Nem mondom, hogy soha nem öltünk meg egyetlen, Uzihoz hasonló faszkallantyút sem, mert az ordas nagy hazugság volna. A világ így működik: a nagy elpusztítja a kicsit, a nagyobb kutya baszik. Uzi is valakinek csak a csicskája. Ha egy nap túl messzire megy, kiiktatják. Ha nem épp itt és most, így történnek a dolgok, akkor lehet, hogy éppen Avivát küldték volna rá, hogy kísérje szépen át a túlvilágra, így, vagy úgy. A mellettem ülő nő valószínűleg profi abban, amit csinál, ahogy mi is azok vagyunk. Volt már rá precedens, hogy nekünk-, ugyan csak a magunk, egyszerű, de nem kevésbé halálos módszereivel kellett kiiktatnunk valakit, aki szúrta az állam szemét. Mi megkaptuk érte a gázsit, és a biztonságot: másra kenték. Valakire, vagy valakikre, egy olyan csoportosulásra, akiket eleve ismer a köznép, az egyszerű ember. Egy volt a lényeg: szabaduljunk meg valakitől végérvényesen és visszafordíthatatlanul, a többit majd ők intézik. Megvan – és mindig is megvolt - hozzá minden eszközünk; a számítógép, a mögötte ülő hacker, a fazon, akinek az agya, az elméje és a kisugárzása legyőzhetetlen, és az american muscle, az autók, a fegyverek. Minden. És megtettük. Puszta szívjóságból. Pénzért.
Adott válaszára, és a további gondolatmenetre csak felvonom egyik szemöldökömet, és lemondóan megingatom a fejemet, magamban pedig megállapítom, hogy ez az Uzi tényleg, komolyan egy utolsó, rohadt féreg.
- Remélem, nem tévedek – teszem hozzá, halovány mosolyra görbítve ajkamat. Hiszem, hogy jó emberismerő vagyok, és amennyivel összesodort az élet a munkám révén, a legtöbb egyetlen séma szerint működik. Egy olyan, magát predátornak csúfoló alakkal sem találkoztam, aki nem hibázott, ha az érzelmei túlcsordultak, és felülkerekedtek a hideg logikán. Amikor belekeveredtem ebbe az egészbe, és Dario tanítani kezdett, majd magával vitt ilyen-olyan eseményekre, és találkozókra, rám nem jellemző módon kussoltam és figyeltem, megfigyeltem. Minden mimikájukat, gesztusukat, rezdülésüket, a hazug, édes szavak mögött megbúvó igazságot kerestem, és a levegőbe szagolva próbáltam megfejteni, hogy mi játszódik le bennük: düh? Félelem? Megvetés? Egy idő után ráállt a szemem-, és az orrom az ilyen jellegű, túlságosan emberi mozzanatok és (önkéntelen) reakciók elcsípésére, és gyors vizsgálatára, és onnantól kezdve nem féltem senkitől sem, mert szinte hajszálpontosan tudtam, hogy mi fog történni. Ha nem is a következő pillanatban, akkor pár nap-, vagy hét múlva.
Egy magamfajta bestia ösztöneit, és megérzéseit nem lehet átbaszni, mindenki legnagyobb bánatára.
Aztán, mivel mindketten jobbnak látjuk dobni a témát (legalábbis egyelőre), sokkal kellemesebb tevékenységet választunk: az evést. Mivel igen ritka alkalmakkor vagyok hajlandó serpenyőt-, és fakanalat ragadni, ezért, értelemszerűen, most sem kezdek vad, fokhagyma szeletelésbe, meg húsdarálásba, és tésztafőzésbe; ennél egy valamivel egyszerűbb megoldást javasolok, a dohányzóasztalra fektetett szóró-, és étlapok formájában.
- Amit már egy ragadozó gyomra sem tud megemészteni, az certo nem embernek való – bár, arról nincs konkrét infóm-, így csak gyanítani tudom, hogy emberként is egy egészen kicsit másképpen működnek a belső szerveink is, ahogyan egyéb, más szervünk is, mint, például, a szemünk, vagy a fülünk, mint egy átlagemberé. De, köszönöm szépen, én kimaradnék ebből a kísérleti feltárásból, és az azt követő vizsgálatból; ez pont azt a nagyon-nagyon aprócska részét képzi az életnek, és a világnak, amire még én is, aki mindenre kíváncsi, aki issza magába a tudást, azt mondja, hogy ebben az esetben jobb a boldog tudatlanság.
Aztán a rendelés után egy újabb, nem kevésbé kényes, szomorú, de annál inkább dühítő témába sikerült beletenyerelnem. Én, meg a kíváncsiságom, ugyebár... nem vagyok álszent, hiszen én is pontosan ugyanezt tettem volna, és, végtére is meg is tettem később, amikor Dario gyilkosait vadásztam le, tutti quanti. És pontosan ugyanezt tettem mindazokkal, akik a családom ellenségei voltak. Azokkal, akiknek a meggyilkolására felbéreltek minket. Azokkal, akik az utunkba kerültek, és nem tágítottak a szép szóra. Azokkal, akik elárultak minket. Nem meglepő, eleve sem volna idegen a maffia számára mindez, de mi grátiszba farkasok is vagyunk, és, mint tudjuk, a farkas territoriális lény. Ami a miénk, az a miénk. End. Of. Story.
Egyáltalán nem meglepő az, hogy így ragaszkodott Axelhez, aki mindennek dacára szerette őt, és végig kitartott mellette, jóban-rosszban, és az sem, hogy ilyen hatással van rá a halála – hogy elvették tőle -, hogy így reagál rá, hogy nem fülét-farkát behúzva menekül, hogy a helyett, hogy megrogyna, vagy összetörne, vagy bujkálna, inkább a baszád nyomába ered. Az sokkal jobban meglepne, ha nem így tenne, pedig nem ismerem olyan régről Avivát.
- Ebben nem tudok neked tanácsot adni, vagy segíteni – veszem el a felém nyújtott üveget, hogy belekortyoljak, mielőtt folytatom: - Sosem voltam túl jó benne – nem részletezem, de emlékszem még, amikor minden kezdődött: jogsi nélkül vezetés, egy kis eki, az egyik egyetemi buliban, egy csík hó, az apám leányvállalatának – aminek elvileg a feje lettem volna záros határidőn belül! – a női mosdójában. Aztán az autóverseny, és Dario, és minden szar, amibe önként és dalolva meneteltem, és mennyire kibaszottul élveztem. Mennyire imádtam. Mennyire kurvára imádom ezt az életet, a szabályok béklyóitól mentesen, önfeledten, a magam uraként, ahol bíró vagyok, esküdtszék, és hóhér egyaránt. Minden vagyok, csak nem normális.
Csak most fordítom felé újra az arcomat, amikor a többiek kerülnek szóba.
- Főleg Dario választotta ki őket. Konkrétan sem ők-, sem mi nem kerestük kifejezetten egymást, a sors közbenjárása nélkül, valószínűleg, sosem válunk egy hordává – felelem a kérdésére. – Innen-onnan csatlakoztak hozzánk, ők még csak a Barbaro családhoz sem tartoznak, legalábbis – itt sokat mondóan felvonom egyik szemöldökömet, kétes mosolyra rántva ajkaimat -, nem vér szerint – nem tudom, mennyit tud a maffiáról, különösen a szicíliairól, kiváltképp a Barbarókról, de szerintem érteni fogja, hogy azok az emberek ott, délen, zárnak. Solo la famiglia; senki másnak, semmi keresnivalója a köreikben. Nos... Dario Barbaro ezt a hagyományt is szépen felrúgta, és úri kénye-kedve szerint átlépett fölötte. – Igen – bólintok újfent, halk, rövid és karcos nevetés kíséretében. – Dario utódja eléggé csapnivaló, ami azt illeti, de remélem, hogy egy nap felnő a feladathoz – összepréselt ajkakkal, sokat sejtetően, a szemem sarkából pillantok a nőre.

Nekem már csak Dario emléke maradt, se több, se kevesebb – no, meg a biznisz és a falkája, ami mostanra már az én dolgommá-, és az én csapatommá lett. Persze, tudom jól, hogy nélküle nem lennék most ott, ahol vagyok, és az, aki vagyok, mert ugyan Dario jobbá tett, egyben rosszabbá is. Az ő oldalán tanultam meg mindent, amit tudnom kellett erről az életről. Minden előnyét – a szabadságot, a családot, a hatalmat, a kapcsolatokat és a pénzt -, és minden hátrányát – a veszélyt, a káoszt, ami időnként körbe leng, a menekülést, ha úgy esik, a patkányok módjára bujkálást, ha a dolgok elbaszódnak – én viszem tovább. A családja nem tagadott ki, nem küldött el, egyként gyászoltunk. Kristálytisztán fel tudom idézni az édesanyja, Lucrezia, csokoládészín íriszeit, ahogy aggódva-, ugyanakkor dühödt anyatigris módjára villannak, amikor elbúcsúztam tőle. Elvégre nem tudhattam biztosan, hogy egyáltalán túlélem-e a vendettát. Aztán újra el kellett búcsúznom, amikor előbb Angliába, aztán Oslóba jöttem. Ugyan nekem is van családom, volt anyám, és van egy apám is, aki annak ellenére, hogy nem a vér köt minket össze, teljes szívéből szeret – és szerintem ezen az sem változtatna, ha kiderülne a turpisság, az anyám ostoba hazugsága a származásomról, a jöttömről. De az igazi családom nem Angliában él, és nem is Oslóban, ők Olaszországban maradtak, a napfényes Calabirában. Ott, ahová tartoznak, ahol nekem is helyem lenne, ahová mindig tárt karokkal várnak vissza, ahova bármikor hazamehetek.
De egyelőre nem mehetek vissza. Az, minden bizonnyal, végzetes lenne. Arról persze tettem, hogy a Barbaro családnak semmi hátránya-, baja-, vagy bántódása se essék az után, hogy én eljöttem onnan. Gyorsan csaptam le, kíméletlenül, nyom nélkül. Biztosan maguktól is rájöttek, hogy a Barbarók állnak a háttérben, még, ha engem halottnak is hisznek, de nem gondolom, hogy baszakodni támadna kedvük a családommal. Arról tudnék, mert annyira mégsem határolódtam el tőlük, hogy ne tartanám a kapcsolatot Dario szüleivel, testvéreivel, vagy unokatestvéreivel. Ennyire önző-, vagy nemtörődöm még én sem vagyok.
Aztán a baszádra, és a nagyvezírre terelődik a szó, és, amikor Aviva beszélni kezd, bólogatok. Elvégre egyértelmű, és úgy tűnik, nem csak maffia körökben szokás kiiktatni azokat, akik kilépnek és veszélyt is jelentenek a szervezetre. El tudom képzelni, hogy nem csak a baszád-, de más országok, hasonló szervezeteinek tagjai is, hasonló esetben, hasonlóan csúfos véget érnek. Túladagolások, partra sodródó, felpüffedt, bűzlő, hónapos tetemek, öngyilkosság, egy szerencsétlen, felbérelt zsoldos fejbe lövi őket, valamiért – és, nyilvánvalóan ott vannak azok is, akiket örökre elnyel a tenger, vagy az óceán, akik soha nem kerülnek elő, akik egy nap, előbb, vagy utóbb, döglött aktákká minősülnek. Megesik – mondják ők, fanyarú képet vágva, mégis hanyag vállvonogatás mellett. De, mint mondtam: nincsenek véletlenek.
- Szóval, azt gondolod, hogy, amikor rád mászott, akkor tulajdonképpen nem csak a farka mutatott az irányodba? – kérdezem, a rejtélyes basszájba szívügyeire utalva ezzel. – Hát, eléggé beteg fasz lehet, ami azt illeti – bököm ki az egyetlen dolgot, ami eszembe jut a férfivel kapcsolatban. Így az is értelmet nyer, hogy miért nem volt neki az, hogy megszerezheti Avivát, amikor alkalma lett volna, és miért adta parancsba, esetleg, hogy végezzenek Axellel, és mindenki mással is, aki a férfi és a nő közé áll. – Egyszer hibázni fog – tűnődök el hangosan. – Szerintem mostanra elég dühös, eléggé elborult az agya, és, ha valóban érzelmeket táplál irányodba, akkor az is elvakítja. Nem lesz elég figyelmes, hülye lesz, és, ha hülye, hibázni fog. Én nyilvánvalóan nem ismerem a férfit, de mind emberek vagyunk, és bármennyire is tagadjuk, ha az érzelmeink egyszer átveszik az uralmat a puszta, hideg logika-, és a józanész fölött, akkor rés keletkezik a pajzson – fejtem ki a véleményemet, de nem feszegetem tovább a témát, mert látom rajta, ahogy megszorítja az üveg nyakát, mielőtt belekortyolna, hogy gondolni se bír arra a faszkallantyúra.
- Tényleg nem tudom, Aviva – ingatom meg a fejemet. – Csak azt tudom, hogy milyen érzés volt az öntudatra ébredés, amikor elég hosszú idő után emlékeztem arra, hogy ki vagyok. Hogy mit tettek, hogy nem felejthetem el sem azt, sem a férjemet, sem azt, hogy van egy tartozásuk, amit törleszteniük kell – és a fizetségük az életük volt, amit ugyan nem felajánlottak Dario halálának-, meggyilkolásának, képzeletbeli oltárán, hanem én vettem el tőlük – erővel, erőszakkal. Majd szép sorban haladunk tovább, és megválaszolok minden kérdést, amit feltesz nekem.
- Akkor vacsorázzunk, kedves hölgyem – és ezzel fel is pattanok a kanapéról, futólag elnyomva a hamvadó cigarettavéget a kristály hamutálban, hogy aztán ezzel a lendülettel és vehemenciával térjek vissza a szórólapokkal. – Ne ezt – húzom ki ujjai közül az egyik étterem étlapját, sokat sejtető mosolyra görbítve ajkam szegletét, és a hangomban is ez a mosoly bújik meg. – Még szép! Éhen veszek – nem kell sokáig böngésznem a papirost, hogy megtaláljam a fogamra valót, aztán meg is rendelem a bolognait neki, magamnak meg a carbonarát, nagy adagot mindkettőből, nem szarozunk, ha kajáról van szó.
Komolyan érdekel, hogy miért éppen ezt a területét választotta a rendfenntartásnak, vagy az államvédelemnek, nevezzük bárminek is. Nem ez tűnik az első, legkézenfekvőbb választásnak, ami azt illeti. Azt persze nem tudhattam, hogy ez sem éppen egy boldog történet. Idő közben hozzám kerül a vodka, és, amíg figyelek rá, és a történetére, néha magamhoz veszek egy-egy kortyot az erős, minőségi szeszből.
- Elengedték – szinte egyszerre mondjuk ki a szót, amitől már-már azonnal kinyílik a bicska a zsebemben. Félreértés ne essék, én senkit sem akarok meggyőzni róla, hogy a maffia milyen kibaszottul jó, hogy rendes emberek vagyunk, vagy, hogyha bárki is csatlakozik hozzánk, akkor sütivel fogjuk várni, és minden nap az égből fog hullani a cukorka, mert nem. De a maffia legalább nem köntörfalaz, a maffia nyílt és egyértelmű, a maffia valószínűleg nem fog baszakodni – a terveibe sem fog beavatni, de legalább tudatja veled, hogy, ha szar van a palacsintában, akkor te leszel az, aki megeszi azt a végén.
Amikor aztán a történet végén rám néz, rám nem jellemző szelídséggel mosolygok vissza rá.
- Neked legalább okod volt azt tenni, amit tettél. A családodért, a szüleidért – felelem. – Én magamtól választottam ezt az utat, ezt a felemelő életet, mert önző mód szabad akartam lenni, nem akartam, hogy irányítsanak, mert tudtam, abba hosszútávon beleőrülnék – a vodkába kortyolok. – A rendes, köznapi, monoton élet, a dogmatikus szabályrendszerével, nem nekem való, és ezért eldobtam mindent, ami ahhoz az élethez kötött, elvágtam minden köteléket, felégettem minden hidat. Azóta pedig olyan dolgokat teszek, amiket a társadalom nagy része, a döntő többség elítél és mélységesen megvet – mondom ezt úgy, hogy még csak a megbánás aprócska jelét sem mutatom, vagy érzem a szívemben. Én választottam ezt az életet, én akartam ezt az életet élni, és minden egyes kibaszott másodpercét élvezem. Egyet kivéve. – Különben sem ért véget a teljes sztorid – finoman, ökölbe szorított kezemet a vállának nyomom. – Én lennék az utolsó, aki ítélkezik – teszem még hozzá, majd meghúzom az üveg tartalmát, aztán felé nyújtom. Azt hiszem, arra egyikünk sem volt felkészülve, vagy nem számítottunk rá, hogy egy egyszerű üzlet így folytatódhat. Ennek ellenére, mivel megint sikerült valamibe beletenyerelnem, nem kérdezek újat. Ez különben sem az én köröm.

Szavait hallva csak szélesedik a mosolyom. Én már rég nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy véletlen volt, hogy az anyám ide jött, nem volt véletlen a halála, nem volt véletlen az sem, hogy Milánóba kerültem, éppen akkor és oda, amikor és ahol Dario is volt éppen. A mi találkozásunk is sorsszerű volt. Ha nem történik meg, ha nem vagyunk éppen jókor, jó helyen, egy időben, akkor soha az életben nem tudom meg, hogy tulajdonképpen honnan-, és kitől származom. És, ahogy minderre visszatekintek, és hozzáadom azt is, hogy Aviva is éppen ebben az időszakban volt Oslóban, és éppen hozzám jött-, vagy irányították, és így alakultak a dolgaink, tartom magam ahhoz, amiben egész életemben hittem: az életben a véletlen is törvényszerű, ahogy összehoz embereket itt, meg amott, és az ilyen találkozásoknak mindig, mindig oka van.
Amikor azonban befejezem az összefércelését, én is megmosom a kezemet a garázsban lévő csapnál, és ő is visszatért a frissítő, lélekmelengető fürdőből, egészen más vizekre evezünk. Az emlékek, a gondolatok, az érzelmek egy olyan mezsgyéjére, amiről én nem szívesen beszélek csak úgy bárkinek – senkinek, ami azt illeti. Ha szóba kerül, egyedülálló vagyok, nem özvegy, mert, ha azt mondanám, akkor az kérdéseket vetne fel, és én még csak a kérdéseket sem szeretem hallgatni, mert minden egyes miért, minden egyes hogyan, minden egyes mikor újra felszakítja a régi sebeket, ahogy felidézem a pillanatokat. Igyekszem a jókra emlékezni, a boldog pillanatokra, de ezeknek az emlékeknek a hozadéka az, hogy már nem lesz több jó emlékünk, mert már nincs többé, eszembe juttatja a halálának a napját, eszembe juttatja a hiánya fájdalmát még most is, két év elteltével. Nem vetem meg Avivát, ezt az erős nőt, aki épp most mondta, hogy egészen idáig nem gondolta magát egyébnek, csak egy robotnak, amit ölésre, gyilkolásra programoztak be, azért, mert most elgyengült. Mindenki elgyengülne, én is elgyengültem, megtörtem, szilánkosra tört a szívem, mozdulni is alig bírtam, és a gondolataim újra, és újra, és újra lejátszották az eseményeket: mit tehettem volna én, hogy megvédjem, hogy megmentsem, hogy egyáltalán meg se történhessen ez az egész. Érthető, és én átérzem a fájdalmát, a vesztesége fájdalmát.
Másfelé vezetem tehát a beszélgetés fonalát, mert nem akarok neki még több fájdalmat okozni; az is kész csoda, hogy képes-, és hajlandó volt beszélni mindarról, ami történt, annak dacára is, hogy milyen friss az élmény.
- Az, hogy jobb voltál, mint a többiek, egy újabb indok arra, hogy miért akarjon téged annyira nagyon maga mellett tudni, vagy kinyírni – nyilván már az is éppen elég ok lenne a nagyvezírnek, hogy a nő hátat fordított neki, és elhagyta a szervezetet, de azért annyira hülyének nem tűnik az ipse, hogy ne tudná, Aviva volt a legjobb – és ez által egyben a legrosszabb is – mindközül. Bízom benne, hogy sikerül meglépnie.
Aztán én is elmesélem, hogy mire vagyunk még képesek, és, azt hiszem, nem hagytam ki semmi olyat, amiről tudok. Mert biztosan vannak olyan apró részletek, amikről fogalmam sincs, annak ellenére sem, hogy legalább harminc éve élek együtt a farkassal.
- Igen, de eléggé puritán módon – bólintok. – Néha csak egyszerű képeket küldünk egymásnak, egy tóét, egy konkrét hegyét, vagy sziklaoromét, hogy a többiek be tudják azonosítani a helyet – fejtem ki bővebben. – Egy bizonyos távolságig működik, utána már nem hiszem – fűzöm még hozzá. Gondolom, őrültségnek hangzik, ahogyan az is, hogy milyen egy farkassal a lelkemben együtt élni. A kérdését hallva továbbra is keserédesen mosolyogva nézek a szemeibe. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak én vagyok elbaszott, lehet, hogy más nem él ilyen összhangban a farkasával, az is lehet, hogy ez képtelenség, és soha nem történhet meg – finoman, hanyag eleganciával vonom meg a vállamat, miközben újabb szál cigarettát veszek ki a kis dobozból, és meggyújtom azt.
- Már nem. Először olyan volt, mintha minden csontom szilánkosra törne, mintha a gerincfüzéremet egy nem e világi erő hajlítaná meg, ami ellen nem tehetek semmit – az érzés belém égett, pontosan fel tudom idézni, annak ellenére is, hogy milyen régen történt, de a saját ordításomat és sikításomat, aztán a farkas szűkölését már csak nagyon távoli zajként hallom csupán. – Kölyök nyuszikra – felelem bólintva, blazírt képpel, de aztán szélesen elmosolyodom, és röviden nevetek. – Felnőtt nyuszikra is, az esélyegyenlőségre törekszem. Amikor meg falkában vadászuk... szarvasokra, őzekre, nagyobb vadakra – fejtem ki, talán bővebben, mint, amennyire kíváncsi volt. – Emberként pedig élek-halok az olasz konyháért, meglepő, mi? – újabb mosoly. – Tényleg, nem vagy éhes? – kérdezem, ha már a kajánál tartunk, mert biztosan nem volt egy kensington gardensi sétagalopp kinyírni azokat a faszkallantyúkat, csak éppen egészen mostanáig sürgetőbb volt a sebbel foglalkozni, semmint a kajával. Ha a válasza igen, a konyhába megyek, és behozom a nappaliba a hűtőajtóra, mágnessel erősített éttermek szóró-, és egyben étlapjait, ha pedig nem, akkor maradok a formás seggemen a kanapén. - Miért éppen a moszád? – persze, értem én, hogy vonzotta ez az egész, tudat alatt, az apja révén, de lehetett volna bármi, akármi: olyan haditudósító, mint, akinek kiadta magát, katona, rendőr, nyomozó, bármi. Valami azt súgja, hogy nem csak hasra ütésszerűen választotta ezt az utat.

Másnak - így Avivának is – furcsa lehet az elképzelés, vagy az elgondolás, hogy egy testen osztozom a farkassal, hogy néha ő motoszkál az én lelkemben, máskor én az övében. Ezért lehet az, hogy emberként is sokszor merek az ősi, állatias ösztönre hallgatni, a megérzésekre, a józan ész, vagy éppenséggel a szív helyett, és állatként sem feltétlenül csak a vad késztetés az, ami motivál, ami mozgat. Ha így lenne, lehet, hogy a nőre támadok az erdőben, hiszen már akkor is kongott a gyomrom az éhségtől, annak pedig nem igazán lehet parancsolni, az egy olyan inger, ami kiélést követel. A hófehér szörnyeteg az életem-, a szívem-, és a lelkem szerves része, a mozgatórugóm, a jobbik-, és egyben a rosszabbik oldalam, valami, ami nélkül az élet ijesztőnek-, és egyben elképzelhetetlennek is tűnik. Nem tudom, hogy pontosan hogyan lehetséges, és, hogy hogyan működik, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem így magamat. Úgy képzelem, hogy minden, hozzám hasonlóban él ez a farkas, egy nem e világi, nem fizikai síkon.
Amszterdamra terelődik a szó, én pedig készséggel válaszolok Avivának, és elmesélem neki, amit megtudtam a fotókról-, majd a holland fővárosban, az apám egykori falkatagjának, az egyébként teljesen normális, emberi lányától. Le sem tagadhatnám, mennyire csalódott vagyok, és nem is akarom. Azt gondoltam, hogy ott majd egzakt válaszokat kapok az apámról, hogy találok valakit – a nő anyját -, aki majd irányba fordít, és megmutatja nekem, hogy merre van az előre. Elbíztam magam, és a számításaim-, a reményeim szerint ma este nem itt kellett volna lennem, hanem az apámnál vendégeskedni, amíg meg nem válaszol nekem minden kérdést.
De aztán e gondolat nyomán-, és Aviva szavait hallva elmosolyodok.
- Remélem, én is ilyen szerencsés leszek egy ponton – mondom, aztán, még mindig sanda mosollyal a képemen, a szemem sarkából a nőre pillantok. – Tudod, ha megtaláltam volna az apámat, lehet, hogy soha nem mentem volna az erdőbe – fűzöm hozzá, csak, hogy rávilágítsak: ez is mennyire sorsszerűen alakult. – És ki tudja, mikor-, vagy soha nem találkozunk újra – vezetem vissza acélszín tekintetemet a sebre, finoman megvonva a vállamat. Persze, nem lehetek benne biztos, mert a sors szeszélyes, kifürkészhetetlen, és a végén úgyis, mindig, minden úgy-, és oda esik, ahol a helye van a nagy egészet nézve, ahogy azt sem tudhatom, hogy vajon a faszkallantyúk utána mentek-e, vagy sem, hogy utolérték volna, vagy nem, és, ha igen, akkor mi történhetett volna.
Aztán, amikor befejezem a friss seb összevarrását, és hoztam neki ruhát is, útbaigazítom a fürdő felé. Nyilvánvalóan nem egy spa, de arra, hogy kicsit felfrissüljön-, és egyben átmelegedjen a vízsugár alatt, pont tökéletes lesz. Amikor visszatér mellém, más fordulatot vesz a beszélgetésünk, és ugyan megtehetném, hogy nem válaszolok neki, hogy nem mesélem el a mi, kettőnk történetét, a szerelmünkét, aminek talán meg sem szabadna születnie a magamfajta-, meg a Dario-féle ember szívében, de megtörtént, így alakult, és soha, semmilyen körülmények között sem fordítanám vissza az idő kerekét, hogy meg nem történtté tegyem. Csak a legvégét, a detonációt. Bármennyire is fájdalmas volt az utolsó pillanat – igazából abban sem lehetek biztos, hogy még eszméleténél volt-e annyira, hogy tudatosult benne, hogy ott vagyok, és soha nem hagytam el, ahogyan ígértem, hogy hallott-e engem, hogy érezte-e kezeim szoros markolását, ujjbegyeimet az arcán, vagy, ahogy a ruha anyagába marnak kétségbeesetten -, azt a cirka húsz évet semmiért sem cserélném el. Semmiért. A mocskos lelkemet is eladnám magának a Sátánnak, ha ezzel újra magam mellett tudhatnám.
De nem tudom. Nem lehet. Képtelenség.
Teljesen megértem-, és átérzem a nő fájdalmát. Pontosan tudom, hogy min megy most keresztül, mert én is jártam már ezen az úton. Ugyanazt éreztem, mint ő, ugyanezzel az intenzitással. Mélyről jövő, soha el nem múló szomorúsággal, és olthatatlan, haraggal, dühvel. És vérre-, bosszúra szomjazva. A mozdulatot nem tudom-, és nem is akarom megállítani, és éppen akkor ragadja meg az ujjaimat, amikor elhúznám a kezemet a karjáról.
Rövid hallgatás után most én döntök úgy, hogy másik mederbe terelem a beszélgetésünk örvénylő folyamát. Nem akarok neki több fájdalmat okozni, annak ellenére sem, hogy milyen szeretettel és odaadással beszélt Axelről – ezzel együtt kéz a kézben jár a halálának szörnyűséges momentuma is -, és egy valamivel semlegesebb téma mellett döntök.
- Mint a szuperhősök – mosolyra húzom ajkaimat, közbeszúrva e gondolatot, miközben Aviva arról beszél, hogy mire képes ő, meg a hozzá hasonló félistenek. Azt már említette, hogy Axel képességének a vízhez volt köze, de igazán érdekel, hogy Tyr lánya mire képes. – A basszájba tud minderről? – már, a baszád nagyvezírére gondolok, értelemszerűen, mert az megmagyarázná azt is, hogy miért akarja annyira visszaszerezni, és maga mellett tartani Avivát. Vagy megölni. Mert, ugye, amit nem ismersz, ami vad, az veszélyes is, és vagy megszelídíted, hogy örökre téged szolgáljon, vagy megölöd – nincs középút. – Eléggé sokrétű dolognak tűnik – biccentek elismerően, a vodkás üveg felé nyúlva, hogy újra meghúzhassam.
- Erre-arra, igen – bólintok. – Mi is erősebbek és gyorsabbak vagyunk, mint az átlag, iszonyatosan jó reflexekkel és állóképességgel - és mielőtt folytatnám, még egyszer belekortyolok az erős, minőségi szeszbe, aztán az orrom hegyére bökök. – Azt mondják, az egyszerű farkasok két-két és fél kilométerről kiszagolják a prédájukat, mi távolabbról is, és ez nincs másképp velünk sem, emberi alakunkban sem. A hazugságnak, és a félelemnek is szaga van, például, nem csak a vérnek. Így találtalak meg, először csak a véred szagát követtem, és csak később tudatosult bennem, hogy te vagy az. Megközelítőleg tíz kilométerről is tudunk válaszolni egymásnak ordasként, emberként is többet-, és jobban hallunk, mint mások. Jól látunk sötétben-, vagy rossz látási viszonyok között is, és azt figyeltem meg az évek alatt, hogy kifejezetten a mozgást érzékelő funkciónk van kiélezve – magyarázom, aztán elérkezünk egy ennél bonyolultabb részhez. – Fogalmam sincs, hogy mások hogyan, és miképpen élik meg, de én szoros kapcsolatban vagyok a bennem élő farkassal. Tudom, hogy ez faszságnak hangzik, de sokszor olyan, mintha ez a valami, ez az ősi ösztön súgna nekem. Mintha érezné mások szándékait, és mibenlétüket. Olyan, mintha lenne egy híd a farkas-, és az ember énem között, ami szorosan összeköti a két életet, a két elmét. Egyszer... volt, hogy hetekig farkas voltam, fogalmam sincs, hogy meddig éltem a bestia bőrében. Emlékszem, hogy nem ment olyan egyszerűen a visszaváltozás, mint általában – ugyanis azt olyan tökélyre fejlesztettem, hogy akár ugrás közben, a levegőben képes vagyok magamra ölteni a hófehér bundát -, és az érzékeim sokkal kiélezettebbek voltak – nem éreztem akkor jól magam emberként, de betudtam annak, hogy akkoriban vesztettem el a férjemet. Mint egy vészcsengő, olyan volt az egyszerű gondolat: mi van, ha elvesztem önnönmagamat, az embert? – Nem tudom, hogy ezért mosódott-e el az a határ, vagy soha nem is volt igazán... azt sem tudom, hogy mi lenne, ha megpróbálnám elnyomni bármelyik lényemet is. Vajon soha nem lehetnék többé ember, vagy farkas? – ajkam szegletében keserédes mosoly bujkál. – És, vajon melyik lenne a rosszabb?

Amikor válaszol, ugyan nem nézek fel a sebről, de sanda vigyorra húzom ajkam szegletét. Van egy olyan érzésem, hogy neki sehol sem lenne annyira nehéz dolga, még akkor sem, ha éppúgy kilóg a sorból, mint, ahogy én lógtam ki, például Kubában, vagy Brazíliában, hogy csak néhányat említsünk a rengeteg hely közül, ahol rövid életem során, huzamosabb ideig megvetettem a lában.
- Kár – húzom el a számat -, pedig igazán passzol hozzád – nyilván nem kell mondanom, hogy abszolút megértem, hogy miért. Először én is azt hittem, hogy ez a színes kontaktlencse, de most, másodszor azért már gyanús volt, és már először is kételkedtem benne, hogy afféle hóbortból ilyen színű a szivárványhártyája. Nem nehéz elképzelni barna-, vagy zöld szemmel sem, tény és való, de valahol igazán sajnálatos tény, hogy az emberek, az átlagos, hétköznapi emberek furcsán néznének rá, ha kiderülne, hogy márpedig ez az eredeti, ezzel a szemszínnel látta meg a napvilágot.
Nem szokásom feleslegesen tépni a számat, főleg nem olyan dolgokról, amik ilyen mélyen, ilyen zsigeri szinten érintenek. Egyrészt azért, mert nem szeretek magamról beszélni, mert az életben kurva sok olyan dolgot tettem, amit szégyellnem kellene – de nem teszem -, amik azért bizalmasok, mert könnyen ellenem lehetne fordítani őket, és olyanokat, amiket talán bánok is, amik miatt úgy érzem, törlesztenem kell. Sok van a rovásomon, jobb is, ha ennyiben maradunk. Persze, félreértés ne essék, nem a saját lelkiismeretem miatt segítek most Avivának, nem azért, hogy erre (is?) tudjak majd hivatkozni, ha eljön az időm, hogy azért mégis csak tettem valamit, mert ezzel már elkéstem. Megbocsáthatatlan dolgokat műveltem-, és művelek, nap, mint nap. Igyekszek jobb lenni, és kevesebb kárt okozni, de ez nem mindig olyan egyszerű, és valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni magamról ennek a gengszternek az irháját, akivé váltam. Számomra ez a normális élet. Ez, meg a farkas lét.
- Gondolom – ingatom meg finoman a fejemet. – Az erdőkben nincs túl sok tükör, úgyhogy eddig csak vízfelszínen láttam magamat farkasként – vonom meg a vállamat, ajkam szegletében megbúvó mosollyal. A farkas az életem szerves része. Több, mint puszta szerv, vagy titkos fegyver, amit csak akkor használok, ha kell, ha szorul a hurok, ha nincs más mód. Az elmém-, a lelkem egy szilánkja, hús-vér kivetülése. Egyszerre vad és kegyetlen, gondoskodó és odaadó, bölcs vezető, isteni szikra, áldás. – Találtam egy utcaképet is a fotók között, ami Amszterdamban készült. Azt gondoltam, hogy végre forró nyomon vagyok, és valaki tud adni egy nevet, ha mást nem is, ami alapján újra fel tudom venni a fonalat itt. De nagyobbat aligha tévedhettem volna – préselem össze ajkaimat. – Csak a nőstény lányát találtam ott. Az anyja – azaz a koronatanú, apám egykori (?) falkájának egyik tagja – meghalt. Úgyhogy a villámlátogatásom tényleg nem húzódott el – fűzöm hozzá. – Mennyien lehetnek így a világban... egyedül, akár, falka nélkül, azt gondolva, hogy nem egyebek, csupán elbaszott szörnyetegek, a természet zord tréfái... – tűnődök hangosan, noha nem tudom, hogy Aviva mennyire érzi át az életemnek ezt a részét (nem haragudnék meg, ha nem, hiszen ő mégsem egészen hasonszőrű). A farkast a lényemben, a valahova-, valakihez tartozás mélyről jövő, ösztönös érzését, a falka iránt érzett, megmásíthatatlan hűségemet, a sajátjaimhoz fűződő, szoros, el nem vágható, el nem szakítható kötelékeket. Egy magányos farkas, a szűnni nem akaró, kaparó érzéssel a lelkében, amiről nem tudja, hogy honnan-, és miért jön. Elbaszott egy dolog lehet.
Nem tudom, hogy utána mennék-e, ha most lelécelne, frissen összevarrt sebbel, némi vodkával a testében és az elméjében, elvégre nem vagyok én neki senkije sem. Sem az anyja, sem az apja – ég óvja! -, de még csak a testvére sem. Nem egy bajbajutott farkas, akinek falkára van szüksége. Pár nappal ezelőtt sem állítottam meg, nem, mintha jogom lett volna hozzá, vagy eltántoríthattam volna. Ő, egyedül csakis ő, saját maga sorsának kovácsa. Ha a helyében lennék, büszkeség ide, vagy oda, maradnék, mert jelenleg ez tűnne a legjobb taktikának: egy hely, amit a faszkallantyúk nem ismernek. Egy hely, ahol elbújhatok, ahol meghúzhatom magam, amíg erőre nem kapok. Egy hely, ahol egy kis nyugalomra lelhetek, ahol felszívhatom magam az elkövetkezendőkre.
Amikor visszatérek, ugyanott találom, ahol hagytam is: a kanapén, aminek a támlájára teszem a kényelmes, száraz és meleg ruhákat. Válaszára elmosolyodok.
- A kis, fiókos szekrényben vannak, a legalsó tárolóban. Érezd magad otthon! – rikkantok utána. A komód eltéveszthetetlen, és Aviva van annyira talpraesett, hogy megtalálja a bútort, meg benne a törölközőt. Gondolom, jól fog esni egy zuhany árva testének. Amikor újra feltűnik, elmosolyodok azon, amit látok. Hiába, számít az a pár centi, amivel magasabb vagyok nála.
Mintha az egész nem is ebben az életben történt volna. És, talán így is van. Talán egy részem megszűnt létezni akkor, amikor Dario meghalt, egy kicsit vele haltam én is. Mégis olyan tisztán és olyan élesen tudom felidézni minden pillanatunkat, mintha csak egy filmet néznék – ezért is tűnik az egész ilyen iszonyatosan szürreálisnak. Emlékszem a barázdákra a homlokán, és a szemei mellett, az álla vonalára, az orra ívére, láttam a lélektükreiben – mély-, étcsokoládé színű elsőre, de aztán, amikor kilép a napfényre, az arany minden árnyalatában robbannak a színek a szivárványhártyáján, amit bronz cirmok-, és pöttyök ékítenek, a szembogara körül pedig zöld cirádák bomlanak – a jövőt. A közös jövőnket. Az életet. Emlékszem a kezére a kezemben, a borostás képére, ahogy sercegve az arcomnak dörgölte, a nyakamba fúrta.
- Press’a poco két éve – és néha még most is hazavárom, noha pontosan tudom, hogy soha többé nem láthatom újra, nem érhetek hozzá, nem húzhat magához.
Beleszívok a cigarettába, miközben ő is mesélni kezd Axelről, és figyelmesen hallgatom. Néha elmosolyodom, amikor ő is, mert tudom, milyen érzés a sajátodnak tudni egy emléket, ami csak és kizárólag a tiéd, és, amit senki sem vehet el tőled. Tudom, hogy milyen érzés a jó emlékekbe csavarodni, a szépekbe. Elképzelem a hajót, elképzelem, ahogy összefutnak a városban valahol, hogy hogyan pillantottak egymásra, akkor még csak régi ismerősökként, ahogy Axel a csapdába sétál. Ahogy azt is tudom, hogy milyen érzés, amikor a másik megsérül, amikor a vér virágként bontja szirmait a ruha anyagán, amikor azt hiszed, hogy mindennek vége – és a megkönnyebbülést, hogy mégsem. És a rettegés újabb fokát: amikor már tudod, hogy a másik sem sebezhetetlen, amikor tudod, hogy bárki, bármikor elveheti tőled, amikor már te ugranál közé-, meg a golyó közé, csak, hogy ő élhessen. Amikor rájössz, hogy milyen értékes, hogy mennyire fontos lett, hogy az életednek kevésbé volna értelme nélküle.
Nem kérdezek rá a hogyanra, mert nem akarom, hogy felidézze azt a pillanatot. Óhatatlanul is befurakodik az én elmémbe is a robbanás, a törmelékek, a tűz hője a bőrömön, az égett hús és haj szaga – az enyém is -, a vér esszenciája, ahogy az orromban robban, a fülsiketítő sípolás a fülemben, a saját szívem heves kalapálása – mint egy kibaszott kalapács -, amikor tudod, de nem akarod elhinni, nem tudod elhinni. A pillanat, amikor az egész világ egyszerre megrogyott.
Nem akarom, hogy felidézze azt a pillanatot.
Kissé előre dőlök ültemben, először csak azért, hogy elnyomjam a hamvadó cigarettavéget, aztán azért, hogy Aviva felé nyúljak, és kissé megszorítsam alkarját.
- És sem őt, sem ezt az egészet, soha nem fogod elfelejteni, nem is kell, és valószínűleg csak egy kicsit lesz könnyebb később, de, kérlek, fókuszálj a jóra, a szép emlékekre, amikor igazán boldog voltál vele, arra, hogy szeretted, és szeretett, mert ez mind, örökre a tiéd, a tiétek marad – finom mosolyra húzom ajkam szegletét, és csak most engedem el a karját.
Mindezek után nehéz megszólalni, és bármit is mondani, és, még mielőtt ilyesmire vetemednék, magamhoz veszem egy korty erejéig a vodkás üveget, és meghúzom.
- Neked is van... képességed – ez is inkább kijelentés, semmint kérdés, és kíváncsian hallgatom, ha kifejti.

Van valami bizarr mód idilli ebben a szituációban, és nem tudom megmondani, hogy egészen pontosan mi. Mert, végül is, nem túl rózsás a helyzet, ami azt illeti, és mint azt tudjuk, Aviva sem jó kedvéből menetelt be abba a klubba, és abban is biztos vagyok, hogy ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy simán otthagyhatta volna a fogát. Szervezet, kiképzés, az évek, meg a rutin ide, vagy oda. Kurva nagy mákja van, hogy én találtam meg előbb, és nem a baszád moszád. De most már biztonságban van, legalábbis, ha rajtam múlik. Fogalmam sincs, hogy miért érzem vele kapcsolatban ezt az erős kötődést, azt leszámítva, hogy az életútjainkban egy-egy pont stimmelt, nem sok közünk van egymáshoz. Ha egy kicsit feltűnőbb vagyok, vagy vagyunk, akkor tulajdonképpen rám, ránk is állíthatták volna, hogy irtsa ki a catanzarói maffia, legnagyobb patkányfészkét. Egy másik életben, ha a sors kegyetlen hozzánk, akkor ellenségek is lehetnénk. Van valami megmagyarázhatatlanul tökéletes elkerülhetetlenség abban, hogy a csillagok állása valamilyen úton-módon éppen most, és éppen így fordított egy irányba minket. A gondolat nyomán pedig haloványan elmosolyodok.
- Éppen itt az ideje – teszem hozzá kapásból. – Félre ne értsd, nem akarlak elküldeni, vagy elüldözni, de, ha nincs más kiút, csak át a fél világon, akkor csak az van – én már csak tudom. Mindig is így vélekedtem-, és e szerint éltem: a legrövidebb út az egyenes, ha nincs más út, hát te taposs ki egyet saját magadnak. Persze, akkor még egyszerűbb volt, amikor nem csak a férjem, de az ő emberei, az ő családja is a hátam mögött állt, és egyként védtük be a másikat. Ez most egy kicsit más, itt, Oslóban. Nem sokan maradtunk a falkából, de valamiből meg kell élni – ezért is vagyok egyedül, a többiek valószínűleg a saját ügyeikkel vannak elfoglalva, beszerzésen vannak, vagy éppenséggel dolgoznak. Nincs is ezzel semmi baj, sosem fogtam őket eddig sem túl rövid pórázon, az utolsó lélegzetvételemig megbízok bennük, ahogyan ők is tették, amikor úgy döntöttek, hogy nem hagynak egyedül szembenézni fél Olaszországgal. – Á, capisco, világos. Nem volna szerencsés egy kétoldalú támadás ellen harcolni, ez tény és való. De Japán még mindig ott van. Ha én el tudtam vegyülni, bárki el tud – futólag pillantok fel rá, és kacsintok rá. Mert, hát a magasságommal, a fehér bőrömmel, a kék szemeimmel és a szőke hajammal nagyjából a skandi országok kivételével mindenhonnan kirívok a tömegből. A sikerem kulcsa és titka a laza egykedvűség, és a helyi lakosokra jellemző, rezignált arckifejezés. Mintha mindig tudnám, hogy hol vagyok, hova tartok és mit csinálok. – Tudom – bólintok, komor ábrázattal. Engem sem tudott senki és semmi eltántorítani a célomtól.
Szavaira elmosolyodok, aztán végül megszólalok. Először nem voltam biztos benne, hogy ennyi mindent el akarok-, vagy el kellene mondanom neki, de, mint azt már korábban említettem: nekem nincs veszíteni valóm. És megbízok annyira a nőben, akit épp a nappalim kanapéján fércelek össze, hogy megosszam vele az életem legfontosabb-, sorsfordító részleteit és eseményeit.
- A farkasoknak a fotókon – fűzöm még hozzá – kísértetiesen emberi szemeik voltak. Tudod, nem olyan, mint egy egyszerű farkasé, van bennük valami egészen... – magnifico, ez volna a legtökéletesebb szó arra, amit azokban a lélektükrökben láttam, azokon a régi fotókon; de csak összevont szemöldökkel, réssé szűkült szemekkel, ajkam szegletében mosollyal próbálom leírni, hogy mit láttam. Különös értelem, érzelmek és gondolatok sokasága, nem állatias, nem ösztönös villanás, hanem az az isteni szikra, vagy ahhoz rettentően hasonló dolog, mint, ahogyan én is tekintek a bennem élő farkasra. – Az apám is köztük volt, ott van azokon a fotókon, azt hiszem – fejezem be a történetnek ezt a részét. – Sajnálatos módon a kis nyomozásom nem járt túl nagy sikerrel, azt illetően, hogy felkeresem egy régi ismerősét Amszterdamban, aki kézzel fogható információval tudna szolgálni vele kapcsolatban, vagy róla – ha a nevét tudnám, a nőstény társam biztosan meg tudná találni, még akkor is, ha John Smith a neve.
- Meg sem lepődök – sandítok rá, mosolyogva, aztán muszáj kiélnem örökmozgó habitusomat, megmozgatnom zsibbadt végtagjaimat, és időt és teret adnom magamnak – még, ha az csak egy-két perc is -, hogy lefuttassam agyamon az információkat, amiket Aviva elmondott nekem. Elképesztő. Felfoghatatlan. És mégis igaz. Mert, hát, miért is hazudna nekem, nem igaz? Úgyis kiszagolnám, még akkor is, ha esetleg a nő tízből kilencszer átveri a hazugságvizsgálót, a füllentésnek ugyanis, legyen az bármilyen aprócska is, szaga van. Elrejthetetlen. Megmásíthatatlan. Míg a szekrényben matatok, hegyezem a füleimet: egy pillanatra komolyan azt gondolom, hogy sérülten, frissen összevarrva és ittasan mégis megindult újra az éjszakába, de nem hallom sem léptek zaját, sem az ajtó nyílását és csukódását. Egy pólóval, egy kényelmes nadrággal meg egy meleg pulcsival térek vissza hozzá, és a kanapé másik végébe telepedek le ezúttal.
- Szívesen – felelem -, bár, örülnék neki, ha nem lenne máskor is – kacsintok rá, ajkam szegletében mosollyal. Szerintem én jobban félek attól, hogy majd elenged a varrás, és felszakad a heg, vagy, hogy később elfertőződik, mint ő. – Ahogy gondolod – hagyom rá a dolgot -, egészségedre – biccentek, mert tudom, hogy abból még van itt-ott pár üveggel. Nem számítok rá, hogy válaszol, mert a kérdéseket csupán az éteri semminek teszem fel, egy felsőbb hatalomnak, nekik, a kukkolóknak isteneknek, akik csak úgy, kényük-kedve szerint járkálnak közöttünk, mi meg mit sem sejtünk az egészről. A farkast illető, szép szavakra csak megvonom a vállam. Biztosan szép. Sosem láttam még, csupán sima tükrű tavak, feszített felszínén. Régen az emlékeim sem voltak tiszták azokról az időszakokról, amikor felöltöttem a hófehér kísértet alakját. Anyám magántanuló státuszba helyeztetett, amikor bekövetkezett az első átváltozásom, hogy elegendő időt szenteljünk arra, hogy megtanuljam kordában tartani és irányítani. Hát, az sem volt fájdalommentes, vagy egyszerű.
- Csak nyugodtan. Kell törölköző? – kérdezem, amikor félúton van.
Türelmesen várok. Rágyújtok. Belekortyolok párszor a vodkába.
- Jobban vagy? – kérdezem, éppen egy szívdobbanással az előtt, hogy ő is kérdezne tőlem. Nem kellett hozzátennie, hogy kire gondol. Lepöccintem a cigaretta hamvadó végét a szépen metszett, kristály hamutálba, de nem veszem le róla a szememet, de még csak nem is pislogok. Élesen szívom be a levegőt.
- Dario Barbaro nehéz eset volt, és csodálatos ember – ez pont úgy hangzik, mint egy elbaszott, temetési beszéd. – Rettenthetetlen volt és vad, egy ideig azt hittem, hogy csak szórakozunk egymással – elmosolyodok és magamhoz veszek egy levegőt a halálból. – Már akkor jobban kedveltem, mint mutattam, amikor nemet mondtam neki újra, és újra, és újra a randevúra, de soha nem adta fel. Egy illegális autóversenyen találkoztunk egyébként, nem meglepő módon, én akkoriban egy kicsit mégis meg akartam felelni apám elvárásainak, de rá kellett jönnöm, hogy az az élet nem való nekem. Az ügyfeleivel mindig kedves volt, de nem túlságosan, nem tenyérbe mászóan, volt hozzá tehetsége, hogy az emberek azonnal megkedveljék, de tudják, hogy van egy határ, amit nem éri meg-, nem érdemes átlépni, és átlátott rajtuk, mintha lett volna ez a hatodik érzéke, ami miatt nem lehetett átverni. Úgy egy-másfél éve voltunk együtt, amikor rájöttem, hogy mivel foglalkozik ő és a családja, és Dario legnagyobb meglepetésére – nagy szavak, de nem az enyémek, hanem az övéi – nem menekültem el hanyatt-homlok, nem akartam visszafogni, vagy ráerőltetni egy normális életet. Mellé álltam. A szövetségese lettem. A társa. A barátja. A szeretője. A felesége – bárcsak tovább tartott volna ez a groteszk tündérmese. Nagy levegőt veszek, aztán a cigarettába szívok, a füstöt inhalálom. – És ennek okán ki kellett tanítania, mert máskülönben neki kellett volna végignéznie, hogy engem öl meg valaki, vagy én halok meg egy szerencsétlen véletlen-, vagy baleset folytán egy bevetésen, vagy engem használnak fel ellene. Harcolni, verekedni, használni a fegyvereket, érteni az autókhoz, tudni, hogy kitől-mit kell beszerezni, hogy kihez fordulhatok, hogy kik a barátaink és kik az ellenségeink – még emlékszem a mozdulataira. Olyan, mint egy-egy filmtekercs kockái egy másik életből, ami talán igaz sem volt. Látom magam előtt a Chevyben, látom, ahogy a borba kortyol, ahogy a kávé gőzölög a kezében, amint a konyhában üldögél, látom magunkat a tengerparton, ahogy megfogja a kezemet, látom a napsütötte arcát, a borostás képét, szinte hallom a hangját. - Szerettem az életet vele – nem sírok-, épp csak könnybe lábadnak a szemeim, az ajkam szegletében keserédes mosoly bujkál, miközben újra a halálrúdba szívok.
Nem kérdezek a szerelméről. Nem azért, mert nem érdekel, de nem akarom felszakítani azt a sebet, de, ahogy rá nézek, szerintem érti, és, ha úgy is érzi, hogy szeretne beszélni róla, akkor tudnia kell, hogy szívesen meghallgatom, de nem sértődök meg, ha nem teszi.

Az igazat megvallva csak elképzelésem van arról, hogy milyen lehet elrejtőzni, elbújni olyan alakok elől, mint az ő munkáltatói, munkatársai, meg az a basszájba főnöke, akit nyilvánvalóan személyes indíttatás is vezényel. Nem hiszem, hogy el volt ragadtatva a gondolattól-, pláne a ténytől, hogy Aviva beintett neki, meg az egész, szaros szervezetnek. Nem is áll olyan távol a valóságtól a tény, miszerint átérzem a félelmét, vagy azt a belülről mardosó, kaparó érzést, hogy ezentúl mindig a háta mögé kell majd néznie, hiszen, ha nagyon akarnának, utánam jöhetnének Dario gyilkosainak megmaradt szövetségei, vagy gang-je, legalábbis... nem lennék meglepve. Elég sokukkal végeztem az én bosszúhadjáratom során. Eléggé sok, fontos emberrel is. Hasznos tagokkal. Meg olyan egyénekkel is, akik épp rosszkor voltak, rossz helyen. Egy feleség. Egy gyerek. Nem számított. Nem kifejezetten értük mentem, nem használtam a családjaikat csaliként, vagy aduként, annak ellenére sem, hogy megtehettem volna, mert engem nem érdekeltek az asszonyaik, meg a kölykeik. Én azokat a rohadékokat akartam. Egyiket, a másik után, szép sorban, menetrendszerűen. Egyáltalán nem érdekelt, és most sem hat meg egy cseppet sem a tény, hogy hány, meg hány életet oltottam ki, hogy mennyi, de mennyi vért ontottam ki, mennyi tapad a kezeimre, milyen sok mocsok szennyezi a szívemet és a lelkemet. Nekem nincs mitől tartanom, mert már nincs vesztenivalóm; és milyen elképesztően tremendo, és magnifico így élni, ezzel a tudattal. Egyszerre zsibbasztóan fájdalmas, ugyanakkor olyan dolgokat is megengedhetek magamnak, megtehetek, elkövethetek, amiket mások biztosan nem, amikre mások még csak gondolni sem mernek. Élhetek úgy, mintha nem lenne holnap.
Egyelőre nem válaszolok semmit, és koncentrálok a varrásra, meg a szavaira, csupán csak agyam fogaskerekei pörögnek megállíthatatlanul és vehemensen.
- Azt hiszem, értem – én mondjuk a másik oldalt képviseltem, Aviváék esetében a férfiét, és csak arra emlékszem, hogy mit láttam Dario szemében, amikor kiderült, amikor rájöttem a titkára. Soha nem fogom elfelejteni azt a megkönnyebbülést, amikor nem kellett tovább titkolóznia a munkáját-, a családját-, a kilétét illetően – és ugyanabban a pillanatban volt más is a pillantásában: őszinte rettegés. Talán kérnem sem kellett volna, hogy tanítson meg mindenre, amit tud, amire őt az évek alatt kitanították, mert magától is megtette volna, pont azért, ami történt is: hogy egyedül is meg tudjak állni a lábamon. Nála jobb tanárom aligha lehetett volna. - Vannak ismerőseim Mexikóban, Kubában, meg Brazíliában – nem feltétlenül sebhelyes arcú, vagy levágott gyűrűsujjú maffiafőnököket kell elképzelni, de azért eléggé rosszarcok. – Igazából... Amerikában több helyen is, erre-arra... – nem sorolom fel az összes államot, ahol megfordultunk, ahol vannak szövetségeseink, ahol élnek Barbarók és, ahol az én barátaimat úgy fogadják, mintha én mennék oda. És az én barátaim nem a szervezet oldalán játszanak. – Oh, és ott van Tokió. Ott aztán soha nem találnak meg – persze csak akkor, ha az ismerőseim segítségét is hajlandó lenne elfogadni, máskülönben, ha nem Aviváról lenne szó, soha nem keveredne ki, és örökre elveszne. Aztán szavaival megerősíti azt, amit már az előbb is gondoltam: a pöcs főnökét személyes indítékok vezérlik és irányítják, ő nem fogja elengedni, de talán az utódja-, és a feljebbvalói igen, de, hát, végtére ez is csak találgatás. – Ha már ideáig eljutottál, minden lehetőségbe meg kell kapaszkodnod – teszem hozzá úgy, mintha én amúgy kurvára tudnám, hogy mi fán terem az élet – az átlagos, a normális -, mintha én elértem volna azt a pontot az életemben, hogy nem kell a hátam mögé néznem. Nem. De egy másik stádiumba eljutottam: a szabadság az enyém.
Egyik kérdés követi a másikat, míg végül eljutunk a családomhoz. Szelíden mosolyodom el, amikor szóba kerülnek, annak dacára is, hogy mind-mind a törvény rossz oldalán állnak.
- Mondhatjuk így is, igen – biccentek finoman. A másik kérdésre az első válaszom egy nagy levegő és sóhaj, élesen fújom ki a levegőt, az arcom is elkomorodik, de ez nem Avivának szól. – Ez egy eléggé hosszú és kacifántos sztori – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, egy kicsit megmozgatva elmacskásodott, jobb vállamat. – Világ életemben abban a tudatban éltem, hogy egy építész-cégbirodalom örökösnője vagyok, és nem voltam biztos benne, hogy elég vagyok ahhoz, amit az apám csinált-, és csinál, mind a mai napig. A milánói leányvállalat fejévé tett. Tudod, üzletkötések, tárgyalások, beruházások, gereblyével lehetett lapátolni a pénzt, meg minden. Csak aztán – itt sejtelmesen felpillantok Avivára, hogy a tekintetünk találkozzon, és az enyém pajkosan megvillanjon – találkoztam Darióval, és mindent magam mögött hagytam. Az anyám ekkorra halott volt, és ez azért is lényeges információ, mert a magamfajta bestiák nem születnek csak úgy, emberektől, mint azt megtudtam a férjemtől. Nos, az apám az – ugye ez a plot twist a történetben. – Egy ideig nem foglalkoztam vele, csak azt tudtam biztosan, hogy nem akarom, hogy az apám, a férfi, akit egész életemben apámként szerettem és tiszteltem, aki az örökösévé tett volna, megtudja, hogy a szeretett nő, élete szerelme megcsalta és átverte őt, és a közös emlékeken túl nincs bennünk biológiailag semmi közös – kissé összepréselem az ajkaimat. – Azt sem tudta, hogy az anyám mi, ez a farkas dolog a mi, kettőnk közös titka volt, amit gyerekként nem értettem, amikor meg idősebb lettem, az életem részévé vált a titok. Meg sem fordult a fejemben, hogy az egész egy kibaszott nagy kamu, naivan azt hittem, hogy az apám védelmének, az ő biztonságának az érdekében csináljuk azt, amit. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam az apámat, és a falkáját, de ez nem olyan egyszerű, mint gondoltam. Az anyám csinált róluk képeket. Fotós volt életében, nagy álma volt, hogy visszatérjen a gyökereihez, ide, ahonnan a nagymamám is származik, bejárja és megörökítse ezt a zord vidéket. Itt találkozott a hasonszőrű, vérszerinti apámmal, és a többit meg, gondolom, sejted... – nem azt mondom, hogy minden idegemmel megvetem az anyámat, amiért mindkettőnknek hazudott, és, amiért engem is belerángatott a csalásába, meg az egész életét meghatározó, átíró blöffbe, de nem tudok neki csak úgy megbocsájtani, még úgy sem, hogy ő már a föld alatt van, vagy tíz láb mélyen. Ezt nem teszem hozzá, és a kételyeimet sem, miszerint fogalmam sincs arról, hogy ennek az egésznek egyáltalán van-e értelme.
- Egész eddigi életemben nem hallottam még ennél nagyobb baromságot, pedig elég sokat magam követtem el – felelem, és újra beleiszok az égető szeszbe. Igazság szerint, azt sem tudom, hogy mit gondoljak, hogy mit higgyek, mert ez az egész megfoghatatlan mélységekbe taszít, és magasságokba repít egyszerre. Hihetetlen, persze, de a puszta létezésem is az, mégis itt vagyok, teljes életnagyságban. A kanapéra könyökölök mellé, úgy nézek fel rá, és hallgatom, amit az apjáról mond, de amikor a nevét mondja, csak megingatom a fejemet, nekem ugyanis nem mond semmit. Ha római, vagy görög istenekről beszélgetnénk, jobban képben lennék, de hát ezek skandik, eddig nem sok közöm volt hozzájuk. Legalábbis, hittem ezt én.
- Ez azt jelenti, hogy mindegyikük, akikről szó van a mítoszokban, mind, egytől-egyig léteznek – fűzöm hozzá, mintegy kijelentésként, összevont szemöldökkel, és emlékeimben kutatok a tanulmányaiban a róluk szóló anyagokról és fejezetekről. – Na, jó, mindjárt jövök – hanyag eleganciával emelkedem fel a földről, ahol eddig üldögéltem, hogy az emeletre menjek először és hozzak Avivának néhány tiszta és száraz ruhát, amik valószínűleg nagyok lesznek rá, de legalább nem fagy bele teljesen a saját vérébe, aztán, még mielőtt újra elfoglalhatnám a helyemet a kanapé mellett, az autó tetejére dobott szövetkabátom zsebéből előveszek egy doboz cigit. - Ott van egy mosdó, ha gondolod – teszem le a támlára az összehajtott ruhákat. – Vegyél, ha akarsz, van fájdalomcsillapító is – lórúgás, ami azt illeti -, de jobbnak látom, ha azt később veszed be – gondolom, nem kell magyaráznom, miért.
- Hogy lehet, hogy eddig egyetlen hasonlóval sem találkoztam? A farkasok oké, de a többi...? A félistenek, az istenek? Vagy idáig nem fedték fel magukat, vagy egyáltalán nem is voltak köztünk, csak odafentről kukkoltak? És, ha vannak farkasok, és vannak félistenek és istenek, akkor miféle lények felbukkanására kell még számítanom? Óriások? Szirének? Ogrék? Dzsinnek? Beszélő szamarak? – fontos kérdés, az meg még fontosabb lenne, hogy ismerjem a gyengepontjukat is. Naivan azt gondoltam, hogy a Smolenskyk lesznek a legveszedelmesebb ellenfeleim Oslóban. Hát... - Bassza meg – szűröm ajkaim résén, közben meggyújtottam a halálrudat, és annak toxikus füstjét inhalálom.

Egész eddigi életemben a döntéseim legjavát úgy hoztam meg, ahogy ezt is most, Avivával kapcsolatban. Mindig, újra, és újra, és újra ugyanazt a dolgot kérdeztem saját magamtól: mit érzel te, te hófehér szörnyeteg, mondd csak...? Mit kellene tennem? Nem túl hosszú életem során a megérzéseimre és az ösztöneimre hagyatkoztam, hiszen ezek a sugallatok, ezek az érzések valami olyasmitől származnak, ami a világ legélőbb lényeinek egyike, valami egészen ősitől. Sosem tekintettem átokként a bennem lakozó farkasra, sokkal inkább a kivételezettek osztályrészéül jutó ajándékként, vagy áldásként. Ő és én egyek vagyunk, két test, egy lélek; és mégis sokkal több. A hófehér fantom mérhetetlen bölcsességgel sarkall cselekvésre, kegyetlenné, de ugyanakkor odaadóvá és hűségessé tesz, és mindig, mindig tudja, hogy mi a helyes döntés. Ha egy pszichiáter minderről tudna, vagy a fejembe látna – és nem a lelkemet venné górcső alá - valószínűleg már rég egy pongyolába bugyolálva, kényszerzubbonyban, magamról mit sem tudva nyálcsorgatva vergődnék egy sárgaházban, a külvilágtól elzárva, hét lakat alatt.
De micsoda szerencse, hogy egészen jól sikerült megőriznem a titkomat és az identitásom ezen részét – egészen mostanáig. Ugyanakkor semmi pénzért nem hagytam volna ott Avivát az erdőben, még csak az sem volt a választások és lehetőségek széles skáláján opció, hogy esetleg bevonszoljam a városba, és otthagyjam ebek harmincadjára. Nem lehetek biztos abban, hogy nélkülem meghalt volna, de jobbnak láttam nem kockáztatni. És ezt egyáltalán nem úgy értem, hogy lebecsülném őt, vagy az erejét, csupán arról van szó, hogy az esély igencsak nagy volt arra, hogy elveszítse az eszméletét, és megfagyjon, vagy, hogy a faszkallantyúk beérjék, és ők nyírják ki. Arról vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ajkam szegletében sanda rókavigyor játszadozik, de nem nézek fel rá, csak hallgatom, amit mond az ő híres-nevezetes főnökéről, meg erről a kibebaszottul jó munkahelyről. Nekem idegennek hatnak ezek a körülmények, annak ellenére is, hogy Dario maga is maffiózó volt életében (ahogyan az apja is, meg az ő apjai is, meg az övé is...), és hozzám hasonlóan, tett pár csúnya dolgot. Ugyan pontosan tudom, hogy a maffia milyen módszerekkel dolgozik alapvetően, a szervezetnek, és a Barbaro családnak is voltak-, és vannak is ellenségeik, vetélytársaik, ismerem a vendetta szó jelentését és fogalmát, de én egy olyan szervezetbe házasodtam be, ami alapvetően egy család. Nem emlékszem olyasmire, hogy a közvetlen környezetemben, bármelyikünket is életveszélyes fenyegetés-, vagy ártalom ért volna. Nyilvánvalóan nem ismerek mindenkit, máshol lehet, hogy más a szokott eljárás, vagy a morál, hiszen rengetegen vannak, a világ minden pontján, nagyjából négyszáz szervezettel rendelkezik a család, hatvanezer fővel, harminc különböző országban, és a többi maffiaszervezettel ellentétben mind vérségi kapcsolatban állnak egymással, vagy hozzám hasonlóan beházasodtak a klánba. Nem azt mondom, hogy mind makulátlanok vagyunk, és túlmisztifikálni-, vagy meseszerűvé tenni sem szeretném ezt az egészet, de valamiért soha nem féltem tőlük. Lehet, hogy csak puszta szerencse, hogy így alakult az életem a férjem oldalán.
És, míg visszaemlékszem a napfényes Olaszországra, meg a nagy, családi ebédekre, és vacsorákra, meg felsejlik előttem Dario arca, mindvégig figyelek Avivára, és a szavaira is. Először azt hiszem, hogy hozzám hasonlóan maffiózó – csak egy másik, egy kegyetlenebb család alá dolgozik -, aztán arra gondolok, hogy mégiscsak terrorista, de aztán megvilágosodok, amikor a törvényről beszél, meg a saját országáról. Csak ekkor áll meg a tű egy pillanatra a kezemben.
- És, ha bevégezted a bosszúdat? A főnököd helyébe jön egy újabb, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a főnöködnek is van egy főnöke – bár egyáltalán nem ismerem állami cégek e formáját, felépítését, vagy módszereit, azért arra magamtól is rájövök, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, hogy csak úgy futni hagyják. – Ismersz olyan helyet, ahol nem találnak meg? Van olyan hely, ahová nem ér el a kezük? – kérdezem, őszinte érdeklődéssel-, és némi aggállyal a hangomban.
Annak ellenére, hogy beszélek hozzá, és vele, nem állíthat meg abban, hogy összeférceljem, mert ezt már csak annak lehet nevezni. Jó ronda lesz, hentes munka, de legalább a vérzés elmúlik, és talán elfertőződni sem fog a friss heg.
- Abbiamo discusso – bólintok. Addig marad, ameddig akar, ameddig szükséges. Ennél többet nem tudok neki momentán felajánlani vagy nyújtani. És, félreértés ne essék, tényleg nem szokásom vadidegeneket összeszedni az utcán, vagy az erdőben, összevarrni a kanapémon, vodkát-, meg motort kölcsönbe adni nekik, meg istápolni a testüket és a lelküket; ez nem az én reszortom, és egyébként sem vagyok túl jó az emberi dolgokban, a lelki dolgokban, nem értek a törött dolgokhoz - mint, mondjuk, egy szív. És ez nem Dario-, a maffia miatt van, vagy a múltban elkövetett dolgaim révén; sosem voltam igazán a szavak embere. Megszólítani valakit, tenni a szépet és a jót, felszínesen társalogni, ha az ügy úgy kívánja, elvegyülni, ez mind rendben van, de a lélek meg a dolgai egy másik lapra tartoznak. Úgyhogy nem, ilyesmire korábban még sosem került sor.
- Igazán nagyvonalú ajándék. És, ezek szerint, hasznos is – teszem hozzá, amikor meghallom az acél kongását a ruha anyaga alatt. Mondjuk, ez újabb kérdéseket vet fel, hogy mégis... milyen apa az, aki nem golyóálló mellényt ad a lányának, hanem láncinget? Azon már el sem merengek, hogy ez az apa miért adhatott volna éppenséggel golyóálló mellényt neki...? Kérdését hallva csak bólintok.
- Nem vagyunk itt sokan. Négyen, velem együtt – teszem hozzá. – De biztos vagyok benne, hogy nem mi vagyunk egyedül a városban – és ezt azért tudom ilyen megkérdőjelezhetetlenül, mert láttam az anyám fotóit a farkasokról, emberi lélektükrökkel, és beszéltem azzal a nővel Amszterdamban is. – Mindjárt készen vagyunk – adom meg a helyzetjelentést, de aztán újabb kérdést tesz fel, amire megállok a mozdulatban, mert röviden és karcosan nevetem el magam.
- Olyannak tűnök, mint aki járt vasárnapi iskolába? – a kérdés költői, még csak választ sem várok rá. – Nem – szinte azonnal vágom rá, gondolkodás, vagy hezitálás nélkül. Ha létezne isten – bármilyen isten -, akkor Dario még ma is velem lenne, de, ha egy nálam sokkal nagyobb képet nézünk – mert, hát azért azzal én is tisztában vagyok, hogy nem körülöttem forog a kibaszott világ -, akkor nem lennének háborúk, nem lennének felesleges vérontások, nem számítana a pénz, vagy az egyéb javak és a címek sem. Ha létezne isten – bármilyen isten -, akkor nem hagyta volna, hogy az emberek csak ide-oda rohangáljanak, és folyton csak bajt csináljanak.
Csak a másik farkas neve hallatára vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a Fenrir nem az a Fenrir, aki a Harry Potter könyvekben riogatta a jónépet.
- Mint a mitikus farkas a mondákból és legendákból – összevont szemöldökkel fűzöm hozzá kijelentésként, a kérdőjel éppen csak ott lebeg kettőnk között az éterben. Annak dacára, hogy nem mondja ki nyíltan, azt hiszem, a férfiről beszél, akit szeret, de nem firtatom. Legalábbis ezt a részét a sztorinak nem óhajtom bolygatni. – Azt akarod beadni nekem, hogy te, és az a valaki különböző istenek leszármazottjai vagytok? – tűnődök hangosan, még mielőtt még egyszer, utoljára belé szúrnám a tűt, és összehúznám a sebet. - Félistenek – csak most nézek fel rá, és nyújtom felé a kezemet, hogy én is belekortyolhassak a vodkába, hátha úgy egyszerűbb lesz felfogni és megemészteni a dolgot. – Eddig is izgalmasnak és érdekesnek tartottalak, de ezzel sikerült újfent meglepned – mosolyodok el, és adom neki vissza az üveget. – Istenek... hát, beszarás, azt hittem, már sok mindent láttam – újabb rövid és karcos nevetés hagyja el ajkaimat. Ez az egész újabb, rengeteg kérdést felvet, mint egy kör, aminek se eleje, se vége, és lányos zavaromban azt sem tudom, mivel kezdjem. – Milyen az apád? – mondjuk ezzel, mert a megérzésem azt súgja, a két szülője közül ő a nem evilági entitás, aki láncinget adott neki.

Magam sem tudom, hogy egészen pontosan miért is segítek neki, elvégre nem sok közünk van egymáshoz – azt leszámítva persze, hogy vett tőlem egy pár töltényt, meg egy fegyvert. Egyszerűen így érzem helyén valónak, mert a betyárbecsület már csak ilyen rohadt dolog. Nem tudom, melyik fog előbb megölni, amore mio – szinte hallom Dario szavait, és hangját a fülemben és a lelkemben visszhangozni -, a hűséged, vagy a makacsságod. És én valamiért makacsul ragaszkodok ehhez a nőhöz, annak ellenére is, hogy voltaképpen csak egy idegen számomra. És ezzel a gondolattal tökéletes összhangban terítem Aviva árva, vérző testére a takarót. Mint valami elbaszott Teréz anya.
Miközben a holmikat veszem elő a helyükről – mert helyük van a laktanyában, mert bármikor beüthet a krach -, figyelek a nőre is, és hallgatom-, értelmezem a szavait, ami valljuk be, a mire gondolhatott a költő tipikus esete; legalább olyan ködös és ez arra sarkall, hogy elgondolkodjak a szavain, hogy tovább gondoljam őket, és összerakjam a képet, már, amennyire az adott válaszok ezt engedik.
- Én is csak sejtem – felelem, sokat mondóan felvont szemöldökkel. Számomra egyértelmű, pláne azok után, ahogyan elváltak, ahogyan Aviva otthagyta ezt a főnököt. – Mondd, csak, Aviva... miféle főnök az ilyen? Az embereket nem szokták csak úgy megöletni, meg élve elfogni, csak azért, mert benyújtanak egy felmondást – fűzöm tovább a gondolatmenetet. Tulajdonképpen még csak a saját apám sem tagadott ki azért a családból, mert lemondtam a milánói cégről, és ezzel együtt kiléptem a családi cégből is. – Ki ez a basszájba tulajdonképpen? – most már nem is akarok találgatásokra bocsátkozni, egyszerűen tudni szeretném, mert hajt a kíváncsiságom, hogy terrorista, mégis csak egy (másik?) kartellvezér, maffia, vagy más, ami még csak eszembe sem jut hirtelen, mert most egy kicsit fontosabbnak érzem azt, hogy elállítsam valahogy a vérzést. Márpedig ez a seb van olyan nagy, és mély, hogy egy rá szorított anyagdarab nem fogja elhozni a megváltást, és a megkönnyebbülést.
Összevont szemöldökkel nézek a láncingre, de nem firtatom egyelőre. E helyett a hosszanti vágást fertőtlenítem, aztán, amikor választ kapok az egyébként költői kérdésre, ajkam szegletében halovány mosoly játszadozik. Mitől kellene félnem? Annyi mindent láttam már, annyi mindent túléltem, amibe bele kellett volna halnom. Szerintem a két kezem nem lenne elég, ha meg kellene számolnom, hogy pontosan hányszor vágtak meg, hányszor szaladt belém egy-egy lövedék, hányszor vertek meg, hányszor néztem ki úgy, mint egy összeroncsolt, véres húscafatokból álló torzó. És mégis itt vagyok – most éppen Avivával. Talán, ha nem is az előző, akkor minden bizonnyal ez a találkozás volt a létem lényege, a létezésem értelme, mert jelenleg mást, kézzel foghatóbbat nem igazán látok magam előtt – mindent magam mögött hagytam, amit ismertem és szerettem. Nekem nincs veszteni valóm, éppen ezért nincs mitől félnem. Én már mindent megkaptam egyszer, és úgy folyt ki az ujjaim közül, mint a homok, és hiába kaptam utána, vannak dolgok, amik pótolhatatlanok, amiket nem lehet csak úgy visszacsinálni vagy nemes egyszerűséggel visszapörgetni az idő kerekét, és meg nem történtté tenni. És van-e veszélyesebb annál, mint, akinek nincs veszteni valója? Nem hiszem.
Szavai rántanak vissza a jelenbe, így oda is adom neki a vodkával telt, magas és karcsú üveget, de a derékszíjat sem teszem annyira messze. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, mennyit bír igazából.
Aztán elkezdem. Az első szúrásnál futólag, szemem sarkából pillantok a nő arcára, de nem töketlenkedek, nem hezitálok, még csak a kezem sem rezzen, a másodperc töredéke alatt szúrom újra bőrébe, húsába a tűt, és húzom össze a szálat, és ezzel együtt a tátongó sebet is. Kapkodó lélegzetvételeit-, szíve, harci dobok tamtamjának ritmusára való dobbanását figyelem, de nem nézek fel rá újra; minden összpontosított figyelmemet a friss, vérző vágásnak szentelem. Egészen addig, amíg újra meg nem szólal.
- Nézd. Nem fogok hazudni neked: kurvára sok rossz dolgot tettem életemben, és valószínűleg olyanokkal is, akik meg sem érdemelték. Ha másképp nem, hát közvetetten – gondolok arra, hogy én is biztosan elvettem más nő, vagy asszony szerelmét, férjét, és más gyerekét, apját, de akár anyját is. Úgyhogy, gondolom, megérdemlem a sorsomat. Sőt, mi több: kiérdemeltem. A mélységes gyászt, a fájdalmat, a félelmet, azt a sok szart, amin keresztül mentem. Kimondatlan lebeg köztünk: hagyd, hogy most valamit jól csináljak. Persze, nem vezeklésként használom Avivát, mert apró szívességekkel nem fogom jóvá tenni azt a sok, mocskos dolgot, nem fogom megváltani magamat, már, ha ez egyáltalán lehetséges. És, persze, ha hinnék egy felsőbb hatalomban, nevezzük bárminek is. – Úgyhogy, kérlek szépen, maradj nyugton. Csak egy kicsit. Utána azt csinálsz, amit akarsz, ígérem – mondjuk holnap, vagy az után, vagy, ha úgy érzi, kellően megerősödött ahhoz, hogy újra útra keljen, és folytassa a bosszúhadjáratot ott, ahol azok a faszkallantyúk félbeszakították.
És én is ott folytatom az én dolgomat, ahol félbeszakított: egyik öltés követi a másikat. Nem szép munka, de azért éppen egy fokkal jobb, mint, amilyennek elképzeltem, amikor realizáltam, hogy nekem kell majd összevarrnom.
- Ezt a láncinget honnan szerezted? – kérdezem da zero. – A golyóállómellény elterjedtebb – teszem hozzá. Aztán, ha válaszol is, kérdez is, nekem pedig sanda, ravasz rókavigyor ül ki a képemre. – Már meg is tetted – csak ekkor pillantok rá a szemem sarkából, és biccentek. – Ismerek pár ilyen kaliberű alakot, de egyiket sem Bjørn-nek hívják – felelem. – Mi mindennel? Ezt hogy érted? – kérdezek vissza, bár a farkas, egy másik szféra mezsgyéjén súg: nem lehet véletlen az orgona színű szempár. – Tudod, mit? Ha már itt tartunk, és te tudod, hogy én mi vagyok, te is elárulhatod nekem, hogy te mi vagy. Nincs túl sok barátnőm, akivel pletykálhatnék. Sőt... ami azt illeti, egy sincs – mert a falka, és ezzel együtt a nőstény más. Ő a családom. – Egyébként az anyám is farkas volt, meg a férjem is, és a társaim is azok – teszem hozzá. – Nem annyira egyedi eset – finoman vonom meg a vállamat.

Először csak a vér szúrós szagát érzem, ösztönszerűen követem, mert a gyomrom éhesen mordul. Puhán és nesztelen lépek a havon, egyik fürge lépés követi a másikat, vad-, ezeréves késztetés hajt az esszencia irányába, de csak akkor érzek meg valami mást is, amikor testem a szederbokornak simul, és kilépek az erdő fáinak-, és az éjsötét árnyak alkotta dómból. Még mielőtt megpillantanám, már sejtem, hogy mit – vagyis, sokkal inkább kit – fogok ott találni. A hideg levegőben más illat is terjeng: dühös kétség, magatehetetlenség alkotta elegy szivárog a pórusaiból. Még az éhség, a nagyúr is elkushad, amikor a farkas szemein keresztül megpillantom Avivát.
Ha mosolyoghatnék, most biztosan így tennék, amikor látom, hogy elereszti a Berettát, amikor megpillantom a felismerés villanását a lélektükreiben. Néha felsejlik előttem egy sima tükrű tó felszíne, és a fehér farkas pofája, meg a szikrázó, acélkék szempár, ami visszanézett rám. Valószínűleg ezért nem rántott azonnal fegyvert, mert ő is azt látja, amit a farkas lát: engem.
És, bár eszem ágában sincs itt maradni, és nem terveztem őt sem itt hagyni, egészen közel telepszem le mellé, hogy a bestia hője egy rövid ideig melegével óvja átfagyott, árva testét, de nem hagyom ennyiben, van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem lehet véletlen, hogy éppen itt, és éppen így leltem rá. Világos, hogy nem maradhatunk itt, és ebből most nem engedek, és nem is teszem: orrommal bökdösöm, fogammal óvatosan rángatom a pulóver ujját, míg végre meg nem érti, hogy mi a tervem és a szándékom.
Pihe súlya alatt könnyeden emelkedem fel a földről, ösztönösen leráznám magamról a havat, de nem teszem, e helyett sietős léptekkel iramodok meg a külváros felé, ahol a laktanya is van. Nem iramodok meg túlságosan, és minden idegszálammal rá figyelek, nehogy nekem elveszítse az eszméletét út közben, és leforduljon a hátamról, mint egy zsák krumpli. (Nem, mintha az megállíthatna abban, hogy biztonságos és meleg helyre vigyem.)

Nem mondok semmit akkor sem, amikor megérkezünk, vagy akkor, amikor visszaváltozom, e helyett csak a legfontosabb kérdést teszem fel neki, amire kapok is valamiféle választ, amit nem igazán tudok hová tenni. Gondoltam, hogy nem poénból, vagy hobbiból vesz fegyvert, meg lőszereket a már meglévőkhöz, és abban is biztos voltam, hogy azok, akik megölték a fiút, nem a jó oldalon állnak. Hogy miért vagyok ebben annyira nagyon biztos, megint csak nem tudom megválaszolni. Az ösztöneim, meg a farkas – azok súgják. És azt is tudtam, hogy ezekért az emberekért megy, mint, ahogyan azt én is tettem annakidején, a maffiával. Huszonkét ember, meg ki tudja, még hányan, meg a vezetőjük...
- Téged akar – nem kérdésként-, hanem kijelentésként hagyják el ajkaimat a szavak, miközben rá terítem a takarót, összevont szemöldökkel. – Miért? Nagyon rondán ráléphettél a tyúkszemére – teszem hozza, még mindig azon tűnődve, hogy miféle alak lehet ez a titokzatos valaki, aki az egész mögött áll, aki a fiú haláláért felelős, aki ezért az egészért felelős.
Ha nem egy farkas fülével hallanék, meglehet, hogy nem hallanám fogai között szüremkedő, sziszegő hangot, ami nagyon is hasonlít valamire, egy másik nyelvre, amit már hosszú évekkel ezelőtt hallottam, egy tárgyalás, egy biznisz, egy bomba beszerzés során, de meg nem tudnám mondani, hogy arab-e, vagy valami egészen más. Viszek egy övet, mert nem tudom, mennyire fogja bírni, egy üveg vodkát, egy elsősegély dobozt, meg az egyik, konyhai szekrényből tűt és cérnát.
- Mutasd – erélyesen szólok hozzá, letelepedve a kanapé mellé, az asztalra pakolva a cuccokat, amiket magammal hoztam. Volt már hasonlóban részem, bár, akkor nem nekem kellett összevarrnom a sebet. Nem mindig lehet mentőket hívni, vagy kórházba menni, mert, hát nem olyan egyszerű megmagyarázni, hogy mégis, hogy lőhettek meg valakit, hogy hogy keveredhettünk lő párbajba, mi volt az az út, ami odáig vezetett, mert ezek a dolgok kérdéseket vetnek fel, amikre válaszolnunk kell, ha másnak nem, a rendőrségnek, aztán a bíróságon, az ítélőszék előtt állva. Úgyhogy nem, nem rettent meg a vér látványa, vagy a seb mélysége és milyensége, a tátongó, frissen szúrt hús látványa. De, még mielőtt nekiláthatnék, megszólal, én pedig felpillantok rá, aztán megütközve nézek rá, de aztán elmosolyodok, halk, rövid nevetést hallatok.
- Újabb ok, hogy ne menj sehova, maradj itt és ne ficeregj, mert tűpárnát csinálok belőled – felelem. – Azt hiszed, félek ezektől a faszkallantyúktól? – sandán pillantok fel rá, és mosolyodok el. - Kell? – veszem el az asztalról az övet, miután befűztem a cérnát a tű apró fejébe, de, még mielőtt bármit is tennék, fertőtlenítővel locsolok le egy vattát. Lehet, hogy barbár munka lesz, de amit lehet, jól akarok csinálni.
Aztán, ha és amennyiben újra megszólal, miközben a sebével foglalkozom, a szavába vágva, rövid úton belé fojtom a szót.
– Allora basta! Fogd be és figyelj rám – akkor is folytatom, ha nem hallgat el, nem hagyok időt és teret arra, hogy ágáljon. – Fogalmam sincs, hogy ki vagy, vagy mi vagy, hogy mit csinálsz a szabadidődben – utalok a fegyverekre, a töltényre, de még egy kicsit az arabra hajazó káromkodásra-, és arra, hogy nem hiszem, hogy terrorista lenne. – De másodszor kerültünk egymás útjába, és én hiszek az égi jelekben, a vak szerencsében, a megírt-, és a sorsszerű dolgokban, így abban is, hogy dolgunk van egymással, de, ha te most kimasírozol innen, azoknak a karjaiba, akik látszólag meg akarnak ölni, mert elő akarod csalogatni a főbasszájba rohadékot, akkor nem lesz legközelebb – erélyesen megingatom a fejemet, miközben végig a tekintetébe vájom az enyémet és nem eresztem. - Neked sem lesz második-, vagy sokadik esélyed, hogy újra nekiugorj, nekimenj, és megbosszuld a férfit, akit szeretsz, akit elvettek tőled, hát nem érted? – újabb kérdéseket vet fel, hogy nekem ez vajon miért olyan kibaszottul fontos. De a tegnapi-, sikertelen kutatásom után, Amszterdamban, úgy döntöttem, hogy néha, nagyon ritkán az életben, hiába van szükségünk válaszokra, nem mindig kapjuk meg őket, legyen ez bármennyire is szomorú, vagy zavaros. – Itt biztonságban vagy – mert kell neki valaki, mint, ahogy nekem is ott volt a falka, mint egyfajta védőháló, ami megvédett az eséstől, a földbe csapódástól, a repedések mentén, darabokra töréstől, a megtöréstől.