It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
Lassan elmosolyodom látva, hogy próbálja a frusztrációját leküzdeni. - Meglehet – hagyom annyiban ezt a motivációs kérdést. Biztos vagyok benne, hogy még fel fog merülni ez kettőnk között hamarosan, de egyelőre tovább lendülünk rajta. Azaz inkább én vagyok az, aki megtesz több lépést is előre. Úgy érzem, hogy közelről fürkésző szemeim alatt Eisa kezd egyre jobban zavarba jönni. Mintha nem tudna mit kezdeni ezzel az új kialakult helyzettel, én viszont annál inkább elemembe jövök. Ó, hogy megfordult az a bizonyos állás. A helyiség tévedhetetlenül felmelegszik csupán csak attól, ahogy a szemeink csatáznak egymással. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rám nincs hatással az, amennyire közel állunk egymáshoz. Az, ahogyan finom citrusos illata bekúszik az orromba. Amilyen érzés puha bőrét érinteni az enyémmel, amikor kezeim végigsimítanak rajta újra és újra. Néha pedig nem csak a kezeim, de ajkaim is társulnak ehhez a mozdulathoz. Nem kerüli el a figyelmemet az a sóhaj, ami ennek kapcsán felszakad a nőből, akármennyire is próbálja elrejteni előlem. Az pedig, hogy ennyire élvezi az érintésemet csak még jobban feltüzeli a testem, még inkább arra sarkall, hogy meneteljek előre… Na, nem túlságosan előre. Hagyok testünk között pár centi távolságot, ám úgy tűnik, hogy Eisa ezt a kis kontrollt is el akarja venni tőlem, amikor újra, majd megint hozzátámasztja a hátát a mellkasomnak. Egy egyszerű érintés csupán, és leszámítva azt a tényt, hogy testemmel és kezeimmel teljesen közre fogtam őt, még csak nem is mondanám feltétlenül érzékinek. Mégis… szimplán csak megérinteni a szőke nőt olyan vad érzéseket kelt bennem, amiket még soha nem tapasztaltam senkinek a közelében. Úgy gondolom, hogy ha már én ennyire Eisa bűvkörének csapdájába estem, akkor az a legkevesebb, ha ő is hasonlóan érez. Így nem fogom vissza magam, ahogy tovább ingerlem őt. Minden egyes mozdulat precízen ki van számolva és éppen annyira izgató, hogy talán még ne feszítsem túl azt a bizonyos határt, mégis ott vagyok már a szélén. Egyik kezemmel a csípőjét fogom, ujjaim finoman belekapaszkodnak a farmerbe, amit visel. Egészen amíg lehajtva fejemet arca mellett, segítek neki, hogy ne tegye tönkre a szószt, ő a fejét felém fordítja. Érzem ahogy puha, kerek arccsontja végigsúrolja a tarkómat. Erre reflexszerűen ismét megszorítom egy kicsit. Mutatóujjam, ami farmernadrágjának tetején fekszik, éppen csak egy kicsit becsúszik az anyag alá. Majdnem felmorranok arra, hogy milyen hihetetlen selymes bőrt érintek ott. Ekkor tudom, hogy ideje visszalépnem, és kitisztítanom a gondolataimat, mielőtt teljesen elveszteném a fejemet. Ennek a csatának koránt sincs vége, de ha bármilyen irányba is megindulok azt majd én fogom meghatározni. Ehhez pedig gondolkoznom, terveznem kell. Szerencsére pont kész is vagyunk a Sandefjorddal, így már nincs indokom vagy mondhatni inkább ürügyem, hogy tovább fenntartsam pozíciónkat. Elengedem és hátralépek tőle, de zöld vizslató íriszeimet nem veszem le alakjáról. Pontosan látom azokat a mozdulatokat, amivel próbálja összeszedni magát. Elégedett mosoly görbül a szám sarkába, de hamar eltüntetem azt onnan, amikor végre sikerül visszaemelnie rám a szemét. Inkább megérdeklődöm, hogy mi van a zacskóban, hogy ezzel mindkettőnk gondolatait kicsit eltereljem a vágy mély gödréből. Gyanakodva összehúzom a szememet, de egészen addig nem szólok semmit, amíg Eisa oda nem lép a feldíszitett fenyőfához – amibe mellesleg nem volt semmilyen beleszólásom, egyik nap csak ott termett a nappaliban – és aláhelyezi a csomagot. - Csak nem… ajándékot vett nekem? – kérdezem kissé meghökkenve. Az egy dolog, hogy végül elrángatott a munka mellől, hogy együtt töltsünk egy ünnepi vacsorát, az megint csak más, hogy további tradicionális szokásokat is gyakorolni fogunk. Azaz csak ő. Szám lassan egy egyenes vonallá keményedik, ahogy nézem miként tér vissza hozzám a konyhába. – Én nem készültem Önnek semmivel… - Talán ha nagyon figyel, akkor felfedezheti hangomban, hogy ez a tény kisebb szégyennel tölt el, még ha előre nem is tudtam arról, hogy mire készül. Amikor felveti, hogy kezdjünk hozzá az ital elkészítéséhez is, én csak bólintok. Hagyom, hogy ezúttal magától lásson neki az előkészületeknek és aztán továbbra is ő felügyelje annak előre haladását a főzésben. Elvégre ő dicsekedett vele, hogy mennyire jól el tudja készíteni. Hacsak nem akarja továbbra is fenntartani az előbbi kis színjátékát, hogy nem ismeri ki magát a konyhában. Addig én magam hozzálátok, hogy befejezzem a krumplit és a lazacot is. Míg ezekkel foglalatoskodom vetek a nőre a szemem sarkából egy oldalas pillantást. - Ha már így felmerült a karácsony… - kezdek bele könnyed hangvétellel – hogy hogy velem akarta eltölteni azt? Már amellett, hogy szabotálni akarja a munkámat – mondom és vetek felé egy pimasz mosolyt, tanulva tőle. – Nincs családja, akivel szívesebben töltené az ilyesmit? – érdeklődöm ártatlanul. – Azt persze már tudom, hogy nem jegyezték el, de… nos az emberek nem éppen a főnökükkel szokták eltölteni ezt az időt – teszem hozzá felvont szemöldökkel. Aztán elgondolkodó arcot vágok, mintha most jutna eszembe valami. – Ha jobban belegondolok soha nem szokott kérni szabadságot, vagy bármi egyebet, hogy a családjával találkozzon. Eddig legalábbis még egyszer sem hallottam róluk beszélni vagy akár megemlíteni egy testvért, hasonlót… Elhallgatok, nyitva hagyva a mondatomat, mintha csak egyszerűen dobtam volna fel a témát. Tekintetem azonban bár néha az ételre ugrik, amivel dolgozom, leginkább őt figyeli meg éberen, miközben a válaszát várja.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Már abból sejtenem kellene mindent, ahogy rám néz, zöld íriszei olyan intenzíven fúródnak az enyémekbe, hogy egy pillanatra úgy érzem, az egész konyhát elkezdtük felfűteni, nem csak a lábosokat, a szavai pedig cseppet sem segítenek ezen. Egy pillanatra elönti az arcom a forróság, de ekkor még képes vagyok rendezni a vonásaimat, bár a torkomat így is meg kell köszörülnöm. – Szaunázni invitál, Mr. Østberg? – vonom fel a szemöldököm ismét, de a szám sarkában mosoly bujkál, amely mosoly azonban nem tart sokáig. Azt hiszem, a következő pillanatokat nevezik méltó revansnak. Fel kellene készítenem magam, már akkor, amikor látom, hogy ragadozó módjára készül becserkészni, bár azt hiszem, tulajdonképpen semmi nem tudna felkészíteni. A közelsége olyan egyértelmű hatást gyakorol rám, amit nem tudnék elrejteni előle, még akkor sem, ha ne lennének olyan éles szemei, mint egy tényleges ragadozónak. Éppcsak sikerül megakadályoznom, hogy eláruljam magam azzal, hogy kimondom a nevét, de az már nem jut el az agyamig, hogy a keresztnevén szólítom – és ő sem teszi szóvá. Ujjai szorosabban simulnak a csípőmre, és amikor megszólal, mintha még közelebbről hallanám a hangját, de még ez sem érhet fel azzal, ahogy ajkai puhán hozzáérnek a fülemhez. Forróság kúszik végig a gerincem mentén, kis híján elejtem a kanalat, de így is minden eddiginél hangosabban koppan az edény falához. Keze előrecsúszik a csípőmön, szinte teljesen magához ölel, bennem pedig bennem reked a levegő és minden erőmre szükségem van, hogy ne dőljek neki, eltüntetve azt a maradék néhány centiméternyi távolságot is. Keze finoman siklik a kézfejemre, az érintés nyomán libabőr fut végig a karomon, és bár a szósz mindenképpen hálás lehet a segítségéért, a következő pillanatban megérzem ajkai érintését a nyakam érzékeny bőrén. Újabb sóhaj szökik ki az ajkaimon, egy pillanatra le kell hunynom a szemeimet is, és rögtön utána nyelnem is kell egy nagyot. Megmozdulok, hátam a mellkasához ér finoman, és egyre inkább csapdában érzem magam – a lehető legjobb értelemben, még akkor is, ha ezzel tulajdonképpen az ő kezére játszok, hogy megnyerje ezt az ütközetet. Amire egyre kevésbé tudok ütközetként tekinteni. A hangja térít vissza a valóságba, lélegzete valósággal égeti a bőrömet, mégis képes vagyok megmozdítani a másik kezem. Mély levegőt véve nyúlok a vaj felé, de ettől a hátam ismét a mellkasához ér, az élmény pedig villámcsapásként ér, így alig tudok kibányászni még két kis kocka vajat; inkább nem is erőltetem a mély lélegzeteket, csak az illatát érzem tőle egyre erősebben. Kényszerítenem kell magam, hogy koncentráljak, hogy kizárjam őt a tudatomból, pedig tudom, érzem, hogy ez lelehetetlen. Szemeim szinte vakon figyelik, hogyan olvad el a vaj a tejszínben, inkább gépiesen cselekszem, óvatosan, két kockánként adagolva, várva, míg a vaj elkeveredik a szósszal, de közben egyre inkább én érzem úgy magam, mint aki másodperceken belül elolvad. Akkor sem könyörül meg rajtam, amikor a vaj elfogyott, másik keze a testem másik oldalán nyúl a fűszerekért, így végleg abba a csábító csapdába esek, amiből legszívesebben soha nem szabadulnék ki. Fejem aprón mozdul oldalra, az övé felé, illata minden eddiginél erősebben kúszik az orromba, arcbőröm puhán ér a halántékához. A szívverésem már a fülemben dobol, mindennél erősebb a késztetés, hogy ajkaimmal és megérintsem a bőrét, de - talán a nornák könyörülnek meg rajtam - ő éppen ezt a pillanatot választja, hogy elégedett legyen a szósszal és ezért elengedjen és hátralépjen tőlem. Azt kívánom, bárcsak bennem is gombnyomásra lehetne úgy kikapcsolni a forróságot, mint a tűzhelyen, de sajnos nem így van; nagy levegőket kell vennem és másodpercekig csak pislogok, nyelek, aztán megköszörülöm a torkom. Ismét a hangja hoz vissza a gondolataim örvényéből, ahogy rápillantok, azt hiszem, még mindig ott van a szemeimben minden, az arcomon is érzem a forróságot, mégis képes vagyok erőt venni magamon és megszólalni. Már csak azért is, mert pillantását követve meglátom a kisebb papírzacskót, amiben az ajándéka van - gondosan becsomagolva ugyan, de akkor is az ajándéka. – Azt majd a vacsora után megtudja – felelem sejtelmes mosollyal, és egyben ki is használom a kínálkozó alkalmat a menekülésre. A zacskóhoz lépek, megragadom és gondosan kiviszem a konyhából, egyenesen a kicsi, mégis takarosan és szépen feldíszített fához - amivel végre otthonosságot tudtam csempészni a lakásba -, hogy aztán kivegyem a zacskóból az ízlésesen becsomagolt dobozt és alá helyezzem. Még jó, hogy nem ezzel kezdtem, mert így legalább van lehetőségem egy kis távolságot csempészni magunk közé, hogy végre ismét tudjak lélegezni. Ezután viszont tudom, hogy vissza kell térnem a konyhába; ajkaim szegletében még mindig ott ül egy kis mosoly, és a fellélegzés is jót tett, mert végre tisztábban tudok a szemeibe tekinteni, még akkor is, ha egyébként nem is tudnám feledni az előző pillanatokat. Mondjuk nem is akarom. – Azt hiszem, ideje a gløggnak is időt szentelni – szólalok meg, és végre a hangom is tisztábbnak érződik és hallatszik. – Persze majd meglátja, szeretne-e inni belőle... – térek vissza egy kicsit a kezdeti hangulathoz és pajkos mosollyal, miközben ellépek mellette, hogy a szósz felszabaduló helyére egy tiszta, nagyobb edényt helyezzek, amibe beleönthetem a forralandó alkoholos italokat.
It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
Úgy tűnik, Miss Sandström ma úgy döntött, hogy nem fogja visszafogni magát a jelenlétemben. Mindig szokott velem incselkedni, és meg kell mondjam jól felvágták a nyelvét, de úgy érzem ma kifejezetten azzal a tervvel ébredt, hogy engem vigyen az őrület határára. Bár előbbi számomra soha nem okozott problémát. Rég múlt idők voltak azok, ahol az emberek azt gondolták, hogy egy nőnek a hallgatás a legnagyobb erénye. Vannak természetesen, akik még most is ebben a hitben élnek, de én nem tartozom közéjük, ha valaha is így lett volna. Sőt, ez az egyik dolog, amit kifejezetten értékelek asszisztensemben. Látszik rajta, hogy felvetésem miszerint találnunk kell neki valamiféle más motivációt a munkára, kissé kibillenti a megszokott határozottságából. Kábult pillantása, amit rám vet, miközben visszakérdez, tényleg olyan érzést kelt, mintha már nem egy, de nem is kettő pohárral elfogyasztottunk volna abból a gløggból. Tudom, azonban, hogy nagyon is tisztában van vele, mi is történik és csak tovább feszíti azt a bizonyos húrt – mintha azt gondolná, hogy nem fogok olyan választ adni. Lehetséges, hogy jobban ismer engem, mint gondolnám, mert tényleg habozom egy ideig. Nem tudom pontosan behatárolni magam ezen az új területen, amire léptünk. Vajon meddig mehetek el, vajon mi az, amivel már – akármennyire is úgy tűnik, hogy Eisának tetszene – elárulnám bizalmát? Végül mégis úgy döntök, hogy semmi sem feltétlenül visszafordíthatatlan és ha esetleg mégis megsérteném őt, akkor készen állok rá, hogy vállaljam a tetteim, mondataim következményeit. Így zöld íriszeimet összekötöm az ő tüzes égkék pillantásával és úgy felelek neki: - Talán valami kényeztető, de egyben izzasztó dologgal – mondom csendesen, hangomban ott fekszik minden bujaság, ami mondatom kétértelműségét eredményezi. Ám nem állok meg ennél. Úgy érzem, hogy nem elegek szimplán a szavak arra, hogy felborzoljam és egyúttal megbüntessem a szőke nőt azért, hogy ilyen könnyedén a csőbe húzott engem. Tetteimmel, helyzetünk megváltoztatásával emelem magasabbra a lécet. Ez bár jócskán rám is hatással van – finom illata, nőies idomai a kezem alatt, finom hajának arcomat csiklandozó szálai – tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla, hogy lássam reakcióit. Mindent, az utolsó kis édes sóhajig elraktározok magamban, hogy később előhívhassam. Bízom Eisában annyira, hogy tudja: bármikor megállíthat, ha nem akarja ezt az egészet. Mégsem tűnik úgy, hogy fenyegetne a veszély, ami elégedettséggel tölt el, mert még koránt sem élvezkedtem ki magamat. Ujjaim finoman megfeszülnek a csípőjén, amikor kiejti a nevemet – még ha ez nem is az a szó, amit hallani akarok legördülni rózsaszín nyelvéről. - Mmm… igen? – mormolom és közben közelebb fordítom hozzá a fejemet, ami azt eredményezi, hogy „véletlenül” végigsimítanak ajkaim fülének domborulatain. Úgy teszek, mint aki erről nem vesz tudomást, mintha észre sem venném, mikor igazából villámcsaposként ér az érintés, ami csupa forróságot hagy maga után bensőmben. - Azt látom – konstatálom, ha lehet még az eddigieknél is mélyebb hangon. Szemeim követik remegő kezének ügyetlen mozdulatait, ahogy újra és újra nekikoppintja a keverőt a fazék szélének. Aztán cselekszem és még inkább kizárom a közöttünk lévő távolságot. Kezem közben előrecsúszik a csípőjén, körbeölelve őt, mint egy szerető, éppen csak egy élvezetes pillanatig. Aztán tenyerem felcsúszik puha csuklóján, hogy aztán megragadja az övét. Így segítek neki ezentúl a keverésben, közben nem bírom megállni, hogy ne hajtsam le a fejemet ismét, ezúttal éppen csak leheletnyien, mint egy pillangó szárnya megérintve az eszméletlenül puha bőrt, ahol nyaka a vállának ívébe fut. A testünk közötti távolság szinte minimálisra csökkent, csupán egy pár centit hagytam meg, megakadályozva, hogy teljesen egymáshoz simuljunk. Attól tartok, ha ez megtörténne még az én kezemből is kicsúszna a gyeplő pillanatok alatt. - Óvatosan adagolja – utasítom, kisebb figyelmeztetéssel a hangomban, ahogy nekilát hozzáadni a vajat is. Igazán erős koncentrációra van szükségem, hogy odafigyelnek arra, amit ténylegesen csinálunk. Miután a vaj elolvad a tálban legalább úgy, ahogyan most a nő olvadozik a karjaimban, elkezdem hozzáadni meglátásom szerint a fűszereket is. Azt kívánom, hogy minél hamarabb kész legyünk a szósszal, mert újra és újra belélegezni Eisa csábító illatát, érezni a forróságot a bőrén, percről percre leküzdi az ellenállásomat. Mégis sikerül annyira odafigyelnem, hogy befejezzük a dolgot, és amint ez megvan, olyan vehemenciával zárom el a tüzet, mintha legalábbis megégettük volna magunkat. Elengedem a nőt és hátra lépek egyet. Keresve valamit, amivel el tudom terelni a gondolatainkat, a környezetünket vizslatom, mire az utolsó zacskóra, amit nem csomagolt ki a többiekkel együtt, esik a pillantásom. - Abban mit rejteget? – kérdezem, hangom érdeklődő, még ha kicsit meg is kell köszörülnöm, hogy ne legyen olyan rekedtes.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Amilyen magabiztos voltam az elején, olyannyira kezd az egész átmenni egyfajta érzelmi hullámvasútba. Pontosan megterveztem mindent, már attól a pillanattól kezdve, hogy elindulok bevásárolni, a stratégiám tökéletesnek és megingathatatlannak tűnt, de aztán hamar bizonyást nyer, hogy semmilyen terv nem lehet tökéletes és megingathatatlan, ha róla van szó. Először az a pillanat a kanapén, ahol tulajdonképpen saját magam állítottam kelepcét, amit kis híján ő zárt rám, aztán ahogy a nevemen szólít a konyhában... Tudom, hogy jobban kellene uralkodnom magamon, hogy nem szabadna a tudtára adnom, milyen hatással van rám, de éppen ez az erős hatás az, ami miatt nem tudom ezt eléggé leplezni. Megpróbálok a győzelmem felett érzett örömömre koncentrálni, hátha ez segít elterelni a figyelmemet, bár ennek is inkább az lesz a vége, hogy kitör belőlem egy halk kacaj a fenyegetését hallva - pedig tudom, hogy beváltaná az ígéretét. Rápillantok, látom, hogy hunyorogva méreget, de elég jól ismerem már ahhoz, hogy meglássam a zöld íriszekbe költöző csillogást, ami miatt nem tudom magamra venni ezt a kritikus tekintetet. Egyszerűen csak tudom, hogy neki sincs ellenére ez az egész. Ez viszont engem is csak arra sarkall, hogy bár már nem adom elő az elveszett kislányt a konyhában, éles nyelvemre ne tegyek féket, inkább tovább üssem a vasat. – Ó? – vonom fel a szemöldököm érdeklődve, amikor másfajta motivációkat említ, bár szinte sajnálom, hogy nem most facsarom a citromokat, mert ha a szemembe spriccelne a citromlé, talán kiűzné a fejemből a lelki szemeim előtt felrémlő képeket. Persze semmi ilyesmi nem történik, és még csak nem is tudom megállni, hogy rápillantsak. – Mire gondol pontosan? – kérdezem őt figyelve, és valami megmagyarázhatatlan gyanakvás költözik a tudatom mélyére. A szemeiben ülő csillogás valóban gyanús, arról nem is beszélve, hogy úgy közelít meg, mintha csak egy vadat becserkészni készülő vadász lenne. Nem mozdulok meg, bár nehéz lenne megmondani, melyik érzés az igazabb: a nem merek vagy a nem akarok; nem ő félemlít meg, hanem a gondolat, hogy ha most felé fordulnék, mi lenne a vége. Nem mintha így jobb helyzetbe kerülnék. Ahogy szorosan mögém lép, egy pillanatra bennem reked a levegő, amikor pedig a tenyere a hátamra simul, érzem, hogy az érintése nyomán még a ruháimon keresztül is libabőr fut végig a hátamon. A kezem elvéti a mozdulatokat, amivel eddig stabilan kevertem a tejszínt a citromlével; kárt nem okozok ugyan, de akinek van szeme, az észreveszi, ahogy kiesek a ritmusból. Azt hinném, ennél rosszabb már nem lehet, de aztán a keze lejjebb siklik, valahol a csípőm magasságában állva meg, amitől az arcom elkezd felmelegedni, a szívverésem pedig felgyorsul. Fogalmam sincs, hogyan tudnék ebből kimászni, pedig még csak ekkor jön a kegyelemdöfés: elmélyült, kissé rekedt hangja, a szinte a fülemet csiklandozó lélegzete. Érzem, hogy a nyakam is libabőrös lesz, a gerincem mentén várakozásteljes borzongás fut végig, ajkaimon kiszökik egy apró, árulkodó sóhaj. Fogalmam sincs, mit mondott, a szavak nem jutottak el hozzám, de ahogy közelebb tolja a tálat a kockákra vágott vajjal, sejtem, mi lehetett a mondanivaló. Az ujjaim árulkodó módon remegnek kissé, ahogy három kis kockát a tejszínes keverékbe teszek, folytatom a keverést, de hazugság lenne azt állítani, hogy fejben ott vagyok. Lélegzetem pihegve távozik kissé elnyílt ajkaimon keresztül, a kezem csak gépiesen mozog, a szemeim nem igazán fogják fel a vaj olvadását; sokkal inkább érzem saját magamat, de leginkább az ellene használt páncélomat olvadásnak indulni teste melegétől, közelségétől, érintésétől. A lélegzete csiklandozza a nyakam és ennél finomabb érintést aligha tudnék elképzelni ott, talán csak azt, ha ajkai érintenék ott a bőrt - ezzel a gondolattal viszont nem segítek magamon, egyáltalán nem. – Alarik... – Neve inkább halk sóhajnak hat, mintsem egyszerűen kimondott szónak; el sem jut a tudatomig, hogy a keresztnevén szólítom, mert kis híján a valódi neve csúszott ki a számon és ahhoz képest ez is előrelépés. Meg kell köszörülnöm a torkom, hogy megtaláljam a rendes hangom, de nem egyszerű feladat. – Lehet, hogy egy kis segítségre lenne szükségem a keverésben – hívom ki magam ellen a nornák akaratát. Ez a dolog kétféleképpen végződhet, de ha most nem mozdul el mögülem, hanem onnan akar majd segíteni - ha megkönyörül rajtam egyáltalán -, annak nem tudom, mi lesz a vége.
It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
- Nem hiszem, hogy ez különösebben meghatná – válaszolom hetykén kérdésére. Ezt a mondatomat alá is írja a következő pillantása, amit egyáltalán nem úgy jellemeznék, hogy „fenyegetett”. Szerencsére, Eisa soha nem tűnik megszeppentnek, vagy éppen riadtnak a közelemben – ami bár általában nem olyan dolog, amit szeretek kivívni az alkalmazottjaim között, de többször megtörténik. Ha másképp lenne akkor biztosan nem mentem volna bele ebbe a kis játszmába vele. Mindennek az volt a feltétele, amikor először feltűntek furcsaságok a viselkedésében, hogy képes velem szemben állni és ha kell még a helyemre is tesz. Utóbbi mondjuk nem sűrűn esik meg, de akadt már rá példa. Főleg, ha elszalad velem a ló a munkaterén. Mint mondjuk most is… Úgyhogy nem mondanám igazán, hogy mérges vagyok, hogy elcsalogatott engem a papírjaimtól… az viszont nem tetszik, hogy ezt milyen ravaszsággal érte el. Vagy talán mégis. Már én magam sem tudom megmondani, hogy mikor bosszant a nő és mikor érzek iránta tiszteletet vagy csodálatot. Elnézve a bénázását a konyhában inkább az előbbi felé hajlok, főleg, mert sejtem, hogy milyen jól szórakozik magában az egészen. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos… ezt a részét még nem ismerem annyira, hogy tudjam pontosan mi az, ami igazán kicsalja belőle a nevetést. Nem egyszer figyeltem már meg a csíntalan mosolyait, és szemének villanásait, amikor számára valami vicces megjegyzést tehettem. Ez viszont még koránt sem olyan mély, mint amennyire szeretnék elmerülni személyében. Végül – bár nem szívesen ismerem be, de – elvesztem a csatát a színjátékunkban, és megadva magamat belépek a konyhába, hogy megállítsam abban, hogy teljes felfordulást csináljon itt nekem. Inkább adom be a fehér zászlót, minthogy elvesztegessünk az elmejátékunkra egy kifejezetten jó étket. Akármennyire is vagyok bosszús ugyan, nem kerüli el a figyelmemet az a megdöbbent arckifejezés, ami végigfut a vonásain, amikor megszólítom. Bár igyekszik nem rám nézni, és látom rajta, ahogyan próbálja visszafogni reakcióit, én nagyon közelről figyelem azokat. Már jó ideje tanulmányozom – tulajdonképpen az első pillanattól kezdve – Eisa minden kis rezdülését, így már sokkal könnyebben veszek fel egyes jeleket, mint egy olyan valaki, aki még nem töltött el vele annyi időt, mint én. Aki nem olyan figyelmes, mint én. Aki nincs hozzászokva, hogy a viselkedést, a gesztusokat ilyen formában lebontsa és elemezze. Ez alapján pedig egyértelmű számomra, hogy hatással volt rá az, ahogyan megérintettem. Mint említettem eddig is voltak bizonyos pillanataink, de ezek legtöbbször a munka keretein belül estek meg, így könnyedén tovább léptek a percek és velük mi is. Ezért hát csak büszke vagyok magamra a tervem kapcsán, hogy személyes terepre hozzam a nőt. Itt és most, ebben a konyhában, a lakásunkban, nem főnök és személyi asszisztense vagyunk. Itt és most csak Alarik és Eisa vagyunk… vagy talán még annál is többek. Azért hoztam ide magunkat, hogy ezt kiderítsem. Ez a következtetés rögtön visszahozza a hangulatomat, és kisimulnak a homlokomon a ráncok, miközben precíz, de gyors egymásutánban meghámozom a krumplikat. Előveszek a tartóból egy széles kést, hogy neki lássak feldarabolni őket körülbelül közepes kockákra. Félszememmel a nő tevékenységeit figyelem, és ha kell igazítok a tűz erősségén, miközben hozzáönti a tejszínt a citromléhez. Aztán visszatérnék a krumplikhoz, hogy azokat is előkészítsem a főzéshez, majd aztán áttérhessek a lazacra, ám hirtelen megakadok a mozdulataimból. Hallva felcsendülő nevetését hirtelen felé fordítom a tekintetemet, és összehúzott szemekkel mustrálom végig. Látom rajta miként próbálja visszafojtani, hogy újra kibuggyanjon belőle a jókedv és ez valamiért furcsa melegséget kelt a mellkasomban. A gondolat, hogy ténylegesen jól érzi magát a környezetemben, miközben valójában nem dolgozunk, furcsa elégedettséggel tölt el. Eddig nem is voltam tisztában vele mennyire vágyok erre az elismerésre. Szinte olyan érzés, mintha egy eddig elveszettnek hitt kirakós darab csusszant volna a helyére. Ez a könnyedség hamarosan szertefoszlik, amint újabb incselkedő szavai csendülnek fel a levegőbe. Kritikus pillantást vetek rá a szemem sarkából, majd megrázom egy kicsit a fejemet. Úgy tűnik, hogy ennek a nőnek mindig van egy következő megjegyzés a tarsolyában és soha nem hagyja, hogy kifejezetten lankadjon a figyelmem. - Nos, nem állhatok Ön mögött mindig, miközben a következő betűt pötyögi le a billentyűzeten, úgyhogy azt hiszem valamilyen más motivációt kell találnunk Önnek – válaszolom ravaszul feldobott témájára. A krumplikat felteszem főni egy másik, magasabb fazékban, amit nemrég megtöltöttem vízzel, majd visszatérek ő hozzá. Az én szemeimbe is kerül valamiféle csillogás, amikor közelebb lépek hozzá. Egészen közel. – Lássuk csak – mondom, próbálva elrejteni a huncutságot a saját hangomban. Miközben válla felett áthajolva figyelem a munkáját, kezemet nyitott tenyérrel a háta közepére helyezem. Csak egy… két… pillanatig ott tartva mielőtt lejjebb csúsztatnám azt, hogy aztán megálljak azon a ponton, ami talán még épp nem túl illetlen. Aztán lejjebb engedve az államat, számat közelebb helyezem a füléhez, miközben titkon – vagy talán annyira nem titkosan – beszívom édes, citrusos illatát. – Most már beleteheti a vajat – mormolom elmélyült hangon, ami talán egy kicsit karcos is, mert rám feltétlenül hatással van új pozíciónk. Közben közelebb csúsztatom hozzá az előre elkészített vajas kockát és elnehezült szemhéjaim alól figyelem reakcióját.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Talán mégsem kellett volna ezt mondanom. A gondolat túl későn fut át a fejemen, addigra már nem tudom menteni a szituációt, mert ahogy ott ülök közvetlenül mellette, és ő közelebb hajolva felteszi azt az átkos kérdést, elkéstem a felkészüléssel. A keze mögöttem fekszik a kanapén, az arca még közelebb került az enyémhez, viharos zöld íriszei pedig olyan intenzitással figyelnek, hogy egy pillanatra elveszítem az irányítást, még ha biztos is voltam abban, hogy képes leszek kézben tartani a dolgokat. Mondhatnám, hogy válasz nélkül hagyom a kérdést, de ott van az az egyetlen, aprócska pillanat. Hiába vigasztalnám magam azzal, hogy talán nem vette észre, önáltatás lenne, hiszen pontosan tudom, hogy ő mindent észrevesz. Nem csak azt, hogy hová néztem, hanem azt is, hogy miért. Űzött vadként menekülök tőle a konyhába, mielőtt végleg kicsúsznának a kezeim közül a dolgok, úgy, ahogy egész életünkben tettem, még ha ő nem is emlékszik már erre. Nem mintha képes lennék újra magam mögött hagyni őt; nem ebben a helyzetben. Itt van a helyem mellette. Nehéz eldöntenem, hogy melyikünk figyelmét szeretném jobban elterelni a csivitelésemmel. Most először fordul meg a fejemben, hogy talán mondanom kellene neki valamit, de fogalmam sincs, hol kezdhetném. Felrémlik a beszélgetésünk Astriddal, azt mondta, az emlékek felidézése önmagában is segít, nem feltétlenül kell megvárnom, hogy elkészüljön az ékszer... de mi van, ha nála már túl késő? Elnapolom a gondolatokat, mielőtt túlságosan elterelnék a figyelmem. Inkább arra koncentrálok, amit kiterveltem, emiatt bőven ráérek akkor is aggódni, ha sikerült ideédesgetnem őt magam mellé. Vagy inkább akkor, ha mégsem én kerülök ki ebből győztesen és ő inkább a munkát választja helyettem; akkor aztán lenne időm gondolkodni, de ha választhatnék, semmiképp nem emellett tenném le a voksomat. Mondjuk, egyelőre nem is úgy tűnik, hogy veszítésre állnék és a győzelem íze megédesíti annyira a gondolataimat, hogy segítsen a koncentrációban, sőt, egy kicsit talán még vakmerőbb is leszek tőle. Nehéz mindezt visszafogni, ha egyszer már ott áll a pult túloldalán és engem figyel, hiszen ezzel már hátrahagyta a papírjait; csak azt kell elérnem, hogy ez a döntése véglegessé váljon. – Most fenyeget, Mr. Østberg? – kérdezek vissza, de a szemeim játékosan csillannak meg, ahogy felnézek rá, még akkor is, ha az ő pillantása metsző. Ugyanilyen zavartalanul folytatom azt a kis színjátékot is, amit elkezdtem. Érzem magamon a pillantását, a szemem sarkából látom, ahogy testhelyzetet változtat; egy kicsit bosszant, hogy nem javítja ki a helytelen számot, de nem tud vele kizökkenteni, ameddig ott áll és nem mozdul vissza a kanapé felé. Addig még megnyerhetem a csatát. Nem könnyű szándékosan ennyit szerencsétlenkedni a konyhában anélkül, hogy elnevethetném magam, de szerencsére az ő kedvéért rendkívül erős tudok lenni. Amikor meghallom azt a hatalmas sóhajt, szinte rá sem merek nézni, mert tudom, hogy a dolog kétesélyes: vagy a munkát adja fel, vagy azt, hogy megóvja a konyháját a közelgő katasztrófától. Aztán megérzem a közeledtét és kis híján elvigyorodom örömömben, talán nem is tudnám megállni, ha utána nem szólalna meg. A hang viszont, ahogyan kimondja a nevem, ráadásul a keresztnevem, egy pillanatra még a levegőt is belém fojtja. Nem azért, mert megfélemlítene vele - a gerincem mentén fut végig egy borzongás, ami csak kiteljesedik, ahogy ujjai a kézfejemre simulnak, megállítva a mozdulatokban. Pislognom kell néhányat és finoman megköszörülöm a torkom, de aztán visszatérek a valóság talajára, éppen addigra, amikorra ő már mindent előkészített. Profin, nem úgy, ahogy én szerencsétlenkedtem előtte az imént. Amikor a kezemben landol kettő darab citrom, felpillantok rá, a szám sarka felfelé görbül, szemeim pedig csintalanul villannak meg, amivel elárulom magam, de azt hiszem, már ő is tudja, hogy ezúttal alaposan behúztam a csőbe. Cserébe engedelmes beosztott módjára munkához látok, félbevágom a citromokat, hogy ki tudjam őket facsarni, következő szavaira viszont egy pillanatra ismét elveszítem az álarcomat, vagy talán csak túlságosan boldoggá tesz a tudat, hogy végül mégis csatlakozott hozzám. Halk, de annál vidámabb nevetés tör elő belőlem, még ha nem is túl hosszan, mielőtt képes lennék elfojtani azt. Beharapom az ajkaimat, mintha csak rajtakaptak volna valamin, de a szemem sarkából rápillantok, nem mintha arra számítanék, hogy ezt nem hallotta meg. Vagy éppen arra, hogy nem etetné meg velem tényleg, ha elrontom. – Akkor jobb, ha odafigyelek a munkamorálomra – jegyzem meg somolyogva, de bízva abban, hogy már nem másítja meg a döntését, félreteszem az előbbi színészkedést és nem játszom tovább az elveszett nőt a konyhában. Kifacsarom a citromok levét, aztán az edénybe öntöm, és lassan, odafigyelve, folyamatosan keverve forralni kezdem. A pillanatok nem is azért töltenek el elégedettséggel, mert az előbb nyertem és elértem a célomat, hanem sokkal inkább azért mert tényleg élvezem, hogy együtt állunk a konyhában és közösen töltjük el az időt. Ez mosolyt csal a szám sarkába, ismét rápillantok, mert valami azt súgja, hogy neki sincs ez annyira ellenére, mint amennyire az állandóan dolgozni akaró oldala szeretné. Nem égetem oda a citromlevet és aztán a hozzákevert tejszínt sem, mintha csak hirtelen ráébredtem volna, hogy erre is képes vagyok. – A jelenléte kifejezetten jó hatással van a munkámra – szólalok meg egy sokatmondó mosollyal, mintha csak ez lehetne a magyarázat a hirtelen jött tudásomra. – Szóval, mi a véleménye? Jobb ez a fajta csapatmunka, mintha ketten két teljesen különböző feladaton dolgoznánk párhuzamosan? – utalok arra, hogy előző szándékai alapján ő most akár a kanapén is ülhetne, kizárva a tudatából engem és a tényt, hogy ki tudja, mit művelek a konyhájában. Nem mintha arra számítanék, hogy bevallja, ha ő is örömét leli ebben, de persze ha meg akarná gondolni magát, még mindig visszatérhetek a szerencsétlenkedéshez. És ezt, azt hiszem, ő is tudja.
It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
Ezúttal mindkét szemöldököm felkúszik a homlokomra, miközben azt nézem hogyan közelít felém. Elrejtem előle tényleges reakciómat, hogy mit is vált ki belőlem az, hogy ilyen közel ül le hozzám és látszólag őt ez egyáltalán nem zavarja. - Nos… - kezdek bele, bár kissé meg kell köszörülnöm a torkomat, mert túl mélyen van a hangszínem – mint jó vezető, így megkérdezem Önt. Miss Sandström – nézek azokba a pajkosan csillogó tűzkék szemekbe – mit kéne tennem, hogy igazán motiválni tudjam a munkára? Hangom elhalkul, ahogy előre hajolva beszélek hozzá. Közben viszont kezeimet új pozícióba helyezem, és egyik mögötte, a háttámlán találja meg a helyét. Ez nem eredményezi azt, hogy közelebb kerülök, mint ezelőtt voltam, mégis… furcsán intim környezetet varázsol, amitől úgy érzem, csak még könnyebben Eisára és a jelenlétére tudok koncentrálni. Az sem kerüli el figyelmemet, amikor elhangzott szavaim után, tekintete szemeimről egy pillanatra leugrik a számra. Forróság önti el bensőmet, ömlik végig mellkasomon, le a hasam felé. Izmaim megfeszülnek ismét, és kezem ökölbe szorul a háta mögött. Minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy ne nyúljak utána, amikor feláll, hogy visszasétáljon a pulthoz. Még mindig emésztgetem az előbb történteket, miközben én magam visszahajolok a munkámhoz. Meglepett ez az új fejlemény… azaz nem, nem új, tulajdonképpen. Eddig is éreztem közöttünk ezt a megmagyarázhatatlan vonzódást. Amióta pedig beköltözött hozzám egyértelműen kitapintható bennünk a szexuális feszültség, de mivel mindketten profik vagyunk, ez vezethetett ahhoz, hogy egyikünk sem vett róla tudomást igazán. Ott van azaz egy-egy kétértelmű, elejtett mondat, azok a pillantások… de eddig még soha történt semmi, ami igazán a tudatba helyezte volna, hogy mit is érzünk egymást iránt. Eddig nem is igazán voltam benne biztos, hogy a dolog kétirányú. Azonban az előbbi kis lopott pillantás egyértelművé tette számomra, hogy nem vagyok ebben az egészben egyedül. Nem is az a lényeg, hogy Eisa mit nézett meg… hanem az, hogy hogyan. Úgy tűnt abban az egy másodpercben, míg hagyta, hogy a maszkja félrecsússzon és kibukkanjanak igazi érzései, hogy nem kíván semmit jobban, mint az én számat az övén. Vagy talán máshol. Megrázom a fejemet, hogy kiűzzem belőle a hasonló gondolatokat, de helyette csak még több tolakszik a helyére. Eszembe jut, hogy elpirult, amikor otthonának nevezte a lakásomat, és eszembe jut az első nap is, amikor egy szál törülközőben láttam őt kilépni a fürdőből. Igyekeztem mélyre, még saját magam elől is eltemetni ezeket a kis képkockákat. Egy dolog volt, amit újra és újra elővettem, hogy megvizsgálhassam: az a furcsa… látomás, vagy mirázs, ami akkor kapott el, amikor Eisa gyűrűjére néztem. A nő - meztelenül, csupán egyetlen átlátszó lepedő fedte bűvös, nőies alakját. Velem szemben feküdt, és arca olyan szirén volt, mintha abban a pillanatban semmi rossz nem érhette volna el. Elgondolkodtató kép, ami őszinte fejtörést okoz nekem, és talán több időt pazaroltam arra, hogy megfejtsem, mint azt kellett volna. Azonban ez a sok minden nem számít. Nem véletlenül nem vettünk tudomást arról, hogy a testünk hogyan reagál egymás közelségére. Ha eleve nem keverném a csatáimba a szexualitást, ott a tény, hogy Miss Sandström az alkalmazottam. Ez bár semmit nem számít, amikor csatározunk és őszintén, mindig is egyenlőnek tekintettem őt, soha nem olyannak, aki alám való. Ám gondolatban mégis zavar, hogy belevonjam őt valami sokkal többe, mint a munkahelyi kapcsolat. Bár számára úgy tűnhet, hogy összevont szemöldökkel teljesen visszamerültem papírjaim tanulmányozásába, nem is lehetnék messzebb jelenleg a gondolattól. Helyette azonban belső monológom nem vonja el képességemet, hogy egyben rá is figyeljek. Amikor pedig kicsalogatja belőlem, hogy visszatérjek a beszélgetésbe, hallom felcsengeni hangjából a diadalittasságot. Ez már felkelti az érdeklődésem annyira, hogy felnézzek. Összehúzott szemekkel figyelem, miközben tovább fecseg, mintha legalábbis az a nő lenne, aki ilyesmit tesz. Mintha nem az az intelligens ragadozó lenne, aki akár két, három lépéssel is előre tervez és nem menne bele még egy ilyen egyszerű dologba sem, mint a főzés, kilátások nélkül. Főleg, úgy nem, hogy eddig csakis az én főztömet élvezhette. Bár még nem hívtam be rajta ezen szívességemet, annak ellenére, hogy azóta megannyiszor készítettem neki ebédet, vacsorát vagy reggelit… biztosan nem örül ennek a felállásnak. Lehetséges, hogy ez, vagy teljesen más indok, de arra késztette, hogy lépjen egyet. Mégis mire készülsz, Eisa? Talán ideje, hogy én is komolyan vegyem a játékot. Kisebb farkasszemezés után, felállok, hogy csatlakozzak hozzá. Kezeimet megtámasztom a konyhapulton, ahogy figyelem mit csinál közben. Nem tudja azonban elrejteni előlem, hogy mennyire izgatott, és biztos vagyok benne, hogy nem az étek miatt. Higgadt, fürkésző tekintetemet nem kerüli el semmi, még az a kis szájrándulása sem. Mégsem szólok egyelőre semmit, csak megkérem, hogy folytassa a ministrációit. Kíváncsi vagyok, hogy meddig hajlandó elmenni ebben a parádéban. Újabb fenyegetésére felpillantok rá a szemöldököm alól. - Így sem hagynám, hogy egyedül menjen. Ezúttal csatlakoznék Önhöz, de abban nem biztos, hogy lenne köszönet – mondom és szemeim megvillannak, hogy tudja nem viccelek ezúttal. Ezek után ismét csendben maradok, miközben ő elmagyarázza nekem az elkészítési folyamatot, amit nagyon is jól tudok. Ezt persze ő is tudja, szóval még mindig kíváncsi vagyok, hogy ennek az egésznek mi lehet a végkimenetele. Nem javítom ki, amikor rosszul mondja el mennyi citromot kell használni, csak felegyenesedem és kezeimet karbafonom a mellkasomon. Kritikus pillantással mérem fel a továbbiakat, majd a szőkeségre pillantok, aki úgy néz ki vár tőlem valamiféle reakcióra. Közben elkezdi előkészíteni a tányérokat a hozzávalókhoz, a kezdéshez, de úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy mi hol van. Gyanakvó szemekkel nézem még egy pár percig, ahogy bénázik, aztán egy utolsó pillantást vetek a hátam mögé a kanapéra és a dohányzóasztalon szétterített dokumentumokra. Nagy sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy végül megtöröm a pozíciómat és megkerülöm a pultot, ezzel belépek a konyhába. - Eisa – figyelmeztetem mély hangon, keresztnevén hívva. Megfogom a kezét, hogy megállítsam a szerencsétlenkedésben. Majd előveszek mindent, ami szükséges ahhoz, hogy elkészítsük ezt a tradícionális ételt. Felteszek egy fazekat főni, és a kezébe nyomok két citromot. - Kezdjen el facsarni – mondom komoly ábrázattal, hogy aztán én magam neki kezdjek krumplit pucolni. Előtte még odakészítem mellé a vajat, tejszínt, petrezselymet, sót és borsot, amivel ízesíteni kell a Sandefjordot. – Ha elrontja, megetetem Önnel az utolsó falatig – fenyegetem ezúttal én, mert a tény, hogy ezúttal ő nyert mindkettőnk számára nyilvánvaló. A háború azonban még nem ért véget.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Cinkos félmosoly kúszik az arcomra szavai hallatán. Noha nem néz rám - és egy részem meglehetősen biztos abban, hogy ezt szándékosan teszi -, valahogy pontosan meg tudom saccolni, hogy már mindketten fel is vettük a kesztyűt és belekezdtünk abba az édes csatározásba, aminek sosem szabadott volna olyan élvezetesnek ás csábítónak bizonyulnia, mint amilyen. Még akkor is, ha többszörös hátrányból indultam kezdettől fogva: hiszen ő Tyr, a kilenc birodalom legjobb stratégája, ráadásul ő van a szó szerinti hazai pályán ebben a lakásban, de azért büszkeséggel tölt el a tudat, hogy így is méltó ellenfele vagyok. És ez az első olyan küzdelem az életemben, amely esetén az ebben való részvétel egészen máshogyan érinti meg a szívemet. A csapatmunka emlegetésével aztán már sikerül elérnem, hogy rám emelje viharos zöld szemeit. Uralkodok magamon, hogy ne tudjon zavarba ejteni azzal, ahogyan végigmér, inkább én is kihasználom az alkalmat arra, hogy pillantásom elidőzhessen alakján, miközben kényelmesen hátradől a kanapén. Látom a szemeiben az árulkodó csillogást, még ha próbálja is fenntartani a pókerarcát; nem kételkedem benne, hogy ha akarná, mindent elrejthetne előlem, de simogatja a lelkem a gondolat, hogy nem is igazán akarja. – Amennyiben a munkamorálomon van még mit csiszolni, úgy mindenképp meg kell vizsgálnunk, hogy Ön, vezetőként, mennyire tud engem motiválni – engedek meg magamnak egy pimasz felelet is a mosolyom mellé, miközben a lépteim már felé visznek. Érzem magamon a tekintetét, miközben a papírokat mustrálom, olyan közel ültem hozzá, hogy az illata bekúszik az orromba, a combjaink pedig szinte összeérnek. A betűk tulajdonképpen összefolynak a szemem előtt, képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy mi van a papírokra írva, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is igazán érdekel - nem ilyen módon szeretném fejleszteni a csapatmunkánkat. Rápillantok, tulajdonképpen csak ekkor konstatálom, hogy milyen közel van hozzám, amin nem segít, hogy karját a hátam mögé csúsztatja a kanapé háttámláján. Zöld íriszei olyan intenzíven figyelnek, hogy képes lennék tőle zavarba jönni, aztán ahogy közelebb hajol, olyan átkos szavakat választ, hogy a fantáziám egy pillanatra egészen más képeket vetít elém, aminek nem sok köze van a főzéshez. Tekintetem elengedi a szemeit, egyetlen lélegzetvételnyi időre pillantok csak az ajkaira, elmorfondírozva azon, hogy vajon még mindig ugyanolyan mámorító érzés lenne-e megcsókolni, mint ahogyan azt az emlékeimben őrzöm, de mielőtt még túl messzire kalandozhatnék fejben, inkább mosolyt varázsolok az arcomra és gyorsan felállok a kanapéról. Útban a konyha felé rendezem a gondolataimat, hogy aztán a pult mögé érve felvehessem az előző stratégiám fonalát. Ő újra a munkába temetkezik, de kevés ez ahhoz, hogy eltántorítson; vidám csicsergésem nem marad abba, jelzi, hogy igen, még mindig itt vagyok, és még ha el is hinném, hogy teljesen elmerült a munkában, meghallom azt a kis dünnyögést, amit ki akartam csikarni belőle. – Igen! – csapok le a szóra örömmel, bár ez mélyen bennem inkább a győzelem érzése, még ha csak egy csatát is nyertem is meg, nem az egész ütközetet. – Az lesz az. Szóval, azt mondják, az elkészítésénél különösen résen kell lenni, mert nagyon könnyű elrontani. Azt pedig a világért sem szeretném. – A szemem sarkából figyelem őt, miközben minden kipakolok, összehajtom és félreteszem a zacskókat, aztán, amikor a gløgg elfogyasztásáról teszek említést, újra sikerrel járok. Minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne törjön ki belőlem egy kis kuncogás, de még csak ne is mosolyodjak el, ahogy a papírok és a toll a kelleténél nagyobb hanggal érkezik vissza az asztalra. Rám mered, én pedig állom a pillantását, még ha iszonyatosan nehéz is nem utat engednem a vidámságomnak. Hát még a diadalittas mosolyomnak, amikor felemelkedik a kanapéról! A szám sarka így is megrándul, de egyelőre minden továbbin képes vagyok uralkodni. Figyelem, ahogy lassan felém sétál, kék szemeim megcsillannak, de nem mondok semmit, megvárom, hogy felvehesse a pozícióját. – Nos, nagyon remélem, mert még a végén vissza kellene mennem egy-két dologért, és hazaküldtem a te... sofőrömet. – Kezdem egy kicsit úgy érezni, mintha már ittam volna egy kicsit a még el sem készült gløggból, mert már egy mondaton belül kétszer pimaszkodok vele, de talán csak megrészegített a győzelem. Arcomon pajkos mosoly jelenik meg, de következő kérdését már komolyabban veszem. Egy fokkal. A stratégiámról ugyanis még mindig nem mondtam le, mert egyelőre nem érzem biztosan, hogy nem fog visszatérni azokhoz az átkozott papírokhoz, hacsak nem látja, hogy tényleg katasztrófa fenyeget a konyhájában. – Nos, ha minden igaz, a vajhoz először is szükség van egy citrom levére – nyúlok a citromok felé. Valójában kettő az az egy, de meghagyom neki, hogy erről felvilágosítson. – A forralásnál viszont nagyon kell figyelni, mivel könnyen odaéghet. Ha viszont együtt dolgozunk, egyikünk elő tudja készíteni a halat anélkül, hogy közben ezt elrontaná – sandítok rá a szemem sarkából. Nehéz visszafognom a mosolyomat, de muszáj minél inkább azt sugallnom, hogy itt nagyobb szükség van rá mint a papírok mellett. Egyébként is kíváncsi vagyok, meddig hagyná meg nekem az irányítást és mikor venné a kezébe ő a dolgokat, hiszen a konyha eddig is az ő területe volt elsősorban; mindenesetre, ha belemegy a kis játékomba, már el is kezdem megkeresni a megfelelő edényeket, attól függően, melyik feladatot hagyta meg nekem. És közben persze úgy teszek, mintha nem tudnám pontosan, hogy mi hol van a konyhában, és mindent csak másodjára találok meg.
It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
- Ne vegyen rá mérget – mondom vissza könnyedén, ahogy próbálom elrejteni szórakozott mosolyomat. Szinte látom magam előtt – mert hogy még mindig nem nézek fel rá -, ahogy a szikrák pattognak le róla, amiért munka közben kapott el karácsony napján. Bár úgy éreztem, hogy a kis tervemmel sikerült egy kissé kibillentenem Eisát a szokásos határozottságából, lassan ahogy kezdett hozzászokni ahhoz, hogy „ideiglenes” lakhelyévé vált a lakásom, úgy kezdte visszaszerezni szokásos rátermett énjét is. Bár a háborúzásunk szempontjából ennek nem kellett volna örülnöm, mégis egy fajta elégedettséggel töltött el. Így eszem ágában sem volt könnyen megadnom magam neki. - Semmire nem szoktam kényszeríteni – mondom mély hangon, ahogy aláhúzok egy sort, de szemöldökeim összecsúznak egyetlen bizonytalan pillanatra. – Bármikor nemet mondhat, ha akar. Pajkosan elhangzó mondatára már muszáj felnéznem. Szemeimmel végigkövetem arcának édes ívét, majd lejjebb csusszanva konstatálom a szokásostól eltérő, kissé otthonosabb ruháit. Megköszörülöm a torkomat. Leteszem a tollat, a papírt és hátradőlök a kanapén, kissé széjjelebb csúsztatva a lábaimat. Kezeimet hasamon nyugtatva összekulcsolom ujjaimat. - Ezzel azt akarja mondani, hogy a csapatmunkánk nem lenne tökéletes? – szurkálok vissza, és szám egyik sarka megrándul, de visszafogom magam. – Hát legyen, kíváncsian hallgatom! Magyarázat helyett a nő megindul felém. Csak éppenhogy nem feszülnek meg az izmaim, ahogy figyelem közeledő alakját, csípőjének mozgását, mielőtt leülne mellém. Látszólag nincs zavarban a közelségtől – nem úgy, mint mikor megkérdezte tőlem, hogy mikor megyünk haza és olyan vörös lett tőle, mint egy rák. Ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen hagyom elveszni a lehetőséget. Feléfordítom a fejemet, és közelről figyelem az arcát, míg ő a papírok tartalmát ellenőrizni. Pillantásom egy ideig elidőzik szőke tincsein, mik gyengének görbülve veszik körbe arcát és olyan puhának tűnnek, mint egy aranyszínű felhő. Egy pillanatra az jut eszembe, hogy „meg kéne festenem”… aztán rájövök, hogy már megtettem. Nem egyszer. Szemeim épp csak egy pillanatra összeszűkülnek, ahogy ismét emlékeztetem magam arra, hogy miért is van itt most. Majd rögtön eltűntetem az érzelmeket az arcomról, ahogy visszafordul hozzám. Szétnyitva ujjaimat, egyik karomat a kanapé háttámlájára helyezem a nő háta mögött. - Ne csigázzon hát tovább – mormolom kissé közelebb hajolva, de ő csak rám mosolyog és felállva visszasétál a konyhába. Amikor végre megosztja velem tervét, nekem ismét felszalad a szemöldököm, de egyelőre még nem szólok semmit. Helyette visszahelyezkedem előző pozíciómba és újra magamhoz veszem a papírokat. Az ajánlat bár csábító még semmi olyan, ami miatt feladnám saját álláspontomat. Felvettem ismét a tollamat és nekiláttam, hogy folytassam a munkát. Bár minden porcikámmal valójában Miss Sandström mozdulatait és elejtett szavait követtem. - Sandefjord – mormoltam magam elé, mint amolyan másodgondolatként, majd megállt a kezem. – Ó, valóban? – kérdezem kissé vészjóslóan, amikor megfenyeget, hogy majd ő megissza az összes gløggot, amennyiben nem akarok csatlakozni hozzá. Nagyobb hanggal, mint talán szükséges lerakom a kezemben tartott dolgokat. Egy pillanatig még farkasszemet nézek a szőke kis ördöggel, aki a konyhámba tévedt, majd felállok. Megigazítom a nadrágomat, aztán lassan odasétálok a pulthoz. Nyitott tenyérrel lefelé helyezem kezeimet a pultra vállszélességnél nagyobb távolságra, közben zöld íriszeim végigmustrálják a felhozatalt, amit kipakolt a zacskóból. - Ezek lennének a hozzávalók? – kérdezem érdeklődve, de nem nézek rá. – Lássuk hát… mi a következő lépés? Kíváncsian várom, hogy mi lesz Eisa következő lépése.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Néhány órát távol vagyok, és bár enyhe lelkiismeret-furdalást érzek, amiért ez egyben azt is jelenti, hogy a fuvarozásomra - és talán a megfigyelésemre - ráállított férfit is feltartom erre az időre karácsony napján, nem rúgom fel az eredeti terveimet. Jóllehet, mindent előre megterveztem, minden beszerzésre való hozzávalót előre megrendeltem erre a napra - már ami olyasmi volt, hogy ezt igényelte, mint például a főétel alapanyaga -, lehetséges, hogy egy kicsit lassabban haladok, mint azt a helyzet indokolná. Lehetséges, hogy azért, mert azt mondtam, csak „egy-két dolgot” szerzek be. Már akkor hamiskás mosoly ül az arcomon, ahogy beülök az autó hátsó ülésére és elindulunk ideiglenes otthonom felé. Emlékszem, milyen furcsa volt néhány napja, amikor a délután folyamán az asztalára helyeztem egy anyagot - amire normális esetben három nap sem lett volna elég, ő két napos határidőt szabott rá, és én körülbelül egy és egy háromnegyed nap alatt megoldottam -, aztán kicsúszott a számon a kérdés olyan megfogalmazásban, hogy mikor szeretne hazamenni. Úgy hangzott, olyan természetesnek, mintha legalábbis házasok lennénk, és bár én a fülem hegyéig belepirultam, mire ki tudtam igazítani a kérdést, nem tudtam nem észrevenni azt a kis mosolyt a szája sarkában és azt a különös csillanást mélyzöld szemeiben. Volt benne egy kis diadalittas győzelem-érzet, de... volt ott valami más is. Azt a furcsa természetességet érzem akkor is, amikor a lakásba megérkezvén üdvözöl kellemes, mély baritonja. Az itthon szó sokkal kevésbé érződik idegennek, mint kellene, és ez az érzés még akkor is megőrzi a mosolyt a szám sarkában, amikor a nappaliba lépve meglátom, amit a papírzörgés már előrevetített: annyira dolgozik, hogy fel sem néz az előtte heverő papírhalomból. Halkan, rosszallón csettintek a nyelvemmel. – Ó, igen – felelem, a hangom élesebb kissé, mint egy szimpla hazatérés indokolná –, úgy látom, az én délutánom izgalmasabban telt, mint az Öné. – Jelentőségteljes pillantást vetek a papírokra, miközben leteszem a zacskókat a konyhában, még ha nem is látja. Ezt a gondolatot folytatom következő szavaimmal is, és amint felszabadulnak a kezeim, nem mulasztom el csípőre tenni a kezeimet. Felnéz rám, megajándékozva arcának jól ismert karakteres, szoborszerűen jóképű vonásaival, zöld íriszeiben mintha elégedettség csillanna egy pillanatra. Felvonja a szemöldökét és leteszi a kezéből a tollat, de még én is tudom, hogy ez a győzelem túl gyors és túl egyszerű lenne ahhoz, hogy győzelem legyen. A mosolya szemtelen, csak úgy, mint a szavai, de ő is tudja már, hogy nekem sem kell a szomszédba mennem hasonlókért. – Ha van olyan ünnep, amikor még engem sem kényszeríthet a munkamorálom fejlesztéssel, az ez – vágok vissza, de ajkaimon pajkos mosoly ül, így biztosan tudhatja, hogy csak belementem a kis játékába. – Ami azt illeti, az jutott eszembe, hogy kihasználhatnánk ezt a kellemes estét a csapatmunkánk fejlesztésére – folytatom sejtelmesen, miközben leengedem a kezeimet és odasétálok hozzá. Nem zavartatom magam különösebben, leülök mellé, tekintetem épp csak átfutja a papírokat, hogy lássam, mi ennyire halaszthatatlanul fontos. A figyelmemet ugyan eltereli egy kissé az orromba kúszó illata és a teste melege, de olyasmi ez, amit sokszor van lehetőségem gyakorolni, amióta itt lakom. – Ennél egészen biztosan jobb elfoglaltságot találtam ki Önnek – jelentem ki szent meggyőződéssel. Felé fordulva pillantok rá és mosolyodom el, de ennél messzebbre nem megyek, még ha kedvem is lenne megfogni a kezét és magammal vonni a konyhába. Sokkal... taktikusabban kell megközelítenem a helyzetet, ha róla van szó. Ezért is állok fel mellőle, hogy egyedül térjek vissza a konyhába és elkezdjem kipakolni a zacskók tartalmát. – Arra gondoltam, elkészíthetnénk közösen egy tradicionális norvég karácsonyi vacsorát – csicsergem közben, még akkor is, ha ő inkább dolgozna; vagy inkább azért, mert ő inkább dolgozna. – Nagy hasznát venném a szakértelmének és a tapasztalatának, mert azt mondják, az a bizonyos... hm... nem is tudom, pontosan hogyan nevezik. Az a fűszeres vaj, amit a hal mellé készítenek... – Elgondolkozva biggyesztem le az alsóajkam, mintha a nyelvem hegyén lenne a szó, amit egyébként pontosan tudok, de próbálom felhívni magamra a figyelmét. Ha kisegít, ha nem, zavartalanul folytatom. – A gløgg elkészítésében viszont egész jó vagyok... persze, ha dolgozni szeretne, majd egyedül iszom meg.
It is tenderness for the past. Courage for the present. Hope for the future.
Nagy sóhaj bukik ki belőlem, széles mellkasom megemelkedik terhe alatt, miközben egy újat lapozok. Tekintetem, ha lehet már századjára siklik az órára, ami betölti az egyik fal nagy részét a közös, nyitott helyiségben. Eisa már órákkal ezelőtt elment, hogy „beszerezzen egy-két dolgot”, bár nem kötötte az orromra, hogy pontosan mit is akar. Ha megmondja, akkor könnyedén elküldtethettem volna érte valakit, vagy valami futár céget megbíztam volna, hogy szerezze be neki a legjobbakat. Nem hagyott erre esélyt, sőt még azt, hogy neki adtam egyik sofőrömet és a városi kocsit is egy amolyan kis nem tetsző fintorral fogadta, mint mikor a munkában felülírom a terveit minden további egyeztetés nélkül. Úgyhogy meg sem próbáltam jobban erősködni a kelleténél, csak megmondtam a sofőrnek, hogy ha lehet akkor ne veszítse szem elől. Talán később ki kéne kérdeznem az embert, hogy Eisa pontosan mit is csinált és hogyan viselkedett, nem-e volt gyanús valami megjegyzése, ha beszélgettek… Még mindig nem hagyott alább a gyanakvásom a szőke nő irányában, ám mostanában történt egy-két olyan esemény, ami elvonta a figyelmemet a saját kis agendámról. A Fenrirrel való találkozás olyan információkat szült számomra, amire még ha igazán törtem volna a fejemet sem jutottam volna… Így kissé kótyagosnak éreztem magam az elmúlt napokban, mintha félrebillent volna a hatalmas szerkezetben, ami én vagyok egy csavar, vagy kerék. Arról ne is beszéljünk, hogy megette a karomat! A régi emlék, ami igazán nem tért vissza hozzám, de mégis ismerősként köszöntöttek a szavak, ha kimondtam őket a fejemben, is legalább olyan nagy hatással volt rám, mint a farkas felvetése a félvérekkel. Ezeken rágódtam, amióta hazajöttem Eisához és megpróbáltam visszatérni az eddigi megszokott kerékvágásokba. A legfurcsább az egészben az volt, hogy hihetetlen nagy késztetést éreztem arra, hogy meséljek neki. Csak beszélgetni arról, ami történt velem, ami éppen a fejemben jár. Mintha legalábbis ilyen kapcsolatban lettünk volna… A gondolat egyszerűen abszurd volt. Aztán jobban belegondolva rájöttem, hogy annyira azért mégsem idegen az elgondolás. Hiszen Eisa volt az egyetlen nem csak nő, de ember is a közelemben, akit… igazán közel tartottam magamhoz. Ő volt, aki évek óta a legjobban ismert, és akihez a legtöbb közöm volt. Még apámmal, Odinnal vagy testvéremmel, Thorral sem volt ilyen szoros a ragaszkodás, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Emlékeim elvesztése nagy hátrányt jelentett számomra életem minden területén. Újra az órára pillantottam. Mégis meddig tart „egy-két” dolgot beszerezni? És én miért nem tudok koncentrálni, csak amiatt, mert Ő nincs itt velem? Megráztam a fejemet és éreztem, ahogy ujjbegyeim bizseregnek, miközben öntudatlanul forgatom újra és újra a tollat a kezemben. Úgy éreztem festenem kell. Ki kell adnom magamból azt a sok érzést, és gondolatot, ami ott kavargott a fejemben. Az ecset vonásai alatt mindig egyenesebben tudtam elmémet irányítani, a megfelelő konklúzióra vezetni, miközben kialakult előttem egy kép. Néha annyira magával tudott ragadni az egész, hogy félnapig vagy akár egész nap le tudott foglalni. Persze, mostanában kevésbé, hogy festés helyett igyekeztem inkább a munkába fojtani magam. Amióta viszont összeköltöztünk egyetlen egyszer sem adódott lehetőségem, hogy belépjek a galériába. Túlságosan aggódtam, hogy Miss Sandström majd éppen arra jár és éppen meglátja, hogy mi van odabent. Kellemetlen sorsként adódott, hogy amikor a lakástól külön töltöttük az időnket az általában a munka volt, ahol szintén együtt voltunk a nap nagyrészében. Persze, azért akartam ezt így, hogy minél jobban megfigyelhessem őt… azonban csak ekkor tudatosult bennem, hogy így neki is legalább annyi lehetősége nyílik arra, hogy megfigyeljen engem. Tüzes kék szemei pedig mindig rajtam nyugodtak. Mindig éreztem őket lapockáim közé, tarkómra szegeződni, akkor is, ha éppen nem láttam őket. A számomra érthetetlen jelentés pedig ott csillogott bennük, ami csak tovább hajtotta a vérem, hogy megtudjam mi az. Egyszer csak nyílik az ajtó és én hirtelen nagy papír zörgésbe kezdek, ahogy megragadom az első dolgot, ami éppen előttem van, majd rájövök, hogy nem is azt kell olvasnom. Mire a szőke szépség belép az ajtón, és lepakolva cuccait az előszobában elindul felém, már sikerül egy valamelyest unott, de egyben fókuszált arckifejezést erőltetnem arcvonásaim. - Üdv újra itthon! – mondom neki, fel sem nézve, bár a késztetés igen erős. – Jól telt a vásárlás? Bekarikázok pár számot és jegyzetelek egy-két random gondolatot a lapszélére, amit majd a drága asszisztensemnek kell tovább adnom, hogy dolgozhasson rajta a későbbiekben. Akármennyire is szerettem volna, jelenlegi isteni problémáim miatt az élet nem állt meg a halandó világban. Közben hallottam a zacskók csörgését, de mielőtt még igazán fülelhettem volna, hogy megállapíthassam tartalmukat, Eisa édes, de annál határozottabb hangja csendült füleimben. Ismertem már ezt a hangnemet nagyon is jól és… Felnéztem. Feldúlt kecses alakja ott állt a velem szemben lévő konyhapult mögött és igen, jól gondoltam. A kezeit parancsnokok módjára a csípőjére helyezte. Felvontam egyik szemöldökömet, de letettem a tollamat. - Miss Sandström – mosolygok felé, de ezt a mosolyomat már ő is jól ismerheti – tán munka helyett játszadozni akar ma este? Mi lesz így a munka morálja megedzésével? – kérdezem őt cukkolva kicsit, de a figyelmem már ismét elterelődik, amikor egy újabb papírlapot veszek a kezembe.
it's a love that will keep me holding on and I know that we only get better
Mindig kedveltem az embereket és a kedves szokásaikat, talán ezért is köteleztem el magam olyan nyíltan a támogatásuk és a megsegítésük mellett. Persze ezúttal – szerencsére – nem szorulnak a segítségemre, én viszont annál nagyobb örömmel vegyülök el köztük a forgalmas üzletsoron. A sofőr, akit Alarik küldött el velem – és aki egyébként folyamatosan a sarkamban van, ezért egészséges kételyeim vannak azzal kapcsolatosan, hogy ő csak egy sofőr lenne – kevésbé örül a sokaságnak, de egyetlen szót sem szól, miközben mindent beszerzek a mai estéhez. Pontos terv van a fejemben arra vonatkozóan, hogy hogyan varázsoljak egy kicsit bensőségesebb karácsonyi hangulatot a lakásba, de egyelőre kérdéses, mennyire kell majd megküzdenem érte. Észrevettem hogy amióta egyik este Alarik sétálni ment egy kedves barátjával, mintha feszültebb, gondterheltebb lenne a szokásosnál, de egyelőre nem sikerült rájönnöm, mi lehet a háttérben. Ez persze nem jelenti azt, hogy fel fogom adni a dolgot, ó, nem. Mondjuk nekem már az is sikerként elkönyvelendő mozzanat lesz, ha ma este legalább egy kicsit sikerül kibillentenem ebből az állapotból. Miután minden szükséges hozzávalót megvettem a vacsorához, a sofőr nagy megkönnyebbülésére távozhatunk a vásári forgatagból és elindulhatunk visszafelé. Hazafelé, ahogy mostanában állnak a dolgok, bár még mindig egy kicsit furcsán érzem magam a gondolattól, hogy tulajdonképpen... együtt élünk. Pedig ez a gondolat már egészen megszokássá vált, ahogy a közös mindennapok is. Már csak arra kell rávennem, hogy ma este hajlandó legyen egy kicsit kiengedni a gőzt, egyébként is szükségem lenne a tehetségére a tradicionális Sandefjord fűszeres vajhoz a tőkehal mellé. Én cserébe le tudnám nyűgözni a norvég forraltbor, a gløgg elkészítésével kapcsolatos tapasztalatommal.
Mivel két közepes méretű zacskóban elfért minden, nem veszem igénybe a sofőr-testőr szerepet betöltő férfi segítségét, inkább hazaküldöm és kellemes ünnepeket kívánok neki, mielőtt belépnék a lakásba. Odabent csend honol, de a nappaliból kiszűrődő fény elárulja, hogy nem vagyok egyedül. Leveszem a cipőmet és a kabátomat, aztán újra megragadom a zacskókat és mosollyal az arcomon lépek be a nappalit és a konyhát is magában foglaló helyiségbe – hogy aztán a mosoly hamar enyhén rosszalló arckifejezésnek adja át a helyét, amikor megpillantom a laptopja és néhány papír fölé hajolni a nappaliban. – Mr. Østberg – szólalok meg, a hangom azt tükrözi, hogy biztosan csípőre is tenném a kezem, ha épp nem lenne mindkettőben egy-egy zacskó. – Ugye nem azt tervezi, hogy karácsony este is dolgozni fog? – vonom fel a szemöldökömet jelentőségteljesen. És igen, amint letettem a zacskókat a konyhapultra, bizony csípőre is teszem a kezem.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 62 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 62 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
Már abból sejtenem kellene mindent, ahogy rám néz, zöld íriszei olyan intenzíven fúródnak az enyémekbe, hogy egy pillanatra úgy érzem, az egész konyhát elkezdtük felfűteni, nem csak a lábosokat, a szavai pedig cseppet sem segítenek ezen. Egy pillanatra elönti az arcom a forróság, de ekkor még képes vagyok rendezni a vonásaimat, bár a torkomat így is meg kell köszörülnöm.