Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Ha elkezdeném mesélni a történetem, bizony nem férne bele egy lapba, de talán még egy könyvbe sem. Ha bele kellene mennem, abba, hogy Én vagyok az, aki védelmezi az embereket, aki megóvja a világot a pusztulástól jobb esetben…
Hisz ki ne tudná ki az a Thor?! Nem igaz?! Még a feltételezés is sértő!
No de akad azért egy két fontosabb mozzanat az életemben. Jó párszor kihúztam már mindenkit a szarból, és ahhoz bizony kellett az erőm.
Igaz voltam szemét is, a tulajdon lányom udvarlójával, ki feleségének akarta, de még is hol jön az ide, és veszi a bátorságot egy Törp, hogy az Én lányom akarja feleségnek?! Egy kicsit megjárta, hisz csőbe húztam… a nap első sugarainál kővé változott.
Egy gonddal kevesebb! Legalábbis úgy gondoltam… akkor.
Aztán akadt pár lehetetlennek ható küldetésem, mikor az Óriásokkal kellett megküzdenünk, mit azt hittem elvesztünk, ám az utolsó pillanatban kiderült, átvertek minket, és megfeleltünk a próbákon.
Egy jó ideje már itt vagyok a földön ahogy az emberek hívják.
Itt vagyok az apámmal, családommal, leányommal, kit még mindig óvni akarok, hol ott tudom képes lenne megállni a saját lábán, de egy olyan világban, hol Loki gyermekei szabadon járnak, nem lehet túl óvatos az ember. Még akkor sem, ha olyan mint Én.
Hol is kezdhetném...Bár lehet egyszerűbb, ha nem bonyolódok bele túlságosan, és inkább elmesélem azt, ami már itt történt.
Néhány évvel ezelőtt, akadt egy kalandom, amire sokáig nem is gondoltam. Ami beleveszett a múlt homályába, s úgy hittem az egész csak egy röpke románc volt, s még időben kiszálltam belőle. Időben, szóval még nem lettem szerelmes. Egy fiatal óriás volt… Malin Nielsen  a neve meg, nos, hagyott bennem olyan nyomot, hogy ne tudjam elfelejteni. Meg aztán a zord külső mögött, érző szív dobog, és az ilyesmit nem szokás elfelejteni.
Maximum csak megjátszanám, hogy nem emlékszem, de a szívem tudja mi volt.
Szóval, épp a napi kocogásomon voltam túl, és az egyik kávézóból léptem ki a forró feketémmel a kezemben, mikor olyan hírtelen csapott pofán az a bizonyos érzés, hogy már-már azt hittem, a lányom lep meg egy reggeli találkozással, ám meglepetésemre nem volt ott.
Az érzés azonban mégsem szűnt meg. Ott lebegett a közelemben, s nem hagyott menekülést. Összeszaladt szemöldökkel pillantottam körbe, aztán tekintetem megakadt egy gyermeken.
Olyan egyedülinek tűnt, ahogy ott álldogált azaz apró 5 éves forma gyerek, hogy nem bírtam megállni, hogy ne álljak vele szóba.
Igaz egy üzlet előtt álldogált, de olyan csalódott képet vágott, hogy nem bírtam megállni.
Meg aztán ott volt azaz érzés is, és nem sétálhattam csak úgy el! Nem lehetett! A lelkiismeret nem hagyta.
Szóval féltérdre ereszkedtem előtte, s úgy szólítottam meg.
-Szia! Hol az anyukád? - kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangot megütve, miközben az érzés, saját véremnek visszaköszönése majd megőrjítette a tudatom, hisz kavarogni kezdtek gondolataim.
-Nem állhatok szóba idegenekkel! -jelentette ki határozottan, miközben rám emelte tekintetét, mire elmosolyodtam, s kezem nyújtottam felé.
- Én Reidar vagyok. -mutatkoztam be neki, s kedves mosolyom még mindig ott ült arcomon, s kiszélesedett, mikor elfogadta a felé nyújtott kezemet.
-Alexander… - mutatkozott be. - De csak a mamám szokott így hívni, ha mérges rám! - forgatta a szemeit, s grimaszt vágott, mire elnevettem magam.
- Örülök, hogy megismertelek Alex! - mosolyodtam el. -Szóval már nem vagyunk idegenek… hol az anyukád?
-Odabent… engem meg itthagyott kint… azt hiszi nem tudom, hogy nekem vesz ajándékot… - fújtatott, megingatta fejét. - Mindig tudom, mikor kint, hagy, hogy nekem vesz valamit. - vonta meg a vállát.
A kirakaton tekintettem befelé, de nem álltam fel, csak guggoltam Alex mellett.
-Szeretnéd, hogy megvárjam veled?
-De nem akarsz elrabolni… ugye?! Az Anyukám azt mondta, sok a gonosz ember! - dühösen karba fonta karjait, s még toppantott is egyet. Okos kiskölyöknek látszott.
- Anyukádnak igaza van, de...Ne aggódj! Én Testőr vagyok…
-Oh… akkor ez esetben megvárhatod velem! - megkönnyebbülten engedte le karjait, és már ott is ült egy mosoly az arcán, én pedig letelepedtem a padra ami előtt álldogált, s nem kellett sok idő, de már mellém is telepedett. Belekortyoltam a kávémba, majd előszedtem a zacskót, mit eddig a padon pihentettem.
-Kérsz pogácsát? A kávézóban a hölgy azt mondta, most lett kész! - felé nyújtottam a csomagot. - Ne félj, nincs benne semmi drog, vagy méreg! - tettem hozzá, hisz elég gyanakvó képet vágott. -De tudod mit! Előbb eszek egyet én, és ha nem lesz bajom, te is vehetsz!
- Rendben! - bólintott, én pedig mintha az arcomra ragadt volna a mosoly, vettem egy pogácsát, majd beleharaptam, és a kávémba szürcsölés után el is fogyasztottam teljesen, és nyujtottam oda a zacskót, mire kivett egyet, és elkezdte majszolni, aztán egy jó ideig csendben falatozva ültünk egymás mellett. Ő nyugodt volt, én meg odabent majd kiugrottam a bőrömből, hogy mikor érkezik meg az anyja, és mikor szembesülünk egymással. Ráztam a lábam, doboltam a kezemmel a lábamon egyet, aztán épp kérdezni akartam pár dolgot, mikor nyílt az üzlet ajtaja, és én abban a pillanatban kaptam oda tekintetem.
Szívem dobbant egy hatalmasat, hogy a döbbenet volt e, vagy a felismerés, hogy eddig kerülni akartam, hisz gyakorlatilag nős voltam/vagyok, és ez a kaland több lett mint amit terveztem, vagy akartam…
- Szia Malin… - álltam fel a padról, miközben mosolyom eltűnt egy pillanatra, majd lassanként ismét előkeveredett egy halovány mosoly. Nyugodtnak tűntem, ám legszívesebben elszaladtam volna, hisz nem akartam ebben a szituációban lenni, de még is maradtam. Így diktálta a tisztesség…. Főleg, ha már van egy… van egy fiam!