövök' jelzést, a torkomban lévő gombóc szorítóbbá válik, ahogy pedig az ajtó nyílik, én ugyan nem lepődöm meg a látványon annyira, de ahogy szemem sarkából látom Aviva arcát, reakcióját, muszáj visszafojtanom egy mosolyt. Nyilván az ő emlékeiben nem így élt a nagy Tyr. Persze elsődlegesen az előttem állót figyelem, tekintetem arcát, szemeit méregeti, ahogy végignéz rajtunk, ahogy próbál beilleszteni valahova, mintha .. ez nem menne első pillanatra. Vagy talán másodikra sem. Halkan ejtek ki egy aprócska 'sziát', finom mosollyal csupán, közel sem olyan szélessel, mint amit ő villant, mert bár szörnyen örülök neki, valahol fáj belegondolnom, hogy így találkozunk. Érzékelem, hogy Aviva rám pillant, felé fordulok, így látom is tekintetében, hogy nagyjából mi járhat a fejében, majd azt a finom mosolyt el is húzom, kissé talán tanácstalanul, de reménykedve. Ralph említésére nem mondom ki, hogy tudom,pedig akaródzik a szó, inkább csak jobban aggódok, hogy úgy érzi, el kell ezt mondania nekünk. - Bocsánat, hogy csak így beállítottunk, de Aviva mindenképp jönni akart, ahogy megtudtuk, hogy felébredtél. - jegyzem meg mellékesen, ahogy simítok a gyönyörű farkas buksiján, majd követve őket ballagok Aviva mögött a nappaliba, de egy ponton ellépek mellette, hogy leüljek a kanapé végébe Tyr felé fordulva kíváncsian. Kérdésére muszáj vennem egy nagy levegőt picit nehezebb érzettel, majd egy kedvesebb mosollyal köszönöm meg a chipset, de nem kérek most. Tekintetem ismét összeakad Aviváéval, még picit el is biccentem fejem oldalra Tyr felé, mintha némán biztatnám arra, hogy mondjon valamit, amit biztosan megtenne enélkül is.. Mikor beszélni kezd, visszafordulok Tyr felé, kíváncsi vagyok az arcára, vonásaira a kérdések nyomán, majd ahogy Aviva végez, én is hozzáteszek kicsit. - Én meg .. Módi, az unokaöcséd.. - szólalok meg legalább olyan nyomorult hanggal, mint Aviva tette, alig hallgatóan, mert fáj, hogy egyáltalán ilyesmit kell körbejárnunk, de még kezem is emelem közben, meg biccentem el oldalra lomhán, mintha egy jelentkezéssel egybekötött intést imitálnék, majd visszateszem ölembe ahogy combjaimon támaszkodok, egyik kezem tördeli a másikat idegesen. - Nyugodtan mondd el, ha .. - pillantok Avivára, majd vissza - Szóval nem tudjuk, mit felejtettél, mi maradt meg, de.. nagyon szeretnénk. - bököm ki végre, hát nem mondhatom azt, hogy ne most kezdjen el ciki nem ciki kérdéseket feltenni magának, inkább mondja el, ha valami nem tiszta.. bár nagyon örülnék, ha most mi lennénk a két hülye, ő meg röhögne magában, hogy amúgy minden oké, és csak szívat, vagy.... akármi.
“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light  
Móði &&Tyr&& Aviva
Amikor megtudtam, hogy az apám magához tért, nem volt kérdés, hogy azonnal - jó, oké, nem azonnal, de a következő lehetséges időpontban - el akarok majd menni hozzá. Örültem annak, hogy Módinak sem volt ellenvetése ezzel kapcsolatban, úgy értem, nyilván legalább kétmilliószor megkérdezte, hogy de biztos?, és a kétmilliomodik igen után is bizonytalanul nézett rám, de úgy hiszem, ez inkább az aggodalomnak tudható be. Még csak nemrég hozott haza, még úgy néztem ki - és úgy is éreztem magam -, mint akit alaposan megrágott aztán kiköpött egy dinoszaurusz, de szerintem ő is érezte, érzi, hogy szükségem van erre. Látnom kell őt. Szembe kell néznem ezzel, mert még ha olyan károkat is találunk, amik tovább tetézik a fájdalmaimat, legalább lesz előttem egy cél: hogy helyrehozzuk ezeket a károkat. Ezért sem engedek meg magamnak egyetlen fájdalmas fintort sem, még akkor sem, ha tulajdonképpen minden lépés és minden nagyobb lélegzetvétel fájdalmat okoz. – Értem – felelek halkan, lehajtva kissé a fejem, amikor világossá válik, hogy továbbra is az ismeretlenbe készülünk. Megérzem a kezét a vállamon, a finom, bátorító szorítás közben felpillantok rá és bár halványan, de rámosolygok. Hálás vagyok a támogatásáért, hogy itt van, és nem egyedül kell ezzel szembenéznem. – Meglátjuk. Ha kell és tudunk, segítünk majd neki – próbálok néhány bizakodó szót is hozzáfűzni ehhez az egészhez. Az út maradékát csendben tesszük meg, de nem zavar, sőt, még hálás is vagyok érte, hogy lehetőséget ad magamban emésztgetni ezt az egészet. Igyekszem lekötni magam a gondolataimmal, így legalább nem kell minden egyes alkalommal minden erőmmel arra koncentrálnom, hogy ne fintorodjak el a fájdalomtól, amikor a kocsit épp megdobja valami. A bordáim sajgása nagy általánosságban elnyom minden egyéb fájdalmat, de cserébe néha a legapróbb és legártatlanabb mozdulatok hatására is úgy tudom érezni, mintha belülről nyúznának meg éppen, de hát így jár az, akinek lemezekkel és csavarokkal kellett újra összerakni a csontjait. Próbálok erőt gyűjteni, felkészülni mindenre, de mint minden esetben, most is lüktető hiányérzet lesz úrrá rajtam, amiért Axel nincs itt velünk, és én nem fogom tudni az ő kezét szorongatni, hogy elhiggyem: minden rendben lesz. Ezúttal sem. Bizonytalan vagyok és félek egy kicsit, de amikor megállunk az erdei háznál, nem hátrálok meg. Összenézünk Módival, szavaira megeresztek egy újabb, nem túl meggyőző mosolyt. – Meglátjuk – ismétlem meg a korábbi szavaimat egy biccentéssel, aztán kiszállok az autóból. Ha már eljöttünk idáig, most nem hátrálhatunk meg. Sóhajára biccentek egyet, aztán én is kiszállok az autóból, megacélozva magam arra a kis mozgásra is, ami a kiszállást, majd a ház ajtajához való odajutást jelenti. Én kopogok be, és bár érzem odabentről az apám ismerős jelenlétét, nem érkezik válasz a kopogásra, és még csak lépteket sem hallok odabentről. Pedig ha én érzem őt, akkor neki is éreznie kell minket, nem? Tanácstalanul és talán némi félelemmel pillantok fel Módira, tartok tőle, hogy talán tényleg... fogalma sem lesz arról, hogy kik vagyunk. Ezután Módi is megpróbálkozik a kopogással, valamivel erőteljesebben, és most már meg is hallom az ismerős hangot odabentről. Érzem, hogy a pulzusom egy kicsit feljebb szökik, a torkom összeszorul, izgulni kezdek, és miközben várunk, jobb híján a kezeimet tördelem magam előtt. Amikor az ajtó nagy lendülettel feltárul, szóra nyitom a számat, de aztán be is csukom. Felismerem az apámat, hogyne ismerném fel, bár megmondom őszintén, mivel eddig mindig kifogástalanul és fessen, méretre szabott öltönyben és ingekben láttam csak, most azért okoz némi képzavart a fejemben a póló-alsónadrág-papucs kombináció. Pedig ő az, ehhez kétség sem fér, érzem és látom, amikor pedig Módiról végül rám pillant, a tekintetem is ismerős íriszekkel találkozik. Mindig, amikor a szemeibe nézek, rájövök, milyen ostoba voltam, hogy a szemeim lila árnyalata alapján próbáltam megtalálni őt annak idején... de most nem ez az első gondolatom, hanem az, hogy abból, ahogy minket méreget, lerí róla a zavartság. Fogalmam sincs, mi történik. Felismert egyáltalán minket? Tudja, kik vagyunk? Most... be kellene mutatkoznom? – Szia – nyögöm ki legalább olyan szerencsétlenül, mint amilyen zavartnak ő tűnik. Fantasztikus kezdés, Aviva, most biztosan büszke rád, ha csak annyit érez, hogy a lánya vagy. Idegesen pillantok fel Módira, de ahogy az apám beinvitál minket, gondolkodás nélkül belépek. Az már aggodalomra ad okot, hogy azt feltételezi, hogy Ralph jelenléte újdonság számunkra, pedig én is ismerem már a hűséges farkast. Valamennyire meg is nyugtat a jelenléte, régi ismerősként üdvözlöm, és örülök annak, hogy rá legalább láthatóan egyértelműen emlékszik... és ő mellette van most is. A mi járatban kérdés viszont nagyon is zavarba hoz, hiszen mi mást kereshetnénk itt, ha nem őt, hogy megbizonyosodjunk a hogylétéről? Udvariasan elutasítom a chipset, még mindig a kezeimet tördelve pillantok a tévére, ahol valami furcsa vetélkedő-műsor megy, aztán Módira, és végül újra az apámra. – Jól vagy...? – kérdezem végül, szemeimben színtiszta aggodalommal tekintve rá. – Megismersz minket? Aviva vagyok... a lányod. Nem sok időnk volt még együtt, de... itt vagyok. Emlékszel rám? – kérdezem a félelemről elszoruló torokkal. Ha nem emlékszik, mesélhetek neki, bepótolhatjuk, csinálhatunk új közös emlékeket - hiszen egyébként sem volt sok időnk ilyesmiket csinálni -, de fogalmam sincs, kér-e belőlem. Elég egyértelműen látszik rajtam, hogy én sem vagyok a helyzet magaslatán jelenleg, de... talán ettől még nem tart majd gyengének.
Cameron Reidarsen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aviva & Módi & Tyr
Nehéz elhinnem, hogy jó másfél hónapot "aludtam", miközben olyan fáradtan ébredtem, mintha több hétig tartó csatában vettem volna részt és, csak egy szemhunyásnyi pihenő jutott volna. De ez több volt egy szemhunyásnál, bosszant is, hogy ilyen sokáig csak úgy feküdtem öntudatlan állapotban, védtelen, mint egy igazi megöregedett, gyenge vénember. Elszúrtam. Azt hittem, hogy kijátszhatom ezt a kórságot, ezt az elmémet lassan felemésztő valamit, de valószínűleg, csak többet ártott az egész, mint amennyit használt, bár őszintén csodálom, hogy egyáltalán emlékszem még arra, hogy mi miatt aludtam olyan sokáig. Vagy nem is emlékek ezek, csak mindazt idézem fel, amit másoktól hallottam, az elmém pedig apróbb jeleneteket képzel el mellé? Az az érzésem, hogy lassacskán teljesen megőrülök, hogy már nincs mibe kapaszkodnom, mert ez a valami erősebb nálam és bármit is teszek, a végeredmény úgyis ugyanaz lesz; a semmibe veszek. A kedvenc műsoromat bámulom a televízióban, bár nem emlékszem, hogy eddig is kedvencem volt-e, de most nagyon tetszik, ahogy pár amerikai nagy reményekkel neki lódul az akadálypályának, hogy aztán hatalmas pofára esésekkel végezzék. Nagyokat nevetek egy-egy esésen, miközben egyik karom hanyagul lelógatom a kanapéról, hogy Ralphon tartsam tenyerem olykor-olykor beletúrva sűrű bundájába, másikat pedig a chipses tál közelében tartom néha a számba pakolva, vagy épp a farkas elé ejtve egy-egy darabot. -Bénák. Ezen én simán végig mennék.- csóválom a fejem elégedetlenkedve, de azért röhögve az aktuális balfék visszajátszott esésén, ám a nevetésem hirtelen félbe marad, ahogy ismerős energiák közeledését érzem, Ralph pedig reagálva a hangulatom változására, morogva felpattan a padlóról, az ajtó felé fordul, majd értetlenül rám néz. -Mindjárt ideérnek.- szólalok meg halkan és bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy kik azok -az egyik az utódom, ebben biztos vagyok-, hiába is kutatom az emlékeket, hogy ezen energiák régebben mit jelentettek számomra, egyszerűen nem jut eszembe. Pontosan úgy, mint amikor valami az ember nyelvén van, amikor egyetlen milliméteren múlik, hogy kimondja, amire gondol, az elméje azonban mégsem működik valamiért együtt a szájával. Lehalkítom a tévét, mikor a kocsi megáll az udvaron, majd pár pillanatig előre dőlve magam elé bámulok, kezeimet tördelem, ahogy próbálom továbbra is azt a valamit a felszínre segíteni, ami valahol ott lapul az elmémben, de végül, csak bosszúsan sóhajtok egyet és visszadőlök kényelmesen. Egy részem valahol örül, hogy látogatóim lesznek és tekintve, hogy valamilyen szinten mindkettő a vérem, feltételezhető, hogy nem kinyírni jöttek, viszont a büszkébb oldalam rohadtul nem vágyik arra, hogy bárki is így, ilyen gyengének lássa. A nagy Tyr, a háború istene, aki egykor több száz csatában harcolt bátran, most inkább olyan, mint egy visszavonult, nyugdíjas, gyenge öregember. Nevetséges. -Szeretnéd üdvözölni őket?- sandítok Ralphra, ahogy a kopogás hallatszik, de igazából kérdeznem se kellett volna, mert már sétál is nehéz, nyugodt léptekkel a bejárat felé, hogy attól körülbelül két méterre kényelmesen helyet foglaljon. Már a farkas viselkedése is azt súgja, hogy nincs miért aggódnom, így végül a második kopogást követően én is feltápászkodok és úgy ahogy vagyok, papucsban, alsónadrágban és pólóban elindulok. Nem tök mindegy már? -Jövök.- kiáltom el magam, majd ellépek Ralph mellett és egy lendületes mozdulattal feltépem az ajtót. Előbb a srácot mérem végig tetőtől talpig, elmémben meg is fogalmazódik egy név, mint valami sejtés, majd a lányra pillantok, akiről viszont tökéletesen lerí, hogy az én lányom még, ha félvér is. Bárcsak tudnám a nevüket is ilyen biztosan. A lány, talán Evelyn? Nem. Valami egész más, de mivel jelenleg csak állok és bámulok rájuk, mint valami hülye, későbbre hagyom a töprengést. -Heló!- köszönök széles mosollyal arcomon hol az egyikre, hol a másikra pillantva, holott még mindig nem tudnám megmondani egyiknek sem a nevét. Ava? És talán...Magnus? A francba már ezzel az elmebajjal. -Gyertek beljebb. Ralphtól nem kell félni.- fordítok nekik hátat és már indulok is vissza a kanapéhoz, bár utólag jut csak eszembe, hogy talán Ralph miatt nem is kellett volna szólnom, hiszen a farkas viselkedése egyértelműen azt mutatja, hogy már ismeri őket. Nem szokott ilyen nyugodt lenni. -Mi járatban?- kérdezem végül, miközben a chipses tálat odébb teszem a dohányzóasztalra, de azért félúton megkínálom vele őket is, majd lejjebb halkítom a tévét. Tudom, hogy tudom a nevüket, de a fenébe is. Egyszerűen nem ugrik be.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 104 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 94 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Kedd Május 17, 2022 9:51 pm
Viggo.Østberg felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aviva, Tyr 'n' Móði
Tegnap éjszaka szólt Magni, hogy reméli nem alszok még, mert most azonnal átjön, mondania kell valamit. Tényleg késő volt már, szerintem az éjfél is bőven lefeküdt aludni, és amég meg nem hallottam a raptor hangját a ház előtt, szinte minden is lement bennem. Mi történhetett, kivel, miért, mikor, hol.... és kivel?? És mi... Aztán ahogy kiderült, hogy Tyr magához tért, összeszorult a torkom. Nem azért, mert ne örültem volna, hiszen alig vártam, hogy valami billenjen vele kapcsolatban a jó irányba, de Magni nem tudta megmondani, milyen állapotban van, nem tudhattuk, mi történt vele, nem tudhattuk, mire emlékszik, mire nem, és nem tudhattuk, ha Aviva megtudja, mit akar majd tenni. Nem örültem a gondolatnak, hogy látni akarja minél előbb, hiszen még mindig szörnyű állapotban van, még a sebei se nagyon gyógyultak meg, de nem én leszek az, aki ezt eltitkolja előle... legalábbis ketten együtt erre jutottunk. Halkan beszéltünk, nem akartuk felkelteni, és mivel már előtte találkoztak egyszer, az se ijeszthette meg, hogy rajtam kívül érez még valakit, mert ez a valaki már ismerős lehetett neki, ugyanolyan biztonságos pont az életében, amilyen én is igyekszek lenni. Abban maradtunk, hogy ha megtud még valamit, szól mindenképp, addig is osszuk be, hogy tudjuk, merre találjuk, de semmi sem garantált, lehet, azt se fogja tudni, ki vagyok én, hogy ki Aviva... tényleg nem lehet tudni. Ma reggel kissé gondterhelten keltem fel ezek után, de próbáltam mindent ugyanúgy tenni, mint máskor. Felöltöztem, készítettem kávét, közben reggelit, amivel bekopogtam Avivához, és nem is húztam sokáig az időt, kissé tartva válaszától felvezettem neki az egészet, ő pedig pontosan azt mondta, amire gondoltam: hogy találkozni akar vele. Mielőbb, most, ma, sőt, már tegnapra. Nem mondhatom meg neki, mit csináljon, de persze visszakérdeztem legalább négyszer, hogy tényleg akarja-e, érzi-e úgy magát, hogy ne fájjon szörnyen az autó rázása, vagy úgy általában érzi-e úgy magát, hogy elmenjünk megnézni az édesapját, miközben az se biztos, hogy ő ... felismeri kicsi háborút... Pár órával később meg már itt ülök a raptorban, hogy meglátogassuk Tyrt, aztán vagy csalódunk, vagy örülünk... majd kiderül. - Magni nem szólt azóta.. szóval gondolom nem tudunk többet, pedig reméltem, hogy mire odaérünk, készülhetünk is, nem szeretek totál ismeretlen szituba belecsöppenni. - felelem csendesen, majd észreveszem ám, ahogy kezeire pillant, és bár teljesen nem tudhatom, mi jár a fejében, én szavai nyomán arra gondolok, attól fél, amitől én is, hogy nem emlékszik ránk.. így jobbom vállára teszem, szorítok rajta finoman, mintha némán bátorítanám. Egyébként ha nem szól, én sem teszem, lejátszok magamban mindenféle lehetséges történést, ami ott várhat ránk, igyekszek felkészülni minden verzióra, bármire, akármire... mindenre. Közben persze néha Avivára nézek, hogy tényleg jól van-e, próbálok olvasni arcáról hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Tekintetem szinte feltérképezi a helyet útközben is, illetve akkor is, amikor megérkezünk, kedves házikó, bár valahogy nagyon fura belegondolnom, hogy a számomra fő háború isten van odabent, szerintem ha nem érezném jelenlétét, nem is hinném el amég meg nem pillantom... Leállítom a motort, nézem pár pillanatig a házat, majd Avivára nézek ahogy ő is felém tekint, picit erőtlen mosolyára elhúzom szám egy együttérző mosollyal. - Mondanám, hogy minden rendben lesz, de... - halkulok el, majd megint a házra nézek. Nem mondhatok ilyet, hiszen gőzöm sincs, mi lesz azután, hogy bejutunk azon az ajtón. - Hát nézzük... - sóhajtom, miközben kiszállok az autóból, ha már eljöttünk idáig, nézzük meg hogy van Tyr, az ajtónál pedig érezhetően úgy állok meg Aviva mellett, mintha őt szeretném, hogy kopogjon. Ha nem érkezik válasz, és rám pillant, én is bekopogok erősebben, kissé ráncolva homlokom, de ha még mindig semmi, úgy gondolom lassan nyissunk be, hát .. akkora nagy baj csak nem lehet. Ha esetleg válaszol, akkor attól függően maradunk, míg ajtót nyit, vagy megyünk be magunk.
“please take this thorn cause I’m bleeding, I’m tired and worn, please listen, don’t you hear me cry? I’m weary, I need your light  
Móði &&Tyr&& Aviva
Egy kicsit még mindig szorongok, ahogy beülök Módi mellé a Raptorba. Egyszerre érzek jó és rossz fajta izgalmat, mert a tudat, hogy az apámhoz megyünk, hogy magához tért és meglátogathatjuk, felvillanyoz, ugyanakkor szinte rettegek attól, mit fogunk majd találni... belőle. Azt tudom, hogy olyan értelemben fel fog ismerni, mint ahogy annak idején felismert, érezni fogja, hogy a lánya vagyok, de vajon be kell majd újra mutatkoznom neki? Lesznek legalább halvány emlékei? Hiszen nem sok közös emléket volt időnk csinálni... Szeretni fog? Elfogad majd? Elutasít? Úgy lesz most is a menedékem, mint amikor rám talált Axel elvesztése után, vagy őt is ki kell tépnem a szívemből, mint Axelt, mert ő sem kér majd belőlem többet? Nyelek egy nagyot a gondolatra, miközben bekötöm magam. – Szóval... mit tudunk az állapotáról? Tudunk egyáltalán valami biztosat? – szólalok meg halkan, Módira pillantva, miközben elindulunk. Lenézek a kezeimre, amelyeket ugyan hosszú ujjú felsők takarnak, így nem látszanak a még csak gyógyulófélben lévő sérüléseim, én mégis úgy érzem, mintha ordítanának a ruhák alól. Az arcomon így is látszik a vágás, a szemöldököm és az alsóajkam bal oldala is heges még, a nyakamon csak most kezdenek világosabb lila árnyalatot ölteni az ujjnyomok... Innentől már csak képzelőerő kérdése, hogy valaki elkezdje megtippelni a mindenféle színárnyalatokban pompázó zúzódásokat végig a felsőtestemen, különösen a bordáim mentén, nem is beszélve a többi hegesedő vágásról. Nem hiszem, hogy ez az a fajta viszontlátás lenne, amire bármelyik apa vágyna, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy minél hamarabb látogassuk meg. Muszáj, hogy... legyen még kapaszkodóm. Legyen még okom kitartani és nem feladni mindent. Ha Módi nem bánja, én a hegyekbe vezető út maradékán inkább csendben, kissé feszülten gubbasztok mellette az ülésen, d ha szól vagy kérdez valamit, nem ignorálom. Azt hiszem, már egyébként is hozzászokott, hogy még egy kicsit hallgatag vagyok, még emésztek... mindent. Nagyon hálás vagyok neki mindenért, amit eddig tett értem, hogy elintézte a papírokat a magánkórházzal, ahonnan már nyugodtan haza tudott vinni magához, hogy többé ne orvosok és nővérek átható, szánakozó tekintetének kereszttüzében kelljen léteznem. Lábadozni tökéletesen tudok bármelyik négy fal között, és nincs szükségem arra, hogy mindenki azt higgye, az a legnagyobb problémám, hogy megvertek és... még sok mindent csináltak velem. A mellkasom újra kellemetlenül préselődik össze, önkéntelenül nyúlok a kezemmel a csuklómhoz, amin hónapokig hordtam a horgonyt, amit Axeltől kaptam, de most ugyanolyan üres, mint a szívem és az életem nélküle. Nagyot nyelve nézek ki az ablakon, hogy Módi ne lássa a törést a tekintetemben, de már nem sírok. Már elfogytak a könnyeim. Egy eldugottabb, de éppen emiatt nagyon békés erdei háznál lyukadunk ki. A látványt megmosolyogtat és kínoz egyszerre, mert arra emlékeztet, hogy mi is a hegyek rejtekében építettünk magunknak egy házat... de ugye ez már a múlté. Veszek egy nagy levegőt, már amennyire a bordáim engedik, aztán Módira pillantok és megpróbálkozom egy mosollyal, mielőtt kiszállnék az autóból. Őt is megvárom, nem indulok el nélküle, de ha kiszállt és az autó elejéhez ért, együtt indulunk el a ház felé. Az ajtónál magamra vállalom a kopogást, ha pedig nem érkezik válasz, ismét Módira tekintek, mielőtt óvatosan benyitnék.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 111 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 111 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.