Bármilyen viszonyt is ápoltam az apámmal, azt nem vitathattam el tőle, hogy számos leckét tanított meg nekem és a húgomnak. Többek között, hogy minden tettünknek megvan a maga következménye, és épp ezért kellett minden döntésünk előtt hidegvérrel, tiszta fejjel mérlegelni a lehetséges hatásokat, és hogy megéri-e egyáltalán vásárra vinni a saját-, vagy a családunk bőrét. Mert ha valami, hát a család mindig is az első helyen szerepelt, és ezt nem tudta felülírni senki, bár, ezzel az apánk éppen vitatkozhatott volna. Itt voltam én, aki előszeretettel döntött pillanatnyi hév alapján, mintha nem ebben nőttem volna fel, és nem egyszer sodortam vele veszélybe a saját életemet is. Ha valamiben, hát ebben biztosan az anyámra ütöttem, és a nagy Vladimir nem is tudta volna eltitkolni, hogy mennyire szerette volna kinevelni belőlem. Én nem jeleskedtem a mérlegelésben, annál jóval hevesebb természet voltam, és gyakran döntöttem pillanatnyi felindulásból, mintsem hogy órákon át gondolkodjak valamin. Mea culpa.
Végül a legfontosabb leckékre több, mint negyven évet kellett várnom, bár ezeknek a leckéknek minden másodpercét szívesen kihagytam volna. Iris előtt sem igazán mozgattak meg az emberek, vagy épp az emberi sorsok, de Yelena még így, a kapcsolatunk hullámvölgyei ellenére is sokat jelentett, hisz mégis csak a húgom, és bármilyen is volt a kapcsolatunk az elmúlt hónapokban, még nem felejtettem el, hogy milyen testévrek voltunk azelőtt, hogy apánk kilátásba helyezte Yelena előléptetését. Már ha lehetett ezt így nevezni egyáltalán, mert inkább szólt az én lecserélésemről, semmint a húgom tényleg elismerésre méltó teljesítményéről. Az elmúlt időszakban nem sokat beszéltünk, ez pedig egy éles váltás volt ahhoz képest, amihez előtte hozzászoktam, viszont nem volt kérdés, hogy miért, és igencsak kivettem a részemet az okok összelapátolásából.  Még csak nem is hibáztattam azért, hogy kerülni próbált, vagy csak egyszerűen megunta azokat a szokásos köröket, hogy megpróbált a lelkemre beszélni, de mindhiába. Nem tanultam belőlük.  
De bármi is történt, nem voltam felkészülve arra, hogy Fredrik így áll majd bosszút. A gyomrom bukfenceket hányt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ki áll Yelena eltűnésének hátterében, és bár erre voltunk felkészítve egész életünkben, mégis, egy éles helyzetben, mikor úgy tűnt, hogy a húgomnak baja esett... elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Nem tudtam megsaccolni, mennyi idő telt el két képkocka között, de arra már tisztán emlékeztem, hogy mit mondott a Papa, miközben a legjobb embereit küldte Yelena után. Erre pedig semmilyen lecke nem készített fel.
Sietős léptekkel tettem meg a métereket a kocsibejáró és a bejárat között, már tudván, hogy akit keresek, odabenn van. A gyomromban még mindig éreztem az ideget, annak ellenére, hogy tudtam, az akció sikerrel zárult, Yelena pedig többé-kevésbé, de épségben jutott ki Dahl karmai közül. Ez pedig mind miattam történt, mert Fredrik egyik emberének megölésével rossz és érzékeny darázsfészekbe nyúltam. Kevés olyan dolgot tudtam felsorolni, ami megérintett volna, bár, mióta Iris az életem részévé vált, hajlamosabb voltam az együttérzésre, de az, hogy a húgomat miattam rabolták el és ölték meg majdnem... még a mellkasom is összeszorult. A tekintetem rögtön célkeresztbe vette Őt, ahogy a tágas helyiségbe léptem, de még fel sem tudtam mérni, hogy mije sérült meg, máris elém lépett, és olyan szemrehányóan szólalt meg, hogy még a meglévő gondolatokat is belém fojtotta. - Jól vagy? - bukott ki belőlem, figyelmen kívül hagyva minden szót, amivel fogadott, de nem léptem közelebb egyelőre. Kellett volna, mert meg akartam ölelni, tényleg érezni, hogy itt van, él és jól van, de nem tettem meg. Főleg nem az apánk előtt, és főleg, mert nem tudtam, hogy mit érez jelenleg. Bár, elég nyilvánvaló volt, hogy tudja, mindez miattam történt.

Szégyelltem magam. Talán annyira, mint soha eddigi életemben. A kimerültség és a fizikai fájdalom semmi volt ahhoz az érzéshez képest, ami miatt legszívesebben ástam volna egy lyukat a földbe, hogy belefeküdhessek és soha többé ki se keljek onnan. Hibát vétettem, hatalmas hibát és elérkezett a pillanat, amikor szembe kellett néznem vele. Eléggé megterhelő volt együtt maradni a gondolataimmal már egyedül a pincében is, ám közszemlére tenni a pórul járásomat még elméleti síkon is túlságosan megalázónak bizonyult. Szerencse, hogy nem bántottak, csupán az elrablásom sebeit viseltem magamon, de a külsőm borzasztó kinézetére rátett egy lapáttal a fáradtság. Nehezen vonszoltam magam, finom ételre és jó forró fürdőre, valamint egy pohár borra vágytam, semmi másra. Az sem érdekelt, hogy délután három óra volt.
Fellélegeztem, amint megláttam az ismerős falakat. A homlokomat a kocsi ablakának támasztottam, kissé hányingerem volt az úton, pedig nem volt rám jellemző az érzékeny gyomor. Az átadásom zökkenőmentesen ment, én magam is meglepődtem, hogy a Dahl-fiú nem hordozott végig a város utcáin, mint egy véres kardot. Furcsa... nem néztem volna ki belőle, hogy bántott volna. Az emberei persze más lapra tartoztak, viszont bárki megkérdezte volna, hogy mivel ártott nekem, azt mondtam volna, hogy semmivel. Az elrablásom tényén kívül.
- Jó itthon lenni. - Elhúztam a számat apám megjegyzésére. Tartottam tőle, hogyan fog reagálni, mit fog mondani. Szerettem az apámat és ő is szeretett engem, ugyanakkor a kettőnk kapcsolata jóval több volt ennél: ő a főnököm, a szervezetünk vezetője is volt, nekem pedig mióta megszülettem egyetlen cél lebegett a szemem előtt, méghozzá, hogy ha eljön az idő, én követhessen őt a hálózat élén. Addig viszont az volt a feladatom, hogy a lehetőségeimhez mértem, azokat teljesen kiaknázva és folyamatosan fejlődve a segítségére legyek és megmutassam, méltó vagyok a tiszteletére és a bizalmára. Ezért töltött el hatalmas szégyennel, ami velem történt... inkompetensnek, sebezhetőnek, kijátszhatónak tűnhettem és erre vágytam legkevésbé. Éppen most, hogy apám végre már teljes értékű emberként kezdett tekinteni rám...!
- Dehogy! - Megráztam a fejem a kérdésére, miszerint van-e a bennem golyó. Az kéne még! - Nincs semmi bajom. - Jelentettem ki. Olyan jólesett, hogy megölelt! Egy pillanatra kislánynak éreztem magam és szerettem volna teljesen beleolvadni az apám körém font karjaiba, zuhanni a puhaságba, megpihenni egy kicsit a védelmező közegben, de csak annyit engedtem meg magamnak, hogy megsimogattam a karját. Engedtem, hogy elraboljanak és amikor visszahozatott az emberivel még érzelgősködjek is? Nem ezt várná tőlem. És a testvérem sem, aki éppen belépett az ajtón.
- Fredrik Dahl az üdvözletét küldi! - Megvillantak felé a szemeim, miközben kibontakoztam apám öleléséből. - Csak gratulálni tudok ahhoz, ahogy intézted a vele való kapcsolatodat. - Kezdett bennem felmenni a pumpa. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy baj is lehet a bátyám és a férfi viszálykodásából és csak idő kérdése volt, mikor jön el a baj. - Itt a hadüzenet. - Széttártam a karjaimat és megpördültem a tengelyem körül. A bátyám lehetne kissé körültekintőbb. Vagyis inkább sokkal.