VáromSynt a megbeszélt időpontban, abban a kocka kocsmás, kávézós hely előtt. Még mindig nem voltunk, így a mai napot határoztuk el rá. Viszont már késik, nem is keveset... írtam neki, hívtam, de semmi nem történik. Kezdek érte aggódni. Ajkaimba harapva járok-kelek a szórakozóhely előtt, és nem tudom még mihez kezdjek. Mennyit illendő várni, mielőtt feladja az ember? Viszont Synről van szó, amiről tisztában vagyok, hogy eléggé... labilis, mondjuk ki. Ezt ő maga mesélte, hogy rátörnek hullámba ezek a depresszió féleségek. Őszinte leszek, lehet ezt félvállról vettem. Oké segítek neki mindenben, igyekszem jó barátnő lenni, elvonni a figyelmét, feldobni dolgokkal, és lehet tényleg nem vettem ezt komolyan. Manapság az emberek hajlamosak kisebb hangulat ingadozásokra is használni a "depresszió" szót, azaz egy napig lehangolt, vagy nincs kedve egyszerűen az aznapi alap dolgokhoz. Nekem is szokott ilyen lenni, és már általában az ember erre is számít. Viszont ilyet soha nem csinált. Viszonylag időben ott volt minden találkánkon. Tudom, hogy hol lalik nem egyszer voltam nála, volt mikor nem mentünk sehova, csak felugrottunk hozzá, filmeztünk, pizzáztunk, elfogyasztottunk egy üveg bort, vagy sört. Mivel már egy óra is eltelt, én pedig szétfagytam, így úgy döntök utána járok a dolognak. Elmegyek Synhez.  
Elég gyors léptekkel tettem meg az utat, szerencsére, a tömegközlekedéssel se volt gondom. Ahogy megállok Syn lakása előtt elkezdek csöngetni, kopogni, toporzékolni. A helyzet az, hogy semmi, pedig hallom, hogy otthon van. Folyik a víz. Lehet bunkóság, vagy nyomulásnak is tűnhet, főleg, ha kiderül túlreagáltam az egészet... egyszerűen lenyomom a kilincses, próba cseresznye.... és kinyílik. Ez komoly Syn? Még az ajtót is elfelejtetetted bezárni? Őszintén szólva, enyhe rettegés fog el, miközben átlépem a küszöbött.  
- Syn ? - szólok be, mielőtt beljebb lépnék. Viszont mindig hallom, hogy folyik a víz. Kissé kezdek ideges lenni, így belépek a lakásba. Még párszor szólítom barátnőmet, de semmi választ nem kapok. Így benyitok a fürdőszobába elsőnek csak résnyire. De ekkor érzem meg, hogy vízben taposok. Mi a szar... ekkor jobban benyitok, és csak annyit látok, hogy Syn ül a kádban, és folyamatosan folyik a víz, már teljesen elárasztva a fürdőt.  
- Synnøve!!! - hangom most már mély, és parancsoló, igyekszem lenyelni az ijedségemet. Oda sietek, és elzárom a vízet. A lány még mindig csukott szemmel fekszik, a kádba, de látom él, mert a mellkasa fel alá járkál. - HAHÓ SYN! - már üvöltök, hogy a hangom elérhet hozzá. Basszus, most mit csináljak?

Elzártam a vízcsapot.
Az ajkaim megremegtek, s fogaim időről időre összekoccantak.
A kádban órákkal ezelőtt engedtem vizet. Jéghideget. Órákkal…? Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el valójában… Az időérzékemet teljes mértékben elveszítettem a szürkeségben; a falon csupán azaz ócska lámpa fénye villódzott, amiben azt az idióta körtét már akkor ki kellett volna cserélni, amikor… A volt férjem összecsomagolt és itt hagyott. Idegesített. Le akartam kapcsolni, de akaratomat nem követte mozdulatsor, így csak kiábrándult tekintettel bámultam a kapcsolót. Nem volt erőm kikelni a kádból. A testem már réges régen átfagyott a vízben. A csontjaimat, szinte összetörte és szilánkossá repesztette. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem mindenhol, de leginkább a folyamatos görcsben álló bal lábam végett. A víz folyt. Mióta folyik? Bámultam mostmár a még mindig csordogáló csapra. El kellene állítani, döntöttem el oldalra döntött fejjel. Milyen napot írunk? Feltételeztem, hogy nem telhetett még el túl sok idő. Ha így lett volna, anyáék már régen az ajtón dörömböltek volna, hogy miért nem hívtam őket? Bár… Lehetséges, hogy kopogtattak. Fogalmam sincsen… Úgy éreztem, hogy összeroppanok… Mit művelek a családommal? Gyűlöltem magamat…! Nem vágytam másra, minthogy… A növekvő fájdalom és melankólia magával ragadott, úgy mart belém, mint egy keselyű – a lelkemből lakmározott, élvetegen. Miért?

Elmerültem.
Prüszkölve jöttem a felszínre.
Körbe néztem és egyetlen doglot állapítottam meg.
A víz még mindig folyt.

Hallgattam a dobhártyámat szétszaggató csöndet, amely megsüketített annak pusztító némaságával. Különös, nem? Szegeztem magamnak a kérdést gondolataim sűrűjében. Miképpen uralkodhat az apró fürdőszobában, olyan nesztelenség, amely szinte az arcomba ordított. Egyenesen sikított. Pedig… Elaludtam volna? A fejemet a plafon irányába fordítottam, ahogy lassan hátrébb csúsztam, hogy meg tudjak támaszkodni. A pulton álltak sorban a gyógyszerek. Hangulatstabilizáló. Antidepresszáns. Antipszichotikum. Szorongásgátló. Altató. Az utolsónál haszontalanabbat ritkán látok. Fáradtan dörzsöltem meg szemeimet, olykor úgy éreztem, hogy azok leragadtak, de mégsem jött álom a szemeimre. Lehegséges, hogy megkísértett az álom… Fogalmam sincsen. Igazából… Egy idő után mindig úgy éreztem, hogy az összes semmirevaló és csak pénzkidobás volt… Olykor elfelejtettem szedni, néha szándékosan is, mert úgy éreztem, hogy „jobban vagyok” de ez csak hazugság volt. Néha hallucináltam. Ma is… Vagy valamikor…? Nem tudom… De itt volt. Bejött. Éreztem az illatát. Megnyugtató volt, hogy itt volt… Gyűlöltem, hogy mivé lettem részben miatta… Felpofoztam, de akkor már csak a levegőt éreztem elsuhanó ujjaim alatt… Fáradt vagyok! A gyomrom görcsbe rándult, nem volt étvágyam és hányingerem is volt… Valamelyik rettenetes gyógyszer okozta… Amiben a lítium volt.

A fejem hátra hanyatlott.
A cigaretta füstje vidáman táncolt a nyomasztó levegőben. Úgy éreztem, hogy megfulladok. Tekintetem követte a halovány szürke köd lágy, könnyed táncát a szellőző felé. El akartam tűnni a világ elől. Megakartam halni. De gyáva voltam. Leírhatatlanul gyáva. Ezért maradt az édes szenvedés, amely lassan szétszedett belülről. Csalódás vagy! Mintha anyám hangját hallottam volna pedig tudtam, hogy Ő nem volt itt. Nem lehetett itt. Úgy éreztem egy semmirekellő vagyok. Voltak ilyenkor tiszta pillanatok időnként, de többnyire ellepett a viszolygás magammal szemben. Kár léteznem!

Csak néztem bele a semmibe, dermedten bámultam magam elé.
Vajon mikor zártam el a vizet?