and who can you trust to be the one

Úgy, hogy magam is átváltozom. Gaelan szavai pontosan azt sugallják, amit a hangjából is kihallok: magabiztosságot, azt, hogy ő pontosan tudja, ez tényleg ilyen egyszerűen megoldható lesz. Nekem persze vannak kétségeim, nem is kevés, de tekintve, hogy fogalmam sincs ennek a működéséről, semmi egyébről nincs fogalmam, ami ezzel jár. Talán ez tényleg ilyen egyszerű, csak épp nekem nincs birtokomban ez a tudás.
A bizonytalanság persze nem javít a helyzeten, de elszántan próbálom megakadályozni, hogy rontson rajta. Igyekszem Gaelan tanácsait követni – azt a részét, ami eljutott a fejembe, mert nem tudatosul bennem, hogy az egyik legfontosabb kitételt megszűrte az agyam –, mély lélegzetekkel úrrá lenni a pánikon, a felfokozott érzékeimen, hátha meg tudom állítani ezt. Magamat. Sosem kellett még a saját akaraterőmre támaszkodnom viszont, ahogy nagyon hosszú nem voltam egy hozzám hasonló közvetlen közelében sem...
Talán nem is olyan meglepő, hogy nem sikerül. Hiába szállok ki a kocsiból, hiába próbálom meg az akaraterőm utolsó foszlányait összegyűjteni, az orromba és a fejembe már túl erősen beleivódott minden. Érzem Gaelan közeledtét, nem látom, ezért tudok még szavakat kinyögni, mert ahogy felé fordulok és ránézek, már nem Gaelant látom. Vagyis... de. Elég a megtermett, fekete farkas szemeibe néznem ahhoz, hogy tudjam, és valami furcsa oknál fogva hiába a hatalmas farkas, hiába tudom, hogy bárki sikítva futna az ellenkező irányba – még én is –, nem rémülök meg. Sőt. A viszketés, a fejfájás, minden egy csapásra abbamarad, mintha a testem elfogadná, amit el kell fogadnia.
– Nem megy. – Ennyit tudok még kinyögni, bár ezt akkor már mindketten tudjuk, azt hiszem.
A következő pillanatban pedig megtörténik, és ha azt is hittem, hogy a testemben minden kellemetlen érzés megszűnt, hát most bőven bizonyítja az ellenkezőjét. Arra a bizonyos átváltozásra sem igazán emlékszem, de őszintén szólva... nem csodálom, ha az agyam kitörölte az emlékét. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de az biztos, hogy én óráknak érzem, és az is, hogy saját magamnak nehezítem meg a dolgot, mert a fájdalom első olyan erőteljes hullámánál, ami eléri az elviselhetetlen határát a fejemben, meg akarom állítani, de nem tudom, csak lelassítom. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem éltem még át ilyen pokoli fájdalmat; szinte érzem a legapróbb csontok eltörését is egymás után, a bőröm pedig már nem viszket, hanem szinte szétrobban...
Igazából arra számítok, hogy vagy belepusztulok ebbe az egészbe, vagy egy véres, összetört roncs marad belőlem a végére, de amikor valójában vége van, véres roncs helyett egy fehér bundájú farkas nyüszít fel és kapkodja a fejét jobbra-balra zavarodottan, zaklatottan, miközben bizonytalan léptekkel a négy lábára áll. Megrázza magát, dús bundája szinte világít az éjszaka sötétjében, mintha csak gúnyosan hirdetni akarná, hogy semmi köze Adele-hez és Adele-nek hozzá. A levegőbe szagol és a pillanat törtrésze alatt megérzi a másik farkas szagát; hirtelen fordul felé, a füleit lesunyva, fejét kissé lehajtva, halkan morogva villantja ki a fogait, fenyegetést látva a másikban. Még ha az orrának ismerősnek hat is, ezt egyelőre nem tudja értelmezni, nem jut át a felismerés a vadul hagyott ösztönein.

   ♫   

❞  

and who can you trust to be the one

Már kezdettől fogva benne volt a levegőben, hogy ennek az egésznek valamiféle katasztrofális következménye lesz - az én érzéseim szerint legalábbis. Sosem gondoltam volna, hogy egy jótékonysági esten megejtett udvarias csevegés ide vezethet majd - nem erről szól minden jótékonysági est? -, de onnantól kezdve, hogy kimaradtak a gyógyszeradagjaim, már nem volt nehéz kitalálni, hogy meredeken fog lejteni az út. Nem mondtam el a fickónak, hogy szükségem lenne ezekre - nem bíztam benne és nem akartam fegyvert adni a kezébe, még ha ezzel ide is juttattam magam.
Persze azt még én sem gondoltam, hogy estére a saját autóm anyósülésén ülök majd, a nyelvtanárommal a kormány mögött... és ha ez még nem lenne elég szédítő önmagában, hamarosan az is kiderül, hogy eszében sincs a gyógyszeremet megszerezni nekem, sőt. A szavaiból azt veszem ki, hogy a szándékai az átváltozásom felé mutatnak, ez pedig olyan mértékű elborzadással és rémülettel tölt el, hogy ülve is szédülni kezdek. Nem változhatok át, nem változhatok át, nem változhatok át...
– Hogyan?! – kérdezek vissza kétségbeesve, amikor azzal nyugtat, hogy majd ő "gondoskodik róla", hogy ne bánthassak senkit. Már meg sem érint a gondolat, hogy nem is próbálom fenntartani előtte Adele mindig higgadt, nyugodt és megfontolt valóját; épp darabjaimra esek szét, még ha ezért is tudok olyan nyíltan nézni a szemeibe, mint eddig még soha. Azt mondja, hogy ezzel nem vagyok egyedül, amit mondjuk el tudok képzelni, és ebből a megközelítésből az is érthető, hogy miért megyünk kifelé a városból... de azt továbbra sem értem, ő hogy tudna segíteni. Fogalmam sincs az ilyen dolgokról, bár épp emiatt nézek rá újra, amikor mintha valami tanácsot készülne velem megosztani. Nem mondom, hogy száz százalékos élénkséggel figyelem, mert annál többet kivesz belőlem a folyamatosan bennem dolgozó pánik, az elvonási tünetek, a kényszerek... de próbálkozom. Tényleg.
– És ha nem tudom...? – kérdezek vissza halkan. Feltehetném azt a kérdést is, hogy mások is ültek éveket gyerekgyilkosságért?, ha már nem vagyok egyedül, de ezt nem érzem helyénvalónak, szóval inkább megpróbálok arra koncentrálni, amit mondott. Látok benne rációt, mármint fogalmam sincs a kis szörnyeteg énem működésének mibenlétéről, de az biztos, hogy jelenleg valóban minél erőteljesebben kavarognak az érzéseim, annál jobban feszít és fáj a fejem, a bőröm, mindenem. Ennyit még én is felfogok a valóságból.
Hátradöntöm a fejem az ülés fejtámlájának, lehunyom a szemem és megpróbálok a légzésemre koncentrálni. Orron be. Szájon ki. Mély lélegzetek. Egy. Kettő. Három... Csak Gaelan hangja és az autó lágy morgása jut el a fejembe, ezeken kívül igyekszem mindent kizárni. Önvédelmi mechanizmus? Az egész életemet elcseszte ez az egész, jó kis önvédelem... Nem, ne, ne legyél dühös!
Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek miatt nehéz elérnem abba a zen-állapotba, amit Gaelan próbált sugallni, szinte mintha teleportálnánk, és a kocsi már meg is áll. Kipattan a szemem, körbenézek, az elhagyatott telep láttán pedig olyan érzésem van, hogy ez pont olyan hely, ahol szörnyűségek szoktak történni. Nem meglepő módon ez cseppet sem segít a helyzetemen, de ahogy Gaelan megszólal, rápillantok. Bólintok egy aprót, bár fogalmam sincs, mire fel ez a fene nagy bizalom; épp frissen tapasztaltam, mekkorát lehet bukni a normálisnak tűnő idegenekkel... de persze Gaelan már nem idegen. Annyira. És hosszú ideje az első hozzám hasonló, akivel még huzamosabb időt is együtt tudtam tölteni.
– Oké – mormolom végül. Mivel nem mozdul meg, egyelőre én sem teszem, inkább visszadöntöm a fejem a támlára és megpróbálom elölről kezdeni a légzés-gyakorlatot, ezúttal lehetőleg nem felspannolva magam. Mélyeket lélegzem, lassan, próbálom kizárni a fejfájást, a kényszeres akarást, a bőrömet belülről kaparó érzést...
Beletelik néhány hosszú és mély lélegzetbe, mire rájövök, hogy ez bizonyos szempontból öngyilkos küldetés. Az egy dolog, hogy alkalmam lenne megnyugodni, de a szűkös térben összezárva Gaelan illata erősebb, és ez úgy hat a belső ösztöneimre, mint olaj a tűzre. Egészen betegesen hangzik, de esküdni mernék, hogy egy belső hang azt mondja a fejemben, hogy játszanifutnivadászni, minden lélegzetvételnél egyre erősebben, míg végül szinte feltépem az ajtót magam mellett.
– Nem tudok... – nyökögöm ki, miközben az öv visszaránt, de valahogy kibontakozom belőle. Kiugrok az autóból, néhany lépéssel odébb botladozok, aztán a térdeimre támaszkodva igyekszem friss levegővel megtölteni a tüdőmet és a tudatomat, de nem megy.
– Nem hiszem, hogy menni fog... – zihálom, ha megérzem Gaelant is magam körül, márpedig a szaglásom már szinte keresi az ismerős illatot. Összszorítom a szemeimet, de hiába; a felismerés okozta pánik csak minden érzést felerősít, ahogy ő is mondta.
– Nem megy... – nyögök fel elkínzottan. Olyan érzés, mint amikor erővel akarod összezárni a bőröndödet, már rajta is fekszel, de ahelyett, hogy megindulna a cipzár, az inkább elszakad, vagy inkább szétrobban. Csak most mintha a saját bőröm nem tudná magában tartani a szörnyeteget. Rémülettel vegyes kétségbeeséssel nézek fel Gaelanre, de azt csak ő láthatja, hogy a szemeim már borostyánszínben izzanak.

   ♫   

❞  

and who can you trust to be the one

Fogalmam sincs, miért mondom el az igazat, de ha tippelnem kellene, egészen biztosan köze van a tényhez, hogy Gaelan az első hozzám hasonló közel s tova, akivel... nos, tizenhárom éves korom óta szóltam. Még ha emiatt majdnem hátraarcot is csináltam az első óránk előtt, soha nem emlékeztetett erre a tényre, és talán most ezért is voltam képes arra támaszkodni, ami zsigerből menekülésre kényszerített volna. Senki nem tudta a teljes igazságot, mindenki csak morzsákat kapott; Dr. Parsons - vagy bármelyik pszichiáter -, Savannah, és igen, most Gaelan is. Viszont ő az igazságnak egy olyan szeletét kapta meg, ami miatt bárki más őrültnek tartott volna.
Az igazság kimondása sem elég viszont ahhoz, hogy elnyomja bennem az átváltozás gondolata okozta halálos rémület érzését. Pánikba esve, kétségbeesett mozdulatokkal kapom elő a kocsikulcsot, a szédülést is figyelmen kívül hagyva nyitom ki a kocsit, majd nyúlok ajtaja felé. A Gaelan hangjában érződő szigor egy pillanatra szintre ösztönösen állít meg,  de gyorsan lerázom magamról ezt az érzést. Na meg a figyelmeztetést is, amit ma egyszer már figyelmen kívül hagytam Savannah-tól.
– Muszáj – felelem zaklatottan, szinte feltépve az ajtót, de nem jutok be az ülésre, mert megragadja a karom. Szinte zihálva fordulok felé, már-már könyörgően nézve rá, hogy engedjen, de közben újra felerősödik az a sürgető inger a közelségétől. Érzem, hogy hideg veríték ül ki a homlokomra, mert szinte érzem, ahogy valami ki akar törni a bőröm alól, hogy üdvözölje a társát. Felfordul a gyomrom, a légzésem a szívverésemmel együtt gyorsul fel, és mivel egyetlen kiutat látok csak a helyzetből, remegő ujjakkal, de határozottan felé tartom a slusszkulcsot.
– Akkor segíts! – fogalmazom meg velősen és röviden a kérést, hogy ha elmenni nem is hagy, legalább vigyen el ő egy nyomorult gyógyszertárig. Már ha kibírom még addig... Esdeklőn nézek a szemeibe, pedig nem kenyerem a könyörgés, de még sosem voltam ennyire a határán valami... elkerülhetetlennek. Amikor elveszi a kulcsot, megkönnyebbülten lélegzem fel, majd a hálámat némileg érthetetlenül mormolva átsietek a másik oldalra, hogy beszálljak az anyósülésre. Nem kérdezem meg, hogy ivott-e. Nem kérdezem meg, hogy ő is emberrabló-e. Nem kérdezem meg, hogy tud-e egyáltalán vezetni, mert a tudatom teljesen beszűkül a pánik miatt, és egyébként sem vagyok hozzászokva, hogy ez a bizonyos tudat ne legyen egész nap jótékonyan elnyomva egy kicsit.
Mondjuk az emberrablós rész újra eszembe jut a minapi tapasztalataim alapján, amikor egyértelműen az látszik, hogy a legkevésbé sem a belváros felé megyünk, ahol talán lehetnének még patikák. Szólásra nyitom a számat, de még egyetlen hangot sem adok ki, amikor ő már megválaszolja a kimondatlan kérdést.
– Akkor...? – bámulok rá tágra nyílt szemekkel és némi őszinte rémülettel az egyéb lehetőségektől. Félig abban reménykedem, hogy akkor majd valahogy máshogy szerezzük meg, ami kell, de a következő szavai merőben rácáfolnak erre.
– Eddig egész jól ment... – mondom halkan, bár ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, sosem tudtam vagy értettem pontosan, mi ez az egész és hogyan működik. Egyszerűen csak ehhez szoktam hozzá és ez vezetett végig az egész életemen eddig. Csak szedd be a bogyókat és senki nem tudja meg. Egyszerű és kényelmes, bár Gaelan nem úgy tűnik, mintha osztaná az elméletet. Mindezt viszont nyugodt hangot hozza a tudomásomra, talán ezért sem fokozza tovább vele sem a pánikomat, sem a frusztrációmat... Mondjuk a kérdése csúnyán betalál.
– Nem változhatok át – jelentem ki elszoruló torokkal. – Én... én nem tudom... irányítani – suttogom magam elé. A veríték újult erővel ül ki a bőrömre a szorongástól. – Egyszer megtörtént. Nagyon régen. Akkor... bántottam valakit. Nem változhatok át – ismétlem meg, hevesen rázva a fejemet. Szinte egyáltalán nincsenek emlékeim arról az átváltozásról, de szűkségem sincs ezekre. Ott voltam a saját tárgyalásomon, láttam a képeket, hallottam Edgar izgatott szavait a fülemben. Megtetted. Végre megtetted, Jamie.
Összeszorítom a szemeimet, újra megrázom a fejemet, hogy kiűzzem onnan a hangot, de hirtelen letaglóz a felismerés, hogy mindez mit sugallhat. Hirtelen kapom Gaelanre a tekintetem.
– Várj... ugye nem... ugye nem akarod, hogy...?! – meredek rá elborzadva.

   ♫   

❞  

and who can you trust to be the one

Teljesen elveszítem a kontrollt a történések felett. Fel sem fogom, hogy mindez annak az egyenes következménye, hogy lassan saját magam felett is elveszítem azt - vagy fordítva? Fogalmam sincs, mi volt előbb vagy később, csak azt tudom, hogy elindultam lefelé a lejtőn, és bár a frogneri villából elmenekültem, hogy Savannah ne legyen ennek szemtanúja, most Gaelan képében mégis nyertem magamnak társaságot. Olyan társaságot, akinek szintúgy nem állt szándékomban megmutatni ezt. Sem. A francba is, olyan jó érzés volt, hogy az órákon nem Mrs. Crawford voltam, hanem csak Adele, aki szeretne folyékonyan beszélni norvégul! Most meg egy normális magyarázattal sem tudom megtisztelni, mert teljesen szét vagyok esve.
Mégis az zavar meg végleg, amikor elkezdek magamon olyasmit tapasztalni, amit még soha... vagy inkább olyan régen, hogy nem is emlékszem rá. Az érzékeim élessége hirtelen már nem csak a fejemet fájdítja meg, az elmémben összeáll, amit még fel sem tudok igazán fogni, de azonnal tagadásba is taszítom magam. Kellenek a gyógyszereim, különben...
De nincsenek. Egyetlen szem sem maradt. Az ennek okán érzett pánik pedig lassan fojtogatni kezd, miközben Gaelan újra megjelenik a látóteremben, ahogy leguggol velem szemben. Hogy tudna segíteni...?
– Nekem... nekem muszáj... – bámulok le az üres üvegcsére. Rákérdez a tartalmára, mire az ujjaim automatikusan zárulnak a tégely köré, szemeimet pedig űzötten kapom fel az övéire. Nem mondhatod el. Nem mondhatod el senkinek, mert elpusztítanak. A fejem tovább lüktet, zihálni kezdek, mert így, hogy Gaelan közelebb került hozzám, élesebben érzem az illatát, és valami borzasztóan elemi ösztön indul be bennem. Nem az, amitől férfi és nő egymásra veti magát, de mégis valami pórias és... szükségszerű?! Megint le akarom nyúzni magamról a bőrömet, az elkerülhetetlen igazság pedig lassan beszivárog a gondolataim közé.
Tenned kell valamit, ha el akarod kerülni.
– Benzodiazepint – gördül le a számról a halk igazság, és bár szívesen maradnék ennyiben, ezen a tégelyen most nem ez van, szóval ha megnézi, hazugnak fogok tűnni tőle. – És szertralint – teszem hozzá. Fogalmam sincs, ismeri-e egyáltalán ezeket, de nem is számít. Ő csak a tanárod, nyugtatom magam, nem tartozol neki elszámolással.
– Muszáj... muszáj hozzájutnom... ezek tartják kordában... – A mit? Még csak kinsem tudom mondani, meg sem tudom nevezni. Az anyám Jamie anyja mindig kis szörnyetegnek nevezett nevezte őt, de ez most valahogy helytelennek érződne. A légzésem még szabálytalanabbá válik, remegő ujjakkal túrok bele újra a táskámba.
– El kell jutnom egy gyógyszertárba... – mormolom egyre nagyobb pánikban, előbányászva a kocsikulcsot, de aztán kis híján el is ejtve azt. Halkan felnyögve szorítom össze a szemeimet az újabb lüktetésre, próbálva egyre mélyebbre nyomni magamban a késztetést.

   ♫   

❞  

and who can you trust to be the one

Nagyon régen tapasztaltam már, milyen érzés, amikor az irányítás kicsúszik a kezeim közül. Amióta Adele "megszületett", arra tettem fel minden egyes percemet, hogy kézben tartsam az életem legapróbb momentumát is, hogy minden lépésemet előre megtervezzem és kétszer átrágjam, hogy minden változáshoz gyorsan adaptálódni tudjak. Sosem hagytam, hogy kirántsák a lábam alól a talajt, most mégis úgy érzem, mintha az életem apró porszemek módjára peregne át az ujjaim között.
Pont úgy, mint ahogy az a kincset érő üvegcse pattog és gurul be a kocsi alá.
A kihagyott gyógyszeradagjaimat nem hogy nem tudtam bepótolni, de ami pótlásom volt is, annak a hatását sikerült tökéletesen elcsesznem azzal, hogy whiskey-vel próbáltam nyugtatni a rongyosnak érződő idegeimet. Csak tovább rontottam a helyzeten, és ennek lassan már tudatában sem vagyok. A kiélezett érzékeim megőrjítenek, a fejem szét akar robbanni, le akarom nyúzni a saját bőrömet, azt pedig már észre sem vegyem, hogy a dühös türelmetlenségem, a megválogatatlan szavaim mind mind Jamie-hez visznek egyre közelebb.
Ezen a helyzeten pedig egyáltalán nem segít, amikor a betonon térdelve, félig a kocsi alá lógva és a gyógyszeres tubus után tapogatózva túlzottan ismerős érzés kap el. Öröm az ürömben, hogy a kezdeti rémületet eloszlatja az, hogy Gaelant ismerem fel a hozzám hasonlóban, de egyszerre érzem magam kellemetlenül is ettől, mert neki még nem tudtam előállni megfelelő magyarázattal, ezért egyelőre meg sem próbáltam tisztázni a helyzetet.
Márpedig nem képzelődtem, ahogy a sarkaimra ülve felnézek - és hátborzongató módon a sötét ellenére is tökéletesen ki tudom venni az alakját nem messze tőlem -, nagyon is Gaelant látom meg, egyébként meglehetősen elegánsan felöltözve. Akárkivel találkozott vagy találkozik is, szívesebben lennék az illető helyében, ez biztos, már csak azért is, mert akkor nem kellene kivakarnom magam ebből a kínos helyzetből.
– Persze! – vágom rá az udvarias érdeklődésére túl hirtelen, pont úgy, mint azok, akiknél semmi nincs rendben. Ahogy a kocsi alja felé pillant, hevesen megrázom a fejem; már csak az kéne, hogy ő találja meg a gyógyszeremet.
– Nem, nem, arra semmi szükség. Csak... elejtettem valamit, de nem érdekes. – Kissé reszkető ujjakkal túrok a hajamba, majd meghozva a nehéz döntést feltornázom magam a földről, a térdeimről a talpaimra, tovább odázva az üvegcse megtalálását. A fejem a hirtelen mozgástól újult erővel kezd lüktetni.
– Figyelj, már keresni akartalak, csak még nem jutottam el odáig. Sajnálom a kihagyott órát és hogy nem tudtam szólni, de én... – Elhallgatok egy kicsit, mert egyrészt az igazság borzasztó ostobaságnak hatna. Rosszabb lenne mint a "kutya megette a házimat" általánosban... és egyébként sem akartam beleártani ilyen mélyen az életembe. – Nem voltam telefonközelben. – Hát ez fantasztikus. Tényleg, ez aztán sokkal jobban hangzik. Nem voltam telefonközelben? Sem előtte, sem aznap, sem utána nem hívtam, pedig ez lett volna a helyes, hiszen azzal a kihagyott órával az ő idejével játszottam. – Egy pár napig – teszem még hozzá, hátha ettől jobb lesz, pedig lehet, hogy csak még kínosabbá teszem ezzel az egész helyzetet.
Nem veszem észre, mikor jutnak el a tudatomig olyan dolgok, amiket eddig soha nem is tapasztaltam, vagy legalábbis egyáltalán nem emlékszem rájuk. Egyszerűen csak rájövök, hogy nem pusztán a jelenlétét érzem. Olyan, mintha minden mást is hirtelen tudni vélnék; mintha a ruháiról érződő illatok apró nüanszokként különülnének el, elmesélve nekem az estéjét. Akaratlanul is mélyebben szívom be a levegőt. Az ő illatán kívül ott van egy tipikusan olyan hely jellegzetessége, ahol emberek gyűlnek össze - egy bár, vagy egy étterem? Érzem egy édeskés női parfüm aromáját is, még ha nem is túl intenzíven. Tudat alatt különítem el ezeket a dolgokat és elemezgetem őket,  az egész nem is tart tovább néhány pillanatnál...
Furcsa lüktetés vág végig a testemen, amitől megtántorodok és hátralépek egyet. Megragadom a saját karjaimat, ujjaim a húsomba mélyednek, mintha tényleg meg akarnám kezdeni azt a bizonyos nyúzást, és pislogok egyet. A gyógyszereid. Be kell venned a kibaszott gyógyszereidet!
– Fuck – térek vissza nem túl szofisztikáltan a számomra kényelmesebbik nyelvre,  és minden különösebb magyarázat nélkül újra letérdelek, ezúttal kétségbeesettebben kutatva az üvegcse után. Megkönnyebbülök, amikor végre meglátom azt, de egyben zsibbadni is kezdenek az ujjaim a rémülettől, mert hogy a francba lehetséges, hogy látom azt a kis szart a kocsi alatt... Mindegy. Pánikszerű mozdulattal kapom fel a földről, még mindig térdelve, kapkodva, remegő ujjakkal pattintom fel a fedelét és szórom a tenyerembe...
A nagy semmit.
– Nononono... – mormolom egyre inkább pánikba esve, megrázva az üvegcsét, de abba varázsütésre sem teremtődik egyetlen újabb szem sem.

   ♫   

❞  

and who can you trust to be the one

Egyáltalán nem lenne szabad kocsiba ülnöd. Nos, igen. Savannah-nak minden bizonnyal igaza volt, de az ember soha nem látja be szívesen, ha a gyereknél van az igazság, nem igaz? Főleg, ha a szóban forgó gyerek már nem is annyira gyerek, de pláne nem az övé, mármint igazából. Szerencsére. Savannah szerencséjére. Mindkettőnk szerencséjére. Mondjuk még mindig jobban járt velem, mint a féltestvéreivel, ami nagy szó... Remélem, így van. Ugye így van?!
Hogy jutottam el idáig a vezetéstől...?
A gondolataim olyan zavaros és sebes összevisszaságban kergetik egymást, hogy attól még jobban megfájdul a fejem. Halk, elkínzott nyögéssel masszírozom meg az orrnyergemet, kissé elnagyolt mozdulattal nyúlva oda, pedig a lépteim egészen összeszedettnek hatnak a járdán. Már rendbe szedtem magam, az otthon töltött nagyjából huszonnégy óra bőven elég volt arra, hogy újra ember faragjak magamból: megfürödtem és átöltöztem. Aludni mondjuk nem sokat aludtam, helyette elpusztítottam egy üveg whiskey-t, aztán feléltem az utolsó szem gyógyszereimet is a dugi-készletemből.
Dr. Parsons nem lett volna büszke rád, ha ezt bevallod neki, szólal meg egy rosszindulatú Jamie hangocska a fejemben. Persze, de Dr. Parsonsnak nem kellett megtudnia, hogy visszaestem, csak azt, hogy történt valami, ami miatt sürgősen új receptet kellett szereznem. A naiv öreg még el is rendezte nekem a dolgot - miután megesküdtem neki, hogy bejelentkezem a helyi kollégájához heti egy sessionre, igen, természetesen -, hogy aztán zárva legyen a harmadik gyógyszertár is, amit találtam.
Frusztrált sóhajjal túrok bele a táskám legmélyére. A bőröm egyre jobban viszket, belülről, amit még mindig rohadtul nem tudok hová tenni, de egyre idegesebb vagyok tőle. Ettől is. Két ember megy el mellettem, de rám sem hederítenek; attól még, hogy a smink ma elmaradt és ki is vagyok fordulva önmagamból, szerencsére még embernek nézek ki. Még ha nem is érzem magam kerek egésznek.
– Come on... – mormolom idegesen, türelmetlenül kotorászva a táska aljában. – Come on, you goddamn piece of shit! – Mintegy varázsütésre, mintha csak a cifrázásra várt volna, kitapintom a kis, hengeres üvegcsét, épp ahogy odaérek az autóhoz. Diadalittas, de túl hirtelen mozdulattal húzom ki azt a táskából, és mivel nem érzem az ujjaim enyhe reszketését, nem tudom kontrollálni a mozdulatot, amivel az kiesik a kezemből és begurul az Arteon alá.
– Oh, for fuck's sake... – mordulok fel. Leguggolok, aztán inkább letérdelek, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a felfedezést, hogy szinte felfordul a gyomrom. Az idegesség és az elmaradt gyógyszeradagok számlájára írom az egészet, pedig az igazság az, hogy óráról órára, percről percre egyre erőteljesebben érzek minden szagot, hallok minden hangot. Az összes benyomásom olyan intenzív, hogy egyre jobban lüktet tőle a fejem és szinte kaparja az orrom, a torkom, a szájpadlásom. Nem is beszélve arról a viszketésről, amitől kedvem lenne lenyúzni a saját bőrömet...
Viszont ugyanezeknek a kiélezett érzékeknek köszönhetően állok meg hirtelen a kocsi alatt tapogatózásban, amikor megérzek valami rémisztőt, de mielőtt még túlságosan felfokozott állapotba kerülnék emiatt, emellé csatlakozik az ismerősség érzése is. Nem csupán azt ismerem fel, hogy egy hozzá hasonló van a közelemben, hanem azt, hogy ismerem. Kellemetlen érzés ül a gyomromra, mert Gaelan egy olyan tényező, akivel még nem tettem helyre a dolgokat, pedig az elmúlt napokban aktuális lett volna egy újabb óránk. Tisztázni szerettem volna vele a helyzetet, de csak az után, hogy előbb saját magamat hoztam egyenesbe. Ettől pedig egyelőre... elég messze állok. Szaggatott sóhajjal húzom vissza a kezem a kocsi alól, egy kicsit elodázva az üvegcse megtalálásának sürgető beteljesítését.
– Gaelan...? – ülök a sarkaimra, hogy még mindig a földön térdelve próbáljak felnézni a közelben érzett alakra, megbizonyosodva róla, hogy nem képzelgek vagy keverem őt össze valakivel. Már azon sem lepődnék meg különösebben.

   ♫   

❞