Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Őrület. Nevetés. Kamera. Vakufény fúródott a pupillámba, rekedt hangon kiabáltam, fordítsd el a kurva telefonodat. Nevetés. Nevetés. Nikotin íze. Meleg, puha bőr a karomhoz simul. Nem emlékszem nevekre a tiéteken kívül abból az időszakból (leszámítva a családomat). A világ szédült körülöttem, elmosódott. Megbillent. Nevetés. Zuhanás. Adrenalin löket tisztította ki a gondolataimat, hirtelen szakadt a tüdőmbe az éjszaka hideg levegője, éreztem a verejték cseppeket a halántékomon és a hátamon. Mi a picsa…!
A vakufény helyett piros-kék villogó vakított meg, a zsaruk pedig összeszedtek minket, kegyetlen órákat töltöttem egy székhez bilincselve. A családom nem tudta megoldani, a világ magába zuhant. Kettő év. A börtönben az ember átgondol mindent, amit tett vagy mondott. Ha valaki ennek az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Erre találták ki az intézményt. Hogy elgondolkoztasson, hogy amíg a rácsos ablakok és semmilyen falak között ülsz és malmozol, míg lejár a büntetésed, rájöjj, mit rontottál el, hogy aztán odakint, a friss levegőn és a napfényben majd ki akard javítani a hibádat. Egy dolgot felejtenek el az intézményről: ha valaki tudni véli, ki miatt került be, és hiszi, hogy tökéletesen ártatlan - abban a bűnben, ami miatt leültették -, dühösen fog kijönni a rácsok közül. És egy dühös ember furcsa dolgokat művel, pláne ha nem is egyszerű ember.

Fájdalmasan közel kerültem hozzá, hogy bosszút álljak. Fájdalmas lesz, amikor meg kell akadályoznom, hogy Te bosszút állj, de majd valahogy megoldom.

Fájdalom. A tenger jeges hullámai enyhén dobálták a hajót, tehetetlenül néztelek téged és Lilint. Üvöltöttem, hogy hallgass meg, hogy engedd el, hogy állj le. A tekintetedben az az őrület köszönt vissza, mint azon az éjszakán. Alig egy éve megfogadtam, nem hagyom, hogy megtedd, hogy tönkretedd magadat, és most mégsem tudok semmit sem tenni ellene. Túl szorosak a köteleim, a halántékomban érzem, ahogy száguld a vér az ereimben. Pontosan ezen a ponton ér az ütés a pisztoly nyelével, amitől nem ájulok el, de a világ egyetlen masszává válik, és csak tompán érzem a lökést, meg a lánc csörgését, ami a beton nehezékkel való kapcsolatomra és közös mozgásunkra utal. Fájdalom. A jeges víz a húsomba mar. Megdermeszt. Nem egyszerűen megbénít, tehetetlenné tesz, mintha már abban a pillanatban is tehetetlen volnék, amikor csobbanok. Süllyedek. A levegőm fogy. Egy ponton pedig tudom, hogy ennyi volt. Nem így kellett volna lennie, nem így kellett volna meghalnom, neked pedig nem kellett volna mindezt tenned, de már késő. Érzéketlenné válok… Fájdalom. A tüdőm próbál megszabadulni a sós víztől, amit önkéntelenül is nyeltem. A bőröm olyan hideg, hogy nem tudok rájönni az érintésből ki mentett meg. Percek telnek el, amíg képes vagyok érzékelni a környezetemet, és akkor rájövök, hogy meg sem próbáltál megmenteni…