To Aina

Az emlékek soha nem hagynak el minket, csak elérhetetlenül távolivá válnak.  

-Meglehet… a tenger egyfelé tart. - feleltem válasz képpen, miközben újfent rá emeltem tekintetem.
Elfogom vinni magammal, ha elkészül a csónak, már ha tényleg azt szeretné. - Nem felejtettem el… - elhallgattam, s elfordítottam tekintetem, vissza a csónakra, miközben belekortyoltam a sörbe, mit bontottam magamnak.
Ez a mondat eszembe juttatta, mennyire is esendő vagyok, s mi minden forog kockán, s mennyi mindent veszíthetek. Talán magát a teljes lényemet, ha valamit nem találnak. Ha valami megoldás nem érkezik.
Vajon akkor mi vár rám? Mi lesz majd a sorsom? A teljes megsemmisülés? Az elmúlás, mi eléri ezt az alakom is, és Alexander is megszűnik létezni? Akkor valóban nem marad belőlem más, csak...nem… még az emlékem is törlődni fog, s ami marad, az az üresség lesz.
Aztán sétálni invitáltam, s zsebre rakott kezekkel indultam meg arrafelé, merre lábam vinni akart, s talán annyira már nem is furcsálltam az egészet.
Aztán hallgattam mit mondott az apja cselekedetéről.
Az átok hallatára egy pillanatra, pusztán pár másodperc erejéig, de megrándultak arcizmaim.
-Mindig is ő volt a forró fejűbb közülünk. -meg is vonhattam volna a vállam, azonban nem tettem. Pusztán zsebembe ejtettem kezeim, s úgy álltam ott Kolga mellett, vagy éppen haladtunk a sétaútvonal irányába, miután beleegyezett a séta gondolatába. - Az a meglepő, hogy eddig nem tette meg. Apád hirtelen, akár csak az anyátok… két dudás, egy csárda… - morogtam oda magam elé, majd bólintottam egyet, de nem voltam hajlandó az átokról beszélni. Még nem. Nincs panaszkodás.
Persze, fiamat eleddig sem kerestem fel. Nem láttam értelmét, s így talán elkerülhetőek a felesleges szóváltások, a viták...tetteink hozományai.
-Mindegyiket kedvelem… de sosem volt kedvencem. - elpillantottam a messzeségbe, el is révedtem egy kis időre, míg lábaim vittek a magam útján.
Magamnak sem akartam bevallani, de rég nem tettem be a lábam a vízbe. Még csak a közvetlen közelébe sem mentem. Nem kerestem fel, hiába volt itt a közvetlen közelemben. Nem akartam. Nem kellett a lelkembe csapó kín, miszerint mindazt, mit nyújthat, elfelejthetem egyetlen hét, vagy akár egyetlen éjszaka alatt.
Elfelejteni magad, s mindazt ami voltál, s töredékek sem maradnak fent.
Figyeltem miképpen guggol le, majd érinti meg a vizet. Megingattam a fejem. Állkapcsomon megrándult egy ideg, s sóhaj szaladt fel mellkasomból.
-Nem akarok versenyezni. - morogtam az orrom alatt, s megtartottam a tisztes távolságot a víztől. Jobbom ökölbe szorult, miközben testem mellett lógattam karom. Elszorult a torkom, s egy pillanatra még el is fordítottam róla tekintetem. Lehunyva tartottam szemeim, hagyva, hogy a feltámadó szél az arcomba kapjon, s gyűljenek a sötétebb fellegek, engedelmeskedve kavargó sötét hangulatomnak.
-Nem akarok felejteni. - kinyitottam végül szemeim, s ismét a messzeségre szegeztem tekintem. Nem akarom, hogy bármi is elmúljon. Fáj az elmúlás, s olyan ez az egész, az emlékek kuszasága, mint a fuldokló utolsó légvételei.
-Ne haragudj… - lehajtottam egy pillanatra fejem, odébb rúgtam egy kavicsot, aztán közelebb léptem a vízhez, de még akkor sem értem hozzá.

notes | music

To Aina

Az emlékek soha nem hagynak el minket, csak elérhetetlenül távolivá válnak.  

Arra, hogy megfogom ölelni, talán még én magam sem készültem fel, ám még is megtettem. Valahogy úgy éreztem meg kell tennem, hisz olyas valakit öleltem magamhoz, ki hasonlóképpen szerette a tengert mint én magam.
Szavaira végigdörgöltem szakállas államon, egy kicsit elkomolyodtak vonásaim, majd újfent megengedtem magamnak egy mosolyt, ám azt nem vallottam meg, hogy az egész szakáll dolog, pusztán a „lustaság” műve volt.
-Már megszoktam.
Kicsit még foglalatoskodtam a csónakkal, aztán következő szavaira rá emeltem tekintetem, s megengedtem újfent egy rövidke kiszélesedő mosolyt, majd bólintottam.
-Elviszlek! - szép nővé cseperedett a hosszú évek alatt, s eléggé szemrevaló is volt, ám talán úgy nem érdekelt, hisz elvoltam foglalva a magam nyomorával úgy hiszem.
Aztán elvettem egy sört, letelepedtem, s kérdést intéztem felé. Mikor mellém telepedett, koccintottam vele egyet, s úgy kortyoltam bele a sörömbe. Mondjuk annyira nem volt hideg, de így is megfelelt a célnak.
-Tudom. - bólintottam, de elsőre nem pillantottam felé, pusztán kis idő elteltével. Nem akartam beleavatkozni, s azt sem akartam, hogy felesleges harcba bocsátkozzak valakivel. Valahogy sokkal jobban megvoltam a magam békéjével, és igen... önző módon, sokkal jobban érdekeltem saját magam, mint sem, hogy azzal törődjek ki mit művel.
-Az emberek észhez térítése nehéz dolog. Meglehet, próbát sem érdemel, és a saját vesztükbe baktatnak befelé.
Tekintetem elrévedt pár pillanatra, mintha csak a készülő csónakot figyeltem volna, ám valójában sokkal messzebb jártak a gondolataim. A múltban kotorásztam, keresve, vajon mennyi mindenre emlékszem még, s mi az mit végleg a feledés magvai leptek el, s temették el az idők végezetéig.
Akadt bennem pár kérdés, amikre nem kaptam választ, ám még is volt valami ami egyre jobban zavarta tudatom, s egyre többet gondolkodtam rajta.
Vajon mikor jön el a teljes feledés, s mikor kerülök olyan szintre mint a fiam? Vajon tényleg fel kellene keresnem, még akkor is, ha felesleges körnek gondolom, és ha fikarcnyit sem segít rajta a jelenlétem, s az, hogy beszélek vele?
Megköszörültem végül a torkom, aztán felkeltem letéve az üveget, s felé nyújtottam karod.
-Sétáljunk egyet! - talán ismét ott ült egy apró mosoly arcomon, s tartottam karom, hátha kedve támad belém karolnia, hogy aztán úgy induljunk meg kifelé az udvarból, hogy a part felé vegyük az irányt.
-Láttam Augusztusban azt a rengeteg szemetet... nem értek egyet mindenben az apáddal, de ezen a téren szerintem igaza volt. Ő hamarabb meglépte. -rápillantottam, akár belém karolt, akár csak mellettem sétált. - Nem panaszkodás, ha elmondod mi történt, hisz én kérdeztem. Ha nem érdekelne, nem kérdeznék, és téged is elzavartalak volna. - őszinte voltam, mint mindig, hisz nem akartam hazudni. Ha csak annyit mondtam volna neki, hogy bizony elegem van mindenki társaságából, mert csak eszembe jut a saját nyomorom, azzal semmivel sem lennék előrébb, és nem adnám meg magamnak a lehetőséget arra, hogy kibújjak a csigaházamból, és mindent aképpen tegyek meg, ahogyan cselekednem kellene.
Ha kiértünk a part közelébe, akkor lassítottam cseppet lépéseimen, s végig pillantottam a part vonalán, fel az égre, a sirályok táncát figyelve. Rég voltam odakint. Messze a nyílt vízen. Vajon még emlékeznék rá milyen is volt?
-Én jól vagyok. - meglehet ezt inkább saját magamnak mondtam, s nem neki. Lehet, csak saját magam próbáltam győzködni erről, s nem őt. - Dolgozok a csónakon, amit talán a napokban be is fejezek... eseménytelen. Unalmas. - megvontam a vállam.

notes | music

To Aina

Az emlékek soha nem hagynak el minket, csak elérhetetlenül távolivá válnak.  

Újra és újra végigfuttattam magamban a gondolataimat, vajon mikor érkezik el a pillanat, mikor semmire sem fogok emlékezni. Mikor ez az egész megfeneklik, és megindul a folyamat. Mikor gyorsabban csorognak végig az emlékek sorvadásai, s valahogy nem akartam elérni azt a pontot.
Még is volt valami, ami arra sarkallt, hogy zárkózzak be, és ne mozduljak el semerre sem onnan, ami sokat jelentett a számomra.
Sorvadás, és változás. Változás, mely majd elveszejti emlékeim, és nem enged messzebbre jutni. Változás, ami magával ragad. Változás, ami elhozza a… elhozza a halálom napját…
Borongós gondolataimból, egy női hang szakított ki. Összeszaladt a szemöldököm egy pillanatra, majd odaemeltem tekintetem.
Nadrágomban leporoltam kezeim, aztán megindultam a lány felé.
Tekintetem a sörre emeltem, aztán picit gondolkodnom kellett ki is lehet, bár ismerős energiákat sugárzott magából.
Mosoly siklott képemre, ami lássuk be, mostanában eléggé képlékeny dolog volt nálam.
-Mikor utoljára láttalak, alig voltál nagyobb egy mákszemnél.
Nem voltam egy nagy ölelkezős, főleg nem mostanában, még még is közelebb léptem hozzá, s finoman megöleltem, majd távolabb léptem. Végignéztem rajta, keresve az ismerős vonásokat, vajon melyik szülőjére hasonlít jobban, bár magam sem értettem miért ennyire fontos ez a számomra. Már ha valóban fontos volt.
Visszasétáltam a csónakhoz, elvettem a szerszámokat, majd ismét munkához láttam.
Olyan volt ez, mint valami védelmi mechanizmus. Mint mikor valamit olyannyira ki akarsz zárni az elmédből, hogy többet nem is vagy képes másképpen cselekedni, csak megemelni a falakat, és kizárni magad körül mindent, és mindenkit.
Vettem egy nagyobb levegőt, majd letettem a szerszámokat, odaléptem hozzá, elvettem az egyik sört, majd megindultam a veranda felé, s letettem magam oda, intve fejemmel, hogy csatlakozzon bátran.
Lehet valóban rám fért már a társaság, hisz régóta elzártam magam a külvilágtól.
-Gyere ülj le. Mesélj… mi újság a külvilágban? - őszinte kérdés volt, bár lehet nem a leglelkesebb, de valahogy még is úgy éreztem, kell valamit indítanom ezen a téren. Valamit, ami egy kicsit kirángat a melankóliámból. Abból, ami lassanként kezdett maga alá temetni.
Felbontottam az üveget, majd belekortyoltam, s megtámasztottam magam térdem felett alkarjaimon.

notes | music

To Aina

Az emlékek soha nem hagynak el minket, csak elérhetetlenül távolivá válnak.  

A napok reppennek, én meg nem teszek mást, csak ülök a házamban, figyelve a tengert, az emberek jövés menését. Rég volt már az a káosz, mi felpezsdítette az életet. Rég volt már, hogy egyszer valaki erre nézett volna, ám annyira nem is érdekelt.
Ahogy azt sem, hiába mondtam, felkeresem a fiam, még sem tettem meg. Nem mentem el hozzá, nem álltam le jópofizni, hisz úgy gondoltam, a beszélgetés, nem segít az állapotán, de még az enyémen sem sokat.
Hajnal volt még, alig éledtek a nap első sugarai, mikor kidobott az ágy, ám kikelni onnan elég nehezemre esett. Valahogy úgy gondoltam, felesleges lenne a napom azzal töltögetni, hogy üldögélek a kanapén, gondolataim mélyére merülve.
Azonban ez sem ment olyan egyszerűen, mint az reméltem, hisz morogva ugyan, de még is kidobott az ágy, és kezdődhetett a napom, ami abból állt, hogy a házam előtti udvarban csiszolgattam egy csónakot,
Tetőtől talpig faforgácsos voltam, de nem érdekelt. Sosem voltam talán az a fajta, akit meghatottak a külsőségek, vagy épp messze kerülte a feladatokat.
Tény, hogy kedveltem az egyszerű, és áldozatmentes megoldásokat, de mostanában rákaptam az ilyesmire. Már csak gondolatelterelésnek is tökéletes volt. A madarak csiviteltek a közelben, a sirályok sikoltoztak, s a tenger csodás moraja ott harsant fel fülemben, s a sós levegő mi körbevett… el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem. Szükségem volt rá, ahogy meglehet, a családom is kellett volna, de nem kerestem senkit. Nem mentem utánuk, hol ott, meglehet nem csak nekik kellett volna keresniük engem.
Meglehet, egy cseppet megelégeltem pár dolgot életem során, és követtem el néhány hibát, s a legnagyobb talán az volt, hogy pusztán a közénk ékelődő távolság miatt, hagytam elveszni a feleségem.
Előre hátra. Előre hátra… húztam a kezem, csiszoltam a csónak alját, hogy az összes nem oda illő kagylómaradvány leszakadjon onnan, s új festést kaphasson.
Feltűrtem ingujjamat, megdörgöltem homlokom, majd bementem a házba, hoztam magamnak egy üveg sört, majd visszatértem a munkámhoz.
Nem figyeltem semerre, nem emeltem fel a tekintetem, még akkor sem, mikor egy autó állt meg nem is olyan messze a házamtól a felhajtón, ám mikor léptek zaja törte meg a tenger morajlását, felemeltem fejem, ám nem fordultam abba az irányba. A kapum nyitva állt, így ha akart beléphetett rajta, nem képeztem megálljt a számára.
Azonban ha nem lépett be a kapun, egy idő után azért hátrapillantottam vállam felett, s összevont szemöldökkel kerestem az esetlegesen ismerős vonásokat.  

notes | music