Kolga & Aegir

-Mindenki a saját változatát hangoztatja. - feleltem kifelé pillantva az ablakon, aztán elmosolyodtam miközben bólintottam egyet.
-Úgy néz ki igen. Örülök, hogy talált valakit maga mellé, akivel megértik egymást.
Mindig is jobb szerettem volna ezt az egészet higgadtan kezelni, és úgy cselekedni, ahogy annak lennie kellene. Civilizált módon, és nem harcias fúriaként dúlva, bár talán én sem reagáltam volna másként, ha ellenkező helyzet alakult volna. Talán még tovább is mentem volna, ám ezt inkább megtartottam magamnak.
Aztán persze jött a gondolat, mit is kellene mondani az embereknek, hogyan érkeztem ide, és miképpen akarok innen távozni, bár ha kicsit jobban belegondolva, igaza lehet abban, hogy nem épp a legjobb lenne az emberek szeme elé tárni az igazságot, hisz vagy nem hinnék el, vagy hazugságnak gondolnák az egészet, még akkor is, hogyha én magam jobban örültem volna az igazságnak.
Aztán ajánlatára ráemeltem tekintetem. Megingattam a fejem.
-Nem kell kimenned a szobádból. Aludj nyugodtan a helyeden. - nem igazán szoktam aludni mostanában. Ahhoz túl sok gondolat, és elképzelés szaladgál a fejemben, meg aztán nem is volt szükségünk olyan sok alvásra, vagy csak én voltam olyan csodabogár.
-Elleszek a közös térben addig. És ne félj, nem lépek le köszönés nélkül… - tettem még hozzá, miközben felkeltem addigi helyemről, majd megálltam vele szemben egy pillanatra.
A maradás lehetősége melegséggel töltötte el szívem. Talán annyira nem is haragudott rám, és lehet áthidalható a közöttünk éktelenkedő szakadék. Örültem volna annak, ha kicsit gyakrabban futunk össze, s már megszületett bennem a gondolat arra is, hogy igaza lehet, és tényleg be kellene mutatnom őt rendesen Kat-nek, aki meglehet, hogy neheztelne rám, amiért eddig nem mondtam el neki ki is a leányom, és hogy tulajdonképpen ismeri is.
Visszaléptem az ablakhoz, kicsit megtámasztottam rajta karjaim, miközben a sűrű fehérséget figyeltem, s a gondolattól is kirázott a hideg, hogy talán a fagy is utolérne odakint.
Szavaira mosoly kúszott át arcomon, hisz lelki szemeim előtt láttam már ahogy együtt vannak mind a kilencen, veszekednek, de azért akadnak dolgok, amikben mindannyian egyetértenek.
Kedves emlékek suhantak át fejemben, mikre csodálatos érzés volt visszagondolni. Én gyönyörű hullámaim!
-Olykor Himinglæva meglátogat. Beszélgetünk keveset, de sosem marad sokáig – feleltem végül. - Tudom, hogy rajtuk tartod a szemed. Szétszéledtetek. De remélem idővel mindannyiótokat felkereshetem. - őszintén beszéltem. Szívem vágya volt mindegyikükkel megismertetni fiaim, hogy láthassák, mennyire remek „emberek” váltak belőlük.
Igaz Aaron még némi csiszolásra szorúl, de idővel tökéletesen ragyog majd, és büszke lehet arra ki is ő, és nem önti el a harag, ha arra gondol, hogy én vagyok az apja.
Igaz a kapcsolatunk nyugodt szakaszban pihent egy ideig, ám még is volt benne egy olyan csavar, ami nem hagyta a nyugodt mederben a dolgaink, és én egymagam indultam el erre az útra.
-Összeülni, és beszélgetni… nem lenne olyan idilli, mint amilyennek képzeled! - nevettem el magam, ráemelve tekintetem. - De anyád nem viselné el a jelenlétem.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

-Amíg meg nem próbálod addig nem fogod megtudni. - ráemeltem tekintetem, s engedtem magamnak egy biztató mosolyt. Igaz kíváncsi voltam a mai napig, hogy ki lehet a fiú apja, de mégsem kérdezősködtem. Majd a kellő időben, és pillanatban úgy is megfogom tudni, ha akarom, ha nem, így a szemére nem vetettem leányomnak.
Nem akart maga mellé senkit, és nekem elég volt a válasza, szóval megadón magam elé emeltem kezeim, jelezvén megértettem.
-Majd cselekszel, ha másként érzel. - bólintottam még hozzá egyet, aztán apró mosoly került arcomra, majd megemlítettem, hogy lemaradtam a fiaim életéről, pedig abszolút nem erről voltam híres. De voltak hátráltató tényezőim, amikről addig nem tettem említést.
Kis ideig hallgattam, lattolgatva magamban, vajon elhinné e ha elmondanám miért is volt úgy ahogy, aztán végül elhatároztam, nem érdekel elhiszi e vagy sem, de tudnia kellett róla.
-Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, ha valaki fontos a számodra. Mikor anyád megtudta mi történt, éktelen haragra gerjedt. Választanom kellett… vagy az állandó viaskodást választom, vagy elmegyek. Messze, hogy még csak ne is érezze a jelenlétem. Azt mondta, akkor nem fogja őket megölni. Hát elmentem, és nem adtam magamról jelet. Még a tengertől is messze mentem egy ideig. - egy pillanatra elhallgattam, tekintetem a hóesésre szegeztem, s figyeltem azok vad táncát odakint. - Pár évig bírtam is, de minduntalan visszavágyott a szívem. Annyival másabb volt mint az anyád… magával ragadott, és a hiánya folyamatosan ott égett bennem. De második alkalommal sem maradhattam sokáig. Majd visszatértem, úgy gondolván, nekem elég volt a megalázkodtatásból, és abból, hogy úgy táncoljak, ahogy anyátok fütyül...ám ez a szerelem úgy tűnt nem nekem kedvez… - megingattam a fejem, s jó ideig hallgatásba temetkeztem, aztán hozzátettem. - Egy évvel ezelőtt anyád majdnem megölte a fiam. Akkor úgy döntöttem éppen ott az ideje annak, hogy visszatérjek. Persze távolról figyeltem rájuk, óvtam őket, de az közel sem olyan gyerekkor, mint ami nektek adatott meg.
Csendben ültem egy darabig, aztán szó esett Aaron-ról, és bevallottam, milyen sokat jelent számomra. Viszonylag még gyerek volt, az én olvasatomban pedig akármilyen nagynak is képzelte magát, tényleg gyermek volt még.
-Talán úgy lesz. De eddig sem tettem. - bólintottam rá, bár az egy másik tény, hogy mivel az ego is dolgozott bennem, így biztosra vettem, hogy nem fogok a kegyeiért térden csúszni. Még egy mosolyt is megengedtem magamnak, ami aztán következő szavaira kiszélesedett.
-Ha nem vagyok útban, éppen maradhatok is. - ráemeltem tekintetem, majd komoly tekintettel, s még komolyabb ábrázattal tettem hozzá. - Hajóval… egy darabig. Aztán kikötöttem egy szigeten, és  tenger isten révén… - széttártam karjaim, megvontam vállaim. - Aztán gyalog. Útközben láttam pár érdekes és szép dolgot, majdnem belepottyantam egy gleccser szakadékba, de az mellékes. A kaland része. - mosolyom ottmaradt az arcomon. Szerettem a kalandokat, s az igazat megvallva, rég nem volt részem egyben sem, és erre már igen is szükségem volt, még akkor is, ha nem vallottam volna be még magamnak sem.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

Felnézett ránk, és bántotta, hogy nem alkottunk tovább egy párt. Úgy éreztem mindannyiuk hasonlóképpen érzett, és gondolt akkoriban, de egy idő után kezdtem úgy érezni, s gondolni, jobb ha nem erőltetjük azt, ami nem megy, és elengedjük azokat a szálakat. Meghoztuk a döntéseinket, én az enyémeket, ő is az övéit, bár kicsit hosszabb ideig tartott neki az elengedés mint nekem. De mindig is indulatos volt.
-Vannak dolgok, amik sosem fognak megvalósulni. - feleltem komoly hangon, majd megvontam a vállam. - Egy ideje már jobbak vagyunk külön.
Elmeséltem miért keresem az üstöt, és bizony úgy gondoltam, jobb őszintének lennem, mintsem hazudni, hogy szándékosan miatta érkeztem erre a helyre.
Szerettem volna azt mondani, hogy egyszer még minden visszaáll a normál kerékvágásba, de nem voltam rá képes, hisz nem akartam. Hazugság meg messze állt mindentől. Hozzá pedig mindig is őszinte voltam.
Szavaira felszaladt a szemöldököm, majd elmosolyodtam.
-Csak meglesz a megfelelő magyarázat. - morfondíroztam, vajon mi lenne a megfelelő szöveg, vajon mit kellene mondanom azzal kapcsolatban, hogy szinte a semmi közepén jelentem meg gyalogszerrel, mindenféle felszerelés nélkül. De arra nem számítottam, hogy nem tudok majd tovább menni akkor, amikor az éppen nekem tetszik.
Persze, nyilván az emberek miatt nem mehetek ki a viharban, mert megbotránkoznának miatta.
-Rendben! - mosolyodtam el ismételten, miközben letelepedtem, s rákérdeztem a fiára, s mosolyom ottmaradt még egy ideig az ábrázatomon.
-A munka sokunkat képes magával ragadni.De talán egyszer majd összefutunk vele is... - bólintottam, aztán kitekintettem a hóesésbe. - Már kicsinek is olyan volt mint te Hercegnőm!
Megdörgöltem a tarkómat, aztán karba fontam karjaim. Mindig is helyén volt a szíve, és mindig tudta mit kell tennie, és mit mikor mondani. Édes virágszál volt gyermekkorától kezdve. Legalább is az én szememben biztos.
-Azt hittem, akadt valaki melléd ennyi idő eltelte után. - jegyeztem meg csendesen, majd jött a kérdése a fiúkról, s egy kicsit gondolkodóba ejtett. Vajon mit is kellene elmondanom róluk? Vajon mennyi mindent mondhatok el? Végül belekezdtem.
-Axel jó gyerek… gyerek… felnőtt férfi… nem igényli a társaságom. Lemaradtam mindenről az életében. - rettenetesen bántam az egészet. Akartam, hogy Axel is az életem része lehessen. Akartam, hogy visszatekerhessem az idő kerekét, és megvárhassam születését. Hogy ott lehessek akkor, mikor a világra jön, és mikor ...minden pillanatban. - Aaron nagyon hasonlít rám. De még nem tudja uralni a haragját. Jó gyerek ő is, csak nagyon hírtelen. - vontam meg a vállam, s közben hangom végig szeretettel volt tele. Olyasfajta szeretettel, mint amit akkor szoktam megejteni, mikor Kolga-hoz beszéltem, vagy róla. - Vigyáznom kell rá. Segítenem neki. Nem kötelességből, hanem mert ezt akarom. Sokat jelent nekem… - vallottam meg.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

A forró csoki sosem volt az én világom. Nem sikerült megszeretnem, és még a gondolatára is fintorognom kell, de hát nem lehetünk egyformák. Ő szereti én nem. Bár általában a nők jobban szeretik az ilyesmit, hisz Katnek is nagy kedvence.
-Nem lehetünk egyformák. - elmosolyodtam.
Meséltem neki. Elmondtam, hogyan találkoztunk, miként lett több egyszerű barátságnál ismeretségünk. Elrabolta a szívem, és nem is akartam rajta változtatni. Fontos volt a számomra, mint fuldoklónak a levegő.
-El akartam mesélni, hogy tisztában legyén mindennel ami engem illet. - egy pillanatra elhallgattam, majd vettem egy nagyobb levegőt. - Tudod mennyit veszekedtünk anyáddal minden apróság miatt. Lépni kellett valamerre. De a távolságból… - nem fejeztem be a mondatot, helyette csak újfent a hóra emeltem tekintetem, mi egyre szorgosabban esett, kavargott a szélben, csodás táncot járva.
Aztán elmeséltem, miért is keresem a katlant, és bizony azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Igazat szóltam, hisz nem szerettem hazudni. Oké, pár alkalommal megtettem, de a végén mindig megjártam, vagy éppen megbántam, még azzal a pár alkalommal is, meg épp elég volt azt mondani én vagyok Magnus Wiker… hazugság volt, de nem ártottam vele senkinek sem.
-Mert ismersz jól. Mert tudod, hogy mennyire szerettek hozzánk járni, és lakomázni… - megvontam a vállam.
-De én már eleget beszéltem. Mesélj te. Hogy van a fiad? És te? Elfoglalták már a szíved? - őszintén kíváncsi voltam, hisz eddig csak hallgatni tudtam, s gondolataimban lefolytatni beszélgetéseket lányaimmal. A találkozások igaz elmaradtak egy ideje, de folyton gondoltam az Én csodás hullámaimra, édes leányaimra, kik oly’ kedvesek voltak szívemnek.
Ám hiába is bizonygatnám, hogy sosem feledtem el őket, hogy gondolataim feléjük kavarogtak rengeteg alkalommal.
Kitekintettem újfent az ablakon, míg nem beszélt, s mesélt nekem, s eszembe jutott Kat.
Ám mikor Kolga beszélni kezdett, ha megtette, akkor minden figyelmem neki szenteltem. Nem csapongtak gondolataim. Őszinte kíváncsiság égett bennem. Tudni mi van vele, hogy ment sora, anélkül, hogy bármit is elmondanék, még is mennyire tartottam szemmel.
A Hercegnőm volt, és az is marad. Ebből nem lehet kinőni. Olyan ez, amit ha egyszer megkapsz, mindig viselni fogod. Veled marad, akár egy sebhely. Elsőnek furcsa, ám végül annyira megszokod, hogy hiánya válik keserűvé, s nem az elnevezés, vagy éppen sebhely, mit magadon viselsz.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

Mosoly játszott arcomon. Kedves emlék volt, amire jólesett visszagondolni. Ő és én, apa és az ő hercegnője. Olyan pillanatok, amiket nem lehet sehogy sem elvenni tőlünk, még akkor sem, hogyha szomorúság, vagy csalódottság ül valamelyikünk szívén.
Érdekelte mi van velem, s ez jóleső érzés volt, ahogy az is, hogy hajlandó meghallgatni mondanivalómat, szóval bólintottam.
-Tudod, olyan lány volt, aki nem ítélkezett. Nem félt… nem rohant világgá miután szemtanúja volt mindannak, amit halandó ember már rég nem tapasztalt, s miről azt hitték mese az egész. Ott maradt, és azáltal érdekessé vált számomra. Például akkor jöttem rá, hogy utálom a forró csokit… - elfintorodtam. - Te szereted? Kóstoltad már? Én ki nem állhatom! - megingattam a fejem. Annyi idő távlatában is undorítónak találtam. - Egyre többet találkoztunk, én meséltem neki a múltról, a családomról, a harcokról, szörnyetegekről… magamról… és az idő múlásával magam észre sem vettem, de elkezdett másképpen érdekelni. Már nem csak egy leányt láttam benne… a barátságból valami egészen més lett. Rég nem éreztem olyat mint akkor. Meglódul a szíved mikor szerelmes leszel… mikor arra gondolsz, aki szívednek kedves. Egyre hevesebben kalapál, és csak arra vágysz, hogy végre megcsókold. - felsóhajtottam, s kezeimre ejtettem tekintetem. - Anyáddal régen nagyon szerettük egymást, de az egy idő után már csak állandó veszekedés, és harc volt. Minden megváltozott, és úgy gondoltam, jobb ha elmegyek. Csak világot látni, de a sors másképpen akarta.
Elhallgattam, ráemeltem tekintetem, aztán beszélgettünk az apró sikerek mibenlétéről is, s valóban büszke voltam rá. Büszke voltam, hogy képes volt beilleszkedni az emberek világába, és nem vonult el a világ elől.
- Tudom. - mosolyodtam el. - Eltettem az újságot… szentimentális, de megtettem. - vontam meg a vállam.
-Szeretném, ha változnának a dolgok. Ha nem kellene fájnia semminek sem. Ha helyrejönne minden, és ismét része lennél az életemnek...ha részesei lennétek… - elhallgattam, hisz csippant a telefonja, majd az üzenetet nekem is megmutatta, s elnevettem magam. Beletúrtam hajamba, majd megingattam fejem. - Megmondtam. - ismét nevettem egyet, aztán a térképre emeltem tekintetem, s végig gondoltam mit is akarnék csinálni, s miért is kellene nekem az a katlan.
-Emlékszel, mikor Odin elhozta? Olyan sört főztünk, amit még sosem kóstoltak...Nem tudunk hazamenni...de talán azzal, ha a Katlan ismét nálam lesz… egy darabot tudok nekik adni abból ami odaviszi a szívük. Meg aztán… mi haszna az italnak, ami nem képes még csak spiccessé varázsolni sem? - vontam meg a vállam. - Arra gondoltam, nyitok egy ivót a magunk fajtáknak...A névvel még hadilábon állok. - magyaráztam, majd felkeltem, majd lányom elé léptem, finoman megfogtam kezét ha hagyta, majd felhúztam, s finoman magamhoz öleltem. Hosszan, lágyan, ahogy apa öleli gyermekét.
-Tudom, ez nem oldja meg, és nem hozza vissza az elvesztegetett időt, de tudnod kell, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem kerestelek.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

-Mesélhetek többet is. Régen szeretted a meséimet. - elmosolyodtam az emlékre. - Emlékszem mikor kicsi voltál… a testvéreid másfelé játszottak a csarnokok valamelyikében, de te letelepedtél elém, majd az ölembe másztál, mellkasomra döntötted apró fejed, s kérted meséljek neked… - lelki szemeim előtt újra láttam az évek közös pillanatait, s jóleső kedves mosoly költözött arcomra, aztán Kolgára pillantottam.
Elmondtam, hogy büszke vagyok rá, s hogy figyelemmel kísértem élete alakulását.
- Az apró sikerek is sikerek. Elég arra gondolnom, mennyi bálnavadászt fékeztem meg… és nézd meg… még mindig nincs vége. Még mindig akad, aki meggyalázza a tengerek élővilágát. - kékjeim haragosan izzottak fel néhány pillanatra. - De vannak pici sikerek. Aprók, de ahogy mondani szokták, egy csepp eső is növeli a tengert.
Egy ideig csendben ültem, aztán kérdésére összeszaladt a szemöldököm, kicsit előrébb hajoltam, mélyen szemeibe néztem, miközben megtámasztottam alkarjaimat a combjaimon.
- Miért hiszed, hogy említésre sem méltattalak titeket Hercegnőm? Miért hiszed azt, hogy ennyire szívtelen vagyok? - szomorúság költözött lélektükreimbe, majd az ablakon kitekintve tovább figyeltem a hópelyhek vad táncát. - Meséltem neki anyátokról, és rólatok is. Fénykép híján, csak mesélni tudtam rólatok, de tisztában van vele, hogy léteztek. A fiúk is tudnak rólatok, bár nekik nem én mondtam el... - összepréseltem ajkaim, szemöldököm összeszaladt. - Nem értem miért Kolga. Akárhogy is alakult, s akármennyire haragszol rám azért amit tettem, én nem felejtettelek el szeretni titeket.
Csendben üldögéltem egy darabig, miután bocsánatot kért, s nem akart veszekedni, amit persze én magam sem akartam, elvégre nem azért mentem oda.
Kis idő múlva, mikor előszedte a térképet, kíváncsian emeltem rá tekintetem, s közelebb helyezkedtem, majd megmutattam rajta, merre is jártam.
-Az is lehet, hogy nem ő volt. - vontam meg a vállam, aztán megdörgöltem államat. - Én a helyében, valami távoli tengertől mentes helyet választottam volna… főleg, hogy olyan helyen nem leltem, ahová én tettem volna...De az emberek leleményesek, s lehet azért nem lelem, mert Ők találták meg. - elmélkedtem hangosan, miközben a térképet figyeltem. Visszagondoltam, milyen eredménytelen volt az eddigi utam, ám ha kicsit jobban belegondoltam, egy pozitívumot még is csak találtam.
-De egy jó dolog van ebben a keresésben. - kedves mosoly ült ki arcomra, s ha hagyta, hát lélektükreimet övéire szegeztem. - Megtaláltalak Téged… - többet nem mondtam, s nem is mozdultam el helyemről, hisz úgy gondoltam, biztosan nem akarna egy ölelést tőlem, s bizonyára legszívesebben egy légtérben sem lenne velem. Szóval inkább maradtam a seggemen, s ismét a hóesés volt az, ami lekötötte a figyelmem egy részét, aztán pedig a térképet kezdtem el fixálni.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

-Nem. Az mindegyikünk hibája.- emeltem rá tekintetem, majd elmosolyodtam egy pillanatra. Valóban úgy gondoltam. Hibás voltam, amiért csak a távolból figyeltem, és sosem gratuláltam semmihez, és hibás volt ő is, amiért nem keresett meg, pedig tudhatta merre talál. A tenger árulkodik, s nem hittem hogy csak nekem súg.
Úgy éreztem nem követtem el hibát azzal, hogy nem kerestem.
Ám az ő szemében nyilván úgy jött le a dolog, hogy nem csak az anyjàt cseréltem le, hanem őket is. A gyönyörűséges lányaim, pedig sosem tennék olyat.
-Nem vagyok képes visszaforgatni az idő kerekét, de azt tudom, hogy Szeretlek, és mindig számíthatsz rám.- letettem a tányéromat, aztán az ablak felé pillantottam.
-Nem akartam új életet. Eredetileg nem. Azt akartam, hogy legyen valami ami nem a viaskodáshoz, vitákhoz köt. Békét és nyugalmat. Aztán a vízből kilépve meglátott. A döbbenet az arcán...-az emlékre elmosolyodtam.-Valahogy belecsöppentem az életébe Ő elhitte mi vagyok, én meséltem. - megvontam a vállam, aztán csendben maradtam. Nem hittem, hogy annyira kívàncsi lett volna arra, miképpen éledt fel a szívem, s lettem szerelmes, hogy miképpen hagytam, hogy formálódjak, csak azért, hogy az emberek között is elfogadjanak, s mit tettem meg azért, hogy beilleszkedhessek abba a családba, ahová szívem hölgye tartozott, ám arra úgyvéltem Kolga nem volt kíváncsi.
Talán ha egyszer valaki elrabolja a szívét, rádöbben mennyire hatalmas a szív szava.
-Sosem felejtettelek el titeket. Nyomon követtem a munkásságod, és büszke vagyok mindarra amit elértél Hercegnőm. - fordultam felé, hisz akkor már ott álltam az ablak mellett. Megtámaszkodtam a párkányon, majd ellöktem magam onnan, hogy visszaüljek oda, ahol addig foglaltam helyet.- A testvéreidre is figyelek, s bármikor megyek ha segítség kellene, vagy épp csak szükség lenne rám. Olykor kishúgod felkeres, beszélgetünk.- elmosolyodtam mikor Himinglæva-ra gondoltam. Mind kedves volt szívemnek. Az összes csodás hullámom.
Aztán próbáltam lebeszélni hogy nem kell üzenetet írnia az anyjának, hisz úgy is gondoltam miféle választ kapnék rá. A felajánlásra elmosolyodtam.
-Sok felé kerestem már, de nem leltem. Bár több szem többet lát.- engedtem meg magamnak egy mosolyt irányába.
-A jól alakulás rengeteg időbe telt Kolga. Nem volt olyan egyszerű, mint ahogy gondolnád. - hátradültem a székemben, aztán kitekintettem. Odakint egyre erősebben fújt a szél, tekerve a havat maga előtt.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

Megbántottam, csak éppen azt nem tudtam mi volt a bűn, mit ellene elkövettem. Szerettem volna ha helyre áll a rend, és minden visszaáll abba az ütembe, amikor még nem nyomtam ennyi „ember” csőrét, s nem egy olyan dolog miatt lenne rajtam egy bélyegzés, amiért az, aki ellen elkövettem már megbékélt.
Felvontam szemöldököm, úgy emeltem rá tekintetem.
-Drága sértett gyermek...- felsóhajtottam.- Semmi sem képezett volna gátat az ellen, hogy felkeress, és fejemhez vágd te is bűneimet. Melyikünk az, ki még egyszer sem követett el semmit családja ellen? – hangom szeliden csendült, s nem adott teret haragnak, hisz én magam nem haragudtam. Békésen figyeltem arcvonásait, miközben tagjaim már teljesen felolvadtak a több napi mászkálás után.
Az étel felajánlást elfogadtam, s mikor megkaptam lassan enni kezdtem. Szavaira elmosolyodtam.
-Ettem már rosszabbat is.- melegsége jólesőn öntötte el belsőm.  Kellemes, bár valóban nem a legjobb fogás volt, még is elégedett voltam vele.
-Mindig is az voltál... Az emberek hülyesége miatt, hogy gúnyt űztek belőle, s bélyegként rásütik valakire, nem fogok változtatni, mert tudhatnád, hogy én magam nem gúnyként akasztom rád, csak mint egy apa, ki szereti gyermekét. -magyaráztam, félre téve a tányért, kedves mosolyt költöztetve néhány pillanatra az arcomra.
Visszagondolva addig még egy alkalommal sem gondoltam mögé hátrányos gúnyt. A hercegnőm volt mindig is, kiért a több ezer év múltával is tűzbe mennék, még akkor is, hogyha az egészet nem képes elfogadni, vagy épp csak gyermeki dacból nem akarta.
-Kiléptem egy kapcsolatból, de azzal nem titeket hagytalak el. Felnőttetek már rég, és mertem azt feltételezni, kicsit érettebben kezelitek az egészet.- karba fontam karjaim, s egy pillanatra összeszaladt szemöldökkel pillantottam felé, majd vonásaim megenyhültek némi idő elteltével. -Úgy hiszed, elhagytalak... Lecseréltelek másvalakire. De hosszú évekig nem lehettem velük. Nektek végig kísértem gyermekkorotok, tanultatok, szeretetet kaptatok, nem dobtalak oda titeket egyetlen kérőnek sem soha.- felkeltem helyemről, az ablakhoz léptem, megtámaszkodtam elötte, majd lehajtottam fejem. -Nem akarom a káoszt mit  okozhatnak...mit Aaron okozhat. Szüksége van rám, és nem fogom otthagyni őket Lányom.- felé fordultam, rá emeltem tekintetem, majd megfordultam, karba fontam karjaim, aztán leengedtem azokat testem mellé.
-A Mariaana ároknál, itt a sarkon, Norvégia partjainál, és még rengeteg helyen. De nem kell belevonni anyádat. Úgy is azt mondaná, bevágta egy vulkánba, és te egyetértenél vele.- engedtem meg egy mosolyt magamnak.- Jól megvagyunk anyáddal egymás nélkül. Anyád boldog, éli az életét, akár csak ti Hercegnőm.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

Szavaiból arra következtettem, hogy némiképp féltékeny volt, bár nem igazán értettem mire fel. Azt kerestem ami elveszett, és nem azt, amiről tudtam, hogy hol van.
Jó persze arra sem számítottam, hogy majd éppen itt fogom őt megtalálni, főleg, hogy nem is kerestem.
Volt bennem egy olyan furcsa szokás, ami arra sarkalt, hogy olyasvalakit keressek, aki ezt felém nem tette meg, még akkor sem, hogyha az a valaki a leányom volt, szóval megjegyzésére nem ejtettem szót. Hagytam, hogy csendben eloldalogjon körülöttünk a válasza, s inkább tereltem a szót az emberek viselkedésére, mire ismét egy sértődött gyermek válaszát kaptam.
Megingattam fejem, karba fontam karjaim, majd enyhén oldalra billentettem fejem.
-Régi idők szele az már, de látom sértettséged mit sem változott. -  leengedtem karjaim, tartást váltottam, majd egyik lábamról másikra helyeztem át súlypontomat, aztán az ablak felé pillantottam, s megemlítettem vihar tart errefelé, mi estére talán ideér.
-Gyakran néznek őrültnek. - vontam meg a vállam, aztán széttártam egy pillanatra karjaim, miközben kibújtam kabátomból, hisz nem volt rá szükségem. - Nem köszönöm… bár talán egy keveset.
Az igazat megvallva, el is felejtettem enni a napokban. Nem volt rá szükségem, vagy egyszerűen csak túlságosan lefoglalt a keresgetés. Míg elment a szobából, én addig odaléptem az ablakhoz, már ha volt, s figyelmem a havas tájra szegeztem. Csak remélni tudtam nem szendvicset kapok, mert azt valahogy az évek során sem sikerült megkedvelnem. Furcsa emberi csemegének tartottam, akár csak a forró csokoládét. Köszöntem egyszer bőven elég volt belőle, hogy soha többet ne akarjak olyat. Nem tudtam elképzelni, milyen is az, amikor valaki szereti azt az édes valamit!
Mikor visszaért, s meghozta az ételt, elvettem a felém nyújtott adagot, s akármi is volt az, már illendőségbő is elfogadtam, kivéve persze ha az említett édes vacak is ott szerepelt közöttük, mert akkor azt finoman visszautasítottam.
Az evéshez letelepedtem, majd megengedtem magamnak egy apró mosolyt.
-Köszönöm! - aztán nekiláttam az evésnek, s közben tekintetem lányomra emeltem.
-Na elő a farbával! Mi nyomja a lelked Hercegnőm! - valóban kíváncsi voltam, és nem csak azért érdeklődtem, mert messzire akartam kergetni a csendet, mi körbevett minket. Odakint már fújt a szél erőteljesen, s a hó is erőteljesebben esett, én meg örültem annak, hogy legalább fedél van a fejem felett, s hogy a hajót sokkal messzebb hagytam, így nem fog belefagyni a vízbe.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir

Kolga && Aegir

Nem kis meglepetést szereztem azzal az embereknek, hogy megjelentem a semmi közepén. Akadt is fenforgás rendesen, viszont meglehet ezzel a szurkáló érzéssel szerencsém volt, bár a hideg nem árt, azonban tud okozni kellemetlenségeket.
A lényeg az volt, hogy megkaptam a teámat, amit nem is kértem, a közben fagyás nyomait keresték rajtam, én meg csak mosolyogtam magamban.
Egészen addig folytatódott ez, míg Kolga fel nem bukkant, én pedig köszöntöttem a döbbenete ellenére.
Igaz idősebbnek látszottam, mint a valós alakom, de ez sem akadályozta meg a felismerésben.
-Meglepetés!- keltem fel a helyemről, bár elsőre nem igazán akarták megengedni. Egyre azt magyarázták, hogy nekem bizony ott kell maradnom, míg nem lát orvos, ám én még is felkeltem, s leányom után mentem.
Rég volt már, mikor utoljára találkoztunk, ám bíztam benne utálata nem győzte le hajdani szeretetét.
-A Katlanom... Anyád eltüntette, és szükségem lenne rá.- vontam meg a vállam, miután betettem magam után az ajtót, aztán ismét két kezembe fogtam a bögrét, hogy kortyolhassak egyet.
-Hogy halad a kutatás? - tudakoltam.
Igaz, neki nem kellett tudnia, de nyomon követtem munkásságát, mióta tudomást szereztem itt létéről, és büszke voltam rá. Nagyon büszke.
-Régóta itt vagytok? Kicsit izgágák a többiek...- böktem az ajtó felé, majd ismét kortyoltam egyet a teába, majd az üres poharat letettem egy polcra.
Leülni nem ültem le, inkább ott maradtam az addigi helyemen, bár magam sem tudtam miért. Meglehet, talán a napok megszokása, amit meneteléssel, és kutakodással töltöttem.
Nem kérdeztem többet, pusztán figyeltem arcvonásait, igyekezve nem magamra haragitani, hisz az bizonyára nem lenne szép látvány.
Én a magam részéről nem akartam veszekedni vele, hisz nem haragudtam semmiért.
Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, a cselekedetei. Én is védtem azokat, akik nem tudták védeni magukat, s ő is hasonlóképpen cselekedett, s egyfajta tisztelet alakult ki bennem irányába.
Nem kezdtem szónoklatokba, nem kezdtem azzal sem hencegni, hogy miképpen jutottam el eddig, vagy hogy mi mindent láttam idefelé jövet, ahogy Kat-nek sem mondtom majd el, hogy majdnem beszakadtam egy gleccser hasadékba egy rossz lépésnek köszönhetően. Felesleges izgalmat, és aggodalmat szülne csak.
-Nagy vihar tart errefelé... Éjszakára ideér...- mormogtam kifelé tekintve, ahol az ablaknak kellene lennie.
A teám elfogyott, így a bögrém lepakoltam valamerre, ahol találtam neki helyet. Karba fontam karjaim, tekintetem pedig lányomra emeltem.

- 577 szó  // zene: Aláfestő zene //Somewhere in the North Pole
-ℤ -

      to Aegir