Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Miért szerepel vajon a nevemben, két olyan jelentés is, ami a vízhez kötődik? Lehet ezért is kötődöm tudat alatt ennyire hozzá, és a tengerhez? Csak ott ülve tudok teljesen kikapcsolódni. Van egy rejtett helyem, ami teljes joggal mondható búvóhelynek, hisz rajtam kívül nem hiszem bárki is ismerné. Muszáj voltam ezúttal is ide jönni, mert megint az a furcsa álmom volt Asgard-ról. Túl sok történetet olvasok...  
Imádom ahogy a szellő belekapaszkodik a hajamba, a friss illat kitisztítja az orromat, és legutaimat. Ilyenkor mindig eltöprengek az életemen. Hogy minek? Magam sem tudom, csupán nyugtázom magamba, hogy csak csalódást okozok magamnak, és a szüleimnek. Térdemre téve a fejemet, nézek a távoli horizontra, és jobban összehúzom magam a hideg széltől, és magamon a kabátomat.  

Az iskolában nem voltam a legjobb tanuló, de a legrosszabb sem. Nem könnyű annak, akinek teljesen máshol jár az esze. A beilleszkedés sem ment könnyen, mikor szüleim aggódni kezdtek értem, akkor gondoltam ideje a változtatásnak. Úgy teszek, mint a többi ember: vigyorgok, helyeselek, és nem utasítom el a programokat. Be kell valljam, már fiatal koromban így elvesztettem önmagam. Olyan voltam, mint minden más. Azt a pop zenét hallgattam, amit a többi lány, nehogy azt a rock együttest, mert az milyen már. Csajos ruhákat néztem, bár én a kényelmesebb darabokat szerettem. Ez tinédzserkoromra változott meg teljesen. Volt egy jó barátnőm, akivel sülve főve együtt voltunk, mindent megtettem, amit szeretett volna, mindig ott voltam neki, mikor kellettem. Tökéletes mintapéldánya voltam a "bábbarátnak". De mégis lecserélve lettem, egy sokkal bulizósabb, és vadabb emberre. Vagyis: így sem voltam elég... ekkor valami megtört bennem, és kiléptem a fényre. Előjött a valódi énem. Őszinte voltam, és nem tettem azt, amit mások akartak, nem erőltette rám többé senki az akaratát. Ez sok embernek nem tetszett, de már nem is érdekelt. Ha úgy nem vagyok jó "furán", senkinek ahogy vagyok... ne is legyek. Kockaságba bújtattam magam, történetekbe, mesékbe, videójátékokba. Úgy érzem csak nem találtam meg a megfelelő társaságot magamnak. De mindig éreztem magamban valami űrt, ürességet, hogy lennie kell valami értelmének az életemnek, nem lehet csak "ennyi".  

Érettségi után nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem volt annyi pénzünk, hogy főiskolára menjek, de ha lett volna is rá lehetőség (szüleim mindent megtettek volna érte), nem tudom mi érdekelt volna. Történelembe is csak a mitológia, és a vikingek voltak, amik felkeltették az érdeklődésemet, de mást is kellett volna tanulnom, és ez elvette a kedvem. Nem találtam meg a helyem a világba, kevés barátom volt, sőt inkább ismerősöm. Végül Oslo Történelmi Múzeumba kötöttem ki, mint Adminisztrátor. Imádom a munkát, sajnos fontos szerepet ugyan nem töltök benne, de foglalkozhatok így is a régiségekkel, és mindennap köztük lehetek. Szeretek itt élni, imádom a városomat, szeretem a munkám, már barátokra is szertettem. De mégsem találom magam. Várom a pillanatot, mikor megtudom miért is vagyok ezen a világon. Furcsa álmok gyötörnek, van mikor nem is emlékszem rájuk ébredés után, csak annyit tudok, hogy megviselt, és a víz is levert közben. Van mikor emlékszem, vagy csak képek villannak be, de ezek mind nevezhető rémálmoknak.  
Mikor elmeséltem egy kollégámnak az egyiket, ennyit felelt nevetve: Nyakunkon a Ragnarök.

Sóhajtva végül felállok, az idő kezd egyre durvább lenni, a szél is egyre hidegebb. A távolba nézek, ismételten, és a távoli hegyek, csupán megmosolyogtatnak. Sokszor elképzelem milyen lehetett régen, a vikingek korában. Mindig érdekelt az életük, életvitelük, stílusuk. Egy pillanatra most is, mintha egy viking hajót láttam volna, de tisztában vagyok vele, hogy a képzeletem játszadozik velem. Mindig is élénk volt a fantáziám, és ennek kielégítése képen, oda képzeltem a dolgokat. Nem vagyok, bolond, csak a valóságomat, néha kiszínezem.