Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Cseppet sem rajongtam az ötletért, mégis ott ültem a drága bársonykanapén, üdvözült mosollyal az arcomon, és minden erőmet kihasználtam ahhoz, hogy ne legyen az arcomra írva, mennyire gyűlölöm ittlétem minden egyes pillanatát. Viszketett a bőröm a fekete estélyi finom anyaga alatt, a magassarkú cipő nyomta a lábujjaimat, idegesített, hogy a vérvörös rúzs minduntalan nyomot hagyott a pezsgőspoháron – de legalább találtam magamnak egy kis elfoglaltságot, mert próbáltam mindig ugyanabban a szögben a számhoz tartani a poharat, és ez kiváló szórakozásnak bizonyult, mialatt egyik fülemen be-, a másikon pedig kiengedtem a mellettem ülő fickó szavait. Éppen azt ecsetelte, mennyire nagylelkűek voltak a megbízói, amikor a legutóbbi munkája során egy egész irodaépület megtervezését bízták rá; nyilvánvalóan azt hitte, ezzel tud majd levenni a tűsarkúba bújtatott lábaimról, és bár alapvetően csalódottságot kellett volna neki okoznom, arra a döntésre jutottam, hogy hamarabb szabadulok, ha megerősítem a hitében.
– Esetleg megmutathatná nekem az irodaház terveit – mosolyogtam rá sokatmondóan, kihasználva azt az öt másodpercet, mialatt levegőt vett. – Persze csak ha van lehetősége elszabadulni egy kis időre az irodájába... – A pohár pereme felett néztem rá a szemem sarkából, íriszeimben megcsillant valami, ami elég mélyről jövő hazugságnak számított, de az, hogy nem sikerült becsuknia a száját teljesen, elárulta, hogy legalább kettőnk közül egyvalaki elhitte.
– Hát persze. Hogyne. Mindenképpen. Igen. – Megköszörülte a torkát, én pedig úgy mosolyogtam rá, mintha zavart hadarása lenne a legszebb dolog, amit valaha hallottam. – Jöjjön, kérem, Miss Hansen – nyújtotta felém a kezét.
Felhajtottam a pezsgő maradékát, bár a mozdulat közben ügyeltem arra, hogy nőiesebbnek hasson annál, mint amit magamban éreztem. Mint utólag kiderült, jól is jött a lélekerősítő: a fickó tenyere úgy izzadt, hogy szabályosan el kellett fordulnom, ha nem akartam, hogy meglássa az arcomra kiülni akaró fintor elleni küzdelmemet, de ő szerencsére már a folyosót pásztázta a szemeivel. Apró malacujjak fonódtak a kézfejem köré, és én megfogadtam magamban, hogy ezért még le fogok számolni Hellel valamilyen módon.
A Vortexben rendezett rombolás és vérfürdő mindenkit feszültté tett, de ez az este olyan volt, mintha nem cseresznyét helyezett volna a nekem készített tortát fedő hab tetejére, hanem rábaszott volna egy egész rohadt gyümölcsöstálat.
Nem mintha ellenkeztem volna, amikor felvetette a dolgot, és pláne nem voltam valóban kétségbeesve, hiszen a dolgok éppen az én terveim szerint alakultak, de azért bizonyos pillanatokban nehéz volt visszanyelni a nyilvánvaló undoromat. Tudtam, hogy fontos dolgom van és nem terveztem elmenni innen anélkül, hogy azt be is végezném, csak épp lehetett volna egy kicsit egyszerűbb. Vagy valami. Heltől egyébként sem számítottam különösebb megértésre, legfeljebb némi kárörvendő kacagásra, túl jól ismert már ahhoz, hogy komolyan vette volna a siránkozásomat. Tudta, hogy kézben tartom majd az ügyet, épp azért küldött engem ide.
És azért nem vette komolyan a megjegyzésemet is, amikor reményeimet fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy hátha ez is olyan jó buli lesz mint az első és utolsó közös asgardi szórakozásunk. Nos, igen, az olyan jól sikerült, hogy azután inkább megmaradtunk a Helheimban rendezett partiknál. Ott egyébként is sokkal jobban voltak a fényviszonyok – és a társaság.
– Épp csak az emeletre kell felmennünk – hívta fel magára a figyelmem egy ideges hang.
A tenyere jobban izzadt, mint az előbb, amitől felfordult a gyomrom, de cserébe olyan fürgén követtem őt a lépcsőn, mintha nem tizenkét centis sarkakon egyensúlyoztam volna éppen. Hatalmas, fehérre festett faajtóhoz értünk az emeleten. Melegen mosolyogtam rá, amikor ideges mozdulatokkal kinyitotta az ajtót, aztán besétáltam és egyenesen az ajtóval szemben elhelyezett jókora íróasztalhoz léptem. Megfordultam, kényelmesen támasztva meg hátsó felemet az asztallapon, lábaimat úgy helyezve, hogy az estélyi magas sliccelése gondosan felfedje a bal combomat. Az ujjakhoz tökéletesen illeszkedő apró malacszemek természetesen kiszúrták és megragadták a látványt, mire elégedetten támaszkodtam meg az asztal szélén, kissé hatradőlve.
– Nem a terveket akarta nekem megmutatni? – doromboltam halkan, szemeimet egyenesen rászegezve.
– Mindent itt tartok az irodámban – indult el felém, tekintetét hol a combomra, hol a dekoltázsomra szegezve. Helyes. – Nem mennek sehová a tervek...
Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem: és az építési engedélyek?, de egyelőre csendben maradtam. Megvártam, hogy odaérjen hozzám, és még azt is hagytam, hogy elém lépve tömzsi ujjaival megérintse a lábamat. Felnézett rám, és én ezt a pillanatot választottam a cselekvésre; ahogy a gombszemek az enyémekbe néztek, egyetlen hirtelen mozdulattal kaptam el az engem érintő ujjakhoz tartozó kézfejét, majd ellökve magam az asztaltól erőteljesen elkezdtem hátrafeszíteni a csuklóját. Nem kellett sokat ösztökélnem, fájdalmas nyögéssel követte a teste is a keze útját, megfordult, így a hátára tudtam csavarni a kezét, majd annál fogva megrántottam, vele együtt fordultam vissza az asztalhoz és a lapjára löktem, másik könyökömet a gerincébe ékelve.
– Azt hiszem, félreértettük egymást – sziszegtem a fülébe.
– Mit... Ki...
– A Vortex építési engedélye – mordultam rá. – Hol van? Két napja le kellett volna adnia. Tudhatná, hogy Reidun nem szereti, ha a bolondját járatják vele. Hol az engedély?! – feszítettem meg még jobban a karját, azon a ponton tartva, ahol még nem szakad és törik semmi, de már nagyon fáj.
– Kérem, én csak...
– Hol van?!
– A-Az asztal legfelső fiókjában. Kulccsal nyílik, de itt van nálam a kulcs. Odaadom az engedélyt, esküszöm. Kérem...
– Ajánlom is.
Tizenöt perc múlva már az épület főbejáratán sétáltam ki, kezemben az érvényes építési engedéllyel és egy hitelesített másolatával, amelyekkel végre hivatalossá válhatott minden felújítási munkálat. Kifejezetten ügyes voltam, mert a fickó orra vére nem került rá egyik lapra sem; kár lett volna érte, ha emiatt újra kell kezdenünk az egészet, de a legkevésbé sem volt kár a malacszemű orráért. Odamentem az autóhoz, a kormány mögé beülve letettem az anyósülésre az engedélyeket, aztán küldtem egy üzenetet Helnek. Nem indultam el azonnal, egy pillanatra megtámasztottam a fejem az ülés támláján.
Elvágyódtam. Messzire. Az éjszaka valódi nyugodt feketeségébe, ahol a sötétséget nem töri meg más, legfeljebb az északi fény varázslatos játéka; ahová nem jut el a városok fényszennyezése, csak a csend.

as the hours pass i will let you know
that i need to ask before i'm alone
how it feels to rest on your patient lips
to eternal bliss