Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Még mindig kíváncsiság izzik szemedben barátocskám!? Hát nem volt elég mit eddig hallottál? Mondok egy történetet egy gyermekről. Egy gyermekről, akit eltitkolt az apja a világ és a rokonok elől. Egy gyermekről, kinek apja a hatalmas Loki, anyja az óriás Angrboda. Egy gyermek, kinek testvéreit száműzték, mert rettegtek tőlük, egy jövendölés miatt.
Emlékszem a napra, mikor Odin, magához vett, és nevelgetett. Aprócska gyermek voltam még akkor. Ártatlan, aki csak arra vágyott, hogy szeressék. Szeressék, és elismerjék.
Eleinte minden rendben ment. Aztán teltek az évek, s én egyre nagyobb lettem. Egyre hatalmasabb farkas, egyre nagyobb erővel.
Ha láttál már félelmet, és rettegést bárki szemében, hát én minden nap azt láttam. Hisz nem csak termetem lett nagyobb, hanem az erőm is. Én voltam/vagyok Fenrir a farkas. A farkas, aki csak elismerést akart, és szeretetet.
Még is, csak egy lény mert közel jönni hozzám, s enni adni nekem, ki nem rettent vissza, s szemében nem égett rettegés.Try… talán még egy cseppet kedveltem is, ám mindezt elhomályosítja a tett, mit puszta félelemből követtek el ellenem.
Elsőre még olyannyira áhítoztam Odin elismerésére, hogy bármit megtettem a kedvéért. Eképpen hagytam, hogy láncot tegyenek a nyakamra, s megkötözzenek.
Azonban egy kis hang a fejemben vészjelzést adott. Megfeszítettem izmaim, eltéptem láncaim, mintha egy vékony cérnaszál lett volna csak, majd ismét láncot kaptam, ám az is ugyan ilyen sorsra jutott.
Eltéptem, de őket mégsem hagytam el. Valamiért még is kezdtem bizalmatlan lenni feléjük.Mint utólag kiderült, nem volt alaptalan, hisz olyan érdeklődést mutattak irántam, mit eddig még sosem.
Egy napon, Odin és a többiek, ismét felkerestek. Ám ekkor már nem voltam ugyan az. El akartam pusztítani Ázgárdot, velük együtt. Féltem, Odin rájön mit tervezek, s tudtam, egy óvatlan pillanatban kell támadnom, azonban mégsem tettem. Kíváncsi lettem, mit akarnak tőlem.
Ekkor került elő az az átokverte szalag.
Az egómra alapoztak, s én belefutottam a vesztembe. Hagytam, hogy megkötözzenek, azzal a felhanggal, hogy valamelyikük tegye a számba a karját, ám gyávák voltak. Nem mertek cselekedni. Tyr végül még is megtette, s így hagytam, hogy megkötözzenek.
Próbálkoztam, ám kudarc lett a vége.
Dühöm fokozódott, mikor kinevettek, s ujjongtak örömükben. Hecceltek, piszkálódtak, és akkor összezárult az állkapcsom.
Dühöngtem, ráztam magam, ám a szalag tovább tartott.
Majd visszafordult egyikük, és kardját állkapcsaim közé szúrta, kipeckelve azt. Tehetetlen voltam.
Kijátszottak! Elárultak újfent!
Ám egy napon sikerült kiszabadulnom… Nyugalom! Ne vágj ilyen gyászos képet! Vége a mitológia órának!
Gyűlöltem mindegyiküket, s vérükre szomjaztam, azonban mégsem cselekedtem. Még nem jött el az ideje.
A földre mentem testvéremmel Hel-el, s emberi alakot öltöttünk. Emberi alakot, mit odalent sokkal jobban fogadnak, sem mint egy óriás farkast, kinek ereje oly hatalmas!
Joggal mondhatod, azt a rohadt szalagot! Valóban! Ám még is itt vagyok! Kiszabadultam, s láss csodát, erősebb vagyok mint valaha! Ám itt, az emberek világában, semmi sem ugyan olyan.
Álnevet vettük fel, s emberi foglalkozásba kezdtünk.
Én magam pusztán csak a háttérben húzom meg magam. Segítem Hel-t. De igen! Oké!! Tudom! Ez még mindig olyan, mintha egy könyvből olvasnám, ám biztosíthatlak róla, ez a valóság!
Emberként élek, s úgy tengetem mindennapjaim. Leszámítva azt a tényt, hogy hírét vettem, az Istenek a földön járnak!
Igen, tudom, hogy az elején nagyon a múltba nyúltam vissza, és ember legyen a talpán aki mindezt elhiszi. De ha nem így lenne, szerinted honnan tudnák az emberek ezeket a regéket? Hm? Bizony!
De… most itt tartózkodásunk nem lesz olyan rövid, mint legutóbb volt. Hosszabb időre tervezünk.
Húgom segítségére vagyok, míg ő játssza az üzletasszonyt. Ha kell testőr vagyok, ha kell kidobóember. Mikor mire van szükség. Az egész mindenség biztonsági embere vagyok, hisz amilyen gyanakvóvá tettek az évek, előttem semmi sem maradhat titok.
Persze ennél személyesebbet is mondhatnék, elvégre ez lenne életem története, de magam sem tudom mit hoz majd a holnap.
Hogy igaz volt e a prófécia, amiért ily galád módon elárultak, mit cipelek egyre csak magammal… igen beszéltem pszichológussal, de semmire sem jutottunk egymással, hisz a szeretem magam pulcsi nem éppen az a fajta ruhadarab, ami jól állna nekem.
Itt Oslo-ban van egy kis házam, egy kutyám. Szép kertem, autóm. Egy szóval, berendezkedtem. Az idő múlásával rá kellett jönnöm, tetszik ez a hely. Az emberek épp olyan romlottak, erkölcstelenek, kapzsik, és hatalomvágyók, mint a régi idők istenei.
Hogy mi lesz még, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nagyot fog szólni! Egy nap, visszatér  még a farkas!
Bár meglehet, a fertő nem ereszt, és emberként kell tengetnem életem. Hisz itt, az emberek nem tudják ki vagyok én valójában. Nem tudják, hogy a fertő emészti a világot, és lassan mindent magába foglal.
Meglepő mennyire megszoktam, hogy az erőm nem olyan mint régen volt.
Megszoktam, hogy emberként kelek, emberként fekszek, velük élem mindennapjaim, s tiszteletet parancsolok feléjük. Ám a szemükben nem vagyok több egy egyszerű embernél, hisz törékeny elmélyük belefacsarodna a tudatba… Én vagyok Fenrir a Farkas!
Meglehet cseppet beképzelt vagyok, és túl nagyra tartom magam, ám vannak olyan tulajdonságok, melyeket nem mosnak el a évszázadok.
Még is, most hogy itt állok egy bárban, a falat támasztva, figyelve óvó tekintettel testvérem lépteit, ugrásra készen, arra gondolok, talán el kellene engednem a múltat, s találni egy új célt, s hagyni, hogy a bosszúvágy tovatűnjön. Talán ezt kellene tennem… talán. De mi van, ha nem megy? Talán sosem változok meg...