Úgy vezetem végig az ujjbegyeimet a bőrödbe varrt vonalakon, mintha nem ismerném őket, mintha nem tudnám a kígyó, hogyan tekeredig a hasfaladon, pedig ha becsukom a szemem, akkor is látom rajtad az összes fekete jelet. Vakon is végig tudnám csókolni a legtöbb tetoválásodat, ugyanakkor most a vágy a viszontlátás eksztázisával keveredik, és az elmúlt évek őrülete utána most szinte fájdalmas, izgalmas illúziónak tűnik, hogy az ölemben lihegsz. Akaratosan húzol közelebb, én pedig nyögve engedek neked, a nyelved az enyémmel akad össze, és ahogy hozzám dörgölőzöl, remegés fut végig a testemen, aztán pedig csak automatikusan cselekszem, hogy minél előbb megszabadíthassalak a felesleges ruháidtól. Türelmetlen vagyok. Mindig is az voltam, Te meg kurva jól ráéreztél, hogyan tudsz a végtelenségig éppen azon a ponton tartani, amikor már minden idegszálam bizsereg, de még nem ereszthetem el a gyeplőt teljesen. Nem tudom, hogyan jöttél rá erre, mert én magam sem tudom egészen pontosan, mikor pattan el bennem valami, amikor a farkasom felébred, hiába is voltam képes sokáig csitítgatni. De Te, Levi, úgy tudsz felhergelni, hogy nem szakad el a cérna, hosszú-hosszú ideig… És most is ezt csinálod velem, mert ahogy magam alá gyűrlek, hogy levetkőztesselek, és akkor visszaveszed az irányítást tőlem. Mondanám, hogy utállak ezért, de amikor egy szál boxerben a farkamra markolsz és úgy simogatsz, hogy benn szakad a levegő a tüdőmben, kurva nehéz lenne megszólalnom. Pláne valami olyasmit kimondani, ami nem arról szól, hogy dugj meg. Így aztán még mielőtt levenném a nadrágomat, ahogyan arra utasítottál, egy kicsit még élvezem az érintéseidet, közelebb hajolok hozzád, újfent megcsókollak, hosszan, mélyen, a tenyeredbe simulok közben, az ujjaim pedig útra kelnek a bőrödön, végigsimogatnak, hogy aztán a farkadra fogjanak. És akkor elhúzódom tőled egy fél percre, lerúgom a cipőmet, megszabadulok minden felesleges ruhámtól, és úgy mászom vissza az öledbe, hacsak nincs más terved.

– Ez sosem változik – morgom kettőnk közé, a korábbi szavaidra válaszul, miközben az ujjaim az utolsó anyagdarab alá siklanak, hogy Te se maradj ki a jóból, hogy aztán amíg simogatlak ismét az ajkaidat keressem az enyémekkel, az alsó ajkadba harapjak, utána pedig a nyakadat csókoljam. Csak mert tudom, hogy szereted.

 


Minden érzékem beleborzong ahogy belenyögsz a csókba majd képtelen vagyok nem belemosolyogni a bőrödbe, ahogy az ujjaid a combomról az ingem felé kúsznak sebesen és a következő pillanatban már az én ingem is a tied sorsára jut.  Hátrébb húzódok, hagyom, hogy újból felfedezd a tetoválásaimat az ujjaim a tarkódat simogatják miközben a kezeidet az ajkaid követik. Elnyílt ajkakkal figyellek, ahogy végighaladsz a vonalakon, a légzésem egyre szakaszosabbá válik. Emlékszem, amikor régen még csak az öltöző másik feléből figyeltél – ne hidd, hogy nem vettem észre a lopott pillantásokat, amik elkalandoztak itt-ott. Ugyanígy figyeltelek én is, amikor éppen azt hittem, hogy nem látod – bár szinte biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tudatában voltál annak, hogy mikor nézlek.

Azon a ponton, amikor az ujjad után a nyelved húzod végig a nyakamon már nem tudnám megmondani, hogy én nyögök fel vagy éppen a te szád hagyja el a hang, de nem is lényeges. Az ujjaim a hajadba marnak és húznak közelebb miközben a nyelvem a szádban mozog. Most rajtam a sor, hogy emeljek egyet a csípőmön és erősebben dörzsöljem magam hozzád.

Rekedtes nevetés tör fel belőlem, ahogy fordítasz a helyzetünkön. Mindig is ilyen voltál, sokkal-sokkal kevesebb türelemmel áldott meg a sors, mint engem. Én pedig mindig is élveztem, hogy a határaidat feszegessem és a szakadék szélére sodorjalak, hogy végre lecsapj és megszerezd, amit akarsz. Most sem panaszkodom. Megemelem a csípőm, hogy könnyebben meg tudj szabadítani a nadrágomtól.

- Megnyugtató, hogy van, ami nem változik – hogy még mindig ugyanúgy akarsz, mint régen. Hogy még mindig elég úgy rám nézned, mint most és érzem, ahogy az egész testem lángba. Az ujjaim felszaladnak a combodon, megállnak az övednél mielőtt kibontanám majd becsúsztatom a kezem a nadrágodba, hogy végigsimítsak a farkadon, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolva a hegyén, az anyagon keresztül és közben egy pillanatra sem eresztem a tekinteted – Vedd le a nadrágod – azért teljes mértékben nem adom át az irányítást, de nem hinném, hogy ez bárhol is meglepne. Ha valaki, hát te biztosan tisztában vagy vele, hogy mennyire szükségem van annak a tudatára, hogy az én kezemben van az irányítás – még ha csak látszat is az egész, mert most, most érzem, hogy egyre jobban megsemmisülök így itt, alattad. Hogy bármit megtehetnél, mert legyőztél. Már régen, de ez csak most tudatosul bennem igazán.

 

Egyáltalán nem tűnik olyan távolinak az az igenis régi jelenet, amikor még nem fogtuk fel, hogyan is viszonyolunk egymás iránt, éppen ezért az az időszak, amikor a többiek előtt már ki-kimutattuk, négyszemközt pedig vissza se fogtuk magunkat - mint most -, még kevésbé tűnik réginek… pedig azóta a világ többször megfordult önmaga körül. Ugyanakkor mindez most semmit sem jelent, mert egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni, nemcsak ezen a tényen nem, hanem semmi máson sem, amikor úgy vigyorogsz rám.

A tarkóm bizsereg, amikor ráfogsz, és nem eresztesz, élvezem az ajkaid és az ujjaid durva érintését a bőrömön. Úgy marsz a hajamba, mintha el akarnék menni, pedig nagyon is készségesen simulok hozzád, mert kellesz, fogalmam sem volt mennyire kellettél egészen mostanáig. Mégis most mindent jelent, hogy annyi idő után itt vagy, és az is, hogy annyi idő után a kémia nem változott semmit sem… azt hiszem egy részem félt ennek a lehetőségétől, hogy ha vissza is kaplak az életembe egyszer, az nem lesz ugyanolyan már. Most mégis azt érzem, az állandóság jelen van.

Türelmetlenül simulnak vissza az ujjaim a combjaidra, amikor ismét rám ülsz, és egyetlen hosszúra nyúló pillanatig még ugyanolyan türelmetlenül és felajzva figyelem minden rezdülésedet, mint alig egy perce, amikor előttem álltál. És aztán most csak hagyom neked, hogy az ajkaid a bőrömön kezdjenek játszani és az ujjaid lassan, de hatékonyan bontogassák ki az ingemen a gombokat. Szeretsz irányítani, szeretsz kiélvezni minden rezdülést, amit lihegve mozdulok alattad. Mégis, talán nem is tudod, mennyire szükségem van arra, hogy lássam a tekintetedben a vágyat, ami az én szembogaraimba is beette magát, hogy érezzem ajkaidat a forróra hevült bőrömön, és hogy amikor a szád visszatalál az enyémhez, éppen akkor szoríts rá a legérzékenyebb pontomra, amitől a csókba nyögök, amitől még türelmetlenebbé válok, és az ujjaim a combodról feljebb szaladnak. Percekkel később már rajtad sincs ing, nem takarja el semmi a bőrödbe karcolt tetoválásokat, amiket évekkel ezelőtt is olyan szívesen nézegettem rajtad. De most nem csak nézegetem őket, hanem végig simítok rajtuk, aztán végig csókolom őket, ahol csak érlek. Nem számít, hogy alig tíz perccel ezelőtt megpróbáltalak megfojtani, mert most puhán, ingerlően simítom az ujjaidat a nyakadra, a hüvelykujjam átbillen az ádámcsutkád felett, mielőtt a nyelvem és szám érintene ott is, hogy aztán újra megcsókoljalak, újra elvesszek az ajkaid között, az ujjbegyeim pedig mindenhol belédmélyedhessenek, ahogyan közelebb húzlak magamhoz. Legalábbis addig, míg egy gyors mozdulattal nem fordítok a helyzetünkön, hogy aztán megszabadítsalak a farmerodtól.

 


Ahogy rajtad ülök, miközben az ujjaid a combomba mélyednek hirtelen megint 17 éves leszek és épp valami idétlen gyerekes verekedésen vagyunk túl, egy teljesen jelentéktelen összekapáson és most kellene, hogy az a rész jöjjön amikor csak megpöckölöm a homlokod, ezzel jelezve, hogy vége az egésznek, leszállok rólad, a többiek nevetnek, a kezem nyújtom és átkarolom a nyakad, mindannyian nevetünk és --

Nem, most nem lesz semmi ilyesmi. Részben azért, mert nem vagyunk 17 évesek, a többiek nincsenek itt – a többiek nincsenek már sehol, csak hat méterrel a föld alatt – és most nem kell majd megmagyaráznom magamnak, hogy az ahogy rám néztél azt csak beképzeltem. Nem, ezen a részén már rég túl vagyunk.

Ahogy felpattansz és a homlokod az enyémhez érinted, nem tudok nem ráfogni a tarkódra mielőtt ellépnél, az ujjaim a hajadba marnak miközben megcsókollak és hagyom, hogy a kanapé felé irányíts minket. Figyelem, ahogy elnyúlsz és bár nem terveztem visszafogni magam semmilyen téren most mégis megrészegít a gondolata annak, hogy végre megint minden irányítás az én kezemben van. Legalábbis azt hiszem.

Minden másodlagos lesz, a vérem az ingeden, a törött orrom, a bordáimba nyilalló fájdalom. Majd holnap foglalkozhatunk a sebekkel, amiket felszakítottunk.

Visszatérek az előbbi pozíciómba, a derekaddal a lábaim között és most én csókolom végig az álladat, az arcod vonalát miközben az ujjaim az inged gombjaival babrálnak, talán egyszerűbb lenne csak letépni rólad az anyagot, de abban nincs semmi élvezetes, ha mindent azonnal megkapsz – még akkor is, ha jelenleg a minden is kevés lenne.

Az ujjaim útvonalát a szám követi és csak annyi időre szakítom el az ajkaimat a bőrödtől, amíg lecsúsztatom az inget a válladon, a karjaidon és összegyűrve arrébb nem dobom a ruhadarabot. Végig csókolom-harapom a vállad, a bicepszed, a kulcscsontod. A szabad kezem, amivel épp nem melletted támaszkodom, most kettőnk között keresi az utat magának, végisimítva az izmos hasadon, a nadrágod vonalán, mielőtt az anyagon keresztül kevésbé finoman fognék rád, pontosan akkor amikor hosszan megcsókollak. Ha végleg nem is, legalább ma estére el akarom feledtetni veled azokat a dolgokat, amiket átéltél miattam három hónapja.

 

Durva vagy - pont annyira, mint régen, pont annyira, amennyire szeretem. A légzésem elmélyül, nehézzé válik, és éppen ilyen tempóban szűkül össze a világ körülötted és körülöttem: már csak alig-alig hallom, mint tompa háttérzaj a kinti zenét és a tomboló tömeget, mert csak Te maradtál meg a szobánk, amiben ott lebeg a vodka és a véred illata. De most az ütések helyett a nyögésem visszhangzik a falakról, ahogy az ajkaid és a nyelved hívogat. Mint régen. Mert most úgy érzem, és talán Te is, hogy nem változott semmi, mert talán nem is változott meg köztünk semmi.

Közelebb és közelebb húzlak magamhoz, az érintéseid és a csókjaid felforrósítják a bőrömet, én pedig csak többet és többet és többet akarok belőled. Az ajkaim a szádról tovább vándorolnak, a nyelvem ingerlőn simogatja a bőrödet, mit sem törődve a vérrel. Semmi más nem olyan fontos most, mint hogy az illatodat mélyen beszívhassam, és érezzem az egyre forróbb bőröd érintését. Több és több kell belőled. Minden kell. Érzem a remegésedet, miközben a nyakadat csókolom, harapom végig, a fogaim a bőröd karistolják, nem akarlak elengedni, minden sejtem üvölt érted, és én nem akarok ellenkezni. A bennem élő farkas bár nem erre számított, mégis tajtékzik, ő is fel akar falni, mint évekkel ezelőtt, mielőtt minden elbaszódott volna. És ahogy a fülembe suttogsz megremegek alattad, a nyakszirtemen égető libabőr fut végig, a gerincem mentén pedig forróság sugárzik szét a belsőmben. Felszisszenek a fogaidtól, amikor a fülcimpámba harapsz, és automatikusan billentem a csípőmet és lököm rajtad egyet, hozzád dörgölőzve.

Morranok egyet, amikor eltávolodsz, és fújtatva harapom be az alsó ajkamat, miközben Te engem nézel, és kiül az arcodra az az eltéveszthetetlen vigyor, amitől az ujjaim a combjaidba mélyednek egy pillanatra, mielőtt hagynálak felkelni. Aztán a kezed után nyúlok, talpra állok és visszahúzlak magamhoz: - Figyelek - éppen csak egy pillanatra érintem össze a homlokomat a tiéddel, hogy aztán a kanapé felé kezdjelek el tolni. A kanepéra aztán ledobom magam, elvégre azt mondtad megmutatod, én pedig készséggel el is hiszem, így lesz. A pupillám egészen kitágultak, de nem a korábban elfogyasztott alkoholtól vagy tablettáktól, hanem a vágytól, ami adrenalinnal együtt kevereg a véremben, és ami miatt képtelen vagyok máshová figyelni mint rád, Levi. Meg amúgy is, olyan kibaszott jól nézel ki. Még úgy is, hogy mindenhol vérfoltos vagy. És most már valószínűleg én is. Kurvára nem érdekel, pont mint téged a törött orrod. Van jobb elfoglaltságunk.

 


Nem tudom nem az ajkaidat nézni, azt a pontot, ahol az előbb a nyelved érintette a bőröd és amint elhagyja a számat egy megadó sóhaj, már vissza is térek hozzád. Az ajkaidhoz. Az előbbi óvatos Levinek már nyoma sincs, miután realizáltam, hogy nem törlek össze, hogy sokkal erősebb vagy, mint azt bárki is gondolná – mint ahogy azt én gondoltam. Az érintésed nyomán felforrósodik a bőröm és a félig kigombolt ing is túl soknak tűnik, mintha három réteg ruhának felelne meg miközben mi egy szaunában vagyunk. A nyelvem végigszalad a fogaidon mielőtt tovább falnám a szád, a nyelved és bármit, amit érek. A tenyerem a nyakadra simul, de már eszemben sincs, hogy visszaadjam a fogadtatásod, az hüvelykujjammal végigsimítok az állad vonalán. Minden egyes emberi és farkas érzékem rád figyel, akár az egész világ összeomolhatna körülöttünk, egy pillanatra sem érdekelne. Mert most olyan, mintha visszakaptalak volna – mintha a többieket is visszakaptuk volna, még akkor is,ha mi ketten sokkal közelebb álltunk egymáshoz.

Lehajtom a fejem, hogy jobban belesimulhassak a csókjaidba és az az egy mondat, amit most a saját véremtől mocskos bőrömbe csókolsz egyszerre olyan, mintha kést döfnél belém és mintha gyógyír lenne minden másra. Az állkapcsom megfeszül, ahogy összeszorítom a szemhéjaimat, hogy a szememet szúró megkönnyebbült könnyeket visszatartsam. Valahogy mégis beleremegek a sóhajba, ami kiszökik az ajkaimon. El akarom mondani, hogy te is hiányoztál, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne bántam volna mindent, hogy a halálba is utánad mentem volna, de nem jönnek olyan könnyen a szavak, mint ahogy azt akarom.

A nyakadhoz hajolok, a nyelvem alatt érzem az ütőeredben áramló vért miközben a füled felé haladva felváltva csókolom és harapom a bőröd, míg fel nem érek és a füledbe nem suttogom

-Akkor hadd mutassam meg én mennyire hiányoltalak, Hrooar – a hangom a hiányod és vágy keverékétől rekedt és még mielőtt újból elhúzódnék beleharapok a fülcimpádba, talán erősebben, mint ahogy azt kellene de nem csak magam, hanem a farkasom is vissza kell tartanom. Ülőhelyzetbe tornázom magam, lassan végignézek rajtad és érzem, ahogy a régi, ragadozómosoly kiül az arcomra. Leszállok rólad, felállok és a kezem nyújtom, hogy felhúzzalak a földről. Elvégre nem véletlen VIP szoba ez, vannak kényelmesebb dolgok is a padlónál.

 


Itt a lehetőség, hogy visszatámadjak, csak az a baj, Levi, már nem akarok visszatámadni. Amikor elengedsz, amikor elhúzódsz tőlem, addigra már minden izmom ellazult, már egyik sem akar küzdeni a bőröm alatt ellened, csak figyellek, felnézek rád, és akkor hirtelen leesik, hogy annyi idő után végre itt vagy velem. Ebben a pillanatban még a hajón történtek sem érdekelnek. A hangod pedig itt tart, ebben a néhány másodpercnyi jelenben. Itt, ahol végre nem kell keresnem téged, ahol és amikor végre nem vagyok egyedül.

Szokatlanul óvatos és gyengéd vagy. Olyannyira puhán érintesz, hogy nem merek szinte megmozdulni sem, attól félve, talán meggondolod magadat, pedig nyilvánvaló, hogy minden frusztráltságomra és dühömre Te vagy az egyetlen megoldás. Talán ezért sem tudtalak megölni, hiába is indultam feléd ezzel a szándékkal. A levegő bennakad a tüdőmben, ahogyan simogatsz az ajkaiddal és én is viszonzom az óvatos érintéseidet, lassan és érzékien csókollak, semmi mást nem hallok rajtad kívül. A lélegzésed, az ajkaid súrlódása, a szívverésed. Lassan fújom ki a levegőt, miután belekarapsz az alsó ajkamba és eltávolodsz tőlem, és most úgy érzem, képtelen lennék levenni rólad a pillantásomat. Megnyalom a számat, mondani akarnék valamit, de aztán csak csendben szuszogok még mindig alattad, nem mozdulva, egészen addig, míg újra nem hajolsz közel. Mert amikor ismét fölém hajolsz és ismét megcsókolsz, a világ mintha visszabillenne a normális állapotába azzal, ahogyan az ajkaimhoz préseled a sajátodat. Az ujjbegyeim végig szaladnak a karjaidon, az oldaladon, a nyakadat érintik, most azonban meg sem próbállak megszorongatni, csak a hajszálaid közé, a fejbőrödre simítok velük, hogy közelebb húzzalak. Forrón, akaratosan csókollak, mintha csak erre vágytam volna hónapok óta, és talán erre is vágytam, még ha nem is vallottam be saját magamnak se. Beleharapok az alsó ajkadba, mielőtt elkezdeném az álladat, és az arcéledet csókolni, nem törődve az odaszáradt véreddel. - Hiányoztál Levi - a bőrödbe morgom a szavaimat, hogy aztán bele is csókolhassam őket.

 


Itt lenne a lehetőség számodra, hogy újfent visszatámadj vagy csak szimplán kikerülj alólam. Kikerülj alólam, felállj és közöld, hogy végeztünk, nem akarsz már semmit, nem akarsz többet látni – és valljuk be, tökéletesen igazad lenne. Talán mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha békén hagynánk egymást, ha elindulnánk a saját utunkon, a másik nélkül. Vajon meddig jutnánk?

Nem mozdulsz, de nem is állsz már ellen. Érzem, ahogy ellazulnak az izmaid a bőröd alatt miközben a hangod olyan helyekre visz, ahová többet nem akarok visszamenni. Pedig mindig visszatérek és átélem ezredjére is azt az estét. Márpedig most nagyon nem akarom, hogy visszatérjek a hajóra. Most nem, hogy

Annyira sajnálom, Hrooar.

Ezt pedig már réges-rég el kellett volna mondanom. Egyből fel kellett volna, hogy keresselek, megmagyarázzak mindent, hogy te is elmagyarázhass mindent és akkor most nem kellene attól tartanom, hogy meg akarsz ölni – még ha nem is gyűlölsz. Még ha azóta már ezerszer meghaltam. De nem tettem, elfutottam, farkas alakot öltöttem és hónapokig nem volt már csak az erdő csendje, a vadászat a kisállatokra, a magány.
De most nem vagyok egyedül.

Egy fél szekundum erejéig habozok, amikor felém billented a fejed. Nem érdekel, hogy talán ezt most nem kellene, nem helyénvaló – bár mikor érdekelt minket, hogy mi az, ami helyénvaló és mi az ami nem? Lehunyt szemmel csókollak vissza óvatosan és saját magam is meglepem vele, mert ilyen gyengéden még nem csókoltam senkit. Márpedig most nem akarlak letámadni – pedig nagyon nagyon nehéz visszafognom magam – még mindig attól félek, hogy újból kárt okozok benned. Olyan óvatosan ízlelem az ajkaidat, mintha bármikor összetörhetnél, mintha ez lenne az első alkalom. A nyelvem végighúzom az alsó ajkadon mielőtt finoman beleharapnék, csak ekkor nyitom ki a szemeimet és nézek fel rád mielőtt egy lélegzetvételnyi időre visszahúzódnék. Megtámaszkodom a fejed mellett kétoldalt, a tekintetem az arcodat pásztázza, memorizálok minden egyes részletet. A kicsit kivörösödött ajkadat, a szakaszos lélegzésed, a szapora szívverésed, ami összekeveredik az enyémmel és elnyomja a kintről beszűrődő zene basszusát.

Annyi mindent akarok mondani, de végül csak nyelek egy nagyot .Még egy lélegzetvétel mielőtt újból megcsókolnálak, ezúttal kevésbé gyengéden. Ezúttal sokkal inkább úgy, mint ahogy megcsókoltalak még azelőtt. Még azelőtt, hogy minden elbaszódott volna.

Látom rajtad, ahogyan legördül a vállaidról a teher, mert tényleg megérted, hogy nem gyűlöllek. Nem tudlak annyira végletesen kizárni az életemből, mert a szerves része vagy, bármennyire is tagadnám a dolgot. Még akkor sem tudnálak gyűlölni, ha nem mondtad volna, hogy soha nem hagynál meghalni. De kétségtelenül könnyebben engedem el ezt az érzést, mert a szemeidbe nézve látom, hogy nem megúszni akarod a dühömet. Fogalmad sincs mennyire…

De azért nem foglak megkímélni, mert Te sem tennéd fordított helyzetben, éppen ezért talán számítanom kellene az ellentámadásodra, azonban képes vagy a földre szorítani, olyan erővel, hogy bár küzdenék, akarnám, nem eresztesz, és szinte belepréseled a csuklóimat a padlóba. Érzem, ahogy a tehetetlen mozgolódásommal kidörzsölöm a bőrömet. És hiába erőlködöm, túl stabilan tartasz. De nem ezért adom fel a dolgot, sokkal inkább amiatt, ahogyan rám bámulsz, az ajkaimra, és ahogyan körülveszel hirtelen, és kitöltöd a teret körülöttem. Én is csak némán szuszogva bámulok rád, próbálnék másra figyelni, de olyan megbűvölten nézel rám, hogy nem tudlak kizárni a gondolataim közül, nem tudok nem arra gondolni, hogy minden sejtemnek mennyire tetszik ez az egész. Most. Itt. Veled.

Elengedsz. Én pedig meg sem mozdulok alattad. Jól esik a közelséged annyi idő után. Összerezzenek, amikor az öklöd alig pár centire tőlem a padlóba vágódik teljes erővel. Alig egy pillanatra behunyom a szememet. Élsz és itt vagy. Mindez csak most tudatosul bennem igazán. Szabad vagy. Szabadok vagyunk. Örökkévalóságnak tűnik az a pár év. Mire kinyitom a szememet, csak Te vagy… abban a kevés térben, amit látok magam előtt csupán Te létezel most, és nekem ez bőven elég. Mindent jelent. Érzem a verejtéket a homlokodon, érzem a véred fémes illatát, és érzem az ajkaidat, ahogyan az enyémekhez simulnak, alig érintve engem, amíg elsuttogod azt két szót és a nevemet. Elnyílnak az ajkaim, és nem tudok ellenállni a kísértésnek hogy feléd billentsem a fejem, úgy hogy a szám szorosabban összeérjen a tiéddel. Most már a nyelvemen érzem a véred ízét is, de hirtelen nem számít semmi sem, csak hogy itt vagy. Hogy közel vagy.

Nem gyűlölsz. A világ egy picikét szebb hely lesz még úgy is, hogy ezt aközben mondod, hogy az ujjaid újfent a torkomat ölelik körbe és azon vagy, hogy elzárd a levegő útját. Nem igazán érdekel. Egyszerre könnyebbülök meg és zavarodok össze kissé, hiszen, ha nem gyűlölsz akkor minden más átértékelődik majd. Egyszerűbb lenne, ha gyűlölnél. Akkor legalább biztos lennék benne, hogy rövidesen vége lesz. Mindennek. De legfőképp nekem.

Nem gyűlölsz, de nem könnyíted meg a dolgom. Megérdemlem, egy részem számít rá, hiszen ismerlek – jobban, mint más – de az ember sosem tud rendesen felkészülni egy gyomrosra. Egy kívülálló talán azt mondaná, hogy a tetteiddel pont most hazudtoltad meg magad. Fordított helyzetben én is ezt tenném. Most viszont nem hagyom magam teljes mértékben és visszatámadok.

A meglepetés erejével sokkal gyorsabban és könnyebben viszlek le a földre, mint általában. A levegőt már szakaszosan veszem, a törött bordák nem könnyítik meg a dolgom, meg igazából te sem, pedig egy pillanatra sem gondoltam, hogy hagyni fogod magad. Most mégis én győzök, szorosan fogom a csuklóidat – és most már tényleg nagyon meg kellene erőltetned magad ahhoz, hogy innen kiszabadulj.

Azt mondom van egy ajánlatom számodra, de közben minden változást érzek. Érzem az ujjaim alatt, ahogy már nem küzdesz – vagyis nem annyira, mint eddig – látom ahogy a pupilláid kitágulnak, ahogy az ajkaid elpattannak miközben a felrepedt ajkamról egy vércsepp megint rád hullik. A helyzet abszurdságának talán józanító hatással kellene lennie, de képtelen vagyok egy ideig elszakítani a tekintetem az elnyílt ajkaidról és hirtelen el is felejtem, hogy pontosan milyen ajánlatra gondoltam korábban. Hirtelen nem is lesz olyan fontos.

Mit akarok? Nem válaszolok, mert a hangod megint visszarepít a hajóra, amikor minden egyszerre történt gyorsan és lassított felvételben – bár egy részem tudja, hogy a hangod most nem a lenyelt sós víztől és a fuldoklástól rekedt. Nem válaszolok, mert magam sem tudom, hogy pontosan mit akarok. Elengedem a csuklód, lehunyom a szemem és egy bazmeg sóhaj keretében minden frusztrációmat, a sötét képeket a hajóról, mindent beleadok abba az ütésbe, amit most a fejed mellett mérek a padlóra. Érzem, hogy felszakad a bőr a bütykeimen, hogy újból vér serken, hogy a padló szálkái beleállnak a húsomba. Pontosan ez volt a cél, hogy a fizikai fájdalom visszarántson a jelenbe.

Legalább annyira, hogy képes legyek résnyire nyitni a szemeimet, hogy közelebb hajoljak, a homlokomat a tiédnek döntsem és az ajkaidra suttogjam, leheletnyit érintve őket miközben már nem tudnám megmondani, hogy a sajátom vagy a te szívverésed hallom hangosabban, mert mindenhol ott leszel.
- Annyira sajnálom, Hrooar -

Ez más. Tényleg más, igazad van, mert most, életemben először komolyan meg akarlak verni. Korábban sosem fordult volna meg a fejemben ilyesmi, de azóta elteltek évek, amiből kettőt töltöttem a sitten, és ez is sokat formált rajtam. Mégsem tudok szabadulni az illatodtól, ami most már teljesen körbeleng, és egyre nehezebbé teszi a koncentrálást. Pedig nem erre akarok figyelni, nem ezzel akarok foglalkozni, hanem… Hogy a picsába gyakorolsz rám ekkora hatást? Főleg akkor, amikor az ajkaid a nevemet formálják, olyan puhán, olyan elesett hangsúllyal, mintha újra élnéd az eseményeket, mintha tényleg bánnád, hogy nem Te ugrottál be értem a sós vízbe. Talán tényleg újra is éled, mert Nika elmondta, hogy széttépted Pert, amikor ő már értem indult a vízbe. Talán tényleg bánod, hogy engem Nikára hagytál. És talán tényleg nem hagynál meghalni soha. De azért a bennem száguldó adrenalin miatt még nem tudok végleg leállni.

A falhoz szorítalak, érzem az ujjaid szorítását a csuklómon és tudom, hogy képes lennél védekezni, ha rákényszerítelek, és talán meg is kísérelnélek fojtogatni újra, ám amit mondasz, az megállít. Nem akarom, hogy azt gondold, gyűlöllek, mert akármennyire dühös is vagyok rá, képtelen lennék ezzel az érzéssel elfordulni tőled. Túl sok mindenen mentünk keresztül négyen, és mi ketten is. Túl sok minden köt össze. És akkor, ott, egy végtelenné nyúló pillanatra semmi sem érdekel, csak hogy ezt halld is tőlem: nem törődöm a véreddel, ami lassan cseppen az én bőrömre, és amiből már elpárolgott a tested melege, nem érdekel a háttérben dübörgő zene, a saját forrongásom, semmi, csak az, hogy tudjam, felfogtad, nem gyűlöllek. Nem tudlak gyűlölni. A sóhajod ránt vissza, mert a sóhaj, ami kiszakad belőled, valamiért azt jelenti számomra, úgy hiszed ezzel vége van az elszámoltatásnak. Pedig ez kurvára nem így van… És aljas módon ki is használom, hogy nem számítasz majd a következő ütésemre, így a térdem a gyomrodat célozza, aztán hagyom, hogy összegörnyedve a padlóra zuhanj. Nem gyűlöllek, Levi, de azért kurvára megérdemled, hogy eltörtem az orrod.

Nem áll szándékomban a földön fekvőbe rúgni, úgyhogy csak ellépnék tőled, de meglepően gyorsan összeszeded magadat, és elkapsz, a térdem pedig megadja magát, így a meglepettségemmel együtt fölém kerekedsz, némi hadakozás után pedig leszorítod a kezeimet is a földre, és hirtelen olyan közel kerülsz, hogy érzem a leheletedet az arcomon. A véred pedig egyenesen rám csepeg, éppen a szám mellett érzem a finom ütődést, újra és újra, de egy darabig csak bámulok rád, elnyílt ajkakkal, talán rád is vicsorgok, a pillantásomat mégsem tudom más felé fordítani, hiába is akarnék küzdeni. A kékjeid fogva tartanak, én pedig apránként, de érzem magamon, hogy a megfeszült izmaim lazulni kezdenek, és felgyorsul a szívverésem, ahogyan fölém magasodsz. És aztán tudom, hogy az ajkaimra fókuszálsz át, én pedig azt hiszem ezen a ponton adom meg magamat neked, és nem küzdök tovább, most biztosan nem, mert a közelséged eltereli a figyelmemet, és képtelennek érzem magamat a verekedés helyett egészen másra gondolni…

Nyelnem kell, hogy amikor a pillantásod visszatér az íriszeimhez, képes legyek válaszolni a percekkel korábbi szavaidra, mert eddig nem tudtam megszólalni sem, annyira megbabonázott az illatod és a tested közelsége. - Mit akarsz, Levi? - a hangom rekedt és az eddigiekhez képest rettenetesen halk. Talán már Te is érzed, hogy az izmaim már nem tartanak úgy ellent neked, és a tekintetem akaratlanul is vissza-visszatéved az ajkaidra, amiket vörösre színezett a véred.

Érzem, hogy ez most más. Most teljesen más, mint amikor egy csaj vagy valami idétlen fogadás miatt verekedtünk össze gimiben. Ez teljesen más, mert akkor a végén mindig röhögve terültünk szét a padlón és öklöztünk össze valami disznó vicc keretében, miközben már elfelejtettük, hogy miért is ugrottunk a másiknak.

Ez most más.

Érzem az ütéseidben, hogy itt nem lesz nevetve elterülés a földön. Az orrom gyorsan megadja magát az öklödnek, a szemembe könnyek szöknek ahogy a fájdalom végigszáguld az idegszálaimon de nem marad meg belőle semmi. Az adrenalin mindent felülír, ahogy a következő ütésed védem ki és a gyomrodba térdelek. Nem hagytalak volna meghalni, nem hagynálak meghalni.

Bár az orromból ömlik a vér, még így is körbeölel az illatod és ez talán jobban megrészegít, mint az eddig elfogyasztott pia. Nagyon régen voltunk már ilyen közelségben, el is engedlek, most még nem akarom, hogy bármi is elvonja a figyelmem – így is egész nagy hátrányból indulok az eki és az alkohol nem éppen előnyös keveréke miatt.

- Per megkapta, amit megérdemelt – még mindig hallom a csontjainak reccsenését, még érzem a hús ízét a pofámban, ahogy a fogaim alatt elroppan a nyaka – Hrooar – kicsit erőtlenebbül ejtem ki a neved, amikor közlöd, hogy ne takarózzak Nikával. Nem takarózok vele, de valahogy meg kell értened, hogy tökéletesen az irányításom alatt tartottam a történéseket – legalábbis azt a részét, hogy egyikőtök se vesszen oda. Se Te, se Lilin.

Újfent a felkensz a falra, de most az én ujjaim is a csuklódra fonódnak, készen arra, hogy elroppantsák, ha túlságosan komolyan gondolnád, hogy mondjuk kitéped a torkom vagy megfojtasz. Még nem állok készen a halálra, bár már kezdek egészen megbarátkozni a gondolatával. De még nem most, Hrooar.

És akkor ott, ahogy enyhül a szorításod a nyakamon, képtelen vagyok megszakítani a szemkontaktust. Az orromból folydogáló vér már az államnál gyűlik össze és csöpög a csuklódra, összevérezve mindkettőnket, de nem igazán foglalkozok vele. Az egyetlen dolog, ami most foglalkoztat az, hogy nem gyűlölsz. Rekedtes sóhaj szakad fel a mellkasomból, minden sokkal-sokkal könnyebb lesz és már szóra nyitnám a számat, hogy ötleteket adjak neked hogyan is érhetnéd el, hogy megbaszódjak, de akkor meglepsz a gyomrossal.

Összegörnyedek és térdre esek, a kezeimet éppen időben magam elé tartva, hogy ne fejeljem be a padlót. Kiszorul a levegő a tüdőmből és valószínűleg sikeresen a összeharapom a saját nyelvem, mert újfent vér önti el a számat. Kell egy pár másodperc a földet bámulva, négykézláb míg összeszedem magam annyira, hogy visszatámadjak – hacsak nem élsz vissza az előnyöddel.

Villámsebesen mozdulok és ragadlak meg a térdhajlatodnál, hogy a lendületemmel a földre vigyelek. Egy pillanattal később már föléd kerülök, a combjaimmal közrefogva a derekad, hogy esélyed se legyen mozogni és igyekszem elkapni mindkét csuklódat és a földhöz szegezni.

- Van egy ajánlatom a számodra – kicsit nehezebben veszem már a levegőt, az eddig ért ütések talán most kezdenek beérni és van egy olyan érzésem, hogy sikeresen eltörted pár bordámat – Érdekel? -  jégkék íriszeim nem engedik egy pillanatra sem a tekinteted, egészen addig amíg észre nem veszem, hogy belőlem még mindig csöpög a vér, egyesen a szád sarkára és ez most bőven elég ahhoz, hogy kissé megbabonázva figyeljem az ajkaidat mígnem nagy nehezen, zavaros tekintettel visszatérek a szemeidhez. Mondtál valamit?

Nem is reagálok, amikor azt vágod a fejemhez, milyen könnyen hagytam a lánynak, hogy megkörnyékezzen. Fogalmad sincs miért tettem, Levi, és most nem is akarom, hogy tudd. Túl dühös vagyok, túlságosan elkeseredett. Pedig azért engedtem a kis barbie-babának, hogy lesmároljon, mert a Te kibaszott illatod úgy ült a bőrén, hogy elnyomta az édeskés parfümöt, ami a sajátja volt. Van neked fogalmad, milyen érzés hónapok után így megérezni téged, így viszontlátni, miután majdnem megdöglöttem, és Te, aki elvileg meg akarja ölni Lilint, Te, aki elvileg a barátom vagy, hagytál volna megfulladni, ha a húgod nem húz ki a tengerből. El sem tudod képzelni, milyen ezek után az árulás után újra belesimulni az illatodba… Bele tudnék fulladni az illatodba.

Vékony vonallá préselem az ajkaimat, még mielőtt neked ugranék. És persze számítasz rá, akarom is hogy számíts rá, akarom, hogy még több okot adj arra, hogy erősebbet üthessek, és úgy könnyebb ez az egész, ha nem csak úgy hagyod magadat, hanem védekezel is. Mert erre számítok én is. Hiába is véded az elsőt, a második ütésem pontosan az orrodat találja el, és hallom, ahogyan a csont, a porc megadja magát az öklömnek. Vér fröccsen, egy kevés a kezemre is, de egyáltalán nem érdekel. Arra számítok, hogy védekezni fogsz, el is várom valahol, ám arra nem vagyok egészen felkészülve, amilyen hévvel vissza is vágsz, és a gyomrosodtól megtántorodva görnyedek végül össze. Ahogy pedig hirtelen közelebb húzol, és a homlokomhoz nyomod a sajátodat, megborzongok. Soha nem hagynál meghalni, mi?! - A hajón nem úgy tűnt, mintha érdekelne, hogy a haverod mit művel velem - köpöm a szavakat, pont mint Te a vért, hogy aztán lendületet vehessek. - Ne akarj Nikával takarózni! - vágom rá, még ha valahol a feldúlt belsőmben valami csitulni is kezd, hiszen kimondtad: soha. De a józan eszem már rég nincs velem, így gondolkodás nélkül rontok neked ismét, hogy a falnak szorítsalak, hogy az ujjaim újra a torkodra fonódhassanak, hacsak nem tudsz megállítani valahogy.

- Nem kell velem jótékonykodnod - felelem arra, hogy miért is vagy itt. Nem várom el, hogy megkönnyítsd a dolgomat, nem is kell ezt tenned. A szavaid viszont kicsit visszarántanak, a torkodon enyhül az ujjaim szorítása, most először valamiféle zavarodottság keveredik az íriszeimbe, amikor rád nézek. - Nem gyűlöllek - ez olyan egyszerűen, olyan tisztán és őszintén bukik ki belőlem, amin még én is meglepődöm ebben a helyzetben. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy gyűlöllek. Haragszom, és kibasszott dühös vagyok, de ez nem egyenértékű a gyűlölettel, ezt tudom. - De attól még baszódj meg! - ha eddig nem használtad ki a pillanatnyi előnyt, amíg szinte meg sem próbáltam ártani neked, akkor most én mindenképpen megteszem, és elengedve a nyakadat, lerántalak, hogy a gyomrodba térdelhessek. Nem gyűlöllek, Levi, de egy kicsit azt akarom, hogy szenvedj.

Egy részem azért picit megkönnyebbül, hogy annyira mégsem akarhatsz megölni – vagy tényleg úgy gondolod, hogy ilyen könnyen nem úszhatom meg az egészet, amit veled tettem. Tökéletesen egyetértek veled és hidd el, készen állok arra, hogy a te kezeid által érjen el a végzet … csak még nem most. Még annyi dolog van, amit el kell intéznem.

Nem akarok azzal a tudattal meghalni, hogy gyűlölsz.

- Hmpf – horkanok fel arra, hogy zavart a bűzöm – Azért egész gyorsan sikerült túltenned magad rajta – teszem hozzá, leszarva, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre, elvégre nem kellett olyan sokáig próbálkoznia a lánynak, hogy közeledbe férkőzhessen. Talán egy kicsit fájnak a szavaid, régen nem zavart volna az ilyesmi. Régen mindenen is megosztoztunk, mind a négyen, talán mi ketten még több dolgon.

És végre elkezdődik.

Az első ütésed reflexből védem ki és tolom le a kezed, de a második már betalál. Az orrom reccsenése jelzi, hogy az öklöd célt talált, egy másodperccel később a saját vérem fémes íze tölti be a számat. Bár bennem is ott van a tüske, hogy a hátam mögött szövetkeztél Lilinnel – még akkor is, ha az utóbbi napokban megtudott információk alapján talán igazatok volt – azért ez még mindig nincs egy szinten az én árulásommal – és igazából ez az, ami nem hagy aludni, amin képtelen vagyok túllépni. Hárítom a következő ütésed és most én is visszatámadok, ahogy fel megy bennem is a pumpa azok után, hogy képes voltál – hogy képes vagy – azt hinni, hogy hagytalak volna meghalni. Az öklöm a gyomrodat veszi célba, ha sikeresen eltalállak és összegörnyedsz kicsit, akkor megragadom a tarkódat, közelebb rántalak, a homlokomat a tiédnek támasztom.
- Soha – a számban összegyűlt vértől kicsit nehezebb most beszélni – nem hagytalak volna meghalni – elengedlek, kiköpöm a vért és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ezzel most szabad támadási felületet hagyok – Soha – és bár akkor ott másképp tűnhetett, ezzel azért tisztában kell lenned – Nika nem véletlen volt ott – hátrébb lépek, ha még nem támadtál volna, megtörlöm a vérző orromat a kézfejemben és a másik, még nem véres kezemmel beletúrok a szemembe hulló hajamba mielőtt rád emelném a tekintetem.
- Szóval azért vagyok itt, hogy megkönnyítsem a dolgod. Nem felejteni vagy itt – széttárom a karjaimat, jelezve, hogy itt a lehetőséged – Mutasd meg mennyire gyűlölsz, Hrooar.

A vigyorod, csak hogy tudd, kurvára kiakaszt. Minek örülsz ennyire, miközben éppen préselem ki belőled az utolsó csepp levegőt is? Minek örülsz ennyire tulajdonképpen? Életben maradtam, de nem neked köszönhetően, mert ha nincs a húgod, akkor ott döglök meg, azzal a betontömbbel a lábamon, mintha sose lettem volna, a hullámat meg szétrágták volna szép lassan a halak. Te meg itt vigyorogsz rám, bazdmeg! Mintha ez rendben lenne, mintha nem történt volna semmi, mintha komolyan örülnél, hogy viszont látsz engem… de felejtsd el, nem veszem be ezt a kamut.

Végül elengedlek. A haragom sok minden, de talán mégsem gyilkos, ettől függetlenül könnyen lehet, hogy eltöröm az orrod még, nem ígérek meg semmit. Mert le akarom verni rajtad - a szó minden értelmében -, hogy hagytál volna megfulladni. És amikor elengedlek és fuldoklani kezdesz felnevetek, keserűen és epésen: - Szar érzés ugye? De tudod mit, ez még mindig sokkal jobb, mint amikor a sós víz marja a tüdődet - aztán nekiesek a vodkának, azt remélve, talán oldd valamit a feszültségből, ami bennem van, de persze kénytelen vagyok rájönni, hogy semmi esélyem, mert abban a pillanatban, hogy rád nézek, tudom, hogy semmi nem oldja fel a dühömet. Igazából, nagyon mélyen, már most tudom, hogy a halálod sem segítene… de azért még ki akarlak nyírni!

- Jobban élveztem volna, ha nem tőled bűzlik - vetem oda a szavakat, a szinte összeszorított fogaim közül. A megjegyzésed azért valljuk be talál: a tudatalattim hetek óta olyan helyekre vitt, ahol együtt voltunk, ahová együtt mentünk, nem csak négyen, hanem mi ketten is, de főleg négyen. De ezt nem fogom bevallani, különösen nem most, különösen nem neked, mert rohadtul nem érdemled meg, hogy tudd, gondoltam rád az elmúlt három évben, a sitten is, meg akkor is, amikor más szabadultam. Akkor azt gondoltam, majd ha kinn vagy Te is, megdumálunk mindent, de most… annyi minden telt el azóta, olyan kevés idő alatt.

- Szóval mi a faszt vársz Levi? - kérdezem még mindig ugyanolyan dühösen, mint eddig. Hogy aztán valami elpattanjon bennem, és újra neki lendüljek, bár most nem a torkodat akar elkapni, hanem egy jól irányzott jobb horgot kívánok bevinni. - Hagytál volna megdögleni! - ha sikerült az ütés, ha nem, ha készültél rá, ha nem, a szavaim marón fröcsögnek, miközben újabb ütésre, meg még egyre készülök. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a földre vigyelek. - Szóval mi a faszt akarsz tőlem? - fújtatok a méregtől, mert nem értelek, és ettől még dühösebb leszek, és még inkább ki akarlak nyírni. Hát hol jó ez neked, Levi?!

Tisztában vagyok vele, hogy ez most nem a megfelelő szituáció arra, hogy húzzam az agyad olyan dolgokkal, minthogy igyunk egy kicsit mielőtt belekezdenénk a komolyabb dolgokba – lévén, hogy jelenleg a komolyabb dolgoknak akár egészen komoly következményei lehetnek, teljesen jogosan. Azonban mégis sokkal jobban érdekel a tény, hogy itt vagy, hogy élsz, hogy még mindig ugyanúgy szikráznak a szemeid, amikor dühös vagy, mint régen. Még akkor is, ha ez most csak és kizárólag nekem szól. A harag, ami benned van, mind nekem szól.

Nem válaszolok, nem mintha egyébként bármi mást is ki tudnék nyögni, egyre kevesebb levegő jut a tüdőmbe, de még így sem tudod letörölni az izgatott vigyort az arcomról. Várom, hogy minden kezdjen elsötétülni, ahogy az agyamba is egyre kevesebb oxigén jut – de ismerlek már annyira, hogy ez túl könnyű lenne. Ha most elroppantanád a nyakam, ha megfojtanál, akkor még mindig maradna benned harag. Márpedig nem kívánom a világnak, hogy szembe kelljen néznie azzal a haraggal, amit képes vagyok eltemetni magadban.

Ahogy ellököd magad, úgy kapkodok levegőért, a saját torkomat szorongatva, mint egy fuldokló – mint ahogy te kapkodhattál levegőért miután Nika a felszínre hozott. Valami mélyen belém mar a gondolatra, de nem foglalkozok vele, csak a saját torkomat szorongatom, ahol az előbb még a te ujjaid voltak és közben rekedtesen felnevetek.

- Nem tudtam, hogy itt vagy – egyenesedek fel – nem kimondottan neked küldtem a lányt, mindez csupán a sors fintora – emelem fel a karjaimat védekezőn – De ne mondd, hogy nem élvezted – figyelem ahogy az ádámcsutkád fel-le mozog miközben hatalmas kortyokban nyeled a vodkát – És ne áltasd magad azzal, hogy a felejtés miatt jöttél fel ide– nyomom meg az utolsó szót, mert lehet a szórakozóhelyre a felejtés miatt érkeztél, de ide, ebbe a VIP szobába mindketten tudjuk, hogy nem felejteni jöttél. Az asztal másik felén állok meg, az üvegért nyúlok, hogy folytassam, amit te elkezdtél és én is kortyolok párat a piából – Szóval – kérdőn felvont szemöldökkel nézek rád, várom, hogy mikor robbansz, minden idegszálam pattanásig feszül ahogy minden egyes apró rezdülésedet figyelem, felkészülve arra a pillanatra, aminek előbb-utóbb el kell jönnie.

Az epe keserűségével gyűlik a számban az irántad érzett dühöm, amin csak ront és ront a lány édes parfümjét elfedő szagod, ami beeszi magát az orromba. Nincs tervem, mert bár korábban kerestelek, hosszú hetek teltek el, és aztán feladtam, mert nem akartam az életemet azzal tölteni, hogy bosszút álljak rajtad. Annyira talán mégsem akarlak megölni… de azért kibaszott dühös vagyok, és miközben várom, hogy megjelenj a szobánkban, ami mindig is nekünk volt fenntartva, legalábbis a négy évvel ezelőtti valóságunkban egészen biztos, ökölbe szorulnak a kezeim.

Abban a pillanatban, ahogy belépsz, azonnal neked esem és keményen, úgy hogy ténylegesen érezd a fallal való találkozást, kaplak el a torkodnál fogva és csak szorítalak. Érzem, ahogyan nyelsz egyet, de nem érdekel, ahogyan a szisszenésed sem, a fejed koppanása sem, meg az üvegcsörömpölés sem. Azt se tudom mit ejtettél el, nem is érdekel, csak az számít, hogy az ujjaim a nyakadra szorulnak.

- Van pofád még a piálással jönni nekem? Baszódj meg, Morozov! - az ujjaim szorosabbra fonódnak, egészen olyan lehet ez a jelenet, mint azon a kurva hajón, amikor Lilin torkát szorongattad ugyanígy. Ugyanilyen hévvel. Attól viszont, hogy úgy csinálsz, mintha semmi nem történt volna, elönti a szar az agyamat, és a dühöm képes lenne megölni, komolyan megölni, ugyanakkor mégsem vagyok képes tovább szorítani a nyakad, nem vagyok képes megtenni. Mert itt vagy… Mert annyira kibaszottul hiányoztál az elmúlt években. Úgyhogy baszódj meg, Levi! A tekinteted pont annyira bódult, mint amilyenre számítok. Az én tekintetemben pedig zavart láthatsz, az illatod, a látványod elborít, és nem egészen tudom eldönteni mit is akarok most tenni veled. Ellököm magamat tőled, és a lendületemmel kikapom a kezedből az üveget.

- Amiért én vagyok itt?! Én felejteni jöttem ide, Te meg a nyakamra küldted azt a csajt. Mi a faszt akartál elérni vele? - sziszegem feléd, aztán meghúzom a vodkásüveget egyszer, kétszer, aztán harmadszor is, aztán leteszem az asztalra, kevéssé érdekel, hogy te kérsz-e belőle vagy sem.

Figyellek titeket, ahogy a lány pontosan azt csinálja, amit kértem tőle – bár nem azt mondtam neki, hogy pont téged hálózzon be. Abban szabad kezet kapott, hogy pontosan kivel is akar szórakoztatni. A furcsa érzés nem múlik el, miközben ti ketten odalent már egészen felfedeztétek egymást. Érzékelem, hogy megnyikordul a kanapé ahogy Erik és az újdonsült barátnője felkel majd nevetgélve elindulnak – valószínűleg, hogy csatlakozzanak a táncoló tömeghez vagy kicsit privátabb helyre vonulhassanak.

Nem igazán érdekel. Nem érdekel, mert a drogok okozta tompaságon mégis átküzdi magát valami, ami miatt a hideg kúszik végig a gerincem mentén és akkor még egy pillanatra összefonódik a tekintetünk, a szád pedig keskeny vonallá préselődik – pontosan úgy, mint minden alkalommal, amikor valaki felbosszantott, Te pedig visszafogtad magad egy jó ideje, de már közel volt a robbanás. Én pedig élveztem minden egyes detonációt, amikor már nem érdekeltek a határaid, amikor szabadon tomboltál.

Elindulsz és igyekszem összeszedni valamennyire magam. Kettőnk közül általában én voltam a józanabb – legalábbis szeretem ezt hinni – és most talán fordult a kocka. Beletúrok a hajamba, hátradőlök a kanapén és várom, hogy benyiss. A percek azonban csak telnek, te meg még sehol.  

Elvigyorodom, persze, hogy nem itt akarsz találkozni a történtek után, ami teljesen érthető. A privát szobák sokkal meghittebbek, tökéletesek az ilyen alkalmakra. Felkapok két tiszta felespoharat meg a vodkásüveget és elindulok, mintha minden ugyanolyan lenne, mint 4 évvel ezelőtt, amikor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Amikor még négyen voltunk, amikor még nem tátongott akkora szakadék köztünk, mint most.

Egy pillanatig sem tétovázok, amikor a kedvenc szobánkhoz érek. Benyitok, nincs semmi forgatókönyvem arra, hogy mit akarok mondani, mit akarok tenni – egyelőre csak élvezem, hogy nem haltál meg. Nem foglalkozok a fájdalommal, az árulásod fájdalmával, a saját árulásom fájdalmával, hogy hagytam, hogy Lilinnek ekkora hatalma legyen felettem. Ha Nika nem lett volna ott …

Felszisszenek, amikor a fejem a fallal találkozik miközben az ujjaid a torkomra fonódnak és egyre kevesebb levegőt kapok, a tudattól pedig, hogy akár szét is roppanthatnád a nyakam, adrenalin elsöprő ereje száguld végig a testemen. Minimálisan kitisztítja a fejem, nyelek egy nagyot, amit tökéletesen érezhetsz a tenyereden.

- Egy felest? – préselem ki magamból vigyorogva és felemelem a kezeimet, meglengetve a vodkát (a poharakat abban a pillanatban ejtettem el, ahogy rám rontottál amikor beléptem, úgy tűnik a mai napra talán el kellene engednem a témát) – Utána el is kezdhetjük amiért itt vagy – a tekintetem egy pillanatra lejjebb vándorolnak a szemeidről, de mindezt csak pár másodperc erejéig. Jelenleg jobban foglalkoztat a szádnál a tekinteted, amiben a gyűlöletet keresem, a fájdalmat vagy bármit, ami régebben nem volt ott. Ne hidd, hogy könnyen fogom adni magam – még akkor sem, ha tudom, hogy megérdemled a bosszú lehetőségét.

Most azonban csak várok, hogy dönts, miközben egy részem nagyon is élvezi a helyzetet, ahogy az illatod betölti az orromat, ahogy az ujjaid a nyakamra fonódnak, mert mindez csak azt jelenti, hogy élsz. Hogy nem haltál meg. Hogy nem öltelek meg.

Felejteni akarok. Kitörölni az emlékedet, ha már úgyis elmentél, messzire, és jó eséllyel sosem látlak viszont. De ebben a klubban eddig sem tűntél fel, hát miért éppen most tennéd. Ezzel a szilárd meggyőződéssel sétáltam ma be ide, és kezdtem el piálni, csak úgy, hogy aztán az első adandó alkalommal összeszedjek valakit, aki ekit osztogat, és csak hagyjam, hogy a különféle tudatmódosítók beüssenek, és elfelejtselek végleg. Mert nem akarok emlékezni arra a Levire, aki hagyott volna megfulladni. Mert az a Levi, aki ezt megkockáztatta, már nem ugyanaz a fasz, akit a barátomnak neveztem. Ez a dühös gondolat dübörög a fejemben, egészen addig, amíg a táncolók fülledtsége be nem borít, és kellemesen elkábulok, és csak hagyom, hogy a tagjaim ellazulva a zene ritmusára mozduljanak. És ez csak egyszerűen jó. Legalábbis az lenne, ha akkor nem hasítana belém a fájdalmas felismerés: az illatod hirtelen az orromba furakszik, de nem a te alakodhoz tartozik, hanem tompán megül a szőke csinibaba majd minden porcikáján, aki felém tart, és hozzám simul, táncolni kezd velem, én pedig a tompultságom kellős közepén először nem tudok ellenállni. Hirtelen, bár a lány van ott, téged érezlek minden idegvégződésemmel, a harag pedig kezdi felnyomni az adrenalin szintemet, amitől tisztulni kezd a fejem. A zene pedig mintha csak rontani akarna rajta - you’re gonna die…

Az a soha viszont nem látás hamarabb következik be, mint gondoltam volna, csak találjalak meg. Körbepillantok, most már tisztább tudattal, de a tömegben nem vagy ott, csak a szőkeség hozzám dörgölőző testén ül a szagod, mintha csak azért küldted volna, hogy így jelezd: itt vagy. De valóban ekkora fasz lennél? Nem gondoltál bele, hogy semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy addig üsselek, amíg el nem ájulsz?! A csaj megfordul, körbefonja a nyakamat a karjaival, és abban a pillanatban meglátlak az emeleten a VIP kanapék egyikén - legalábbis azt hiszem, Te vagy az a Zorro álarc mögött -, és megértem a kis játékodat a lánnyal - i’m gonna kill you… A tekinteted megtalálja az enyémet, és arra gondolok, hogy meg akarlak ölni, hogy komolyan ki akarlak nyírni, amiért te hagytál volna engem megfulladni. Ám a még bennem dolgozó eki, meg az éppen lesmárolni készülő lány együttese egy egészen rövid pillanatra visszaveszi az irányítást, és hagyom magamat, hagyom, hogy a szőke a számba dugja a nyelvét, és úgy húzom magamhoz, mintha senki másra nem tudnék gondolni, csak rá. Ugyanakkor az ajkainak íze nem a sajátja, és ez végleg elroppant bennem valamit.

Kiesik az a pár perc, amíg megszabadulok a lánytól és az emelet felé tartok, hogy aztán ne is hozzád igyekezzek. Tudom, hogy ott vagy és tudom, hogy figyelsz engem, és tudom, hogy utánam fogsz jönni a fenti VIP rész egyik szobájába, mert sokszor találkoztunk ezekben a szobákban régen, egy másik életben. És ha belépsz azon az ajtón, akkor csak az enyém leszel, és a torkodnak eshetek, és végre vége lehet. Végre megszabadulhatok a dühömtől - i’m gonna kill you… mert ahogy belépsz az ajtón a falnak présellek a torkodnál fogva. Szóval szevasz, Levi! Hiányzol, baszd meg.

Fehérre festett műkörmei közé csippenti az apró, rózsaszín szív alakú tablettát majd a saját nyelvére helyezi és a mutatóujjával beleakaszkodik az ingembe és közelebb húz magához. A háttérben valahol Erik ujjong, az ujjaim a szőke hajba marnak ahogy közelebb rántom magamhoz, kicsit sem finomkodva az ajkaira nyomom a sajátom, hagyom, hogy a nyelvével átadja a tablettát. Finoman az alsó ajkába harapok, ahogy elhúzódok tőle és egy féloldalas mosollyal nézek le rá, az arcát fedő macskás maszk alól zöldes, bódult tekintettel kérdőn néz rám mire csak alig láthatóan megrázom a fejem. Nem-nem.  Még nem.  Megfordítom, hagyom, hogy a háta a mellkasomnak simuljon miközben a füléhez hajolok és ellátom az instrukciókkal.

Visszaülök a VIP részleg kanapéjára, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a tánctérre, figyelem ahogy a lány kicsit zavaradottan néz először rám majd a mellettem terpeszkedő Erikre – akit talán jelenleg jobban lefoglal a mellette üldögélő vörös – aztán vissza rám, mire felvonom a szemöldököm de ebből valószínűleg nem érzékel semmit elvégre az én arcomat is fekete Zorro maszk fedi.

- Lekoptattad? Ne már haver – még csak egy pillantásra se méltatom Eriket, ahogy a számhoz emelem a vodkás poharat, kiiszom és a vödörért nyúlok, hogy az üveget kivéve töltsek még eggyel. Nem érti. Hogyan is érthetné, hiszen nem olyan, mint amilyenek ti voltatok. Mint amilyen Te voltál. Nem értheti, hogy sokkal élvezetesebb játszani egyet mielőtt bármibe is belekezdenél. Szerencsére a lány – akinek a nevére ezen a ponton már nem emlékszem – tökéletesen tudja, hogy ha kihátrál az egészből, akkor azon nyomban elvesztem az érdeklődésem.

A korábban felszívott eki majd az előbb bekapott tabletta és az alkohol édes hármasa már kiütötte annyira az érzékeimet, hogy lassan nehezemre essen megkülönböztetni a lány túlságosan édes illatát az Erik  - mostmár – ölében ülő nő parfümjétől. Én pedig élvezem, hogy a farkasérzékeimre köd borul, hogy minden egyszerre lesz erős és minden összemosódik, hogy egyetlen gondolat sem marad meg az agyamban pár másodpercnél tovább. Hogy pár másodpercnél tovább nem gondolok rátok, hogy mennyire hiányoztok. Hogy nem gondolok arra, ha itt lennél te is olyan izgatottan dőlnél előre és támaszkodnál meg a térdeden, ahogy most én, együtt figyelve a lányt, ahogy elképesztő profizmussal fonja a karjait a kiszemelt áldozat nyakába és simul hozzá, annak tudatában, hogy minden egyes mozdulatát figyelem fentről.

Oldalra billenti a fejét, mosolyog, megnyerő, dögös és pontosan tudja mit kell csinálnia. Nem hibázik.

Megtámaszkodom a térdeimen, ahogy előrébb hajolok, az ajkaim újfent találkoznak a felespohárral mielőtt lecsapnám a tartalmát. Egyetlen pillanatra hajtom le a fejem és bámulom a padlót, hagyom kicsúszni a poharat az ujjaim közül, hagyom, hogy széttörjön amikor földet ér.

Akkor emelem fel a fejem, amikor a stegosaurus rex - nowhere to run -ja elindul, akkor amikor a lány úgy táncol, hogy háttal legyen nekem és ahogy végignézek rajta, a tekintetem pontosan akkor találkozik a tiéddel, amikor a szám a kedvenc részünkhöz ér

you’re gonna die
i’m gonna kill you

És minden kicsit belassul, a gyomrom görcsbe rándul és hirtelen nagyon melegem lesz – de a nemrég elfogyasztott eki túlságosan jónak bizonyul ahhoz, hogy ezekkel különösebben foglalkozni kezdjek. Hiszen ilyen távolságból nem láthatom, hogy Te vagy az – talán ha józan lennék, akkor megéreztelek volna már abban a pillanatban, amikor beléptél.
Te viszont annyi előnyben vagy, hogy a lányon biztosan érzel engem, főleg most, ahogy az ajkai a nyakadon haladnak felfelé a szád felé.

Én pedig a vodkásüvegért nyúlok és egy pillanatra sem veszem le a szemem rólatok.