Amikor ott izzik a lelkedben a harag, és legszívesebben rázúdítanád az egészet a világra, hogy elnyerjék méltó büntetésüket, akkor jössz rá igazán, mennyi mindent elviseltél eleddig, s felteszed magadnak a kérdést, vajon miért is tetted mindazt? Miért tűrted el évezredeken keresztül, hogy ártsanak neked, és azoknak kik kedvesek neked? Miért tűrted el, hogy kizsákmányoljanak, és ne tegyenek érte semmit, hogy valahogy helyrehozzák a hibákat?
Az a rengeteg dolog, mit megtettek eddig, mind apróságnak látszott. Eltörpült, mintha nem tettek volna semmit sem.
Ott álltam a házam előtti teraszon, görcsösen markolva a korlátot, miközben jeges gyűlölet töltötte el elmém, s szívem. Kékjeim haragvó tűzzel villantak fel, s dühös hullámok csapkodták a partot, döngetve a sziklákat, hajókat ringattak vad táncukkal. De valamiért úgy éreztem, ez nem elég.
Nem elég hogy kisöpörtem a szemetet. Nem elég, hogy megmutattam haragom egy darabkáját.
Rájuk akartam zúdítani a tengert, visszavenni földeket, miket kaptak. Bosszút állni a rengeteg ártatlan lényen, kikkel végeztek büntetlenül. Kivégezni őket azért, amit elkövettek. Amiért nem adták meg a kellő tiszteletet.
Véget vetni mindannak a jóságnak, mi irányomból áradt feléjük. Véget vetni annak, hogy miféle oldalra álltam. „
Hitszegők! Árulók!” „
Te sem vagy jobb mint azok!” „
Elárultad a sajátjaid! ” „
Mérgezik vizeid, irtják lényeid!” „
Nem tisztelnek senkit!”
Szívem vad ritmussal robbant neki mellkasomnak, hatalmas dobbanásokkal emelve meg testem. Jobbom ökölbe szorítva ejtettem le testem mellé, miközben balommal szorosan fogtam rá a korlátra, s hatalmas hullámok járták viharos táncukat.
A hajózást rég megtiltották a környéken, nem mehettek semerre az emberek. Életveszélyesnek titulálták.
Még az sem érdekelt, hogy olyan embereket sodrok így veszélybe, kiket évek óta ismerek, s kikről tudom, csak annyi halat fognak, mi tényleg szükséges. Nem érdekelt, ha rosszat teszek, hisz a tiszta gondolkodás elől a harag elzárta elmémet. Nem akartam más lenni mint ami vagyok. Nem akartam megjátszani, kedvességem, nem akartam azt éreztetni, mennyire megváltoztam, hisz ez is ott volt bennem.
Mindig is ott égett az elfojtott harag, a vágyakozás a cselekvésre, hogy nem szabad tétlen végignéznem mit művelnek. Meglehet a félelem nem megoldás, és Aaron-nak volt igaza, hogy a félelem nem szül tiszteletet, s hitet. De nem érdekelt. Nem láttam tisztán.
A fekete csíkok, ott ékeskedtek immár nyakamon is.
Igaz menni nem igazán tudtam még stabilan, de figyelemmel tudtam kísérni mit művelnek a rengeteg szeméttel mit kiszórtam eléjük. Nem akartam, hogy visszadobják, hogy ott hagyják. Tüntessék el! Vigyék vissza oda, ahonnét hozták! Tegyenek pontot az egész végére, s hunyászkodjanak meg, hisz tanulni belőle úgy sem fognak!
Nem fogják fel! Nem értik meg, hogy nem a természet játszotta haragvó táncát, hanem mindezt egy Isten tette féktelen haragjában, minek talán Aaron szabott határt.
Még is újra hatalmas hullám csapódott a partnak, majd húzódott vissza, egyre erősebben, egyre több vizet víve el messzebb, s nagyobb energiát ölve a jelenségbe. Hullámok, melyeket ha rendesen szabadjára engednék, letarolnák a part közeli viskók jó részét. Melyeket ha szabadjára engednék, rengeteg áldozatot követelnének.
Aaron igaz begyógyította mellkasom, de a méreg lassan ürült kifelé, s meglehet az is hozzájárult, hogy elboruljon elmém, s gondolataimban ott égjenek a Kraken szavai, miket fejemhez vágott.
Tomboló elmém mámorában azt sem vettem észre azonnal, hogy társaságom közeledett. De nem szóltam, csak villanó kékjeim szegeztem a messzeségre, miközben a hullámok tették a maguk dolgát, s bábjai voltak dühömnek.
Kezdőlap
