E lmerengve fordultam felé.
– Egy pillanat! – Mutattam fel szigorúan a mutatóujjamat. – Muszáj megnézem, hogy mikor vagyok szabad a jövőhéten! – Teátrális mozdulatokkal emeltem magam elé a telefonomat, amelyben a naptáramat megnyitva néztem végig „zsúfolt” teendőim listáján. – Hát őszintén nem is tudom… TALÁN be tudok neked szorítani egy kis helyet… mondjuk mit szólsz a jövőhét csütörtökre? – Tudakoltam, ugyanakkor cinkos pillantással jeleztem, hogy csak viccelek. Tisztában volt azzal, hogy egy kicsivel sem volt több programom, mint neki. Sőt! Tulajdonképpen esélyem sem lett volna kimenteni magamat az alól, hogy „jövőhéten ráérsz?” pontosan a korábban felhozott szomorú tény révén. Mindenesetre… A korábbi barátnőimmel ellentétben neki nem kellett volna hosszas történeteket kitalálnom, hogy mi végre nem tudtam csatlakozni az esti bulizáshoz, amiért végtelenül hálás voltam, ugyanis a hazugságot minden mértékében gyűlöltem és mentesített az alól, hogy „beteg vagyok” vagy „ó, sajnálom már más valakivel van programom” helyette egyszerűen mondhattam azt, hogy: bocsi, de lemerült a szociális akkumulátorom. Tudtam, hogy Elin ezt teljesen megértette volna, amiért nem is olyan titkon voltam hálás.

Végül nagyon hamar sikerült megállapodnunk abban, hogy talán a péntek opcionálisabb, mivel egy laza iszogatós estét találtunk ki a korábban már általa emlegetett helyen. Talán jobb is így! Gondolkoztam el immáron úton hazafelé. Előfordulhat, habár nem tartottam túlságosan valószínűnek, hogy ki fogunk rúgni a hámból – sohasem mentem messzebbre, mint ahogy úgy éreztem, hogy bírom. Talán… morfondíroztam magamban itt volt az ideje egy ilyennek is… gondolkoztam el magamban fennhangon, cinikusan. Ahogy végig gondoltam biztos voltam abban, hogy erről szó sem lesz. Egyszer már megjártam az ilyen bulit! Kellőképpen sokat is szenvedtem érte és azóta is szüntelenül eszembe jut. Mi lett volna, ha… A gondolat elég volt, hogy egy kellemetlen útra tévedjek és bármennyire is próbáltam elterelni a figyelmemet, ugyanakkor szüntelenül ott motoszkált a tudatom mélyén, mint valami patkány kapargatta a falat, úgy nem hagyott nyugodni, s úgy ette be magát a gondolataim közé, mint a szú a fába. A táskámba kutattam. Az utolsó gyógyszert bontottam fel (…). Nem voltam túlzottan boldog, de úgy éreztem, hogy be kell szednem mielőtt egyáltalán eluralkodik rajtam a pánik és magával rángat egy sötét, hideg helyre. Nyugtalan lettem, nagyot nyeltem. Próbáltam felidézni, hogy milyen jó érzés volt ma, hogy nem zavartak ezek a gondolatok, habár nem állítom, hogy egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hiszen érintettünk, olyan témát, ami a felszínre hozta, de úgy éreztem, hogy egészen jól kezeltem a helyzetet. Igyekszem felülkerekedni rajta, de számottevő alkalommal és kevés sikerrel. Eldöntöttem, hogy holnap haza látogatok a szülői házban, mert könnyebb volt elviselni úgy, hogy volt ott velem valaki, aki tudta mi a helyzet, miközben már pötyögtem az e-mailt a doktornak, hogy elfogyott a gyógyszerem és nem biztos, hogy jól vagyok. Kicsit talán zavaros üzenet lett, hiába olvastam végig számottevő alkalommal, de sajnos megesik, hogy elveszítem a fonalat. Próbáltam arra gondolni, hogy milyen jó volt a mai nap, mert találtam egy barátot – aminek anyáék is biztosan nagyon örülnek majd, ha elmesélem nekik, hogy Elinnel lassan, de biztosan közelebb kerülünk egymáshoz. Lehetséges, hogy Ő lesz az akivel le tudom majd küzdeni a démonjaimat szimplán azért, mert sok időt töltünk egymással?
Vártam a jövő hetet! Már ha csak fele olyan jól fogjuk érezni magunkat, mint ma.

Őszintén szólva, mindig túl gyáva voltam ahhoz, hogy egymagam utazgassak. Nem éreztem ár késztetést, hogy egyedül lássam a világot. Kissé ellentmondásos vagyok, antiszociális vagyok, de mégis ilyenkor igénylem a társaságot. Az is igaz, hogy csak limitált számba, és csak olyan emberrel , akit barátomnak mondhatok, és élvezem a társaságát. Nem sok ilyen van, szerintem ehhez kell bizalom is, hogy egy ilyenbe belevágjunk. Megkeresni a szállást, akár többet, ha több helyre elakarunk jutni, vagy csak éjszakázni szeretnénk. Azokat előre esetleg kifizetni, és stb.  
Szóval ez sok egyeztetést fog igényelni, egyszerre szabit kivenni, fűha. Már most érzem lesz némi idegeskedés, úgy érzem megfogja érni, és jót fog tenni mind a kettőnknek.  
- Rendben, akkor ezt még egyeztetjük. - mosolygok vidáman.
A beöltözés tőlem nem áll messze, szóval inkább arra leszek kíváncsi, hogy Syn tényleg megteszi e, és tényleg Jokernek. Szerintem marha jól érezné magát. Most az a fontos, minél jobban kicsit eltávolodjon a megszokottól, és valami módon, kiadja a fáradt gőzt, a mi stílusunkban. Mi nem azok a fajták vagyunk, akik elmennek egyet éjszakázni, szégyen szemre leisszák magukat, megalázzák magukat, és idegen férfiak ágyában ébrednek. Nem nekünk mást módja van. Lehet ciki, de számunkra a másik fél az, akik ezek miatt ítélnek el minket.  
- Hát ha elbírod magadon viselni a tetoválásokat, akkor, akkor mehet a Leto féle is. Ezt teljes mértékben rád bízom. Azt ne kérd, hogy én sminkeljelek ki. Bohóc leszel, de nem az a fajta. - nem vagyok valami profi benne, az alap, vissza fogott sminkek mennek.  
- Nem, nekem egy pöpp lakásom van, anyámék házában talán lehetne, de nem akarom ezzel őket fárasztani, meg lesokkolni. Elég a dekoráció, mindig ott töltöm az ünnepeket. Még benne is lennének egyébként. De nem tudom.. még ezt átgondolom. Messze van még. - valóban anyámék benne lennének, csak olyan sok ismerősöm nem lenne, hogy azt bulinak nevezzem. Most hívjak meg kollégákat, meg egy két ismerősömet? Mondjuk kitudja. Egyébként elgondolkodtat a dolog. A végén most fogjuk megélni a második tinikorunkat.  
Arra meg, hogy milyen férfiak jönnek be. Régen erre tudtam volna, elég részletesen válaszolni. Viszont a sok csalódás, kicsit úgymond lejjebb adta a lécet. Hiába vannak elképzeléseim, pl a külsőről, de az még sem számít annyira, ha az ellenkező hajszínnel meg aztán megtalálom az igazit. Inkább már a belső tulajdonságok azok, amikben kezdek egészen biztos lenni, mióta betöltöttem a harmincat, és már igencsak ideje lenne találnom magamnak valakit. Hát meg könnyű azt mondani.  
Nyilván, hogy szeretnék magam mellé valakit mér, de nem minden áron. Nem esek bele olyan csapdába, mint megannyi nő társam, hogy már szépen rámosolyog a férfi, pár randi, aztán költözzünk is össze fél év után, majd jöhet a kölyök gyorsan. Szerelem nincs ott, csak van valakije, és megvan a biztonsága. Voltam nem egy szar kapcsolatban, és számomra így többet ér az egyedül lét, mint a láng nélkül együtt lenni valakivel, csak hogy legyek valakivel. Nem egyszerű. És nem is ítélhetek el senkit, azért, mert fél attól, hogy magányos legyen. Csak ilyenkor, mindig elgondolkodom: mivan ha a férfi, akit nekem szántak, pont egy ilyen csapda kapcsolatban van?  
Csak sóhajtok, és miután kissé túl szenvedélyesen is kiadom magamból a véleményemet, inkább vissza kérdezek.  
- Igen, rájöttem ez nagyon fontos dolog. Nem szeretem, ha tipikus nőnek kezelnek, de egy férfinek mégis a nő védelmezőjét kéne kisugároznia. És nem, hogy a nő törölgesse a könnyeit... fuh. - kirázz a hideg az emlékektől.  - Rendben, ha megtalálom az lesz az első kérdésem hozzá, van e tesója.- kacsintok cinkosan.  
Szerintem maga az íjászat elég jól sikerült. Dacára annak, hogy Syn nem volt épp a legügyesebb, úgy érzem nagyon jól érezte magát, és kicsit kitudott zökkenni, ebbe a röpke egy órában. Nekem ez volt a célom, és az hogy megtudjam, hogy ha már ennyire tetszik, és vágyakozom az íjak után, van e egyáltalán hozzá tehetségem. Szerencsére hamar kiderült igen, így Syn bíztatására meg is veszek egy bérletet.  
- Tényleg köszönöm, nagyon jól éreztem magam ! - őszintén hálálkodok neki. - Jövőhéten ráérsz, tervezzünk is be valamit?  

 A fejemet oldalra szegve bólintottam, mintegy egyetértésem jeléül, hogy valóban itt az ideje.
Meglehetősen érdekesnek – mondhatni nevetségesnek – találtam a puszta gondolatot, hogy két lényegében teljes mértékben introvertált lány egyszer csak úgy határoz, hogy „Na, akkor most világot látunk!”, amikor még a biztonságot nyújtó otthonuk küszöbét sem szívesen hagyták el; legalábbis Mi ezek a fajták voltunk, aminek kapcsán megkérdőjelezhetetlen volt az a tény, hogy a mi esetünkben nem éppen egy random, véletlenszerű kirándulásról lesz szó, amely során csak a vállunkra csapjuk a táskánkat és nekiindulunk. Nem. Mi ennél sokkalta merevebb személyiségek voltunk, mint Sheldon. Először is szépen kitaláljuk a pontos dátumot, majd aztán kikeressük a megfelelő lokalizációjú lakást, megszervezzük a programokat és majd csak valamikor ezek után határozzuk el magunkat valójában és foglaljuk le a repülőjegyet meg a szállást.Kicsit TALÁN komplikáltabb volt ez, mint ahogy ez egy átlagos ember fejében élt. Nálunk ez a kicsit sem körülményes készülődés volt a „Na, akkor most világot látunk!” leírása.
– Legyen! – Mentem bele, olyan hangsúllyal, mintha csak egy kihívást fogadtam volna el, pedig mindössze arról volt szó, hogy így éreztem fair play-nek, elvégre ha Ő beöltözik Skarlát Boszorkánynak az Én kérésemre, Én is eleget tehetek az Ő tébolyult ötletének. HA-HA. Ez már aztán igazán mókás lesz! HA-HA. – Alig várom, hogy beöltözzek! – Valóban furcsa lelkesedés öntött el. – Nem is tudom, hogy melyiknek! A klasszikus tetszene jobban vagy esetleg a Leto-féle szerencsétlenül járt gengszter. – Én magam is meglepődtem, hogy erre ilyen könnyen bele tudtam egyezni, mert elég távol állt tőlem ez a beöltözősdi, mivel – ugyebár – nem szerettem kilépni a komfort zónámból és az, hogy valaki másnak kell kiadjam magamat is azok közé tartozott. – Te szoktál, amúgy ilyen beöltözős bulit rendezni? Tök vicces lenne egy Mad House vagy valami ilyesmi. – Vetettem fel. Ha arról lett volna szó nagyon szívesen benne lettem volna a dekoráció kitalálásában és összekészítésében is – meg persze a végén az eltakarításában is. Talán igaza lehet és jó lenne egy kicsit ilyen formában kikapcsolni, kiereszteni a fáradt gőzt. Bár… A végleges mentális ideg összeroppanás nélkül.
Sajnos a tengerészt leszámítva tényleg nem fordult meg túl sok, olyan férfi a könyvtárban, akire azt mondtam volna, hogy „Ejha, ez már valami!” és, ha véletlenül is ilyen került volna elém… Nem voltam biztos abban, hogy bármihez is tudtam volna vele kezdeni… Mármint a nagyon felületes társaságon kívül, de úgy éreztem, hogy Nekem ennél több kell és… Nagyon kevés ilyen férfi létezett, akikkel őszintén és nyíltan tudtam kommunikálni. Én nem voltam a felületes kapcsolatok híve.
Csöndesen mellette sétálva hallgattam.
Nem szakítottam félbe hirtelen kifakadását, így csak szemmel próbáltam jelezni, hogy kicsit hangosabban beszélt, mint azt a tömeg és a körülöttünk lévő zaj azt megkívánta volna.
– Értem, amit mondasz. Szóval igazából Nőnek akarod érezni magadat egy kapcsolatban, nem? – A lényeg tulajdonképpen ez volt számomra, hogy szeretett volna egy, olyan férfit maga mellé, akire tud támaszkodni és teljes mértékben meg is bízik benne. – Ha találkozol egyszer egy ilyennel és talán van egy testvére is… Szólhatsz nekem! Még rokonok is lehetnénk! – Nevettem el magamat; igazából biztos, hogy ez esetben kifejezetten jól éreztem volna magamat a családi vacsorákon, hiszen lett volna valaki, akit ismertem és akivel a mosdó előtt várva megbeszélhettük volna, hogy milyen tragikus az ott lét. – Hú, hirtelen nagyon sok tervünk lett! – Hogy nem is került ˘szóba egészen eddig az utazás…? Bár erre elég egyszerű volt a válasz. – Mindenesetre, egy pillanatra visszatérve, ha találkozol egy ilyen férfival, legyél óvatos, ígérd meg nekem! Sosem lehet tudni, hogy mit rejt. – Mivel én már megégettem magamat, így nem tudtam a lehető legjobbat gond nélkül feltételezni. Nem a kedvét akartam elvenni, hanem csak… Figyelmeztetni és felhívni a figyelmét, hogy talán az „átlagos” jobb. Elnyomtam magamban egy sóhajt. Sajnos az olyan férfiak, nagyon mély benyomást tudnak tenni az ember lányának lelkére, hiába akarja magát tőle távol tartani.

Immáron a helyszínen mulatva az időt hamar rájöttünk arra, hogy Elin egy ŐSTEHETSÉG – csupa nagybetűvel és rengeteg felkiáltójellel! Leírhatatlanul boldog voltam, hogy ilyen ügyes volt a nyilazásban, legszívesebben csak folyamatosan tapsoltam és ujjongtam volna, hogyha az oktató a következő pillanatban nem pakolja a nyilat a vesszővel együtt a kezembe és mondja, hogy: Ehhez kell felzárkózni! Hajrá, Synnøve!
– Persze! Biztos van még a profiknak is mit tanulnia…! – Jegyeztem meg kissé cinikusan, habár a legkevésbé sem a rosszindulat vezérelt, hanem reméltem, hogy felpaprikázom annyira, hogy azt mondja: jó! Majd végül is, ha csak egy kicsit is a közbenjárásomnak köszönhetően, megvette az első bérletét. – Nagyon szívesen! Az már biztos, hogy számon kérnélek és nagyon csúnyán néznék rá, ha kihagynád ezt a lehetőséget! Nem is beszélve arról, hogy Te is megbánnád!

Viccesen felteszem a kérdést, hogy hol bujkált ennyi ideig. A válaszára viszont rám tőr némi lelkiismeret furdalás. Mondjuk én is hasonló cipőben járok, nincsenek barátaim, inkább ismerőseim, nem igazán adtam bizalmat senkinek, és Synnel már megbeszéltük, hogy a bulizás nem igazán a mi asztalunk, lehet ezért is találtunk olyan jól egymásra. Minden vágyam egyszer bejárni a világot, bár igyekszem e téren realista lenni. Viszont nem tagadom szüleimmel volt szerencsém eljutnom egy két helyre, de nem annyira messzire. Úgyhogy a listámon nincs túl sok szabad hely.  
- Hát akkor itt az idő, hogy lássunk is valamit, és megéljük a való életben. Nem igaz ? - válaszolom mosolyogva, hogy felvidítsam. Remélem tényleg nem csak a szánk nagy, hanem megvalósítjuk. Rám is rám férne, és egyszerűen a gondolatra is felpezsdül a vérem, hogy elmehessek, kiszabaduljak, és más levegőt szívhassak még ha csak egy rövidke időre is van szó. Vágyom egy jó kis kalandra.  
A beöltözésnél csak szívjuk egymás vérét, főleg most én szurkálódóm.
- Egyszerűen jól áll neked a zöld. - vonom meg nemes egyszerűséggel a vállamat. - Nem tudom, ő a szöges ellentéted... pasi, és bolond, szerintem élveznéd, ha egy napra belebújhatnál a bőrébe. - Alig várom hogy meglássam abban a cuccban, és sminkben. Egyébként, ha komolyan megcsináljuk lehet jól is fog állni neki. Ki tudja.  
- Köszönöm, igazán kedves tőled. - vigyorgok rá. Bár ő még nem halloweenozott velem, én ilyenkor kiengedem a sötét énemet, és szeretek nagyon morbid lenni, a horrort és az ijesztgetést. A házunkat mindig berendezem, feldíszítem. Mindig rosszul vannak tőle. Ez már olyan hagyomány nálunk. Talán már több halloween-i dekor gubbaszt a garázsba, mint karácsonyi.  
A lesifotóra, csak cinkos mosolyt ejt meg.  
- Hát ha nagyon jól néz ki, az is lehet, még modellt is áll neked. - viccelem el a dolgot. Mondjuk eltudom ezt képzelni a mai világban.  
Majd egy olyan váratlan kérdést tesz fel, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudok, és igyekszem megfontolt választ adni. Végül úgy döntök a kiállásra állok rá, az első benyomásra.  
- Most hogy mondod, lehet. Tudod már elegem van, az összes exemnek komplexusai voltak. Nem akarok több ilyet. Nagyon gáz mikor a férfi lelkivilágára jobban kell vigyázni, mint a nőiére, és az ő sebeit nyalogatni. Borzasztó. Én valamiért ezeket vonzom be. Már vágyom egy sokkal magabiztosabb férfira, aki tudja mit akar, meg is csináljam és nincs mit sajnáljon magán, sem az életéből... - ez kissé túl.... erőteljesen jön ki belőlem. Túl szenvedélyesen panaszoltam el magam, mert az utcán egy nő is ránk néz, én meg rá kérdően. Azt hittem ő is megakarja osztani a tapasztalatait... csak megrázom a fejem, majd vissza nézek Synre. - Még ilyennel nem volt dolgom, így nem tudom. Csak az ellenkezője nem vált be. Ennyit tudok. - sóhajtok fel a szar emlékekre. Majd visszakérdezek, mert rájöttem, hogy én is kíváncsi vagyok rá. De valamiért, valamiéééért sejtettem ilyesfajta választ kapok. Csak elnevetem magam.
- Rendben, akkor Dánia után, megyünk Olaszországba ? - kérdezem vigyorogva. - Hátha mind a kettőnknek szerencséje lesz. Szeretem az olaszokat, imádom ahogy szenvedélyesen tudnak beszélni. Bármit mondhat, már elvagy olvadva.
Majd megérkezünk a várva várt helyre. Ami azt illeti az elején annyira megvagyok ijedve tőle, legfőképpen a csalódásról, hogy Synt küldöm előre. Szegénykémnek nem igazán megy, de szerencsére nem az az idegbeteg típus, inkább jól szórakozik rajta, és én is.  
Mikor én jövök, szinte remeg a kezem első körben. De mikor megfeszül a húr eltűnik minden kételyem. És bevált. Majdnem mindegyik középre repül be, ami nem az mellé szorosan. Annyira élveztem az egészet, hogy szinte megkönnyebbültem. Vigyorgok magamban csak mint egy idióta. Jót szórakoztunk, majd a kasszánál nézem a bérletet.  
- De rögtön bérlettel kezdjek? - nézek rá kérdő, elhúzott szájjal. Az is igaz, akkor nagyobb nyomás lesz rajtam, hogy eljöjjek, mert kiadtam rá egy csomó pénzt. Ha meg belejövök lehetne saját nyílam. Hm. Jesszus és ha marha drágák? Na jó ezen elég később is gondolkodni, ráadásul a pénztáros hölgy nem éppen a legmotiváltabb munka erő, már nagyon idegesen néz rám, hogy hogyan is döntök. - Na jó... öhm szeretnék egy havi bérletet. - döntök végül, vagyis mintha a nő tekintete kierőszakolta volna belőlem a választ. Kifizetem, majd elindulunk kifele, szinte menekülök. - Ugyan, kedves tőled, de nem kell. Azért erre nem ráncigállak el, hogy nézzél. De kedves tőle. Maximum első két alkalommal elkávézgathatsz velem addig, amíg ide érünk, hogy ne másfelé forduljak.

 Immáron csupán a kiüresedett papír poharat szorongattam a kezemben.
– Az oslói közkönyvtárban bujkálva olvasgattam és ábrándoztam azokról a helyekről, ahová „vad” csajos bulit szerveznék a barátnőmmel, aki akkoriban még én sem tudom, hogy merre leledzett… – Utaltam finoman rá. Sohasem gondoltam magamat egy nagy utazónak, hiszen már-már rögeszmésen ragaszkodtam a komfortzónámhoz, ami csak rendhagyó alkalmakkor tért el az elmúlt években megszokottaktól – és ez esetben sem kell túlontúl komoly dologra gondolni mindössze arra, hogy nem a megszokott útvonalat követtem hazafelé és másik boltba mentem be, mint ami megszokott volt. Egyszerűen csak nem éreztem jól magamat, ha a megszokott rendszeremből kizökkentettek. Azonban, így már most elkezdhettem barátkozni a közös vakáció gondolatával, ami szimplán csak annyit jelentett, hogy mentálisan is volt időm felkészülni arra, hogy valami, valamikor változni fog, így ha arra kerül majd sor, hogy tényleg ott állunk már a repülő előtt nem fog különösebb stresszként hatni rám.
Az út hátralévő részében egyszerűen csak megtárgyaltuk, hogy ha létezne időgép ki melyik korba tartozna; számítottam arra, hogy a múltra fogja tenni a voksát, hiszen Ő valóban annak a kornak a szerelmese volt. Feltételeztem, hogyha nekem lett volna valami iránt, ilyen komoly kötődésem Én sem gondolkoztam volna azon egy percet sem, hogy a múltba menjek csakhogy… A jövő technológiája, társadalmi felépítése engem sokkal inkább érdekelt, mint egy letűnt koré.
A She-Hulk ötletére felnevettem.
– Nem vagyok biztos benne, hogy elég amazon kinézetű vagyok ehhez a karakterhez! – Nevettem el magamat hangosan; habár… ki tudja, mert alapvetően nagyon kedvelem Jennifer Walters karakterét. – Joker? – Végül is Mistah J-ként meglehetősen szórakoztató tudnék talán lenni és a kellő mennyiségű alkohol engem kifejezetten nevettetni tud, így végül is lenne egy kisebb jellegű párhuzam. – Úgy érzem, hogy mindenféleképpen azt szeretnéd, hogy valamim zöld legyen! – Néztem rá felvont szemöldökkel. – Csak nehogy végül valamelyik vágyad teljesüljön, mert lesz ott nemulass! – Talán legbelül szerettem volna, hogyha sikerülne annyira lelazulnom, hogy egészen egyszerűen csak elengedjek mindent és kicsit megváljak minden rigolyámtól, felesleges kíséréstől, amelyek csak megnehezítik a mindennapjaimat, mert én is tudtam, hogy ezek a kényszeres cselekvések nincsenek rendben és már réges régen kezeltetni kellett volna valakivel.
– Az utóbbi nem tűnik opciónak, de a lesifotó még csak-csak elképzelhető. – Jelentettem ki elgondolkozva, mert végül is ez csak akkor okozhatott volna kellemetlen helyzetet, hogyha a telefonomon bekapcsol a vaku. Az kifejezetten kínos lett volna nagyon-nagyon rövid idő alatt és azt aligha tudtam volna kimagyarázni, hogy valakinek éppen kiégettem a retináját.
Végül is bedobtam egy a helyzethez egészen jól passzoló kérdést, mert sohasem beszélgettünk arról, hogy ki milyen férfival szimpatizált vagy mit tartott előnyös tulajdonságnak a másik nemben. Valahogy… Csak sosem tűnt fontosnak a kérdés kiváltképpen, hogy Ő is meg én is leggyakrabban talán játékokban láttunk vagy éppen könyvekben olvastunk álmaink hercegéről. Kíváncsian füleltem, hogy mi volt az, ami neki tetszett egy férfiban.
– Elsőre egy sármos, távolságtartó főnök típus jutott az eszembe a leírásod alapján, Elin. – Hogy mennyi ehhez hasonlót lehetett olvasni a romantikus könyvekben. – Tudod, hogy ez a típus mindig bajt hoz a nő fejére, ugye? – Nem mondanám, hogy óva intettem tőle, mert ismerve mindkettőnk szociális képességeit elég kevés esélyt láttam arra, hogy bármelyikünknek szerencséje legyen. – Hát… – Akárhányszor próbáltam tovább gondolni, hogy milyen az esetem, nem nagyon tudtam Beorht vonásait kiűzni a tudatomból. – A hideg kékszemű, markáns arcú, megtört lelkűeket vonzom. De talán most már készen állok egy meleg szemű, lágyszívű és kedves férfira. – Ha erőszakkal is, de igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy a férjem a lehető legkevésbé jusson eszembe; mostanra minden közös képünket eltüntettem a telefonomból, a hűtőn lévőket pedig elégettem. – Talán Olaszországban találhatnék ilyet. – Merengtem el hangosan. – Na, mit szólsz olasz borászhoz, aki a pizzák mestere? – Állam elé téve a kezemet, mint a merengésemet azt eképpen kifejezve, képzeltem el magunkat, ahogy a napfényes Toszkán vidéken egy apró falucska közeli csodaszép házban tengetjük mindennapjainkat.
A pályán én kezdtem elsőnek, meglehetősen kevés sikerrel – mivel biztos voltam abban, hogy egészen béna leszek ebben, így egyáltalán nem tiporta el annyira a jó kedvemet, mint arra számítottam. Sőt! Jól éreztem magamat, még annak ellenére is, hogy reméltem, hogy Elin is legalább, olyan szerencsétlen lesz mint én, de egészen más történt: az edzővel egyöntetűen tátva maradt a szánk a szinte hibátlan találattól, s míg ő füttyentett addig az én szám csak egy „wooooo” szócskát tudott formálni.
– Ez igen, Elin, hajrá! – Szurkoltam neki lelkesen csillogó szemekkel. Ezek szerint mégis csak jó helyre hoztam! Most már egészen biztos voltam, hogy megérte befizetni Őt erre a körre. Igazság szerint ez az egy óra egészen jól telt, az edző nem érezte szükségét annak, hogy Elin felett bébiszitterkedjen, így a fennmaradó időt leginkább az én kritikán aluli próbálkozásaimra fordította, hogy kevésbé legyen kínos. De sokat nem tudott javítani.
– Igen, nagyon! – Örülök, hogy találtam valamit – még ha nem is feltétlen saját kútfőből jutott eszembe – amit ennyire tudott élvezni. – Na, vegyél magadnak egy bérletet! – Noszogattam. – Sajnálnád, hogyha nem tennéd! Ha szeretnéd eljövök veled mindig, legfeljebb a kispadról nézem! – Böktem oldalba immáron kint a recepciónál.

Az hogy elakar menni Dániába. Csak tátva marad a szám egy pillanatra. Mikor még tini voltam egyszer elutaztunk oda családdal, kocsival. De nem mentünk be a múzeumba, és egyéb olyan helyre, ahol tanulni lehetne, vagy ereklyék lennének, pedig, aztán ott is lenne egy és más, amit megkéne, hogy lessek. Például, amit Syn is említ.  
- Hol voltál eddig az életemből barátosném? Kérdem én. - kissé drámaira veszem a figurát, legszívesebben a két vállát is megfognám, és jóóól megráznám, hogy létezik e ezt a nő.  
- Szerintem ezzel meg is beszéltük a közös vakációnkat. - nevetek. Nagyon jó lenne, ha összetudnánk hozni, baromi jó kaland lenne, amire már szinte éhezik az életem, hogy történjen már valami.  Már szinte látom magam, ahogy egy autóban hülyéskedünk, majd megérkezünk, és iszom a tudást a múzeumokból. Mert biztosra tudom, ha eljutok, akkor mindenhova be kell menjek.  
Tetszik, és jól esik, hogy sikerül olyan barátra találnom akivel végre meglelem a közös hangot, és önmagam bolond énje lehetek, és nem ijed el tőle. Utálom a befásult embereket, akik csak magukat, és a saját bandáját fogadják el, mert az úgy jó, és úgy helyes. És még én vagyok antiszociális.  
- Hm, érdekes meglátás, az tény, hogy így még sosem gondoltam erre. - mosolyodom el. Romantika a vikingkor szerelmesének lenni. Tulajdonképpen van benne igazság.  
Az, hogy befűzött, hogy öltözzünk be, csak forgatom a szemem, de el is nevetem magam. Csak kéretem magam, amúgy nem nehéz engem ilyenekre befűzni. Szeretek idióta lenni.  
- Hogy te? Shehulk? Az is erőszakos, meg ilyenek.... meg néha úgy érzem befogsz zöldülni. - húzom el a számat aggódva. Imádom húzni, és szurkálni. De én olyannak öltöztetném be, akivel kilép a komfortzónájából, hisz amúgy is az a küldetésünk mostanában. - Joker, azzal legalább kieresztenéd a fáradt gőzt. - kacsintok. Hogy ezért, én mit fogok kapni... de állok elébe.  
Kissé elnevetem magam, a szám elé is teszem a kezem, hogy ne legyek túl hangos. Megnézném azt a  jelenetet, mikor belép a fickó a könyvtárba, ő ír nekem messengeren, én meg lóhalálába futom át a várost, hogy megnézzek egy pasit. Nem, nem ennyire nem vagyok szánalmas.  
- Kedves vagy, kösz az ajánlatot. Inkább fotózd le, vagy vedd fel face-re. - cinkos vigyort ejtek meg, majd a kérdésére, kicsit megköszörülöm a félre nyelt torkomat.  
- Őszintén? Nem tudom. A férfias férfiak. Nem szeretem a... rosszindulatúan fog hangozni, de a nyámnyilákat. Szeretem ha van kisugárzása, és udvarias, kedvesen beszél a nővel. Megvan a sármja, és a tisztelete. - mondom röviden tömören. Külső adottság a nagy-nagy pocakon kívül nagyon nincsen. Ha átfutom magamban a tetsző színészeket, zenészeket, mind teljesen vegyes.  
- Hát neked?  Ha már itt tartunk, és kifaggattál. - forgatom a szemem, de persze játékosan.  
Őszintén, kicsit lefagytam, ahogy megtudtam, és megláttam hova jöttünk. Világ életemben kiakartam próbálni, ám tinikoromban sikerült párszor, mikor ilyen vár látogatásokon csináltak olyat, hogy régi íjjal ki lehetett próbálni 5 lövést, egy vagyonért. De hát az a fegyver eleve nagyobb volt nálam, és elég nehéz volt meghúznom a gyenge karjaimmal. Gondolom itt személyre szabottabb, vagy egyszerűen én nőttem meg, és lettem erősebb. Rögtön le is koccolom az első kört Synnek, hogy felkészülhessek. Nagy csalódás lesz, ha nem fog sikerülni. Mély levegőt veszek. Jól szórakozom viszont havernőmön. Még kér egy kört, hogy próbálhasson, de ez se lett sikeres.  
- Oh nyugi, bizonyára sokat kell gyakorolni, hogy jobban menjen. Szerintem én sem leszek jobb. - mosolyodom el bíztatás képen. Majd én jövök. Az oktatótól megkapom én is az iránymutatást, hogy fogjam és hogy kell célozni vele. De olyan automatikusan emelem fel, és megy magától, mintha mindig ezt csináltam volna. Jó sok filmbe, sorozatba, és videójátékba láttam, hogy kell fogni, mit kell csinálni. Mindig az újjász volt a kedvencem. Felemelem mellkasomig, behelyezem a nyílvesszőt, meghúzom. Sokkal könnyebb, mint régen. Célzok, mély levegőt veszek, bent tartom, ismét célzok, majd ahogy lassan kifújom a levegőt, eresztem el a nyilat. Ami majdnem a közepébe talál be.  
- Hűha, na ez meglepett. - az oktató meglepődik, és elismerően füttyent, és bólint, megdicsér. Synre szerényen nézek, de azért vigyor szétterül az arcomon. De biztosra, hogy a következővel nem lesz szerencsém. De több próbálkozásból egyszer ment a tábla szélére, mikor az oktató javított a tartásomon. Akkor a sajátomra váltottam vissza, és mind középre, vagy majdnem középre ment.  
- Azt hiszem ez tetszik... - mosolyodom el. Még párat lövünk, egy órás az első óra, szóval van időnk még gyakorolni. Synt nem akarom tovább kínozni. Mikor megyünk fizetni, meglátom az ár listát, és a bérletet... ajkamba harapok, biztosra tudom, hogy még vissza akarok jönni. Azt hiszem találtam egy hobbit magamnak.  
- Köszönöm, hogy elhoztál. Azért tetszett?

– Pedig… – merengtem el – én nagyon szívesen „átugranék” Dániába; megnézhetnénk a Kékfogú Harald rúnakövét a hozzá tartozó kiállítást vagy akár kronborgi várat. – Tulajdonképpen ez egy hosszabb kiruccanás lett volna, ugyanakkor jó lett volna elszabadulni egy másik városba és kiszakadni a szürke oslói hétköznapokból, ugyanakkor valószínűleg a látványosságokat megtekintve inkább egy airbnb-n talált szálláson tengettük volna a délutánjainkat pontosan ugyanúgy, mint ahogyan itthon. Más lányokat valószínűleg a buli hozott volna sokkal inkább lázba, de mindkét az szinte nem is érdekelt – egyikünk sem érezte volna jól magát egy szórakozóhelyen és még csak vad kalandba se mentünk volna bele, mert Én még nem állok készen, Elin pedig… Nem igazán talált, olyat akivel megtalálta volna a közös hangot.
Irigyeltem Elint. Annyira szerettem volna, olyan mélyen érezni egy eszme, egy tudomány vagy egy személy iránt, mint ahogyan Ő a letűnt korok felé lelkesedett. Tetszett, hogy ilyen szenvedéllyel szerette a történelmet és alázattal, sőt egyenesen csodálattal tudott róla mesélni – és a kérdésemre adott válasza is leginkább ezzel állt kapcsolatban; a múlttal, hogy szeretné látni egyszer azt, hogy a bárd kihez tartozott, hogy miként néztek ki.
– Szerintem a múltba való visszavágyódás vagy az arra irányuló érdeklődés egyfajta… Romantika, amire csak úgy szüksége van az embernek, nem? – Máshogy nem igazán tudtam volna meghatározni, hogy Őt miért érdekelheti jobban a múlt. Az én kíváncsiságomat a jövő jobban fúrta; hová fognak jutni az emberek, milyen tudományos újdonságok és technológiáik lesznek a következő nemzedékeknek.
– Hurrá! – Ütöttem össze szabad kezemet a másik tenyeremmel. – Ez esetben neked meg is van a jelmezed, amit úgyis csak a szoba falai között fogsz viselni! Én minek öltözzek? – Nagyon szívesen öltöztem volna be macskanőnek mondjuk, de nem éreztem közelinek sem a latexet, sem a túlságosan kivágott vagy rövid ruhákat, így a female fatale-k már eszembe sem jutottak.
– Engem sem túl gyakran – éreztem vele együtt. – De ígérem, ha legközelebb bejön egy a könyvtárba rögtön rád írok, hogy ha tudsz szakadj ki egy ebéd szünet erejéig. – Ajánlottam fel készségesen, noha… Szinte biztos voltam abban, hogy nagyon legközelebb ilyen nem fog előfordulni, hiszen a könyvtár látogatottsága inkább az idősebbekből és a fiatalabbakból állt – a mi korosztályunk valahol egészen máshol szórakozott csak éppen nem nagyon tudtuk, hogy hol. – De mondd csak Elin, neked milyen fickók jönnek be? – Tudakoltam.
A recepciós gördülékenyen intézett mindent érkezésünket követően.
Az oktató is elmondott néhány alapszabályt, amit tudunk kell, majd csakhamar fel is tette a kérdést, hogy: ki kezdi? Mielőtt azonban szóra nyithattam volna a számat, Elin beelőzött.
– Én…?! – Fordultam felé némiképpen megemelkedett hanggal. Úgy éreztem magamat, mint amikor tinédzserként az ember megpróbálja életében először kikérni a mozijegyet, azonban ezt megelőzte hosszas vitatkozás a kassza előtt néhány méterrel. Valamikor el kell kezdeni! Öntöttem magamba némi bátorságot, ahogy oda léptem az oktató mellé. – Akkor ez eldőlt, én leszek az első! Mit csináljak? – Igyekeztem hangomba könnyedséget erőltetni, azonban ennek vajmi kevés sikere volt. A férfi elkezdte magyarázni, hogy miképpen kell felállnom. Megmutatta, hogy miképpen kell a nyilat az ínon tartani. Egy párszor csak a ráhelyezést és az alaptartást vettük át, majd arra utasított, hogy engedjem el a húrt. Elengedtem. A nyílvessző szabad életet élt és egy merész öngyilkosság jellegű kísérlettel vakmerően a földre hullott, a lábaim elé.
– Ez nem volt túl sikeres. – Nevettem el magamat, ahogy lehajoltam a tárgyért. – Még próbálkozhatok vele? – Néztem fel az oktatóra, aki nyugodtan bólintott, de még pár hasonló sikeres kísérlet után, úgy éreztem ez sem az én sportom. – Most, hogy mindenki biztosan kiszórakozta magát… Elin, átadom a stafétát! – Nyújtottam felé az íjat a nyílvesszővel összefogva.

Csak ördögi vigyorral nézek rá. Legszívesebb a gonosz királynős nevetést is bevinném, de nem vagyok egyedül az utcán, szóval nem kéne teljes mértékben leégetnem magunkat. Mondjuk az ilyen nálam akaratlanul is előszokott fordulni. De ez tény, Mortalból biztos van, aki letud győzni, sajnos HardCore-ba nem nyomom, de beteg: gyerek korom óta egyik kedvenc videójátékom.  
- Nekem jó, majd szólj előtte, és megpróbállak bevinni. - cinkos kacsintást kap, van mikor betudunk vinni egy-két ismerőst, és mivel Syn az egyetlen, akit még érdekel a múzeumi dolgok, így ezt rá szoktam " pazarolni". Szüleimnek elég volt egyszer mindent megnézniük.  
- Két hónapig lesz nálunk. Aztán visszakerül a helyére. Sajnos nem nálunk találták meg, így csak "Kölcsönbe" kaphatjuk, különböző kiállítások mellé. De ez is sokkal több mint a semmi, mindig jobb, mint kiutazni Dániába. - válaszolom lelkesen, addig is kikell élveznem a látványát. Ilyenkor mindig lelki szemeim előtt megjelenik kié lehetett, és a maga a csata is. Izgalmas, az egész olyan, mint egy mese, történet.  
- Igen rendkívüli a technika, még én is hüledezek mindig rajta, és féltékeny vagyok, akik értenek az ilyenekhez. Mondjuk maga a technológia az, ami ezeket megtudja csinálni. Nem mondom, hogy bárki megtanulhatja csak na... ha nem lenne, akkor ők se tudnák ezt megvalósítani.
Most Syn feltette azt a kérdést, amin én magam is szoktam gondolkodni, bár nekem a válasz egyértelmű.  
- A múltba szívesen visszamennék. Megnézném valójában, hogy nézhettek ki, és hogy élhettek a Vikingek. Sok minden ugyanis csak találgatás, mint például a tetoválásaik. Nincs rá bizonyíték, hogy valóban tetoválták magunkat, és ilyesmi. Engem valamiért a múlt mindig is jobban érdekelt, mint a jövő. Nem tudom miért.   - vallom be őszintén. Én magam hiszek a reinkarnációban is, így borzasztóan kíváncsi vagyok, ki, vagy mi lehettem előző életemben, mint ahogy azt egyszer megemlítettem.  
- Na majd egyszer, csakis a te kedvedért beöltözöm, rendelek egy kosztümöt, halloween-ra tökéletes lesz. Aztán összehasonlítjuk a képeket. - nevetem el magam. Ezt ugyanis már mióta ismerem mindig megkapom tőle, hogy mennyire hasonlítok. Szóval majd megadom neki ezt az élményt. Legalább hátha ezzel is jókedvre tudom deríteni.  
- Hát öhm, köszönöm. - azt hiszem. Főleg hogy Synnek aztán tényleg nincs panaszra oka. Utálom is az exét, megvetem. Egy ilyen gyönyörű, kedves, okos nőt, hogy lehet ... áh, csak felhúzom magam megint. Ha meglátom egyszer tuti, minimum bokán rúgom.  
Mikor szóba hozza azt a tengerész fickót, csak megvető tekintettel nézek rá. Hogy-hogy nem ezzel kezdte? És még jól nézett ki. Végig hallgatom az élményét, még kedves is volt. Csak mély, csalódott levegőt veszek.  
- Érdekes, ilyen fickók engem miért nem találnak meg ? - nézek szomorúan. Biztos izgalmas lehet, egy ilyen férfival találkozni. Nem mintha Én tudnék vele mit kezdeni. Szerintem olyan zavarban lennék, hogy összevissza beszélnék, ahogy szoktam. Szőrnyű vagyok olyan pasik közelében, akik bejönnek. Nem is értem, vajon miért vagyok szingli?  
Mikor viszont meglátom hova jöttünk, teljes sokkot kapok. Tényleg elhozott egy íjász tanfolyamra. Ideges leszek, a gyomrom összerándul, de nem tudok magyarázatot adni rá, hogy valóban miért is. Csak annyit tudok, hogy viszket a tenyerem, hogy a kezembe vehessem, és kipróbáljam. Viszont félek a csalódástól, hogy valami iszonyat béna leszek benne. Az olyan ciki lenne, és megint csalódnék, hogy valamiben béna vagyok.  
Syn becsekkol, köszönünk az oktatónak, és előadja a biztonsági előírást, mire kell figyelnünk stb.  
- Te kezdj. -nézek Synre, szinte kétségbe esetten. Mi a frász bajom van...

– Hogy fáj-e? – Az egyik szemöldököm nem egészen a homlokomig ugrott, ahogy a döbbenettől lesújtott arccal felé fordítottam a fejemet. – Tudod, hogy mi lenne az, ami igazán segítene? Ha bekötött szemmel vagy fél kézzel játszanál! – Tényleg irdatlan ügyesen játszott, hogy olyat én még nem láttam, pedig… Én sem mondtam volna magamat teljesen kezdőnek, hiszen a testvéremmel rendszeresen hódítottuk meg a televízió előtti kanapét egy-egy „barátságos” ütközet keretei között, hiába veszítettem ellene is annyival sosem nyert, hogy ez esetlegesen ennyire fájjon. Mindennek ellenére szívesen játszottam Elinnel, boldogsággal töltött el, hogy ennyire élvezte és ilyen jó volt benne – tulajdonképpen vele tudtam örülni, saját veszteségemet pedig többnyire emelt fővel viseltem.
Az ötletére lelkesen bólogattam.
– Következő péntek? – Vetettem fel a lehetőséget.
A múzeumba érkező relikviákról mindig szívesen hallgattam a történeteit pontosabban, hogy éppenséggel neki mi volt az aktuális kedvence, ami felkeltette a figyelmét; őszintén érdekelt, hogy mi volt az, ami lenyűgözte és miképpen telik egy napja – nem pusztán bájcsevej volt, hanem valóban kíváncsivá tett egészen egyszerűen azért, mert tőle szívesen hallgattam.
– Mennyi időre kaptátok meg? – Tudakoltam.– Lenyűgöző lehet az a technológia, amivel ilyen szinten vagy legalábbis megközelítőleg tudjátok rekonstruálni az adott tárgyat vagy épületet. – Gondolkoztam el hangosan. – Ha lenne rá lehetőséged, inkább a múltba mennél vissza vagy a rejtélyes jövőbe? – Érdeklődtem. – Milyen menő lehetne, ha visszamehetnél, nem…? Láthatnád teljes valójában azt, amit senki más sem… – Noha engem a jövő jobban érdekelt, ugyanakkor nem mondanám azt, ha a múltba lehetőségem lenne visszautazni akkor rögvest nemet mondanék.
– Állítólag…? – Hüledeztem nagyra tágult szemekkel. – Ha kicserélnének senki se venné észre. – Biztos voltam abban, hogy ezt még sokan mások is így gondolták, ha ránéztek Elinre. Csodálkoztam, hogy mindeddig még senki sem lökött fel, hogy autogramot kérjenek tőle. Nade, ha egyszer lenne annyi bátorságunk, hogy kimenjünk egy ComicConra… – Elismerem, hogy Scarlett is gyönyörű, de Lizzi és ettől függetlenül te is elmondhatod magadról ugyanezt! – Néha, úgy éreztem, hogy Elinnek is szüksége volt egy kis bátorításra; elragadó és bájos megjelenése volt, elsőre tán kissé elijesztő, de ha az ember időt szán a megismerésére egy csodálatos embert ismerhet meg.
Bólintottam.
– Hát… Nem nézett ki éppenséggel rosszul, de a flörtölés az erős túlzás lenne… – Nem állítom, hogy nem futott végig némi pír az arcomon, de ha kérdezte is volna, úgy inkább csak a hűvös szélre fogtam volna. Nem éreztem úgy, hogy készen álltam volna egy új fickóra az életemben vagy legalábbis elég tartózkodó voltam ebben a kérdésben egyelőre… Nem hiszem, hogy tudnék most bárkire is bizalommal nézni az ellenkező nem táborából, mert az árulása annak a bolondnak még mindig fájt. Mielőtt elszorult volna a torkom beleittam a kávémba. – De rendesnek tűnt és igazából kedves is volt. – Bár sokszor ez csak a látszat, viszont határozottan mellette szólt, hogy nem hozta fel a kínos történéseket, amiért nem tudtam elég hálás lenni.
Megérkezettünkkor hatalmas örömmel jelentettem ki, hogy megérkeztünk.
– Lehet csak egyszer, de… Fontosnak tűnt! – mosolyodtam el kedvesen. – Úgyhogy, tessék csak utánam jönni, Elin! – Intettem neki, ahogy elébe lépve tártam ki előtte az ajtót; a recepción gyorsan lejelentkeztünk – edzőhöz jöttünk, így lesz végig, aki fogja a kezünket és segít nekünk legalább két órán keresztül. Korábban már kifizettem, így ezzel már nem kellett bajlódni; a recepciós hölgy útba igazított és az átöltözést követően már a pálya felé is tartottunk.

Mióta elterveztem, hogy Syn-t kimozdítom otthonról, hogy eltereljem a sok mocsokról a figyelmét, sokszor beszélgettünk arról, hogy kinek mi a hobbija. Tudnom kellett pontosan mire lehet szüksége. A komfortzónánkból semelyikünk nem szívesen mozdul ki, ami engem illet rémülettel fogadom az ilyesmit. Jó nekem minden a megszokott módon. Így sok hely, és téma felmerült már, de most az a kockabár jut eszembe elsőnek, mert azt mind a ketten elég lelkesen fogadtuk, mikor megnéztük a weblapját.  
- Mindig fáj, hogy elvertelek Mortalba ? - nézek rá sajnálkozva. - Mondtam neked, hogy abba szinte profi vagyok. De megígérem legközelebb nem Jade-el leszek, hanem egy nem kedvelt karakterrel, hátha lesz úgy esélyed. - gonosz vigyorral nézek rá, miközben elrejtem az arcomat, a kávés poharam mögé. De úgy érzem nem fogok így sem kellően elbújni bosszújától.  - Rendben, majd akkor legközelebb foglalok helyet, most már ismét nagyon kíváncsi vagyok rá. - mosolyodom el, de jobban kíváncsibb vagyok arra, hogy akkor mit talált ki, mi nem jut eszembe.
Lelkesedéssel tölt el, mikor bejelenti, hogy valamelyik nap meglátogat a múzeumba, jól esik mikor valaki érdeklődik a munkám felől, mármint, sajnos az én munkám annyira nem fontos a múzeum életében, és az ereklyékkel kapcsolatban, de mégis... mindig mindenkit untatok a "magam hülyeségeivel".  - Okés, várlak. Egy Dán múzeumtól kaptuk, eredeti viking pajzs , az idő természetesen meglátszik rajta, de számítógéppel rekonstruálták, hogy teljes pompájában, hogy nézhetett ki, ez a kép a kis névtáblán megtekinthető.   - ezt mind egy levegővel hadartam el lelkesedésembe. Kissé túlzottan is érdekel a viking kultúra, ezt bekell valljam, és aki közelről ismer, ezt nem nehéz észre vennie. De én csak válaszoltam a kérdésre, gondolom, ha egy kicsit se érdekelné nem kérdezte volna.  
- Nagyon szigorú vagy velem, ugye tudod? - legszívesebben, mint egy gyerek kinyújtanám rá a nyelvemet, de megígértem magamnak, hogy nyilvánosság előtt mindent megteszek hogy felnőtt nőhöz mérten viselkedjek, bármilyen unalmas is az.  
- Wandát csak azért hozod fel mindig, mert állítólag szerinted hasonlítok rá. - forgatom a szemem. - És ha feketeözvegy akarok lenni? Olyan szép az a nő... - sóhajtok. Bár állítólag más szerint, nekem sincs panaszra okom, nem is értik, hogy miért nincs senkim, pedig elmúltam 30. Olyan mintha teljesen más embert látnának, mint én a tükörben. Majd az élménybeszámolóját hallgatva megtorpanok.  
- Teeeengerééééés fickót? - valósággal bezsongok. - És ezt így mondod ? Jól nézett ki? Ha igen remélem flörtöltél... - nem mintha én azt csináltam volna. Soha nem veszem észre, mikor valaki flörtölni akar velem, nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, sőt még a bókokat is zavaromban hárítom. Valósággal elveszem a kedvüket attól, hogy velem flörtöljene. Igen, egy természeti csapás vagyok.  
Mikor bejelenti Syn, hogy megérkeztünk, felnézek a táblára.  
- Osloi Íjászbarlang? Ezt most nem mondod komolyan... csak egyszer említettem meg... - hirtelen összeszorul a gyomrom, nem értem miért. - Ez, ez tök jó. - mondom őszinte vidámsággal, de akkor miért vagyok tökre ideges?? Csak megragadom a kis fehérarany medálomat idegességembe, amit édesanyámtól kaptam az Yggdrasil fát ábrázolja

A könnyed csevegés még az eddiginél is jobb kedvre derített.
– Nem, dehogy! – Mosolyodtam el a kávém mögött azután, hogy egy jó nagyot kortyoltam belőle. – Egyébként, ilyenre sosem kényszerítenélek. – Már csak azért sem, mert én kifejezetten rossz voltam a találós kérdésekben. – Valóban…! – Kaptam a homlokomhoz, mintha fény gyúlt volna koponyámban. Végül is jogosan gondolhatta azt, hogy oda megyünk, hiszen egy jónéhány alkalommal már volt szó róla, azonban mindeddig megragadt a tervezgetés szintjén. Hogy pontosan miért azt nem tudtam volna megfogalmazni, mivel az együtt töltött időnk egy jelentős részét hasonlóképpen töltöttük, mintha elmentünk volna abba a bárba – mindazonáltal megnyugtatott, hogy a legutóbbi súlyos alázása a Mortal Kombatban az én, az Ő meg a négy fal közösen őrzött titka volt. Nem biztos, hogy azzal az alázással meg tudtam volna birkózni… – Mit szólsz, ha legközelebb odamegyünk? – Vetettem fel. – De… egyetlen feltétellel! Nyilvánosan nem játszom veled arcade játékokat. – Habár a hangom ettől függetlenül vidám volt, azonban az arcomról komolyság és eltökélt ígéret volt leolvasható. Úgy éreztem, hogy sok mindent hajlandó lennék megtenni érte, de Ez éppenséggel nem tartozott azon dolgok közé.
Megráztam a fejemet; közelebb volt, mint ahogyan azt gondolná.
– Akkor majd mindenképpen meglátogatlak bent a napokban! – A történelem engem csak bizonyos szegmensei érdekeltek. Elintől szívesen tanultam, mert öröm volt látni, ahogy évről évre egyre nagyobb tudást szerzett, s talán észre sem vette. Szerettem hallgatni, amikor egy-egy újonnan bekerült tárgy érkezett hozzájuk – olyankor szinte ömlött belőle a szó és néha attól tartottam, hogy levegőt is elfelejt venni. Nagyon üdítő volt tapasztalni azt, hogy mennyire imádja a munkáját és mennyire elégedett is vele. – Mi volt az, ami nagyon felkeltette a figyelmedet? – Érdeklődtem, ahogy a járdáról átmutattam a túloldalra; lassan ideje volt szembesíteni az érkezésünk helyével, amelytől már nem választott el több, mint néhány kis házacska.
– Ne haragudj, Elin, de ha találok egyszer egy régi, mágikus könyvet, akkor biztosan dr. Strange-hez fogok vele futni – vágtam vissza a szemtelenkedésére, de amikor ránéztem nem bírtam tovább tartóztatni a nevetést. – Te amúgy is inkább, olyan bajkeverő típusnak tűnsz… Mint Wanda. – Kacsintottam rá szórakozottan. – Egyébként ez a hét is rettenetesen békés volt, nem történt sok minden, hacsak… Nem vesszük azt a tengerész fickót, aki Aegirről érdeklődött. – Olyan szempontból nem szenteltem ennek túlságosan nagy jelentőséget, hogy minek nézett utána és bár az emberek többsége azt gondolná, hogy a könyvtárban unalmas alakok fordultak meg az nagyon-nagyon téved. A könyvtárba járnak a lehető legfurább figurák, mindenféle kérdéssel – van, hogy a mai napig okoznak meglepetést.
– Szóval – kezdtem bele, ahogy megálltunk – megérkeztünk. – Mutattam fel a táblára, amelyen az állt, hogy Osloi Íjászbarlang. – Tudom, hogy már nagyon régóta ki akartad próbálni és eddig volt mindenféle kifogásod. De most nincsen. Éppenséggel tudom, hogy van szabad két órád. – Közöltem nagy mosollyal az arcomon. Nem volt menekvés.

Ma rendkívül szép napunk van, így nem bántam cseppet sem, hogy meló után Péntek este, miért nem haza megyek inkább kockulni egyet. Még van egy videójátékom, ami befejezésre vár. De hosszú még az este, és Syn se az a kimondottan "későig kimaradok" típus, és nem hiszem, hogy egy éjszakai bulizást tervezett be nekünk mára. Mondjuk kitudja, ha talált egy olyan visszafogottabb pub-ot, még megfelelő alkohol mennyiség mellet akár jól is érezhetjük magunkat. Mély levegőt szívok be, majd meglátom a messzitávolból. Azonnal szokásos idióta, hadonászos köszöntésemet vetem be, és hálásan, egyben csalódottan nézem, ahogy elveszi a másik kávét. Hát mennyire vagyok én telhetetlen? A koffein függőségem, most nem ide tartozik.  
- Egs. - mosolyogva koccintunk egyet, majd bele is kortyolok, szinte fellélegzem. - Ezaz... - suttogom a pohárnak, mint egy dilinyós, majd minden figyelmem átirányul Synre.  
- Hűha, ez egy olyan dolog, amit kikéne találnom ? - emelem fel kérdőn az egyik szemöldököm, majd gondolkodóba esem. Tehát biztos olyan helyre visz, amiről már szó esett. Igyekszem végig gondolni, hogy miről beszélgettünk, és hozzávetni Syn személyiségét is. - Elmegyünk abba a kockáknak való bárba? Tényleg, már el is felejtettem, hogy beszéltünk róla. - csillan fel felettem a villanykörte, és kíváncsi vagyok, hogy sikerült e elsőre eltalálnom. Annyi mindenről szoktunk csevegni, csak úgy marhaságokról is.  
- Akkor nincs messze, hmmmm... - asszem az a bár nem itt van, szóval rögtön kilövöm, mikor bejelenti, hogy csak két utcányira van. Most már tényleg, nagyon kíváncsi vagyok.  
- Semmi különös, vagyis kész lett a Viking kiállítás rész, a felújítások alatt újra át kellett venni, mik szerepelnek a repertoárba, így számomra felcsillant pár érdekesség. De ezen kívül teljesen átlag, és unalom. - vonom meg a vállam, miközben újból kortyolok egyet. Nekem mondjuk egyáltalán nem volt unalmas, ezeket a tárgyakat átnézni, és újra bevinni a rendszerbe, a friss infókkal, fotókkal, rekonstruált verziókkal, és az új szerzeményekkel együtt. Sokszor van, hogy nincs mit csinálnom ilyen téren, akkor ellenőriznem kell a dolgokat, most legalább igazán hasznosnak érezhettem magam.
- És neked? Találtál már végre valami, jó régi, mágikus könyvet? - vigyorgok rá, sokszor heccelem egyszer, hogy mikor talál már nekem valami érdekességet.  

Tinédzserként milliónyi alkalommal éreztem úgy, hogy kilógok a sorból… A barátnőim már rendszerint féktelen akartak bulizni a szülői felügyelet nélkül és undorítóan részegre inni magukat addig én mindenféle mondvacsinált indokkal próbáltam ezeket az alkalmakat megkerülni, mert egyszerűen… Taszított az a fajta világ, s elég volt azaz egyetlen egy alkalom, amikor elmentem velük, hogy bizonyossá váljon: többet nem akarok ilyenben részt venni, mert életemben nem „szórakoztam” még olyan rosszul, mint akkor. A zene, olyan hangos volt, hogy a gondolataimat nem hallottam; az emberek úgy zsúfolódtak, mint a heringek és hasonlóan büdös szagot is árasztottak jóformán levegőhöz sem lehetett jutni; azt sem értékeltem túlzottan, hogy rendszerint fellöktek vagy belém jöttek, mivel akkoriban kifejezetten rosszul tűrtem azt, hogyha valaki hozzám akart érni – ha csak a kezemet akarta megfogni, akkor is inkább elhúztam, nem még egy ölelés esetében. Nagyon magányos voltam. Akkoriban már mindenki a pasi ügyeiről beszélt, én pedig csak… Csöndben hallgattam, ott voltam – olykor próbáltam hozzászólni, de csupán nevetséges hazugságok álltak a rendelkezésemre.
Megráztam magamat.
Ma már más volt a helyzet.
Ma már tudtam, hogy léteztek olyan lányok, mint amilyen én is voltam – egy kicsit zárkózott, egy kicsit távolságtartó; most már legkevésbé sem zavart, sőt! Kifejezetten enyhülést hozott, hogy volt egy olyan barátnőm, akit nem a féktelen bulizás hajtott meg az állandó vadulás vagy az állandó hetyegés a férfiakkal. Elint az utóbbi időkben nagyon megszerettem, mert felüdülés volt vele lenni – kicsit, mintha haza érkeztem volna?
Amikor megláttam a távolból már integettem is neki és megszaporáztam a lépteimet. Leírhatatlanul izgatott voltam, hogy mit fog szólni a mai programhoz, szinte tövig rágtam a körmömet, annyira lelkes voltam, hogy nem tudtam hová vezessem le az így felgyülemlett fölösleges energiát.
– Sziaa! – Örömködtem, amikor végre elé értem és tagadhatatlan volt, hogy fülig ért a szám: tulajdonképpen, ha akartam sem tudtam volna leplezni, hogy valami nagyon izgalmassal készültem neki a mai napra. Teljesen be voltam zsongva és reméltem, hogy amikor odaérünk a helyszínre Ő is be lesz. – Jaj! Nagyon szépen köszönöm! Annyira jó vagy, pont erre volt szükségem! – Hálálkodtam, ami közben átvettem tőle a kávét. – Egészségünkre! – Emeltem a poharamat a magasba, azonban gondolkozás nélkül kortyoltam bele az italba, ami szerencsémre már eléggé lehűlt ahhoz, hogy ne égesse meg a nyelvemet és vegye el az íz érzékelésemet legalább két-három napra.
– Egyáltalán nem is sejted, hogy mi lehet az? – Érdeklődtem kíváncsian, vidáman harapva az ajkamba; pontosan úgy nézhettem ki, mint egy kisgyermek, aki valami nagyon rosszban sántikált, pedig… Ez aligha volt igaz. – Induljunk! Erre csak egyenesen, két utcával arrébb van. Addig mesélj, milyen volt a heted?

Nem sok embernek hagyom, hogy megismerjék a valódi énemet. Nekem több idő kell ahhoz, hogy ellazuljak, és ne a merev, távolságtartó Eli-t lássák. Hamar elvesztettem bizalmamat, így elég távolságtartó tudok lenni. Beszélgetek az emberekkel, vidám vagyok - már ha a kedvem úgy tartja - , és szerettek hülyéskedni, feldobni a másik ember kedvét. Elég szélsőség tud így lenni a hangulatom, és a viselkedésem. Egyik nap sminkelve, faszán felöltözve billenek be a múzeumba is, másnap ha úgy kelek fel, felkapok egy sima kocka pólót, egy kis alapozó, és egész nap nincs kedvem senkivel beszélgetni. Hála az égnek ez a ritkább esett, de van mikor hetente legalább egyszer előfordul.  
Teljesen jól elvagyok a kollégáimmal is, mindegyikkel megvan egy-egy témám. Sokszor viccelünk, hülyéskedünk, jól érzem magam. De mégis mostanság többet járok a könyvtárba, méghozzá a cuki könyvtáros lány miatt, akit volt szerencsém az évek folyamán megismerni. Tini korom óta veszek ki onnan könyveket, persze az érdeklődési köröm kellően megváltozott. Sok történelmi, és mitológia könyvet veszek ki már inkább mostanság. Bár munkám során is sokat tanulok a témákba, ugyanis én vagyok, aki feljegyzi a régiségeket, és archiválom őket. Imádom. Bármilyen unalmasnak is tűnik mostanság.  
A lényeg, hogy Synnøve mindig kedves volt velem. Ő is eléggé visszahúzódó, valamiért a megnem értettek felismerik egymást. Mostanában pedig elég sok szörnyűség történik vele. Ilyenkor ugyan hálát adok az égnek szingliségemért, de borzasztóan sajnálom, és együtt érzek vele. Így volt már, hogy munka után vittem neki kávét, sütit, csak hogy feldobjam a napját, hisz engem is csak a sorozataim várnak otthon. Egyre több programot is elkezdtünk szervezni együtt, szóval egymás magányát próbáljuk elnyomni egy kezdődő barátsággal.

Mára ő szervezte a programot, eléggé izgatott vagyok mit talált ki. Végre nem nekem kellett, őszintén szólva nagyon örültem annak, hogy ez a felelősség ezúttal nem az én vállamat nyomta. Szeretek kitalálni programokat, viszont a megszervezésük nem az én reszortom. Arról nem is beszélve, szerintem mindenki örül annak, ha végre nem neki kell valamit megszerveznie, csak elmegy az időpontra, és jól érzi magát. Tudom, ezt cseppet megint túl gondoltam.  
Így a megbeszélt helyen várom Synt. Én ma előbb értem ide, nem volt kedvem haza menni, így a kedvenc kávézomba betértem, persze a lánykának is hoztam abból, amit szeret. Amint meglátom a távolba, fel is állok, felkapom a hátizsákomat, a kávékat. Szerencsére nem sokat kellett várnom, próbáltam úgy időzíteni, szerintem pont jó hőmérsékletűek a kávék még. Vigyorgok, miközben hadonászok, integetek a kávékkal, persze próbálom bénaságomat, most nem bemutatni, és nem kilöttyinteni az egészet. Ha túl éltek velem 10 percet, ne most hagyjanak cserben.  
- Helloka. - vigyorgok, mint cheshire macska. - Ez a tiéd, remélem kértél volna, ha nem, nem baj megiszom, és pörgök neked egész nap. - már amennyi coffein van ezekben a divat kávékba. - Már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit találtál ki.  

– Apukáddal úgy gondoljuk, hogy…
A legutóbbi látogatásom a szülői házban nagyságrendileg ezzel a mondattal kezdődött és innentől kezdve minden az ajkukon kiejtett szóval arányosan éreztem azt, hogy menekülnöm kellene, ugyanis úgy érezték: itt az ideje a szülői beavatkozásnak. Leültettek. Csendre intettek. Én tettem, amit tennem kellett – amit egy jó leánygyermek tesz, így közel harminc évesen. Leültem. Csendben voltam. Megértettem őket, aggályaikat; engem féltettek és nem akarták, hogy magamba zuhanjak, így nem is helyeselték azt, hogy rendszerint csak a négy fal között gubbasztok, mert úgy vélték ez nagyon rossz hatással van rám és a szociális képességeimre, ami – szerény elmondásuk szerint — eredendően sem volt a legerősebb oldalam. Szerettem volna ezzel a kijelentéssel szembe szállni, de édesanyám szúrós tekintete éppen elég volt beszéde közepette, hogy meggondoljam magamat – még azt is, amit csupán gondoltam – és bólogatva egyet értsek. Féltettek, aminek érthető okai voltak. Arra gondoltam, hogy jót akartak - bár nem értettem egyet azzal a dogmával, amely szerint a szülő mindig a legjobbat akarja a gyermekének, ugyanakkor az én szüleimről valóban elmondható volt ez. Így hát, nagyjából fél órát követően, beleegyeztem a követeléseikbe, amely több ponton is aggasztott, de fejben már igyekeztem pozitívan hozzáállni és nem túlzottan kétségbeesni.

Eltelt nem egészen egy hét azóta a beszélgetés óta.
Igyekeztem is minél hamarabb eleget tenni az egyik kérésüknek, mert nem szerettem volna hetekig hallgatni a nyaggatásukat, mivel – ha össze kellett fogjanak ellenem – akkor a szokásosnál is nagyobb egyetértés alakul ki a szüleim között, pedig (!) külön-külön is eléggé „szörnyűek” tudnak lenni, na de együtt… Két makacsabb embert, mint Ők még nem hordott hátán a Föld!
A három kritérium közül ez volt a legkönnyebben teljesíthető, amelyen belül két opció is a rendelkezésemre állt;
A opció: ismerkedés.
B opció: már ismert emberrel menjek el új dolgokat kipróbálni.
Ugyan az első lehetőséggel sem volt problémám, azonban mostanra úgy éreztem, hogy nem igazán van kedvem új embereket megismerni, ezért az utóbbi alternatívát választottam; Erin jutott rögtön eszembe, akivel bár mostanra jól megismertük egymást és nem is feszengtünk egymás társaságában – legalábbis én így vélekedtem. Egy beszélgetésünk alkalmával elejtette, hogy már nagyon régóta szerette volna kipróbálni az íjászatot, de nem tudta hogyan kezdjen hozzá vagy hová lenne érdemes elmennie, ezért időről-időre a feltörő gondolatot el-elhessegette. Az értékelések után eldöntöttem, melyik lehetne szimpatikusabb számára — a kisebbik helyet választottam az eddig megismert személyisége alapján nem gondoltam, hogy rossz hely mellett tettem le a voksomat. Időpontot egyeztettem vele, azonban azt még nem árultam el neki, hogy mi a tervem csupán annyit, hogy hozzon magával kényelmes ruhát, amiben szabadon tud mozogni.
Már a távolból integettem felé, amikor megláttam az utcán.