Joe & Aviva

Érzem a testemben a küzdelmet. Kitartóan, konokul megyek előre, még akkor is, amikor a lábaim azt mondják, hogy álljak meg; a szervezetem próbálja kímélni magát, minimalizálni a vérveszteséget, de nem mondhatnám, hogy segítségére vagyok. A fájdalom nem jut el az agyamig, a hideg jótékony hatással van viszont a testemre, hiszen az erek összeszűkülnek, támogatva az egyébként is sokkos belső folyamatokat. Nem vagyok hajlandó megállni, csak akkor, amikor a szemeim előtt fekete pontok kezdenek táncolni, de akkor is csak azért, hogy megőrizzem az erőt, ami még bennem maradt. Csak egy kicsit pihenhetsz.
A fa kényelmesen támasztja a hátam, ujjaim tovább szorítják a vértől nedves és ragacsos vágást, de egy pillanatra hagyom lecsukódni a szemem. Mély levegőket veszek, próbálom elűzni a testemből a sokkot, megnyugtatni a szívverésemet, hogy ne pumpáljon ki magából a kelleténél több vért. Szánalmas egy halál lenne, Aviva. Tudom, hogy innen már nem adhatom fel, tudom, hogy csak egy kicsit kellene kibírnom itt, és aztán lenne időm összeszedni magam egy kicsit a következő forduló előtt. Megjelenik az elmémben Ő, mint oly' sokszor, mint minden nap. Magam elé tudom képzelni szigorú-aggódó tekintetét, feddő szavait, amikkel kifejezné, micsoda őrültségbe fogtam, törődő, de határozott érintését, amivel megpróbálna segíteni rajtam.
Bárcsak én is képes lettem volna rá. Bárcsak másodszor is szerencsém lett volna.
Az ösztönöm ránt ki a gondolataim mélyéről, el tőle, vissza a valóságba, de nem túl élesen, csak arra figyelmeztetve, hogy nyissam ki a szemem. Az előttem kibontakozó látvány ösztönösen bírna a védekezésre, de aztán kísértetiesen ismerős pillanatok következnek, ahogy tekintetem találkozik a farkas szemeivel. Felrémlik előttem az emlék egy örökkévalósággal ezelőttről, amikor Fenrir a szemünk előtt változott át; ugyanúgy ismertem fel a valódi szemeit, amit előtte mutatott meg nekünk, mint ahogy most felismerem azt az acélszín szempárt.
Joe.
Fejemben lázasan kergetik egymást a gondolatok, kérdések tolulnak a nyelvemre, amiket nem mondok ki. Én is tudom magamról, hogy mi vagyok, Fenrir átváltozásának is szemtanúja voltam, ezért annyira nem döbbent meg, amit látok, mintha kétszer annyira tenné. Nem olyan hatalmas, mint Fenrir volt, talán feleakkora példány lehet, de még így is könnyedén átharaphatná a torkomat, ha akarná. De nem akarja. Fenrir gyermeke lehet? Félvér, mint én? Vagy valami teljesen más? Még valami, aminek a létezéséről fogalmam sem volt?
Közelebb jön hozzám, én pedig valamiért nem félek, amikor a szemeibe nézek. Jobb kezem már rég elengedte a Beretta markolatát, ő pedig nedves, hideg orrát belefúrja a tenyerembe. Lefekszik mellém a hóba, megböki a vállam, fogaival finoman, vigyázva húzza a pulóverem ujját. Nem értem meg azonnal, mit akar, de elég újra a szemeibe néznem és visszagondolnom arra a néhány nappal ezelőtti estére, hogy tudjam: segíteni. Még mindig mellettem fekszik, elég alacsonyan tartva a testét ahhoz, hogy felmászhassak rá.
Veszek egy mély levegőt, fintorogva feszítem meg a testem, de nem adok ki egyetlen hangot sem. Jobb kezem megkapaszkodik a nyakában, ujjaim finoman érnek a dús, selymes, fehér bundához, vigyázok, hogy ne húzzam meg, miközben magamat húzom fel a hátára. Őt is összekenem, de kapaszkodok, megtartom magam, ahogy újra a lábaira emelkedik és elindulunk.
Az agyam szinte meg sem próbálja felfogni, hogy mi történik.

Ez az érzés fennmarad akkor is, amikor már egy sokkal ismerősebb helyen vagyunk. Felismerem az utcát, az épületet, a garázst. A szemem látja, hogy átváltozik, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy fel is fogom; ha nem láttam volna egyszer ugyanezt, nagyobb kiadásban, talán még ennél is nehezebb lenne. De bízom benne.
Egy nappalinak kinéző helyiségbe kísér, lesegít a kanapéra, én pedig hálásan és nem túl kecsesen dőlök el, nem teljesen úgy, mint valami rohadt zsák, de majdnem. A testem kissé fejnehéznek érződik, de nehéz eldönteni, hogy a fájdalom még vagy már nem jut-e el hozzám.
– Egy kicsit... felkavartam az állóvizet – felelem nehézkesen. – Ha jól számoltam, huszonkettővel vezetek. – Nem kell megmagyaráznom neki, pontosan miről is beszélek, hiszen épp ezért jártam itt legutóbb is, és meg is osztottam vele. – Elő kell csalogatnom azt a rohadékot, aki az egész mögött áll...
A takaró melegét hálásan fogadja a testem is és én is, de ahogy megmozdulok, már tudom, hogy nincs veszve minden. Nem tudom, hogy azért, mert nőtt a biztonságérzetem, vagy azért, mert kezdek kiolvadni, de a fájdalom most már nagyon is eljut a fejembe, és félhangos héber káromkodások gyors egymásutánjában manifesztálódik, míg néhány pillanatra összeszorítom a szemem. Amikor újra képes vagyok fókuszálni, veszek egy mély levegőt, szigorúan a tüdőmbe koncentrálva azt, elkerülve a hasam mozdítását.
– Bármi megteszi, amivel lehet varrni – szűröm ki aztán a fogaim között. Csináltam már ilyet, meg rosszabbat is, nem a szépségre szoktam menni, hanem a túlélésre.
– Lehet, hogy még a nyomomban vannak – nézek aztán a szemeibe komolyan. Eszembe jut a farkas pillantása, de egyelőre visszanyelem a kérdéseimet. – Gyorsan el kell tűnnöm innen.
Menekülés, menekülés, menekülés. Mindig, mindenhonnan, mindenki életéből.

⇜ rise up ⇝

Joe & Aviva

Nehéz eldönteni, hogy elkeseredett, bátor, ostoba, vagy vakmerő vagyok-e. Talán minden egyszerre. Talán egyik sem. Valahogy ki kell csalogatnom Uzit a saját, kényelmes kis fészkéből, el kell érnem, hogy ne nekem kelljen oda elmennem ahhoz, hogy pontot tehessünk kettőnk ügyének végére, hanem neki kelljen eljönnie hozzám. Tárt karokkal fogom várni, a szívemben minden ürességgel és fájdalommal, amit ő okozott nekem akkor, amikor elvette tőlem azt, aki a legfontosabb.
A motort biztonságos távolságban parkolom le, hogy senkinek ne tűnjön fel. Ugyanígy nem tűnik fel senkinek a gitártok a hátamon, vagy épp a sötét elszántság a tekintetemben. A kapucni mélyen az arcomba van húzva, a fekete pulóver legfeljebb azért kelt feltűnést, mert hideg van, de én most nem fázom. Sokáig követtem őket, én voltam a nyomukban, ahelyett, hogy fordítva lett volna, ezért pontosan tudom, hogy most is itt vannak. Nem tudom, miért vegyültek el ezekkel az alakokkal, talán az álcájukhoz kellett, talán csak szeretnék kiereszteni a gőzt, de legalább ez utóbbiban osztozunk.
A forgalmas utcán elhagyva sétálok a sikátorhoz, ami a hátsó bejáratot is rejti. Lépteim hangtalanná válnak, ahogy elcsendesedik a környezetem és elfogynak az emberek; nem munkálkodik bennem más, csak az ösztönöm, a reflexeim, az érzékeim. Mindennél jobban megélem mindezt, jobban, mint amikor ez volt a munkám, mert most már tudom, mi vagyok. Tudom, mire vagyok képes. Szemeim kiszúrják az őrt a hátsó ajtónál, de nem kap esélyt arra, hogy észrevegyen. A bakancsomból előhúzott tőröm átszeli a levegőt, és mire ő meghallja annak fémes hangját a hideg éjszakában, már késő. A penge a homlokába fúródik, ő pedig összeesik.
Behúzom magam mögött a hátsó ajtót. Jártam már itt egyik éjszaka, ismerem az útvonalat, ezért gond nélkül jutok fel az öltözőket és a fürdőt is magába rejtő szintre; itt van időm és lehetőségem elzárkózni. Leveszem a pulóvert, aztán felnyitom a gitártokot és elkezdem módszeresen felszerelni magam a tartalmával. Ezúttal nem elég a nadrágom derekára hagyatkoznom, beszereztem egy övet, amibe sokkal pontosabban el tudom helyezni a tárakat, a Berettát és a Glockot is. Az M4-est végül otthon hagytam, mert túl nagy feltűnést keltett volna, de a pólóm alatt így is rejtőzik valami, ami biztonságot ígér. Nem kételkedem a láncing hatékonyságában, mert az apámtól kaptam.
Felegyenesedem és lehunyom a szemem. Mély levegőt veszek, csak néhány pillanatra adom át az elmém Neki. A szívem elvéti a ritmust, a fájdalom beletép a mellkasomba, de felruház azzal az erővel, amire most szükségem van. Szinte érzem magamon kék szemeinek pillantását, tudom, hogy ha most itt lenne, nem hagyná, hogy ezt csináljam, főleg nem miatta, de nincs itt, és nekem nincs választásom.
Bűnhődni fognak, amiért elvettek tőlem.
Kinyitom a szemem. Még egyszer ellenőrzöm a fegyvereket és a tárakat, aztán a kezembe veszem a tőrömet. Csak a civileket kell kímélnem.
Eleinte könnyű dolgom van. Amíg nem érek be a dolgok sűrűjébe, csak a biztonságiakat kell kiiktatnom, de ez egyelőre gyerekjáték. A Glock végére szerelt hangtompító nekem dolgozik, ahogy az is, amikor közvetlen közelről tudom elkapni őket. A tőröm először a gyomrukba ékelődik, akkor fogom be a szájukat és az orrukat a másik kezemmel, amikor elakad a levegőjük, és miközben tenyerem elzárja a levegő és a hang útját, a penge alulról fúródik bele az állukba a nyakuk vonalánál, áthatolva a lágy szöveteken. Mindezt azután, hogy jelentést tettek a rádiójukon. Türelmesen, csendben várom meg, míg kihuny a szemükben a fény.
Az elsőt akkor pillantom meg, amikor leérek a második szintre. A hely olyan, mint egy zsúfolt étterem, asztalokkal és boxokkal egyaránt, de olyanok is bőven akadnak, akik csak a folyosón, a fal mellett, vagy az oszlopoknál álldogálnak. Csinos, miniruhába vagy kisestélyibe bújtatott nők, öltönyös férfiak - de abból, hogy én is itt vagyok, sejtem, mindez mennyi mocskot takarhat. Az árnyékban állok, a szemem viszont így is összeakad az övével, és amikor felismerem benne Ront, megrándul egy ideg az arcomon. Nem tudtam, hogy ő is a városban lesz, de talán így a legjobb. Ő viheti el az üzenetemet Uzinak. Ő, aki azon az estén is ott volt, amikor Axel végérvényesen megváltoztatta az életemet.
Látom, hogyan kerekednek el a szemei egy pillanatra. Látom, hogyan nyúl a zakója alá, de tudom, hogy nem a fegyveréért. Felemelem a Berettát, és amikor a füléhez emelné a telefont, egyszerűen átlövöm a készüléket.
A káosz egy pillanat alatt tör ki, de nem számít. Kizárom a fejemből a sikolyokat, a menekülő embereket, most csak az elmém és a testem dolgozik, a mozdulataimat az ösztönöm irányítja és a gyorsaságom táplálja. Egészen különleges élmény ilyen tudatosan használni mindazt, ami megadatott. A szemem sarkából követem Ron mozgását, utána indulok, út közben hajolva el az értem nyúló kezek vagy az engem célzó fegyverek elől. Nem gondolkozom, gépiesen cselekszem, csuklókat kapok el és ütöm ki belőlük a fegyvert, kezeket csavarok ki olyan erővel, hogy reccsenjen a váll- vagy a könyékízület, két lövés a mellkasba, egy lövés a fejbe. Az elmém kiválogatja helyettem, hogy ki az, aki nem jelent veszélyt, és őket nem méltatom egyetlen pillantásra sem.
Követem Ront, a fejem és a testem mellett golyók csapódnak a falba, néhányak szerencsésebbek és a közelembe tudnak férkőzni, de szívesen megküzdök velük és nem érdekel, hány ütést tudnak bevinni, mielőtt én kerülnék ki győztesen a közelharcból. Lejutok Ron után a következő szintre, a zene mély basszusa a fülemben dübörög, de nem tudja elnyomni bennem a koncentrációt. A tömeg egy emberként vonaglik a tánctéren, észre sem veszik, mi történik körülöttük, csak méltatlankodva merednek Ronra, amikor beléjük ütközik. Az ösztönöm előre jelzi a támadást, ezért felkészültem fogadom az oldalról érkező alakot, kettőnk közül én húzom meg hamarabb az elsütőbillentyűt. A lövés hangja megtöri a zenét, a tánctéren is kitör a káosz, de legalább maguktól rohannak el az utamból. Hárman jönnek felém, az egyikükre nekifutásból ugrom rá, lendületemet kihasználva rántva le magammal a földre, fejét beleverve a padlóba, és még fölötte térdelve lövöm agyon a másik kettőt, mielőtt ő is kapna egy golyót a tarkójába.
Követem Ront a galériára, az emberek már menekülnek, és egy pillanatra kizökkent, amikor egyikük bátran megpróbál elgáncsolni. Meglepve tekintek rá, a következő pillanatban viszont megszólal a vészcsengő a fejemben, de már késő. A golyók a mellkasomnál csapódnak be, de nem érnek el engem, felfogja őket az ing a felsőm alatt, a lövések ereje viszont kibillent az egyensúlyomból és a hátamra küld, a tüdőmből pedig egy pillanatra kiszakad a levegő. Sziszegve, káromkodva húzom be magam az egyik oszlop mögé, kizárom a fejemből a fájdalmat, a tiszta légzésre koncentrálok, és kihasználom az időt, hogy tárat cseréljek. Nem lesek ki az oszlop mögül, az ösztönömre hagyatkozom, azért pontosan tudom, mikor kell ellöknöm magam onnan, megfordulnom és tüzelnem. Elégedettség tölt el, amikor benne is felismerem egyiküket. Ront szem elől tévesztettem, de továbbmegyek, egészen addig, míg oldalról meg nem próbál elkapni valaki. Vasmarokkal szorítja meg és tolja el a Berettát tartó csuklómat, másik kezem az arcába küldöm és eltöröm az orrát, de nem szűnik a szorítás. Meglepő erő van benne, dulakodni kezdünk, mindkettőnket sikerül ütéseket bevinnie, de egyikünk sem tud győztesen kikerülni, ami egyszerre frusztráló és érdekes. Ha lenne időm, biztosan eltűnődnék rajta, mi lehet, de nem igazán van alkalmam tűnődni.
Az ösztönöm ugyan folyamatos készenlétben van, a dulakodás közben nehéz megkülönböztetni, mi és honnan érkezik pontosan, ezért sem veszem észre a hátam mögül érkező veszélyt, amikor sikerül a fickó fölé kerekednem. Az üvegfal tetejére szorítom a nyakát és erőteljesen a fejére ütök, a teste rögtön elernyed, a következő pillanatban azonban nem az üvegfal törik darabokra, hanem valami az én vállamon; kis híján a fejemen, de az ösztönöm még tud ezen javítani egy kicsit. Nem az ütés ereje az, ami kizökkent, hanem a rám zárporozó üvegszilánkok, az elmém lázasan dolgozik azon, hogy kizárja a sok helyen egyszerre jelentkező éles fájdalmat, de ahogy egy hirtelen mozdulattal megfordulok, az üveg maradéka mélyen belefúródik a húsomba, megtalálva azt a mélységet és szöget az ing aljánál, ahol hozzám tud férni. Nem adom meg neki a fájdalmam örömét, hátralököm, hasbarúgom, bár már ettől a mozdulattól is érzem, hogy sikerült súlyos helyre céloznia. Az előzőleg elejtett Berettáért nyúlok, meg is kaparintom, de ő már felém lendül, mindketten a földre kerülünk. Úja felém lendíti az üveget, de az alkarommal hárítok, a vérem az arcomba csöpög, de másik kezem gond nélkül tudja elsütni a Berettát, a gyomrába lőve, majd lelökve magamról a homlokába és eresztve egy golyót.
Az agyam figyelmeztet, hogy ne menjek tovább. Tenyerem a hasfalamra szorul, ujjaim elcsúsznak a saját véremen, összepréselt fogaim közt káromkodás szűrődik. Kibaszottul nagy szerencséje volt. Ron eltűnt a szemem elől, de józanul kell gondolkoznom: ha most tovább megyek, ez az egész nem lesz több egy öngyilkos küldetésnél. A tehetetlen düh szinte elvakít, de nem hozok ennél is ostobább döntést.

Kifelé menet elvegyülök az embertömegben. Mindenki pánikba esve botladozik odakint, szirénák vijjognak a háttérben, a piros-kék villogók megtörik az éjszaka sötétjét, de én az emberek közé olvadva hagyom, hogy magukkal sodorjanak a motorig. Csak ott veszem el a kezem a hasamról, megtörlöm a ruhámban, hogy ne vérezzek össze semmit a kelleténél jobban, aztán már ott sem vagyok.
Tudom, hogy követnek, de nem mernek nyíltan rám támadni a forgalomban, a motorral pedig könnyedén lerázom őket, mert sokkal fürgébb és mozgékonyabb vagyok. Miután megbizonyosodom róla, hogy megszabadultam tőlük, leteszem a motort abban a garázsban, amit egy idős úriembertől béreltem ki. Papírok nélkül, miután megesküdtem neki, hogy egy hónap múlva ismét az övé a garázs, de félévnyi bérleti díjat fizettem ki azonnal, készpénzben. Magamra veszek egy kabátot, ami takarja a fegyvereimet, aztán továbbállok.
Nem akarok kockáztatni.
Gyalog megyek tovább, még akkor is, ha minden porcikám tiltakozik ez ellen. Tudom, hogy súlyosan vérzek, de pont ezért kell időt nyernem. Az előbb még a nyomomban voltak, nem vezethetem el őket sehová, semmilyen olyan helyre, ahol megtalálhatnak vagy összeköthetnek valakivel. Időt kell nyernem, míg feladják a keresést, legalább erre az estére, aztán valahogy... el kell látnom magam.
De előbb ki kell bírnom addig.

Az utam végül a városszéli erdőbe visz; a fák árnyéka biztonágot ígér, akárcsak az erdő csendje. A vér lassan áztatja át a ruhámat, egy darabig figyelek arra, hogy eltüntessem magam után a nyomokat, hiszen sűrű vörös pettyekben mutatja a hórétegben, hogy merre megyek, de aztán muszáj megállnom egy kicsit, hogy erőt gyűjtsek. Összeszorítom a szemem, próbálok erősebb nyomást kifejteni a szúrásra, de ahogy ujjaim között átfolyik a vér, veszek egy mély levegőt. Hátammal nekidőlök az egyik fának és egy pillanatra lehunyom a szemem.
Ne most add fel, baszd meg.
Nem tudnám megnevezni az érzést, ami kiragad ebből a furcsa állapotból. Az ösztönöm valamit jelez, de semmi különösebb figyelmeztetés nincs ebben, inkább csak... mintha fel akarná hívni a figyelmem valamire. Összeszorítom a fogaimat, kinyitom a szemem és körülnézek. Nem látok semmit, de hallom a neszezést, puha lépteket a hóban, túl puhát ahhoz, hogy emberé legyen. A szívverésem felgyorsul, tekintetem élesen figyeli a környezetemet és nem mozdulok. Bal kezem a szúrást szorítja, jobbom viszont az oldalamhoz nyúl a Berettáért...
Aztán megdermedek.
Megfeszül a testem, amikor meglátom kibontakozni előttem körülbelül másfél méterrel a farkast. Az adrenalinszintem hirtelen szökik fel, bár nagyon furcsa, hogy az ösztönöm nem akar figyelmeztetni semmire. Ujjaim a Beretta markolata köré fonódnak, és már éppen előhúznám a fegyvert, amikor tekintetem találkozik a farkaséval.
A hold fák között áttörő fényében meglátom a szemeit, és egy pillanatra bennem reked a levegő.
Ugyanis pontosan tudom, hol láttam ugyanezt az acélszín szempárt.

⇜ survivor ⇝