hello, darlin'

Már nem kergetek hiú ábrándokat Vele kapcsolatban, még ha egykor hajlamos is voltam rá így, amikor elvállaltam ezt a feladatot, két dologban voltam holt biztos. Az egyik, hogy pokoli érzés lesz szembesülni a ténnyel, hogy valóban életben van és, csak a bolondját járatta velem éveken keresztül, a másik pedig, hogy nem fog önszántából velem jönni, hogy aztán szembenézzen az apám haragjával olyasmi miatt, amit nem is Ő követett el és bármennyire is gyűlölöm amiatt, amit művelt, igazából ehhez, még nekem sincs elég bőr a képemen. Csak az motivált igazán, hogy én legyek az, aki eljön érte, én legyek az, aki majd alaposan megszorongatja, akinek a szemeibe kell nézzen, de ennél tovább nem gondolkodtam, mert fogalmam sem volt már akkor sem arról, hogy miként érint majd az, ha újra láthatom. És mélyen legbelül azt sem akartam, hogy valaki olyan találja meg, aki velem ellentétben zokszó nélkül kinyírná vagy az apám elé toloncolná, hogy aztán tényleg az legyen belőle, ami az én szememben éveken keresztül volt is; halott. Akkor sem, ha jelenleg szívem szerint en magam törném ki a nyakát, hogy azt a hülye vigyort eltüntessem a képéről, amivel csak még tovább gerjeszti a haragomat, mint ahogy a pimasz, pofátlan megjegyzéseivel is.
Szemeimet szúrósan szegezem arcára, kicsit még össze is húzom őket, ahogy erről az új helyzetről és a ruháimról beszél, de ajkaim tovább őrzik alattomos mosolyomat, még akkor is, ha az elmém csúnya tréfát űz velem és felidéz nekem jó pár forró pillanatot, amit viszont a ruháim teljes hiányában éltem át Vele. Amikor még abban a hitben voltam, hogy jelentek Neki valamit annak ellenére, hogy az egész affér köztünk nem indult másnak, mint némi kellemes időtöltésnek olyasvalakik között, akik nem éreztek egymás iránt mást, csak testi vágyat. Talán, a részéről ez mindvégig meg is maradt annak és, csak én voltam olyan naiv, hogy képes voltam belehabarodni. -Mert, ha előre szóltam volna, hogy meg akarlak látogatni, nyilván romantikus vacsorával vártál volna és nem tűntél volna el abban a pillanatban a városból, igaz?- kérdezek vissza kétkedő arccal, már csak azért is kivéve részemet a játékában, hogy tovább fokozzam a feszültséget, mert amíg ilyen kedélyesen csevegek vele, nyilván azon töpreng, hogy vajon mikor pattan el nálam a cérna és ugrok a torkának. Nem a jó értelemben. -Szegénykém. Vissza jöjjek egy alkalmasabb időpontban, amikor épp nem vagy másnapos?- kérdezem aggódó, szomorkás arccal, újra és újra viccet csinálva abból, amit művel, ahogy próbál komolytalan hülyeségekkel reagálni egy nagyon is komoly helyzetre, bár nem is Ő lenne, ha nem így tenne. Valószínűleg akkor csodálkoznék a legjobban, ha ezt a helyzetet éppenséggel pont úgy kezelné, ahogy azt egy érett felnőtt tenné. Mondjuk némi magyarázattal arra vonatkozóan, hogy mégis miért kellett belőlem hülyét csinálni. -Se nyugtatóm, se alkoholom, de lehet, hogy egy jól célzott pofon is segítene, nem?- kérdezem gúnyos mosollyal, bár a távolság miatt, amit idő közben közénk ékelt, már nem lenne olyan könnyen kivitelezhető az a pofon, de semeddig sem tartana utána lépnem és tényleg alaposan képen törölni, ami még a legenyhébb dolog lenne azok közül, amit most a legszívesebben csinálnék vele. De türtőztetem magam, a dühömet próbálom elrejteni és eljátszani, hogy annyira nagyon nem is vettem zokon az egészet, ami mondjuk legalább annyira nevetséges, mint az a bohóckodás, amit Ő csinál. Kibaszottul haragszom rá és megérdemelné, hogy hangosan üvöltözve addig üssem, amíg le nem csillapodok, már ha egyáltalán képes lennék valaha lecsillapodni és még csak nem is róhatná ezt fel nekem senki.
Csak akkor költözik belém némi aggodalom, amit ugyancsak próbálok jól palástolni, amikor megemlítem a mi kis közös titkunkat, az egyetlen adu ászt a kezében, hiszen azzal, ha elárulná, hogy valójában nem is Ő ölte meg a fivéremet, elég alaposan meg tudná keverni a dolgokat, az apám nyilván rögtön nem Őt akarná eltenni láb alól, hanem engem, már ha egyáltalán képes lenne elhinni neki, amit mond. Ez a gondolat sokkal megnyugtatóbbnak tűnik, mint az, hogy pusztán arra hagyatkozzak, abban bízzak, hogy most kivételesen igazat mond és tényleg nem spicli, mert attól félek, ha az élete lenne a tét, hirtelen mégis kecsegtető lenne azzá válnia.-Nem ismerlek, úgyhogy nem tudhatom, hogy valóban nem köpnél be rögtön az első alkalommal, csak hogy menthesd az irhádat.- vonok vállat hanyag mozdulattal, némi elégtételt érezve amiatt, ahogy szemmel láthatóan megváltoznak vonásai, ahogy elcsodálkozik és némi sértettség jelenik meg tekintetében, a jól megszokott bohóc pedig rögtön el is tűnik a képből. Talán, ha nagyon akarnám, még el is hinném, hogy igazat mond, de mielőtt túlságosan eluralkodna rajtam megint a naivság, megemberelem inkább magam.-Igen. Sejtem.- szűkítem össze újra szemeimet, gyanakvó pillantással méregetve, mert ez épp úgy hangzik, mintha mostanra sikerült volna kiforralnia valami -szerinte- megfelelő tervet a szökéséhez és igazából azzal, ahogy a padlót mozgatni kezdi alattam, tényleg sikerül meglepnie.
Berogyasztom térdeimet, hogy sikerüljön talpon maradnom, miközben a talaj épp úgy kezd hullámzani alattam, mintha valami kicseszett földrengés mozgatná, tekintetem pedig rögtön rávillan, távolodó alakjára, ahogy nevetséges módon az ajtó felé veszi az irányt és, csak az az egyetlen szerencséje, hogy a kandalló mellett elhaladva, kénytelen vagyok megkapaszkodni egy pillanatra, hogy talpon tudjak maradni. -Francba.- sziszegem dühösen, ahogy eltűnik az ajtó mögött, majd minden erőmet és képességemet bevetve utána indulok, olykor a falon találva támaszra, mert bármilyen nevetséges húzás is ez tőle, egy földrengés kellős közepén, még én se tudok megfelelően érvényesülni. -Most tényleg ezt akarod játszani? Fogócskázunk?- szólok utána a lépcsőkön lefelé haladva, de annak ellenére, hogy milyen iszonyúan bosszantó, amit művel, ajkaimon mégis valami hülye mosoly húzódik, mert egy részem valahol élvezi, hogy legalább egy picit próbálja megnehezíteni a dolgomat azzal, hogy próbál meglógni előlem. Egy másik részem pedig, amit próbálok a lehető legmélyebbre fojtani magamban, annak örül, hogy egyáltalán életben van és lehetőségem van arra, hogy játszadozzak vele, bár engem már az is meglep, hogy ez a részem még egyáltalán életben van. Meg voltam róla győződve, hogy Vele együtt ez is elhalt, elveszett, örökre köddé vált, most mégis feléledt a viszontlátástól, pedig nincs az az isten, hogy hagyjam, hogy megint ez vegye át az irányítást az elmém felett.
Nagyjából sejtem, hogy mennyivel járhat előttem, de még így is felesleges erőlködés lenne tőlem bármilyen húzás, csak a saját energiámat pazarolnám azzal, ha vakon dobálóznék a tűzzel, így mikor már vészesen közel járok a földszinthez, jobb ötlet híján a bejáratot lobbantom lángra, hátha legalább annyit elérek vele, hogy megtorpanjon egy pillanatra és utol érjem, de ha elég tökös hozzá és kellőképpen koncentrál arra, hogy lerázzon, nyilván csak átugrik a lángok között és halad tovább. Pedig, kurvára nincs kedvem futni, nem is ahhoz öltöztem, de akkor sem fogom hagyni meglógni anélkül, hogy ne szorongatnám meg a tökeit alaposan.

hello, darlin'

Valahányszor el akarna uralkodni rajtam ez a naiv, szánalmas boldogság érzete amiatt, hogy életben van, mindannyiszor emlékeztetem magam, felidézem azt az időszakot, amikor Őt gyászoltam, amikor úgy éreztem, hogy a lelkem egy darabkája tűnt el Vele együtt a semmibe, hogy az élet értelmét vesztette a halála által. Amikor éjjelente Róla álmodtam, majd könny áztatta arccal bámultam órákig a semmibe, mert a hiánya olyan ürességet okozott bennem, amit fogalmam sem volt, mivel tölthetnék ki vagy legalább tapaszthatnék be, hogy ne tátongjon bennem és ne fájjon annyira. Végül összeszedtem magam, begyógyítottam a sebeimet, vagy inkább a szőnyeg alá söpörtem a fájdalmat és vele minden más érzést is, de végtére is lényegtelen, miként sikerült túl tennem magam rajta. A lényeg, hogy életben maradtam, hogy megedződtem és megtanultam nélküle élni, holott azelőtt sokáig egy olyan élet reménye volt a mozgatórugóm, melynek Ő is a része lett volna.
Erre most itt áll előttem és a hülye poénjaival dobálózik, amiktől kedvem lenne kitépni a nyelvét a helyéről, de épp amennyire bosszant, olyannyira jó érzés is tölt el, mert felidézi az emlékét annak, milyen volt Őt szeretni. Francba ezzel a nyálas érzelgősködéssel. -Ugyan már. Nálad jobban senki nem tud átgyalogolni bármin is.- jelenik meg ajkaimon egy fölényes mosoly, ahogy emlékeztetem rá, hogy Ő milyen profin gyalogolt odébb keresztül taposva rajtam és mindenki máson is. De főleg rajtam, bár azóta sem értem, miért kellett az alattomos kis tervéhez magába szédítenie, na nem, mintha nem vonzódtam volna hozzá, már az első pillanattól kezdve.
Erőszakkal tépem ki magam a nosztalgikus hangulat karmaiból, mert most rohadtul nem azért ácsorgok előtte, hogy felidézzem mindazt, ami elveszett és ami nyilvánvalóan, csak egy színjáték volt, miközben lassan de biztosan egyre közelebb merészkedek hozzá, már csak azért is, hogy lássam rajta, érzi-e miként szorul a nyaka körül a hurok. Vagy épp majd az ujjaim, ha odáig húzza az idegeimet, hogy kedvet kapjak itt a helyszínen megfojtani, de még mindig igyekszem visszafogni magam és a dühöm nagyobb részét kordában tartani. Gyűlölöm, hogy még most is legalább annyira szeretném megcsókolni, mint amennyire porig égetni, házi feladat gyanánt pedig mást se fogok csinálni, mint kigyilkolni magamból a maradékát is annak a naiv libának, aki képes volt Őt szeretni egy percig is. -Jajj, édes. Hát máris szabadulnál tőlem?- biccentem kissé oldalra a fejem azzal a gyilkos mosollyal ajkaimon, mikor konkrétan rákérdez, hogy vajon megkaptam-e amiért jöttem és lelépek-e végre, de nem eszik olyan forrón azt a kását. Vagyis de, neki minden esélye meg van rá. -Azt hittem, örülni fogsz, ha látsz. Hogy most is eljátszod a hős szerelmest vagy ilyesmi...- bámulok rá szomorú szemekkel, talán kissé túljátszva a szerepemet, de ha tudná, milyen mértékű harag zúgolódik bennem attól, amilyen félvállról kezeli az egészet, ahogy viselkedik, hogy tényleg képes a szemembe nézni és még úgy is tesz, mintha mi sem történt volna a múltban, nem lenne ilyen bátor. Vagy inkább vakmerő, mert Őt ismerve, ez a viselkedés épp azt próbálja elrejteni, mennyire érzi a vesztét, megtépázott büszkeségemet pedig egész finoman legyezgeti a gondolat, hogy fél tőlem, vagy legalábbis tart tőlem, mert tudja, hogy mire vagyok képes.
Kérdése hallatán hanyag mozdulattal vonok vállat, de tekintetem inkább a köztünk lévő, lassan növekvő távolságot szemléli, ahogy hátrálni kezd tőlem, mely ténytől ördögi vigyor terül el ajkaimon és megcsóválom a fejem dorgálón.-Ejnye, Dante. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy betojtál.- duruzsolom mosolyogva, szinte élvezettel ejtve ki a szavakat, de aztán elkomorul tekintetem és gondterhelten sóhajtok egyet, míg Ő megpróbálja közénk ékelni a kis barátját, így kerülve valamivel messzebb tőlem, mint ez egyébként megóvná bármitől is, ha holtan akarnám látni. De ha holtan akarnám látni, nem is tépném itt a számat és rohadtul nem húznám az időt, viszont az apám említése sem valami kedvemre való, mert...franc tudja miért.-De, ha valóban ismernélek, most úgy sejteném, hogy ez valami nevetséges próbálkozás arra, hogy meglógj előlem.- mutogatok a köztünk lévő méterekre, melyeket már, csak azért is hagytam közénk telepedni, mert talán nekem is jobb, ha távolabb kerül tőlem. Túl sok emléket ébreszt fel bennem a tény, hogy életben van és, hogy itt ácsorog előttem, aztán a végén még előmászna ismét az a gyenge, érzelgős énem, aki végül hagyná meglógni. De ez nem történhet meg. -Igen. Ez volna a terv, ezért vagyok itt.- tárom szét karjaimat egy pillanatra sajnálkozó arccal, mintha olyan baromira érdekelne, hogy mi lesz a sorsa, ha tényleg visszaviszem, pedig minél tovább állok előtte és minél kevésbé látom rajta, hogy egyáltalán szégyellné magát vagy megbánta volna, annál nagyobb kedvem van most azonnal az apám elé rángatni. Na nem, mintha ez egyébként olyan könnyű feladat lenne, mert bármilyen szelíd bohócnak is mutatja magát, azért Ő sem veszélytelen és én ezt pontosan tudom róla. -Vagy talán, hirtelen őszinteségi rohamot kapnál és elárulnád a kis titkunkat?- halkítom le a hangom, mintha attól félnék, hogy még a falnak is füle lehet, tekintetem pedig összeszűkül, gyanakodva méregetve tovább, hiszen számolnom kell azzal, hogy megpróbálkozna ilyesmivel, hogy mentse a bőrét. Na nem, mintha nem lenne jogos, ha bemártana, hiszen én öltem meg a testvéremet, Ő csak próbált megóvni azzal, hogy hagyta, hogy azt higgyék, hogy Ő tette, de így utólag már nem is értem, hogy erre mi szükség volt. Az a Dante, akit ismertem, tényleg meg akart óvni, de ez a férfi, aki most áll előttem, aki az orromnál fogva vezetett, valószínűleg simán elárulna és ez egy kicsit megfűszerezi a dolgokat.

hello, darlin'

Bármennyire is látszom kívülről keménynek és ridegnek, mélyen legbelül, miközben az arcát figyelem, újra átèlem mindazt, amit a "halálakor" vagy azután éreztem. A fájdalmat, a hiányát, az egész kibaszott gyászt, míg elengedtem nagy nehezen Őt, az iránta érzett szerelmet és azt a nem létező jövőt, amit együtt tervezgettünk. Elengedtem a lelkem azon részét, amit csakis Neki nyitottam meg, ami képes volt Őt őszintén szeretni, bízni és hinni benne és megszűnt létezni akkor, amikor meghalt. Vagyis, amikor meg kellett volna halnia, mert most szemmel láthatóan nagyon is él, mert még ahhoz is van elég bőr a képén, hogy vicceskedjen itt nekem, miközben azt se tudom, miként fogjam vissza az indulataimat, a haragomat és a gyűlöletet, amit azóta táplálok iránta, hogy először megláttam ebben a koszos városban.
Mert egy részem bízott abban, hogy az a kép nem valódi, hogy igazából nem is Ő van rajta, hogy ezáltal megmaradhat az a férfi, akinek hittem, akiben bíztam, mert a létezése jelenleg egyenlő azzal, hogy egy hazug, képmutató szemétláda, aki semmi mást nem érdemel, csak a gyűlöletemet. Groteszk módon mégis bíztam abban is, hogy tényleg Ő az, hogy életben van, bármennyire is árulás ez velem szemben, de lényem ezen részét most igyekszem a magassarkúmmal a padlóba taposni, hogy többet ne is tolja elő a gyenge, szentimentális pofáját.
Megjegyzésère, csak egy halvány, de annál gúnyosabb mosoly a válaszom, mert az, hogy a bosszúval kapcsolatos tehetségemet elismeri, jelenleg nem tűnik egyébnek, mint nyalizásnak, mert Ő is nagyon jól tudja, hogy nem igényelne különösebb erőfeszítést tőlem, hogy itt a helyszínen égessem porrá. De pont azért, mert remekül értek a bosszúhoz, nagy eséllyel azt is tudja, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű számára, mégis kikérem a véleményét arról, miért is ne öljem meg most azonnal. -Annyira azért nem voltál nagy szám...- csóválom a fejem gúnyos mosollyal ajkaimon, miközben egyre közelebb lèpkedek hozzá, de mindezt úgy teszem, mintha csak a bútorokat és a lakás apró dísztárgyait venném újra szemügyre. Mintha olyan rohadtul érdekelnènek a nevetséges kis porcelán figurák vagy bármi ebben a rohadt lakásban a társát is beleèrtve.
Mégis elhintek neki egy aprócska információt, egy picinyke szeletet abból, miért is vagyok épp itt, az a néma üzenet pedig, amit eközben tekintete sugall, talán akaratlanul is, emlékeztet arra, miféle hülyeséget voltam képes miatta megtenni. A fivèrem olyan volt, amilyen, de ha tudtam volna, hogy ez a rohadék, csak a bolondját járatja velem, soha nem öltem volna meg, vagy legalábbis nem így, hogy közben mindenki azt hiszi, hogy valaki más követte el. Hogy Ő tette.-Nem. Valóban nem.- sóhajtom végül gondterhelten, miközben elé sétálok és alig fél méterre tőle megállok, csak hogy szemtől szembe vághassam a képèbe, miért is vagyok itt és, hogy miért nem akarom máris megölni vagy épp az apám elé cibálni, pedig esküszöm, baromi nagy kedvem lenne hozzá. De mégsem ölethetem meg olyasmiért, amit nem Ő követett el, ami nem az Ő sara, amivel idővel muszáj leszek valamit kezdeni, az alól viszont, amit velem tett, nincs kibúvó. Nem létezik jó mentség arra, hogy összetörte a szívemet azért, hogy aztán itt játszhasson rabló-pandúrosat.-Èn inkább meg akartam győződni arról, hogy tényleg életben vagy és a szemedbe akartam nézni, hogy lássam, hogy képes vagy állni a pillantásomat.- fúrom tekintetem kíméletlenül íriszeibe, miközben karjaimat összefűzöm mellkasom előtt, majd pimasz mosollyal oldalra biccentem a fejemet és úgy kezdem méregetni, mint egy macska, ami épp azon töpreng, miként is kezdjen neki a kisegér elfogyasztásának.-Nem foglak megölni.- közlöm végül, majd valamivel közelebb hajolva hozzá, szúrós de jókedvű pillantással folytatom.-De tönkre fogom tenni a tökéletes kis életedet, ami miatt szükségszerűnek érezted, hogy hülyét csinálj belőlem.- közlöm halkan, nyugodtan, mintha csak egy kedves kis történetet mesélnèk épp, pedig ezt sokkal rosszabbnak veheti, mint egy halálos fenyegetést.

hello, darlin'

Arcomon őszinte undor jelenik meg, ahogy aggódva a társához lép, mintha tényleg érdekelné, hogy él-e még az a szerencsétlen vagy sem, bár fogalmam sincs, hogy épp kinek színészkedik, hiszen az én jelenlétemről nem tud. Mégis úgy csinál, mintha érdekelné a társa élete, hogy a nő vajon holtan ül-e előre bukott fejjel azon a széken vagy épp lélegzik még, de ha valaki, hát én nagyon jól tudom, milyen jól meg tudja játszani magát, hogy miféle színészi képességekkel rendelkezik. Pedig, valójában csak egy hazug, érzéketlen, képmutató pöcs, akinek az ég világon semmi se szent és, míg régen azt hittem, hogy a folytonos humorral óvni, rejtegetni próbál valamit -mondjuk az igazi érzéseit-, mára már tudom, hogy ez szimplán csak annak a jele, hogy magasról tesz mindenre és mindenkire. Nem érdekli, hogy kin gyalogol keresztül, kinek a szívész tépi szét, kinek az érzéseit teszi nevetségessé, de ennek most vége. Itt az ideje, hogy szembe nézzen mindazzal, amit tett, amit okozott, mert ez a Tessa, aki most méregeti lenéző, megvető pillantással, már nem az a naiv picsa, aki képes volt bedőlni neki.
Kecsesen állok fel a kanapéról, miközben úgy méregetem, mintha csak egy falat hús lenne egy ragadozó számára, de még annak is karcsú, mert még a kihívás is hiányzik, hogy egyáltalán le kelljen vadásznom. Egyetlen pillanat alatt lángba boríthatnám, hogy aztán ne maradjon belőle, csak egy kupac füstölgő hamu, de akkor, hol maradna az élvezet?
Meglepettsége a maga megszokott stílusában nyilvánul meg, mire felvonom kérdőn egyik szemöldököm és összefűzöm magam előtt karjaimat, így állva meg tőle pár méter távolságot hagyva köztünk, majd a nők bókjaival kapcsolatos megjegyzése hallatán ajkaimra gúnyos mosoly húzódik és félre biccentem a fejemet.-Igazad van. Nekünk más erős oldalunk van.- értek vele egyet, miközben bólintok is párat és lassú, komótos léptekkel elkezdem újra végig mérni a szoba bútorait. Kezemmel finoman végig simítok az állólámpán, majd a bárszékne és a pulton is, végül megállapodok a gyümölcsös tálnál, kezembe veszek egy almát és úgy kezdem dobálgatni, mintha egyébként tök jó kedvem lenne. Pedig nincs. Kurvára dühös vagyok, csalódott, elárulva érzem magam és nevetségesnek, amit iszonyatosan utálok és erről az egészről csakis Ő tehet. -Mi a bosszúban vagyunk jók.- kacsintok rá pimasz, ördögi mosollyal, majd tekintetem az almára szegezem, amit továbbra is dobálgatok, míg végül visszateszem a tálba és megtámaszkodva a pulton megállok. Míg ide nem ért, míg be nem sétált azon az ajtón, komolyan reménykedtem abban, hogy talán az a fotó hamis, talán valaki csak szórakozik Velem, velünk és valójában nem is Ő fog megjelenni, de igazság szerint, már amikor kinyomoztam, hogy az újságban szereplő zsaru hol dolgozik és, hogy ki a társa, már akkor tudtam, hogy Vele kell majd szembenéznem. És most... egy részem mélyen legbelül, még mindig olyan szánalmas, hogy képes örülni, amiért mégis életben van és, csak akkor kussol el, amikor emlékeztetem arra, hogy vígan élte az életét, míg én a gyásszal próbáltam megküzdeni. -Mármint, a halálod évfordulójára gondolsz, ugye?- kérdezek vissza szúrós tekintettel, miközben próbálom megőrizni a hideg véremet -aminek amúgy is híján vagyok-, de egyre jobban felbosszant az, hogy még most is van kedve poénkodni. -Egy jó okot mondj, hogy ne akarjam most azonnal elérni, hogy tényleg halott legyél.- sziszegem rideg arccal végül, valamivel közelebb sétálva hozzá, hogy már csak egy vagy fél méter válasszon el minket egymástól, már ha idő közben nem kezd hátrálni, ami őszintén szólva igazán jó érzéssel töltene el.-Már azon túl, hogy az apám élve szeretne látni téged.- fűzöm még hozzá halkan, ebből pedig már simán összerakhatja, hogy nem csak a bosszú hozott el idáig, hanem bizony feladatot is teljesítek, ezzel pedig végképp megpecsételte a sorsát.-Remélem, alaposan kiélvezted ezt a pár évet, Dante...- súgom halkan, ördögi mosollyal ajkaimon, kezeimet ismét összefűzve mellkasom előtt, mintha ezzel próbálnám egyrészt Őt is távol tartani magamtól, másrészt pedig tompítani szánalmas szívem örömét.

hello, darlin'

A heves vérmérsékletem miatt nem volt könnyű lenyugodnom és tiszta fejjel gondolkodnom, miután az apám elém dobta azt az újságot a halott(nak hitt) szeretőm képével, de végül beláttam, hogy az számomra se lenne elég kielégítő bosszú, ha iderobognèk és egyszerűen, csak lángra lobbantanám, amikor megtalálom. Nem. Ennél sokkal finomabb módszerekre van szükség ahhoz, hogy érezze, mennyire messzire ment, mert ha csak eszembe jut, mit éreztem miatta, hogy mennyire nehéz volt összeszedni magam és kikecmeregni a gyászból, ráadásul ezek szerint teljesen feleslegesen, kedvem lenne addig fojtogatni, míg levegőt kap.
Mindenki azt hitte akkor, hogy a bátyám halála sújtott le annyira, miközben én emiatt a szemét, hazug disznó miatt voltam kikèszülve, aki képes volt hülyét csinálni belőlem, kihasználni, az orromnál fogva vezetni majd végül ilyen aljas módon átverni. Most pedig éli az életét boldogan, de azért vigaszt nyújt a gondolat, hogy most az én fejezetem jön. Alig várom, hogy lássam az arcát, amikor besétál majd ide és rádöbben, hogy a nyugodt kis életènek, aminek akkor, ott véget kellett volna érnie, most tényleg vége. -Ha nem ficánkolsz, ígérem, elengedlek, amint végeztem. Veled nincs semmi bajom.- sóhajtom kelletlenül, miközben a satnya kis halandó próbál a lehető legtüzesebb tekintetével rám ijeszteni, de amikor én is rávillantom a szó szerint tüzes tekintetetemet, végre bekushad és tágra nyílt szemekkel, őszinte félelemmel bámul tovább. -Ne nézz már ilyen ijedten, könyörgöm.- forgatom a szemeimet kelletlen sóhajjal, majd a halandó mobilját magamhoz veszem és a szoba túlsó felébe sétálok, ahol kényelmesen ledobom magam a kanapéra.
Ujjaim fürgèn járnak a kijelzőn, ajkaimon ördögi mosoly jelenik meg, majd miután az üzenetet elküldöm, elégedetten hátra dőlök és körbe nézek a lakásban. Egész otthonos egyébként egy zsaruhoz képest, a véleményem valószínűleg az arcomra is van írva, amikor újra a nő felé pillantok. -Hidd el, édesem, később még hálás leszel nekem ezért. Téged is szemrebbenés nélkül kihasználna.- vonok vállat hanyag mozdulattal, majd ismét felállok és lassú, komótos léptekkel végig járom a lakást, végig nézem a képeket, kezembe veszek egy porcelán macskát, majd fintorogva le is teszem, miközben a telefon rezegni kezd.
Gondolkodás nélkül kinyomom, újabb üzenetet gépelek és a bejárati ajtóhoz lépek, hogy résnyire kinyissam, visszafelé indulva pedig a nőre kacsintok, de mivel már most dobolni kezd a lábaival, inkább jó erősen fejbe verem, mielőtt még elrontja nekem az egészet. -Sssh. Mindjárt kezdődik a műsor.- suttogom halkan, mutatóujjamat ajkaim elé tartva, így intve csendre, mintha szükség lenne még ilyesmire, de már nincs eszméletènèl, így pedig, talán jobb is. Annál kevesebbet lát.
Visszasètálok a korábbi helyemhez, ismét lehuppanok a kényelmes kanapéra, melyre pont nem lehet rálátni az ajtó irányából, majd egyik tűsarkúba bújtatott lábamat átvetem a másikon, karomat elfektetem kényelmesen a háttámlán és várok. Minél közelebbről hallatszódnak a léptek, annál jobban szélesedik ajkaimon a vigyor, de az ismerős hang hallatán kedvem támadna kitépni a saját szívemet, mert még mindezek után is eltölti valami kibaszottul szánalmas öröm, hogy tényleg életben van. Aztán meg, még hevesebben is kezd dobogni, mikor megjelenik előttem az ismerős alak és, bár még csak hátulról láthatom, ennek ellenére is kínosan ügyelek a vonásaimra és épp, csak annyit mozdulok, hogy lábamat levegyem a másikról és előre dőljek picit a helyemen, mintha szeretném közelebbről szemlélni a jelenetet. -Halotthoz képest jól nézel ki, èlőhöz képest meg szarul.- vezetem végig rajta tekintetem ördögi mosollyal ajkaimon, ahogy felém fordul, mintha csak a prèdát nézegetnè egy éhes vadállat és azon morfondírozna, hogy megèri-e a fáradtságot megpróbálni elkapni, vagy sem. De én már elkaptam. Itt van, és kibaszottul nem fogja zsebre tenni azt, amit kap tőlem.