“lost in my ways, I'm lost and afraid and angry, nobody help me, I'm not cold, I'm empty
 

Malthe && Aviva

Lassan tényleg úgy festett a dolog, hogy ide-oda fogok csapongani aközött, hogy higgyek a sorsban és aközött, hogy ne. Régen eszemben sem volt ilyen esztelenségeknek két gondolatnál többet szentelni, de azóta nagyon sok minden megváltozott. Azóta már biztosan kiderült, hogy az én létezésem is esztelenség, ha úgy nézzük. Átértékeltem a kapcsolataimat is; a történéseket. Gyanús volt, hogy minden olyan... igen, sorsszerűen történik. Emberek - vagy inkább egyáltalán nem emberek - léptek be épp jókor az életembe, és ha el is veszítettem valamit vagy valakit, az egyensúly elkezdett visszaállni. Az apám. Joe. Módi. Esküszöm, még Malthe felbukkanását is úgy éltem meg, mint egy valami furcsa emlékeztetőt arra, hogy nem vagyok legyőzhetetlen, a második megjelenése pedig mintha elsimította volna a mi kis... ügyünket. Valamennyire, mert ugye azóta sem mondtuk ki, hogy letesszük a fegyvert, de azóta sem láttam, ami akár jelenthetett is valamit.
Mindez viszont megdőlni látszott a bárban - mint kiderült, duplán. Először csúfos pofonként éltem meg, amikor megpillantottam az új barátaim mellett, mert az egész olyan volt, mintha hirtelen megint csőstül akarna a nyakamba szakadni a szar. Még akkor is, ha egy részem talán örült volna a felszabadításnak. Hamar kiderült azonban, hogy az én oldalamat szándékozott fogni, még ha nem is szó szerint, mert - egyelőre legalábbis - elég támasztékot biztosított a bárszék.
Lehettek volna ellenvetéseim. Lettek volna ellenvetéseim. Rám fért volna egy figyelemelterelő verekedés, mégis hálásnak kellett lennem azért, hogy közbelépett, ezt még a ködös, nehezen forgó agyammal is felfogtam. Egyrészt, jelen állapotomban én is megszenvedtem volna egy verekedést, másrészt számolnom kellett volna a következményekkel is - ő viszont ezt a részét is elsimította, mert olyan módszerrel bírta rá a kéretlen társaságot a távozásra, ami nem vont maga után nagyobb jelenetet.
Ezután pedig még maradt is, ami felvetett bizonyos kérdéseket, de nem vágtam őket mindjárt a fejéhez, főleg, hogy a déja vúval hozakodott elő. A mosolyom talán nem a legderültebb volt, amit valaha látott, de természetesen értette a célzásomat; szokásomtól eltérően én mégis csak egy elgondolkodó hümmögéssel feleltem a szavaira. A mosoly még ott ült a szám sarkában, továbbra is kellemes emlékeket őriztem kettőnkről, de talán sosem tűnt még kevésbé helyénvalónak a nosztalgiázás, mint most. És azt hiszem, ezzel ő is így volt.
– Gondolod? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, amikor arra célzott, hogy hazafelé talán még bizonyíthatom, mennyire is tudok vigyázni magamra. – Az valószínűleg nem lenne túl kellemes – vontam meg én is a vállamat, de arra nem tértem ki, hogy pontosan kinek. Nekem sem lett volna az, az állapotomat tekintve, de ha egy sötét sikátorban jöttek volna újra nekem, én sem mérlegeltem vagy finomkodtam volna. Megkaphatták Avivát, ha már annyira akarták. A most történtek miatt viszont hálával tartoztam valakinek, és ezt nem is voltam rest Malthe szemeibe mondani, amivel elértem, hogy az ő vonásain is enyhüljön egy kicsit a feszültség. Nem gyakran szorultam segítségre, de amikor így történt, nem okozott problémát ezt be is vallanom. Még részegen sem.
Akkor mondjuk a legkevésbé sem hálát éreztem, amikor a saját poharát - oké, kis túlzással, mert az egyik tagét kiáltotta ki a sajátjává de akkor is - újratöltette, nekem meg vizet kért. Felmordultam, először ő kapott egy megsemmisítő pillantást, aztán a pultos, amiért ezt bezzeg hajlandó volt megtenni, de úgy tűnt, csak utóbbit tudtam ezzel legalább egy kicsit elrettenteni. Egy kicsit még fixíroztam a poharamat, azon gondolkozva, hogy vajon elhitethetem-e az agyammal, hogy az valójában vodka, de nem adtam neki sok sanszot.
– Hát, egészségedre – morogtam szarkasztikusan, meghúzva a vizet a pohárban, de nem, nem jött be a trükk. A víz hatástalan volt, legalábbis olyan szempontból, ahogy én szerettem volna, hogy hasson. Pech. Inkább le is tettem az ilyen irányú próbálkozásaimról, helyette Malthe vonásait kezdtem figyelni, de miután nem sikerült belőle kiolvasnom a válaszokat, hát feltettem a kérdést hangosan is. A mosolyom bár továbbra is halványabb volt a megszokottnál, fennmaradt a válaszát hallva.
– A világért sem szeretnék csalódást okozni – kontráztam rá egy kicsit. Már azt is elértem, hogy ő is mosolyogjon, még ha az övé sem volt a leginkább élettel teli; haladásnak mindenképp jó volt, és úgy voltam vele, hogy ha már ő lett a társaságom és vizet kényszerülök inni, jobb is, ha nem búval baszottan ücsörgünk itt. Ezt aztán azon nyomban el is csesztem azzal, hogy eltűrtem az arcomba lógó tincseimet a fülem mögé, bár ez nekem csak akkor esett le, amikor megjelent a perifériás látásomban az ő keze is. Reflexből kaptam el a kézfejét, nem durván, és igazából a pia miatt elég koordinálatlan mozgással is, de aztán rájöttem, hogy mit akar csinálni, és valamiért mégis inkább engedtem neki. Talán azért, mert az arckifejezéséből ítélve már egyébként is mindegy volt, hogy lát-e még többet is. Feszülten fordítottam előre a tekintetem, nyeltem egy nagyot, a poharamat pedig inkább elengedtem, mert az ujjaim reflexszerűen feszültek meg körülötte, és tudtam, hogy képes lennék elroppantani az üveget. Amikor halkan, némi szarkazmussal ismételte meg az előző szavaimat, a szemem sarkából pillantottam oldalra rá, de úgy tűnt, sikerült alaposan meglepnem ezzel a jól látható kis fordulattal.
A kérdés persze nem maradt el, mire reflexszerűen szívtam volna be élesen a levegőt, de a mozdulat félúton megakadt, mert a bordáim úgy kezdtek tiltakozni a mély levegő intézménye ellen, amihez még az alkohol tompítása sem volt elég. Összeszorítottam a fogaimat és vártam egy kicsit, hogy elüljön a fájdalom, közben legalább kitalálhattam, mit mondjak neki. A semmi érdekes nyilvánvalóan hülyén hangzott volna, a semmi közöd hozzá pedig bunkón, még ha valószínűleg el is fogadta volna. Újra nyeltem egyet, a kezeimet összekulcsolva magam előtt, olyan erősen szorítva össze az ujjaimat, hogy az ízületeim majdnem elfehéredtek.
– Hoztam egy ostoba döntést, ami majdnem az életembe került – feleltem végül halkan, tömören, de a lényeget igazából összefoglalva. Viszketni kezdett a tenyerem az ő pohara tartalma iránt, de visszafogtam magam. – Emlékszel, amikor elmondtam, hogy engedély nélküli eltávon vagyok? – néztem rá először igazán, és ha jelét adta, hogy igen, akkor folytattam. – Feladtam magam. – Visszafordultam a poharam felé, és ezredjére is azt kívántam, bárcsak vodka lenne benne. – Azt hittem, így pontot tehetek majd a végére, de... nem egészen a terveim szerint alakultak a dolgok. Mint láthatod. – Pedig a bordáimat és a testemen fellelhető többi nyomot még csak nem is láthatta, bár nem gondolnám, hogy több bizonyítékra lett volna szüksége ennél.

empty || coded by eirik