Alig ismer valaki igazán. Ez nem csak most van így, a múltban is elzárkóztam a világ elől, csak hogy minél kevesebb támadási felületet hagyjak az ellenségeimnek és rosszakaróimnak. Az életem nagy részében csak a családom volt kivetel mindez alól, akikkel sosem volt egyszerű… Sem a bátyámmal, sem apámmal, még anyám volt a legkönnyebb eset. Rajtuk kívül azonban egy kezemen meg tudom számolni, kinek ítéltem bizalmat hosszú évekkel ezelőtt, és közülük egy vagy Te. A sorsunk persze időről időre elsodort minket, mégis folyton vissza is találtunk a barátságunkkal egymáshoz, ezen pedig egyetlen Ragnarök sem változtatott soha. És most, az emberek világában, Te vagy az egyik mentsváram, akihez bármikor fordulhatok, ami hatalmas megnyugvás nekem.

Pár perccel előbb lépek az étterembe, mint a megbeszélt időpont, aminek az az egyetlen oka, hogy a csúcsforgalomban már egy órája ültem, egy modellmunka után. A csütörtök esték szent dolgok, olyasmi, amit mindketten csak végső-végső esetben alakítottunk át. A munkámat is rendre annak megfelelően rendeztem az ügynökömmel, hogy csütörtök estére a Ruffinoba érjek. Ma persze nem az előre tervezés miatt érkeztem időben, csak a szerencse adta így. A pincér, akit már névről ismerünk, az asztalunkhoz kísért, és a szokásos módon kértem a pohár szénsavas vizet, ameddig Te nem érkezel meg. Nem várok rád sokat, de addig is a szokásos életemet villantom fel, kimegy egy poszt az insta feedembe, ahol látszik az olasz étterem itallapján a logó. Tudom, hogy veled úgy sem készíthetek tucatszámra képeket, nem rajongsz ezért, ugyanakkor megérted, hogy egyrészt ebben az életben ebből élek, másrészt hogy szeretem csinálni mindezt. És nyilván azt is tudod, az élet mennyire összefonódik a belém vetett hittel.

Aztán megkapom a vizemet - nem is fogtam fel mennyire szomjas voltam mostanáig - és perceken belül belibbensz az étterembe Te is. A telefonomat ebben a pillanatban süllyesztem a taskámba, lenémítva, hogy senkinek se legyen esélye megzavarni minket.

- Semmi baj - rázom meg a fejemet, és már emelkednék is, amikor visszaintesz a helyemre, így aztán csak a nyakam nyújtom feléd, amikor arcon csókolsz, s én is téged. - Megvártalak - felelem, míg helyet foglalsz Te is, aztán megrendeled a vörsbort és az étlapot a pincértől. Én közben megiszom a maradék vizemet is, Te pedig nekem szegezed a kérdést, amire csak kissé lebiggyesztem az ajkaimat. - Hát Alexander és Mattias úgy néz ki stagnálnak, úgyhogy ahhoz képest, ami eddig volt, nem rosszabb a helyzet. De Astrid… - ismered a családom álnevét, így aztán nem kell magyaráznom, miért így nevezem a szeretteimet. A pincér meghozza a bort, kitölti a poharainkba, majd elhessegetem kedvesen, mondván, hogy még nem sikerült döntenünk az étellel kapcsolatban. Sóhajtok egyet, majd a magasba emelem a poharamat, hogy összekoccintsam a tiéddel. - Szóval ő kapott egy látomást, ami szerint ő a következő - rázom meg a fejemet, és bár nem ül ki minden az arcomra, valószínűleg Te látod, mennyire össze vagyok törve, hiszen ez azt jelenti, hogy az egész családom érintetté válik. - Remélem, Te jól vagy - mosolyodom el, igyekszem nem keserűen tenni mindezt, bár nincs túl jó kedvem. De örülök, hogy legalább meg tudom veled beszélni, milyen szar az életem.