Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

1998 nyara

-Megmondtam, hogy csak az jöhet velünk, aki elég vagány. Te az vagy, Faith?- áll előttem Flor csípőre vágott kezekkel, azzal a gúnyos mosollyal az arcán, összehúzott szemekkel, mellette meg ott vigyorog a két barátnője, akiket én csak oldalkocsinak szoktam hívni. Hárman együtt most úgy festenek, mint a pokol leggonoszabb démonai, de a fenébe is. Én is velük akarok lógni, nem pedig egyedül búslakodni otthon vagy akárhol, mint valami kis szörnyszülött. -Persze, hogy az vagyok!- vágom is rá magabiztosan, elszántan, mintha legalábbis valami harcba kellene indulni, de a Flor arcán megjelenő gonosz mosoly egy egész picit eltántorít. Soha, semmi jó nem sült ki abból, ha Flor így mosolygott.
-Remek. Akkor csobbanj egyet!- közli nemes egyszerűséggel, de én már a jeges víz gondolatától is megborzongok, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy nem tudok úszni, anya meg kifejezetten megtiltotta, hogy a víz közelébe menjek. Ha megtudná, hogy a mólón ácsorgok, már emiatt is elég csúnyán megszidna.
-Flor. Tudod, hogy nem tudok úszni.- fogom magam egész halkra, szinte csak suttogok, két kezem összefogom magam előtt és úgy tördelem az ujjaim, hogy már fáj is. Ő meg diadalittas pillantással a barátnőire sandít és elneveti magát. -Ugyan már! Ha beleugrasz, rögtön tudni fogod, mit kell tenned. Vagy ugrasz, vagy nem jöhetsz velünk. A döntés a tiéd, Faith.- von vállat érdektelen arccal, majd rám bámul sötét tekintetével ugyanúgy, mint a két másik lány is én meg egyre csak azon őrlődök, hogy mit csináljak. Folyamatosan csúfolnak, kinevetnek már azóta, hogy egyáltalán járni tudok, de most itt a lehetőség, hogy bizonyítsam: közéjük tartozok. Nem tojhatok be, mert akkor örök életemre rám bélyegzik, hogy beszari vagyok. De mégis, ha a víz felé pillantok, olyan jeges rémület jár át, mint még soha. -Á, hagyjuk a francba. Látom, hogy betojtál, szóval menj szépen haza és rajzolgass vagy bánom is én, mit szoktál csinálni. - legyint Flor hanyagul, árad belőle a gúny és a lenézés, majd elfordulnak tőlem és elindulnak, de én nem akarok továbbra is a kis szaros lenni, akit kirekesztenek. Flor karja után kapok, szemeimet könnyek mardossák, miközben kérem, könyörgök, hogy hagy menjek velük. Aztán, már csak arra emlékszek, hogy zuhanok hátra, bele a jéghideg vízbe, ami olyan hatással van a testemre, mintha késsel szúrkálnának mindenhol. Kapálózok, sikítanék, de víz tódul le a torkomon, le a tüdőmbe, nem kapok levegőt, fulladok, pánikolok...
Aztán a sötétségből előkúszik egy alak, egy férfi, rikító kék szempárral, melyek pár pillanatig érdeklődve néznek rám, végül arcán kedves mosoly jelenik meg és  felém nyúl.

Úgy kapok levegőért és ülök fel az ágyamban, mintha most is fuldokolnék, a szívem vadul kalapál, remegek és minden porcikámat eltölti a rettegés. Minden kibaszott alkalommal így van ez, akárhányszor újraálmodom azt a napot, csak épp az agyam kiszínezte a történetet anno ezzel az alakkal, aki ugye esélytelen, hogy valóban ott lett volna, viszont akkora csoda volt, hogy még menekültem, hogy utólag beleképzeltem magamnak. Legalábbis, a pszichológus ezt mondta én pedig elfogadtam, mert lássuk be, őrültség azt mondani, hogy egy férfi kisegített a vízből, aztán meg köddé vált. Nem beszélve arról, hogy nem beugrott mellém, hanem a víz sötétebb része felől odaúszott hozzám. Baromság, igaz? Szerintem is.
Ekkor alakult ki a talasszofóbiám, vagy legalábbis gyanús, hogy ennek az esetnek is köze volt hozzá. A lábam azóta se járt a tengerben, mert már attól is pánikrohamom lesz, ha odaképzelem magam. Kapkodva nyúlok is a komód felé, hogy kirántsam a fiókját, előkapjam a nyugtatós dobozt, felpattintsam a tetejét és rögtön két szemet bekapjak. Utálom ezeket a rohadt gyógyszereket és tudom, hogy már egyébként sincsenek semmi hatással, hiszen nem létezik, hogy még le se nyelem, de máris nyugodtabbnak érzem magam -igazából szerintem tic-tac-ot is kapkodhatnék be ennyi erővel-, de muszáj vagyok szedni, mert egyszerűen nem tudok felülkerekedni ezen a pánikon. Még nem, pedig már annyi mindennel próbálkoztam.
Az óra hajnali fél négyet mutat, szidom is magam, amiért még nem tudott volna az agyam várni pár órát ezzel a hülye álommal, de mivel tudom, hogy már úgyse tudnék visszaaludni, inkább levonulok a konyhába és előveszem a laptopomat kávéfőzés közben, aztán ránézek a telefonomra is. Még este kaptam Flortól egy emlékeztető üzenetet, hogy ma este családi vacsora lesz anyánál, de szívem szerint írnék is neki, hogy felejtsenek el, mert nem vagyok rájuk kíváncsi. Tudom, hogy miből áll majd az a vacsora: baszogassuk Faith-et, amiért nincs se férje, se kutyája, se macskája, meg amúgy is élvezik, ha engem basztatnak. Nem is csoda, hogy valahogy mindig úgy éreztem, hogy kilógok ebből a családból, hiszen az egyetlen ember, aki valamennyire elviselhetővé teszi ezeket a vacsorákat, az a nővérem férje, Nate, aki már az előtt jó barátom volt, hogy Florral összejöttek volna. Igazából tetszett is nagyon sokáig, de a barátságunk mindig fontosabb volt számomra, na meg Flor nagyon rákattant, amikor egy bulin megismerte, így aztán kivetette a hálóját én meg...én meg szimplán végig néztem, ahogy megszerzi magának, mint minden mást is, mióta csak az eszemet tudom. Mindig övé volt a finomabb nasi, a jobb és nagyobb szoba, a szebb ruhák, a jobb hely a buszon meg úgy általában mindenből a jobb. Én pedig hagytam is mindig, hogy ez így legyen, sőt, idővel már automatikusan jött, mert szerettem volna, hogy jó testvérek legyünk, hogy szeressen és legfőképpen, hogy ne vitatkozzunk.