Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Két hónappal ezelőtt...

Valahányszor az apám hívat, már tudom előre, hogy olyan feladatot fog rám bízni, amiben mások elbuktak, amit a hűséges kis katonái képtelenek voltak teljesíteni engem pedig, mint valami végső megoldást, úgy vesz elő a tarsolyából. Mert bennem, még sosem kellett csalódnia, soha nem kullogtam még vissza úgy, hogy közben azon morfondíroztam, miként valljam be neki, hogy kudarcot vallottam, ez pedig elégedettséggel tölt el. Hiszen, mégis mi más miatt érezhetnèk elégedettséget, ha nem az apám tisztelete miatt?
Kifejezéstelen arccal lépek be az irodájába, majd a hatalmas mahagóni asztal előtt megállok és biccentek egyet, de az ábrázata láttán, egy pillanatra még én is meghökkenek. Iszonyúan dühösnek tűnik, így aztán még inkább beigazolódik a sejtésem, hogy valaki, valamit nagyon elaszúrhatott, most pedig rajtam a sor, hogy rendet tegyek. Csak úgy árad belőlem a magabiztosság és az elszántság, mert tudom, hogy bármit is vár el tőlem, teljesíteni fogom és ahogy eddig, most sem okozok majd csalódást, de amint egy hanyag mozdulattal elèm ejt egy újságot, talán életemben először szó szerint leesik az állam. -Tudod, hogy ez mit jelent, igaz?- kérdezi feszülten, de én még mindig nem tértem magamhoz, még mindig nem akarok hinni a saját szememnek. Kezembe veszem a lapot, közelebbről is megnézem az ismerős vonásokat, de igazából ezt az arcot bárhol képes lennék felismerni, így felesleges is abban reménykednem, hogy ez valami tévedés. Tényleg Ő az. -Azt akarom, hogy ide hozd elém, hogy kellőképpen bűnhődhessen azért, amit tett.- közli végül halkan, mutatóujjával az asztal lapját böködve, mintha konkrétan ott szeretnè látni Őt, nekem pedig egy pillanatra felfordul a gyomrom attól a titoktól, amiről fogalma sincs, amit évek óta őrizgetek, amit igyekeztem elfelejteni örökre, hogy nem Dante ölte meg a bátyámat, hanem valaki olyan, akiről nem is feltételeznè, hogy így elárulja és tőrt döf a szívébe; Én.
És mindezt miért? Hogy most kiderüljön, hogy a nagy, romantikus, hősi halála kamu volt, egy olcsó Broadway előadás, amit ettől függetlenül én őszintén meggyászoltam és hónapokig képtelen voltam túl tenni magam rajta. Be kellett fagyasztanom a szívemet, hogy képes legyek elviselni a veszteséget és azt, hogy helyettem vitte el a balhét. Most pedig fogalma sincs, hogy mit szabadított ezzel magára, mert ha engem küldenek utána, én vissza is fogom ide hozni. Átvert, becsapott, a képembe hazudott és még el is játszotta,hogy meghalt, hogy közben Norvégiában parádèzhasson. -Tudom, hogy neked is fáj a bátyád halála és, hogy alig várod, hogy bosszút állhass miatta de, ha lehet, élve hozd el nekem.- fűzi még hozzá a dühöm láttán de, ha tudná, hogy mennyire nem érdekelt a bátyám halála, hogy mennyire gyűlöltem Őt és Ő is viszont, valószínűleg nem próbálna most ilyen együttérző lenni. Dante miatt zokogtam akkor is, mint ahogy most is miatta érzem ezt a pokoli haragot és dühöt, amitől kezeim felforrósodnak, és olyan erősen szorítom őket ökölbe, hogy körmeim a tenyerembe válynak.-Nem fogok csalódást okozni.- válaszolom szárazon, a tőlem megszokott érzéketlen stílussal, pedig most hirtelen olyan sok érzelem kavarodott fel bennem, melyekről már én magam is azt hittem, hogy teljesen jégbe zártam őket, hogy alig bírom tartani a pókerarcomat. A lehdühítőbb mind közül pedig az, hogy valahol mélyen mégis örülök, hogy életben van. Így legalább, most gondoskodhatok arról, hogy tényleg meghaljon vagy, hogy legalább a hóhérja elé kerüljön.