here stands a man

Amilyen mosoly költözött az arcomra a diák megnevezéstől a kávézó felé menet - azért valljuk be, a 40 felé közelítve ritkán szembesül az ember ezzel a jelzővel, még ha le is tagadhatnék pár évet -, annyira könnyen szellemülök át odabent, az asztal mellett, valóban diákká. Az érdem nagy részét mondjuk Gaelan javára írom, mert az is kiderül, hogy csakugyan jó tanárt sodort velem szembe a sors, még ha a szó szerinti első pillanat tartogatott is kellemetlen meglepetéseket. Az az igazság, hogy mindez az óra alatt teljesen el is veszíti a jelentőségét, mert egyáltalán nem erre figyelek. Talán a kávézó is jótékony hatású ebben a tekintetben, mert az erős illatok egyébként is elnyomják a szaglásom és érzékelésem fennmaradó részét, amit a gyógyszerek nem képesek már önmagukban visszafogni.
Az óra szinte elrepül, viszont a könnyű haladásnak megfelelő mennyiségű házit is kapok - nem mintha zavarna, hiszen én akartam gyorsan és intenzíven fejlődni. Most ugyan nincs kérdésem, de azt nem ígérem meg, hogy gyakorlás közben sem lesz.
– Szuper, köszönöm – viszonzom a mosolyt, amikor felajánlja, hogy prompt kérdésekre szívesen válaszol írásban a következő óra előtt is. Az ezután felhangzó kihívásra felvonom a szemöldököm, de csak amolyan "állok elébe" módon, a mosolyom pedig emiatt szintúgy a helyén marad.
– Legyen úgy – bólintok, hangot is adva ennek. Legalább lesz okom extrán begyakorolni az alapokat. Ezután el is kezdjük leegyeztetni a következő órát, gyorsan meg is találva a közös többszöröst.
– Tökéletes – bólintok rá a csütörtök délelőtti időpontra, be is pötyögve azt a telefonomba. – Ugyanitt? – pillantok fel rá közben, és ha rábólint, akkor a kávézó nevét is mellé biggyesztem.
Összepakolunk mindent, de mielőtt még elszaladnánk, megköszönöm neki az órát. Azért csak magamban adok hálát, hogy mintha a kezdeti megingásnak nyomát sem látnám rajta, de talán... ez így is van jól. Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok, könnyen lehet, hogy csak én képzeltem volna bele túl sokat. Rámosolygok a válaszára és bólintok egyet, számíthat is rá, hogy kihasználom majd a kérdésfeltevés lehetőségét, ha kell, bár feleslegesen nem fogom zavarni. Ezután együtt megyünk oda a pulthoz és fizetjük ki a magunk rendelését.
– Csütörtökön találkozunk – fogadom el a felém nyújtott jobbot búcsú gyanánt a magam nem túl erős, de határozott kézfogásával. Gaelan elindul, én pedig a táskámba süllyesztem a pénztárcámat, de amikor megtorpan és megszólít, kíváncsian felpillantok rá. Hallgatom, amit mond, és először őszinte megilletődöttséggel pislogok rá, mert fogalmam sincs, miről beszél. Miért akarnék kimenni a városból észak felé és milyen barátságtalan vad...
Ó.
Ó.
– Ó – fogalmazódik meg hangosan is ez a frappáns reakció. Pislogok egyet és megköszörülöm a torkom, igyekszem minél kevésbé kínosan mosolyogni. Nyilván fogalma sincs róla, hogy a magam részéről sem barátkozni, sem ellenségeskedni, de még úgy egyáltalán közösködni sem kívánok senkivel, viszont... ebből a szempontból pláne hasznos a tanácsa. Legjobb lesz, ha Oslo egész északi részét elkerülöm, hogy egyáltalán nem találkozzak... magunkfajtákkal. Lehet. hogy csak Gaelan különösen kedves és elnéző.
– Rendben, persze. Köszönöm, figyelni fogok – préselek ki magamból végül egy normális választ is. Igyekszem fenntartani az udvarias mosolyt, mielőtt minden gondolatom kiül az arcomra, de miután biccent és én búcsút intettem neki, már sokkal gondterheltebben indulok el magam is az autó felé. Talán Oslo mégsem volt olyan jó ötlet, ha itt ennyire koncentráltan vannak jelen a hozzám hasonlók...

       

❞  

here stands a man

Egyébként is jobb szeretem megítélni az embereket személyesen. Elmosolyodom és úgy nézek a férfira a szemem sarkából, mint aki kellemes meglepetést hall. Nem mintha ennek lenne bármi tétje is, sem esetünkben, sem pedig azt tekintve, hogy belőlem mit ítélhet meg személyesen és mit nem. Egyrészről, tanáromként legfeljebb azokat a normatívákat kereshetné rajtam, ami miatt nem tudnánk együttműködni a tanulás során, de ilyesmit nem tervezek mutatni neki, hiszen nem puszta hóbortból kerestem fel. Másrészről... nálam csak a felszín kapargatása létezik. Itt csak Adele van, csak őt tudja megítélni. És ez így is van jól.
– Remélem, ez mind kedvezni fog nekem – jegyzem meg már sokkal könnyedebb hangon, mint amilyen feszültséget az első pillanatokban éreztem, amikor elmondja, hogy a nyelvek egymástól is vesznek át kifejezéseket. Tapasztalataim alapján az angol anyanyelvvel ilyenkor mindig szerencsére lehet az embernek.
Hangot ad annak is, hogy azért egyszerű dolgom sem kell, de nem riaszt meg a dolog, és őt is megnyugtatom, hogy nem fogok időhiányban szenvedni. Persze, megtehetném, hogy hagyom magam elhavazni megbeszélésekkel, és valószínűleg lesznek is olyan napok, amikor nem tudom megúszni, de szerencsére az időeltolódás nekem dolgozik. Az alvás egyébként is a gyengéknek való... vagy legalábbis nem azoknak, akik az ágyban fekve csak a plafont bámulnák a démonaikat kergetve.
– Jól hangzik – bólintok elmosolyodva. Mintha csak érezte volna, hogy szeretem a mérföldköveket, vagy talán a munkámból következtette ki. Mindig jó, ha van egy cél előttem, amihez tarthatom magam, de persze a pontos betájoláshoz Gaelanre fogok majd támaszkodni. – Azért a jelentkezést majd csak akkor nyújtom be, amikor te is átengednél egy vizsgán – teszem hozzá könnyedén. A szorgalmammal nem lesz baj, elvégre ez is a munkámhoz kell - vagy legalábbis én így határoztam -, így ennek megfelelően fogok hozzáállni is, aztán majd meglátjuk, mennyire áll rá a fülem és a szám a norvégra.
A kávézóba érve Gaelan kiválaszt egy megfelelő asztalt, én pedig ráhagyom a rendelés leadását is. Addig is kifigyelem az itteni szokásokat  - ha esetleg legközelebb is itt tartanánk az órát -, így például azt, hogy elég csak rendelni, és mindent kihoznak majd nekünk. Ez a legjobb, így fizetni is biztosan ráérünk majd távozáskor; egyébként sem vártam volna el, hogy Gaelan bármire is meghívjon vagy ilyesmi. Megvárom, míg ő is elővesz mindent a táskájából, közben pedig meg is kapjuk a kért italokat és ételeket, így nincs más hátra, mint fejest ugrani a tanulásba.

Nagyon gyorsan elmegy az óra. Szinte észre sem veszem, hogy teljesen megfeledkeztem a kezdeti feszültségemről is, nyoma sincs bennem ilyesféle gondolatoknak; figyelek, jegyzetelek, ha kell, kérdezek, vagy ha épp nekem kell valamire rájönnöm, akkor válaszolok. Gaelan nagyon jó tanárnak bizonyul, ezzel igazolva az első benyomást a telefonbeszélgetésünk alapján, és talán emiatt különösen örülök annak, hogy el tudjam engedni ezt az egész te is-én is dolgot. Én is igyekszem odatenni magam a 45 perc alatt, és talán segít is, hogy azért nem teljesen a nulláról kellett kezdenünk... bár azért sok mindent kell még csiszolni a dolgokon, ez egyértelmű.
Az óra végeztével elveszem a felém nyújtott másolatokat és átfutom a borítót, belelapozok az első oldalakba. Egy apró mosolyra görbül a szám sarka, hogy mindjárt nem kevés leckét kapok, de nem tör le és nem is bizonytalanít el. Ha azt mondtam, lesz rá időm, akkor lesz rá időm, és kész, ezért csak bólogatok.
– Rendben – adok hangot is a tudomásul vételnek, miközben precízen bejelölöm mindkét fénymásolaton, hogy mit kell majd otthon megcsinálnom.
– Nem, egyelőre semmi. Minden kristálytiszta lett eddig, köszönöm – viszonzom a mosolyát, és miközben a másolatokat szépen a táskámba helyezem, azok felé intek az állammal. – Aztán majd a következő órán kiderül, ez meddig marad így – utalok viccesen azzal, hogy majd a házi feladattal való önálló megküzdés hozhatja ki a valódi bizonytalan pontokat. Az ugyanis részemről nem kérdés, hogy lesz-e következő óra.
Magam is a telefonomért nyúlok, hogy előhívjam rajta a naptáramat, de először őt hallgatom meg, melyik napokon szabad. Egy kicsit elmosolyodom, de nem mondom ki hangosan, hogy én biztosan nem fogom szombaton dolgoztatni.
– Nekem mindkét nap jó lehet – mondom én is, végigböngészve a csütörtököt és a pénteket. – Csütörtökön délelőtt 10 órától vagy délután 2 óráig bezárólag, pénteken viszont az egész délutánom szabad – ajánlom fel neki a pontosabb opciókat, újra rápillantva. Ha ezeknek megfelelően be tudja suvasztani valahova a rám szánt 45 percet, elmosolyodva bólintok és már be is írom a naptáramba.
– Még egyszer köszönöm az órát, Gaelan, remek volt – mondom aztán, visszasüllyesztve a telefont is a táskámba. Mivel mindent elfogyasztottunk, semmi okom nincs marasztalni, és egyébként sem szeretném feltartani, hiszen talán nemsokára ismét órája lesz. Felállok az asztal mellől és mosolyogva kezet nyújtok neki, aztán én is összeszedem magam, a kezem ügyébe készítve a tárcámat, hogy távozás előtt rendezni tudjam a magam részét a fogyasztásból.

       

❞  

here stands a man

Bele sem gondolok abba, hogy a tudatlanságom egyszerre a bizonytalanságom és a fenntartásaim forrása, ugyanakkor ennek köszönhetően nincs fogalmam lehetséges egyéb kérdésekről. Engem csak az aggaszt, hogy vajon a mibenlétünk kivált-e majd valamilyen reakciót, hogy kell-e kiváltania valamilyen reakciót. Fogalmam sincs olyan dolgokról, mint a falkába rendeződés, territóriumok kérdése, ésatöbbi. Akkor lennék csak igazán bajban - pedig a lelkem mélyére űzött Jamie-re így is rá kell még csapnom néhány lakatot, hogy ne törhessen a felszínre az ő menekülési ingere.
A maradásom szerencsére rövid úton kifizetődik, amiért Gaelannak is hálás lehetek. Vagy természetes az ilyesféle semlegesség, vagy felismerte rajtam a reakciómat, de szinte biztos vagyok benne, hogy legalább részben miatta tereli el a beszélgetés fonalát. A visszakérdezését egyáltalán nem veszem sértésnek, sőt, talán még jól is esik egy kicsit, hogy nem tudja, ki vagyok, és ettől el is mosolyodom. Elvégre éppen ezért jöttem ide első sorban: a névtelenségért. Még ha ezt nyilvánvalóan nem is teljesíthetem száz százalékosan, az azért kifejezetten kellemes, ha nem mindjárt az aranyásó ribanc vagy a frigid picsa asszociáció ugrik be valakinek a nevemről. Szóval igen... a semmivel határozottan meg tudok barátkozni. Az Elon Musk-hasonlatra el is nevetem magam, bűnbánó mosolyát látva pedig megrázom a fejem.
– Egyáltalán nem tűnsz ettől ostobának, inkább felüdülés, hogy még nem előzött meg a hírem – mosolyodom el, arra nem térve ki, hogy ez jó vagy rossz híre lehetne-e. – Az üzleti szférában vagyok érdekelt. A cégem elsősorban a kibervédelem irányába szeretne nyitni itt, de szerencsére az IT magával hozza az angol szakszavakat is, szóval inkább csak az általános üzleti szakzsargon terén szorulok nem kevés korrepetálásra – adom meg neki aztán a választ is a kérdésére.
Némi udvarias érdeklődést én is beleviszek a beszélgetésünkbe, a választ hallva pedig elmosolyodom. Ezt most úgy mondta, mintha legalább száz éves lenne, fogalmazódik meg bennem a gondolat, de ezt végül inkább nem mondom ki hangosan is. Egyébként is visszatereli a szót rám és a tanulásomra, ami érthető is, hiszen ezért vagyunk most itt.
– Szerencsére az időmet általában én osztom be magamnak, szóval ezzel szerintem nem lesz gond – felelem mosolyogva. Finomabban fogalmazok annál, mint hogy minden szabad percemben szívesebben kötöm le magam, mint hogy csak a saját gondolataimmal legyek. Mivel odaérünk a kávézóhoz, megköszönöm neki, hogy kinyitja előttünk az ajtót. – A prioritás most egyébként is a nyelvtanulás lesz, hogy utána még hasznosabban tudjak dolgozni – teszem még hozzá az előző gondolathoz, miközben mindketten belépünk a helyiségbe. Az orromat kellemesen eltelíti a kávé erőteljes illata, amin keresztül, ha nagyon koncentrálok, átszűrődnek a sós és cukros finomságok aromái is. Meghagyom az asztal kiválasztását Gaelannak, és követem a kiszemelt helyhez, le is téve a táskámat.
– Egy hosszú kávét cukorral, tej és tejszín nélkül, és akkor kipróbálom azt a szendvicset is – biccentek egy kis mosollyal az ajánlására. Ha magára vállalja, hogy a pulthoz megy leadni a rendelést, én leülök az asztalunkhoz, így egyben foglalva a helyet is. Ellenőrzöm a telefonomat, de sem hívás, sem üzenet nem vár, különösen nem látom Savannah nevét felbukkanni még az e-mailjeim között sem. Apró sóhajjal halkítom le a telefont, visszasüllyesztem a táskámba, és előveszem helyette a már előre bekészített füzetet és tollat. Közben fél szemmel azt lesem, hogy szükség van-e segítségre a pultnál; ha igen, segítek odahozni a dolgokat, de ha nem, akkor megvárom ott Gaelant.
– Köszönöm – mosolygok rá, amikor így vagy úgy, de minden az asztalon van. Magam elé húzom a kávét, és míg megvárom, hogy ő is el tudjon rendezkedni az asztalon, beleszórom és elkeverem az odakészített cukrot a fekete nedűben.

       

❞  

here stands a man

Meglepődtem volna. Tényleg, igazán meglepődtem volna, ha valami olyan pofonegyszerű dolog, mint a nyelvtanulás, tényleg csak... egyszerű lett volna. Persze, gyanakodhattam volna már akkor, amikor mint derült égből a villámcsapás szembejött velem  megoldás egy egyszerű hirdetés képében, pláne, amikor a telefonhívásunk lapján könnyedén bizalmat is tudtam szavazni a férfinek. Nem akarok úgy tenni, mint aki őt hibáztatja bármiért, isten őrizz, aligha tehet róla, hogy éppen ő lett az életem szokásos kis fricskái egyikének a személyes megtestesítője, de azért tényleg felkészületlenül ér a felismerés. Nehéz lenne megfognom, pontosan mi is zavar ebben: a puszta tény, a saját helyzetem - és az abból adódó teljes tudatlanságom -, vagy az, hogy még soha nem tartózkodtam huzamosabb ideig egy hozzám hasonló közelében? Az új életemben, legalábbis. Igen, talán a két utóbbi a legrosszabb.
Mégsem hátrálok meg, még akkor sem, amikor a férfi felveszi velem  szemkontaktust, ezzel egyértelművé téve, hogy nem tévedtem; ő is felfigyelt rám. Jamie visszavonulót fújt volna, de őt már nagyon régen eltemettem, Adele pedig nem ismeri ezt a fogalmat. Az egész belső küzdelem nem tart tovább néhány pillanatnál, aztán már visznek is tovább a lábaim, egyenesen a férfi irányába, akiben Gaelant sejtem. A padról felállva fordul felém, és amikor megszólítom, igazolja is a sejtésemet. Kezet fogunk, én pedig igyekszem nem túl kíváncsian felmérni, pedig azt sem tudom, mit keresek - ugyanolyan átlagos embernek tűnik, mint én, miközben egyikünk sem az. Bár, engem nem sok választ el tőle, őt pedig nem fogom megkérdezni erről.
– Persze, semmi akadálya – felelem a tegeződésre rögtön. Körülbelül egyidősnek saccolnám magunkat, de egyébként sem ragaszkodnék a formalitásokhoz ilyen helyzetben. Így is épp eléggé feszélyez a nem várt felfedezésem, bár ezt igyekszem leplezni, az udvarias mosolyomat is fenntartom, hiszen nem akarok utálatos benyomást kelteni. Javaslatára a pohárra pillantok, majd vissza rá, és bólintok egyet.
– Legyen így, bízom a tapasztalataidban – adom meg a beleegyezésem, bár akaratlanul is arra gondolok, hogy talán a kávézók jellegzetes, erős illatai segíthetnek is elnyomni a feszültségemet. Ha nem érzem majd ennyire intenzíven a nyilvánvalót, talán nekem is könnyebb lesz; egyébként sem értem, miért viszket szinte a talpam közepe is, még csak szóba sem hozta a dolgot. Neki ez teljesen természetes, nekem is lehetne az.
Az indulással mindenesetre tényleg nincs problémám, így nem is ülök le, csak mellé lépek, majd egy kis mosollyal magunk elé gesztikulálok, hogy övé az irányítás. Mellette sétálok a kávézó felé, igyekszem elterelni a gondolataimat a feszültséget keltő dolgokról, valami ilyesmiben reménykedve pillantok is fel rá, amikor újra megszólal.
– Az elsődleges célom mindenképpen az lenne, hogy gond nélkül le tudjak folytatni egy-egy társalgást norvégul, legyen az akár némi small talk, akár egy tartalmasabb beszégetés – kezdek bele kis gondolkodás után, de határozottan fejezve ki a célt. – Ha jól haladunk, vagy úgy látod, hogy könnyen bele tudjuk szőni, feldobhatjuk némi üzleti szakzsargonnal, de nem ez a prioritás – fejtem ki egy kicsit a szakmai részt is. Nem titok, hogy ki vagyok, onnan pedig azt sem nehéz kitalálni, miért lehetek itt, így hát nincs okom titkot csinálni a nyelvtanulásom céljából sem.
Ha megelégszik a válasszal, egy kicsit én is átveszem tőle a beszélgetést kezdeményező szerepet, már csak azért is, mert valóban jó figyelemelterelő eszköznek bizonyul.
– Nagyon impozáns volt egyébként a felsorolás a hirdetésben – jegyzem meg egy kis mosollyal. – Azt hiszem, egy kicsit irigy is voltam. Mindig is érdekeltek a nyelvek, vagy csak túl jó érzéked van az ilyesmihez? – érdeklődöm kíváncsian, miközben tekintetemmel a környezetünket is figyelem, hogy esetleg meglátom-e a papírpoháron szereplő logót valamelyik üzlethelyiség ajtaja felett.

       

❞  

here stands a man

Várakozás. Egy apró kellemetlenség, ami a legtöbb embert könnyedén kihoz a sodrából, mert fogalmuk sincs, milyen hasznos, ha elsajátítod a türelmes várakozás művészetét. Vannak, akik már félperces várakozás után ráfekszenek a dudára, ha nem indul meg azonnal az előttük levő a zöld lámpánál, és vagyok én, aki rácsok mögött töltöttem a fiatalkoromat, ezért gyakran vagyok úgy vele, hogy ha nyolc évet kibírtam ott, akkor nem fogok belehalni öt perc várakozásba.
Vagy mondjuk néhány hétbe sem. Most történetesen éppen ez történik, a számításaimat ugyanis keresztülhúzta valami, amit furcsamód senki nem akar konkrétan a nevén nevezni. A vállalat jellegéből adódóak a Kongsberg Csoport vezetőjével szerettem volna tárgyalni egy bizonyos kölcsönös együttműködés kérdésében - jelentősen megkönnyítette volna a dolgomat, ha sikerül egy ilyen jellegű üzletet nyélbe ütni, mert a megállapodás garantálta volna a biztos lábakon állást az országban -, de mire eljutottam volna odáig, hogy ténylegesen is leüljünk egymással, már nem lehetett elérni. Bárki, akivel beszéltem, valami balesetre hivatkozott, ami önmagában nem lenne furcsa, csak hogy... ennyiben ki is merült a magyarázat. Még csak az autó szót sem tették hozzá, mindössze én képzeltem oda, pedig lehetett volna akár síbaleset is, hiszen az is járhat csúnya következményekkel.
Egyedül az a biztos, hogy várnom kell. Én pedig ugye tudok várni, viszont szeretem közben hasznosan is tölteni az időt. Ezért is merült fel bennem egy gondolat, amit néhány napig csak emésztgettem és előkészítettem magamban - a norvég nyelvtudásom a közelében sem jár a tökéletesnek, hiszen egy viszonylag hirtelen döntés vezetett ide, és eszembe jutott, hogy ha már itt vagyok és hirtelen tele lettem szabadidővel, miért is ne javíthatnék ezen? Noha az angollal remekül elboldogultam Oslóban, ezzel imponálhatnék a helyieknek, és talán Mr. Østbergnek is, ha majd egyszer odajutunk. Az viszont szóba sem jöhetett, hogy mindezt hivatalosan intézzem. Nem akartam feltűnést kelteni a szándékaimmal, ezért rögtön kizártam a lehetőségét minden fancy nyelviskolának és nagyobb hírű magántanárnak. Az kellett volna még, hogy telepakolják velem az Instagramjukat vagy a Facebook oldalukat. Még az asszisztensemnek sem szóltam, hogy segítsen nekem keríteni valakit, mert félő volt, hogy ő pontosan ilyet választana. A megoldás így elég távolinak tűnt, nem is igazán született meg a fejemben, míg egyszer csak szembe nem jött az utcán.
Az oszlopra ragasztott, letéphető kis fecnikre nyomtatott nevet és telefonszámot tartalmazó kis hirdetés éppen az volt, amire vágytam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Gondolkodás nélkül téptem le az egyik cetlit és vittem haza magammal, hogy aztán még aznap délután fel is hívjam a telefonszámot. A Gaelan Mavros név sem hangzott éppen skandinávnak, de szimpatikus, udvarias férfihang szólt a telefonba és könnyedén vette, hogy angolul szólaltam meg, így azt a bizalmat, ami egy személyes találkozóhoz kellett, könnyedén megadtam neki.
Így került a bérelt kék Arteonom a park melletti - szerencsére most elég szellős - parkolóba, és ezért sétálok lassú, de határozott léptekkel a parkon megbeszélt helyszín felé. A ruhatáramat nem tudtam volna kiforgatni önmagából, de azért elhagytam a kosztümömet, a ceruzaszoknyát egyszerű farmerre, a tűsarkúimat pedig lapostalpú sneakerre cseréltem; a fehér blézerem mutat egyedül elegánsabban, de úgy gondolom, ez még belefér anélkül, hogy ordítana rólam, ki és mi vagyok. A szokásos magabiztosságommal célzom meg a jókora szökőkút mellett szép sorban felállított székeket és asztalokat, amelyeket két-két szék közé egy asztal, föléjük pedig csinos kis tető formában helyeztek el, bár utóbbira most kevésbé van szükség, mert kellemesen süt a nap. Még nincsenek kint olyan sokan, iskolaidőben vagyunk, egy-két család és néhány pár üldögél elvétve az asztaloknál, én viszont a szökőkút felőli bal sarkot figyelem, ahol egy férfi üldögél egyedül - az elhelyezkedés alapján engem várva.
Odasétálok hozzá, a magabiztosságom pedig egészen odáig tart, míg közelebb nem érek. Néhány méterre tőle jön el az a pont, amikor megérzem azt, amit nem akartam, és amivel nem is tudok mit kezdeni. Feszültség kúszik végig a gerincem mentén, a tenyerem viszketni kezd, hogy vegyek be még egyet a táskámban megbúvó pirulából, ami segít féken tartani az érzékemet, a gondolataimat; mindent, ami előhozhatná belőlem azt, amit nem akarok. Amit már az anyám is próbált elnyomni bennem, és amikor utoljára mégis engedtem neki - azt hiszem -, annak végzetes következménye lett. Aminek az elnyomását minden pszichiáter támogatja az újabb és újabb pirulákkal, csak épp nem tudnak róla.
Nyelek egy nagyot. Innen már extrém kellemetlen lenne visszafordulni, már csak azért is, mert ha én megéreztem őt a magam elcseszett-elnyomott dolgaival, akkor nincs az az isten, hogy ő ne érzett volna meg engem; épp csak azt remélem, hogy nem fog erről tudomást venni. Egyáltalán hogy megy ez az olyanoknál, mint mi? Le kell pacsizni, hogy helló, te is?!, vagy egyszerűen csak úgy teszünk, mintha nem tudnánk? Hát, gondolom mindjárt kiderül, mert meghátrálni sem nagyon szoktam... és bár most nagyon a szélén állok, nem teszem meg. Az egy pillanatra megtorpanó lépteimet folytatásra, a lábaimat mozgásra ösztönzöm, hogy végül mégis odasétáljak a padhoz.
– Gaelan? – szólítom meg a férfit, bár ezen a ponton talán jobb lenne, ha mégsem ő lenne az, egyszerűen csak tudom, hogy így van. Ez az én szerencsém. Ha igazolja a sejtéseimet, mosolyt varázsolok az arcomra, mert udvariatlannak nem akarok tűnni. – Adele vagyok – nyújtok neki kezet, személyesen is megejtve a bemutatkozást.
– Még egyszer köszönöm, hogy tudott vállalni, és viszonylag gyorsan időt szakítani rám – szólalok meg aztán ismét, miközben helyet foglalok vele szemben, az asztal másik oldalán. Innentől még reménykedhetek abban, hogy ez az első, "ismerkedős" óra nem fog bejönni, és akkor erre hivatkozva nem keresem majd többet, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem így lesz.

       

❞