Nem akadtam ki, hogy a csókból nem lett semmi, hisz lehet, csak én voltam az, aki túlgondolta a dolgokat. Elvégre ...de nem… inkább elhessegettem a gondolataimat, és nyugodtan ültem a helyemen, s csevegtünk, mintha csak átlag emberek lennénk.
Én persze jóval másabb voltam, mint ismeretségünk előtt, s előfordult a mosoly is arcomon, mi nem igen volt jellemző ő elötte. Ám ha még is olykor arcomra tévedt, akkor bizony rövid ideig tartott.
Persze igyekeztem kicsit viccelődni, miszerint ülve nyalom a holdvilágot, s válaszára felvontam szemöldököm, majd nevettem is egyet.
Megingattam a fejem.
-Valószínűleg. - bólintottam is mellé, majd elgondolkodva emeltem tekintetem poharamra, a benne tükröződő fényekre.
Elgondolkodtam, vajon miért is hoztam létre őket. Vajon mi volt az ok?
-Talán magányos voltam...vagy csak bosszút reméltem általuk. - megvontam a vállam. - Már nem emlékszem.
Aztán hamarosan meg is kaptuk a rendelésünket, s nekiláthattunk az evésnek, miközben forgott az agyam, vajon mi volt annak idején az indíttatásom valódi oka. Ezer meg egy miért, s minek kavargott bennem, ám megfelelő választ sosem kaptam rá.
-Meglehet, csak a bosszú mozgatott mint általában. - letettem villámat egy pillanatra, s hátradűltem a székemben. -Még sose kérdezte meg senki. -összeszaladt a szemöldököm, s enyhén oldalra billentettem a fejem.
Meglehet kicsit zavarba is hozott ezzel a kérdéssel, s annyira nem is gondoltam érdekesnek magam.
Gondolataim csapongtak. Hol arra gondoltam, nem akarok elrontani semmit sem, hol pedig arra, miképpen tudnám megadni a megfelelő választ a számára.
Aztán tovább ettem.
-Nem rossz… -torkot köszörültem, s odébb toltam egy rákdarabot a villámmal. - Rosszabbra számítottam.
Nem igazán szoktam ilyesmit enni.
-Mi történt fent a falon? És ne mond azt, hogy semmi… kérlek… - tettem még hozzá másodpercekkel később. Nem akartam tolakodó lenni, de hiába próbáltam mással elterelni a figyelmem, minduntalan visszakanyarodtam gondolatban ahhoz a pillanathoz.

●words●   ● by barb

A jelenben lenni, és annak szentelni a figyelmem? Talán ha a jelenben lennék, és arra figyelnék, akkor már megcsókoltam volna. Akkor azt a távolságot elloptam volna, és semmi sem akadályozhatott volna meg abban, hogy megtegyem. Vettem egy nagyobb levegőt, majd elmosolyodtam.
-A jelennel… - félmosoly költözött arcomra, majd benedvesítettem alsó ajkam, mosolyom kiszélesedett, aztán felkeltem egy pillanatra, levettem a zakómat, és a székem támlájára fektettem, majd visszaültem a helyemre, aztán gondoltam egyet, hogy miért is ne, maximum egy kicsit megcsapkod, és elküld a fenébe, szóval közelebb léptem a székemmel, s ha már foglalkoznom kell a jelennel, s igaz nem vettem parancsnak, sem pedig felszólításnak, de közelebb hajoltam, s ha csak nem tolt el magától, akkor loptam magamnak egy csókot. Ha nem engedte, akkor csak megsimítottam arcát, s visszatettem székem, immár távolabb, s elkönyveltem magamban, ennek nem érkezett el az ideje.
Ám ha megengedte, s esetleg viszonozta is, akkor megengedtem magamnak végeztével egy mosolyt, majd székem kicsit távolabb tettem, mielőtt még a pincér szúrós szemekkel tekintett volna rám.
-Való igaz. Nem is felejtettem el. - biggyesztettem egyet, aztán megingattam a fejem. Milyen furcsa, hogy egyetlen nő, egyetlen kedves gesztus, pár apró üzenet, miket képes kiváltani a férfiakból. Még akkor is, ha egy olyan melák, „vérszomjas” teremtmény is, mint amilyen én magam vagyok.
Nem akartam ilyesmin elmélkedni, de aztán valahogy még is eljutottam addig, hogy vajon nekem szabad e ezen az egészen végig mennem? Vajon lehet e olyanom, hogy egyik pillanatban még itt vagyok, és eljátszom a pasast, aki a végletekig oda van egy nőért, míg a következőben meg… de nem. Ez nem állhat csak ennyiből. Kell lennie valaminek, valaminek ami egy cseppet odaköt, és megtart maga mellett. Valami, ami megmutatja, lehet valami más, valami új, és nem kell folyamatosan azt a pillanatot várnom, mikor kell nekiesnem Odinnak, és lovastul lenyelnem, majd mikor érkezik el az a pillanat, mikor én magam is arra a sorsra jutok, mint eddig már nem egy alkalommal történt.
Aztán elmondtam terveim a randevú vacsora utáni részére, s mikor felhozta a holdat, felvontam szemöldököm. Meglepett a kérdéssel, amire nem számítottam, így kész válaszom sem akadt, de nem sértődtem meg rajta.
- Tudomásom szerint nem, de lehet fent virítok a Youtube-on, miközben ülve nyalom a holdvilágot. - morfondíroztam elgondolkodva, majd megingattam a fejem. - Semmilyen hatása nincs rám. Van aki rosszabbul alszik tőle. -morfondíroztam, miközben felvettem a poharam, s belekortyoltam, mintha a jó előbb mi sem történt volna.
Hamarosan belibbent a pincérünk is, s letette elénk az ételt, majd jó étvágyat kívánt, és eloldalgott az asztalunktól.

●words●   ● by barb

-Tán nem elég? -szaladt össze a szemöldököm. - Másnak bőven elég. A gonosz farkas, aki felfalja a mindenség atyját, és hű lovát, akit újra és újra karddal a szájában ölnek meg… nem szép jövő… - ingattam meg a fejem egy pillanatra.
Néha szerettem volna az a fickó lenni, akinek a bőrébe bújtam. Az a pasas, aki átlagos, és normális élete van. De aztán mindig történik valami, ami arra sarkall, hogy önmagam legyek. A farkas, aki mindig is voltam. A farkas, akinek lennem kell. A farkas, akinek születtem.
Rápillantottam mellkasomra kerülő kezére, aztán sóhajtottam.
-Sosem adtak rá esélyt… most miért kapnám meg? - megengedtem magamnak egy mosolyt, s igyekeztem elhessegetni fejemből a sötét gondolatokat, hogy nyugalom költözhessen rám ismételten. Lehet csak rá lenne szükségem. Ő rá. A jelen szépséges nornájára, aki pillanatok alatt csavarta el a fejem észrevétlen, és én, nos, kezdtem úgy érezni, nem lesz elég egyetlen randi. Nem lesz elég ahhoz, hogy bebizonyítsam magamnak, nem jár a boldogság.
De még is úgy gondoltam, talán ezt az oldalán meglelhetem magamnak.
Aztán megvallottam, mennyire örülök, hogy igent mondott, és ott égett bennem a késztetés, hogy csókot hintsek ajkaira, de az utolsó pillanatban visszakoztam, és inkább visszaültem a helyemre, majd a pincér érkezésével leadtuk a rendelésünket.
Kérdésére mosoly kúszott arcomra.
- Nem terveztem ilyesmit. - megvontam a vállam. - Egy kellemes vacsorára gondoltam, majd egy séta a holdfényben, és végezetül hazakísérlek, ahogy azt egy úriember tenné… - ismét mosoly költözött arcomra, miközben őt figyeltem, s még kicsit oldalra is billentettem fejem, majd felvettem a poharam, ittam egy kortyot belőle, s hátamat a támlának vetettem.
Furcsa érzés volt a nyugalom, ami átjárt. Furcsa volt, hogy messze került a haragom, és az is, hogy egyik pillanatról a másikra szinte akadt valaki, aki ezt képes volt előhozni belőlem.
Sosem akartam gyenge pontot, ám még is úgy éreztem, ha lenne, ő lehetne az.
Állni fogom a szavam, és vigyázok rá és nővéreire.
Furcsa volt ennyire emberinek lenni, és nem az elfojtott haragommal elűzni magam mellől mindenkit. Furcsa, ám még is jóleső érzés töltött el tőle. Vajon képes lennék ilyennek maradni? Képes lennék arra gondolni, hogy fittyet hányhatok a szálakra, és a végső pillanatban majd ellenállhatok neki? Akartam hogy úgy legyen! Mindennél jobban!

●words●   ● by barb

Olyannak lenni mint bárki más. Úgy élni a napjaim, mint azok, akiknek nincsen kőbevésve a sorsuk.
Megakartam mutatni, hogy igen is képes vagyok változtatni, hogy csak a külsőm nézték. Mióta az eszemet tudom, én voltam Fenrir a Farkas, aki haragos, dühös, aki leharapta Tyr isten karját.
Én vagyok Fenrir a Farkas. Más lehetőséget sosem kaptam... Erre betoppan az életbe ez a nőszemély, aki fenekestül felforgatta az addigi mindennapjaimat.
Azzal kezdődött, hogy üzeneteket váltottunk, majd elkezdett foglalkoztatni hogyan nézek ki, és végül érkezett a gondolat, hogy változtatnom kellene. Megmutatni, higy nem csak olyan tudok lenni, mint amilyennek a szálak megmondták.
Hiába nem volt az enyém, még is aképpen gondoltam rá, hisz képes volt változásra ösztökélni pusztán a jelenlétével.
Még nem fordult meg a fejemben a csapda gondolata.
Ennek apropóján jegyeztem meg, csodálkozásom irányába, s végigmutattam magamon, kicsit közelebb hajoltam, egy pillanatra megfogtam az asztal lapját.
-Mert én vagyok Fenrir...- megvillantak szemeim a másodperc tört részére, aztán kiegyenesedtem, s enyhén széttártam karjaim.-Ennyi magyarázat mindig elég nem igaz?- persze csak beszélgettem, s meglepő módon harag nem lobbant fel bennem. Nem égett a szívemben, pedig állandó társam szokott lenni.
Ott ég a harag, ha akarom ha nem. Mi történik velem?
Más alkalmakkor morcosan üldögéltem, karbafont karokkal, keresve az okot, vajon miért is, ám ezt a napot és órát én választottam. Ên akartam vele lenni, és nem akartam veszteni. Szavaira elmosolyodtam, aztán megdörgöltem orrnyergemet.
-És milyennek kell lennem?- őszintén kiváncsi voltam, aztán felkeltem, s székem mellé tettem, beleültem, majd szemtelenül közel kerülve hozzá tekintettem egyenest lélektükreibe. Hangom egy árnyalattal mélyebb tónust kapott.-Olyannak, amit megírtak rég, megölnöm Odint ujra és újra, vagy akad egy fikarcnyi esélyem arra, hogy mutassak valami mást is? - felemeltem kezem, finoman eltűrtem füle mögé egy kósza hajszálat, aztán elmosolyodtam.
-Örülök hogy itt vagy velem...- hatalmas volt a késztetés rá, hogy ellopjam a távolságot, és csókot hincsek ajkaira. Kamasznak éreztem magam, ki nem bír magával, ám még is inkább elmosolyodtam, visszatettem székem a megfelelő helyre, majd felvettem az étlapot, s feltettem a nagy kérdést, vajon mit fog enni.
-Jól hangzik! -bólintottam párat. megkerestem magam is, majd engedtem hümmentést, s végigfutottam a választékot.- Ennél maradok azthiszem. Ezt még nem kóstoltam.- felemeltem poharam, belekortyoltam, s rá emeltem pillantásom. Valamiért vonzott, mint a lepkét a tűz. Tudja, hogy megégetheti magát, de még is közel akart kerülni.
Lassan megérkezett a pincér is, s mosollyal arcán érdeklődött mit szeretnénk kérni, én pedig előzékenyen engedtem, hogy Asa rendeljen hamarabb.

●words●   ● by barb

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen helyzetbe keveredek. Sosem gondoltam, hogy valaki kedvéért önszántamból felveszek egy öltönyt, a külsőm is rendesebben összekapom, és nem csak azért mert Hel rám ripakodott. Hazudhatnám, hogy nem kezdtem el nyitottabban gondolkodni, és látni valamit az alagút végén, ami addig csak a sötét, mélyről feltörő harag volt. Valami egész más kezdett kirajzolódni bennem, pedig...Vajon jár az nekem? Vajon megérdemlem?! Vajon nem csak egy káprázat az egész, mit odalent leláncolva, karddal átdöfött pofával látok, mit azért küldtek elmémre, hogy nyugton maradjak?!
De nem... Valós volt, hisz annyi szarságot még ők sem tudnának kitalálni. Egyikük sem.
Szóval a kocsiban beszélgettünk. Ên nem voltam az a szószátyár, de Asa többet elmondott, én meg elmosolyodtam, ami kuriózum számba ment.
-Az valóban jó... Helyben készítve, frissen, húsgolyókkal...-visszaemeltem tekintetem az útra, aztán hamarosan már az étteremben voltunk, s az asztalunkat is megkaptuk, ahová letelepedtünk.
Bort kértem, hisz az illett az olasz konyhához, és eddig annàl jobbat nem igazán ittam borból. Se sört, se egyéb mást nem akartam. Asa választása nem lepett meg...annyira, de ezt nem mutattam.
Rajta pihentettem szemeimet, kérdést intéztem felé, majd válaszára felszaladt a szemöldököm.
Más volt. Láttam már egyet s mást, így tudtam, valami nem stimmel, de nem voltam, vagyis hát de... egy tapintatlan modortalan tuskó voltam, aki a képedbe mondja mi a helyzet, de... még is bent tartottam a helyes kérdést, választ legyen az bármi mi elő akart törni.
-Hàt legyen így...-adtam be a derekam, de a szemeimből kiolvadhatta, tudom, hogy nincs minden rendben.
Kérdésére hátradültem, finoman kitártam karjaim, s végig mutattam magamon, hol ott rendezett külsőm, igazított szakálam, nem indokolta volna a dolgot, főleg ha nem tudná pontosan ki is vagyok.
-Mert Én vagyok Fenrir... A nagy gonosz farkas.- leengedtem karjaim, aztàn elhallgattam, hisz a pincér meghozta a kért italokat.
Elöttem bontotta fel az üveget, s töltött egy keveset a poharamba, amit átvettem, belekortyoltam, majd bólintottam.
-Tökéletes lesz köszönöm! - a fickó pedig töltött, majd távozott, hisz gondolta még nem álmodtuk meg mit is fogunk kérni, én magam meg visszatértem a válaszom folytatásához.
-Esélyt sem adtak...elkönyvelték milyen vagyok, míg végül olyanná váltam... Te miképpen viselkednél ha elárulna az akit szeretsz? Akiben megbízol? - meglehet túl őszintére sikerültek szavaim, de sose voltam az a köntörfalazó fajta. Soha.
Ami igaz az igaz, hiányzott Tyr társasága, a sétáink, a beszélgetések, de jobb dolga is akadt mostanában, mint sem felkeresni, s sétálni egyet.
-De hagyjuk ezt. Jól tudod miről beszélek.- jegyeztem meg, aztán felemeltem poharam beleittam, majd felvettem az étlapot.
Belém látott... Jobban ismert mint bárki ezen a világon. De mégsem volt más utam. Más sorsom. Pedig mennyire akartam! Valakit, akit szerethetek...valakit, aki nem döf hátba...és ezt ő talán mind tudta.
Elgondolkodva lapoztam az étlapot. Ha egyszer már olasz, akkor a tésztát vétek lenne kihagyni.
-Mit fogsz enni? - kérdeztem, hisz hátha ad egy remek ötletet, és magam is megleptem mennyire emberi tudok lenni a közelében. Talán elromlottam?!

●words●   ● by barb

Nem érdekeltek a furcsálkodó pillantások a megszólításom révén. Sosem voltam az a fajta,aki fenakad ilyen dolgokon. Kerek perec kimondom mire gondolok, s mikor mit akarok tenni, bár ez utóbbit általában menet közben szoktam kitalálni. Rossz szokás, de van amit nem lehet olyan egyszerűen levetkőzni.
Ahogy azt a furcsaságot sem, mennyivel másabban viselkedtem Asa közelében. Vajon mit tesz velem ez a nő, hogy …
De inkább elhessegettem a gondolatot, aztán felegyenesedtem.
- Akkor odamegyünk! - azzal mentem is átöltözni, és kissé elegánsabb öltözékbe csaptam magam. Hajam is megigazítottam, majd úgy mentem vissza hozzá, hogy együtt mehessünk ki a kocsihoz, ami pár napja már itt várakozott a parkolóban.
Ha belegondolok, mennyit tervezgettem, mit mikor és hogyan, még én magam is elképedek saját magamon.
-Nem tudom. Inkább hús evő vagyok. - egy pillanatra rátekintettem, aztán vezettem az étterem felé. Még nem jártam ott, és talán magamtól el sem mennék. Felesleges jópofáskodás, felesleges vigyorgás, és udvariaskodás. De érte… érte megteszem!
Furcsa ezt pont az én fejemben hallani, de láss csodát mire képes egy igéző szempár?!
Befordultam a sarkon, vettem egy kisebb kanyart, és beálltam a forgalomba, felvéve azt a tempót.
- Neked? - olyan esetlennek gondoltam ezt a kérdést, és magamban ráncoltam is a homlokom, hogy mit művelek én, ám némi idővel később ráeszméltem, ez egy teljesen megfelelő kérdés volt tőlem.
Ahhoz képest, hogy első alkalommal csak némi információt akartam megszerezni tőle, azóta jó pár smsen túl, néhány fénykép küldése, és láss csodát, olykor sokkal jobban odafigyelek a külsőmre mint régen tettem.
Jó mondjuk elötte sem voltam rossz bőrben, de….
A gondolatmenet elakadt, akár csak a kocsi a forgalomban. Motorral, már rég odaértünk volna, de jó benyomást akartam kelteni. Kicsit még is aggódtam, mi lesz, ha majd Ő is elárul? Mi lesz akkor, ha majd hátbadöf, mint az Istenek tették hajdan?!
Az autó megindulásával hátramaradt a gondolat, s helyét átvette a rádióból beszűrődő dallam.
Akkora tömeg nem lévên hamar odaértünk az étteremhez, ahol kiszàlltam, majd neki is kinyitottam az ajtót, felajálnva karomat, hogy segítsek neki kiszállni.
Rég volt mikor utoljára nyitottam valaki felé hosszú életem során.
Ha elfogadta a karom, bevezettem a kis étterembe, majd a főpincérhez léptem.
-Egy asztalt szeretnénk két személyre.- vettem elő a legemberbarátibb hangnememet.
-Rendben! Kérem kövessenek! -azzal megindult a terem egyik vég|ben lévő asztal felé, ahol kihúzta Asa-nak a széket, s ha leült, betenni is segített azt. Közben kértem egy üveg fehérbort, meg amit Asa szeretett volna.  A kabátjainkat pedig elvitték a megőrzőbe, majd kaptunk egy aorszámot amivel kikérhetjük majd.Ültem veles szemben, csendesen figyelve az arcàt. Ez nem az én közegem volt. A magamfajta nem jár ilyen helyekre, de jó benyomást akartam kelteni. Talán megmutatni, hogy nem csak a rémes farkas tudok lenni…
-Mi volt azaz előbb a fal tetején?-bukott ki belőlem végűl a kérdés.

●words●   ● by barb

Vajon hinne nekem bárki is, ha kijelenteném, hogy egy cseppet megrémisztett a rosszulléte? Magam sem értem miért, de még is eképpen alakult. Féltem egy kicsit, hogy talán elveszítem… de ha egy pillanatra megállnak a fogaskerekek, akkor akadhat szembe a következő kérdés, hogy még is honnan a jó tökömből gondolhatom én azt, hogy bármi közünk is van egymáshoz, egy „ártatlan” randevún kívül?
Szóval ott ültem mellette, míg jobban nem lett, ha kellett tartottam a fejét, és igyekeztem a lehető legmegnyugtatóbb énemet előszedni, ami valljuk be, nálam elég nehezen megy. De! És ez egy hatalmas de a részemről, hogy talán ő volt az egyetlen a világon, akit nem akartam pusztán azért agyoncsapni, mert volt mersze hozzám szólni. Mintha a közelében teljesen elveszteném az énem azon felét, ami azzá tesz ami a meghatározó részem.
Mint egy szerelmes kamasz… elhessegettem a gondolataimat, amiben az is közrejátszott, hogy elhúzódott tőlem.
Végignéztem rajta, megköszörültem a torkomat, aztán összevontam szemöldököm, és körbepillantottam, amolyan sokat sejtő pillantással, és a rossz érzésben bizony megtámasztást nyert a válasza is. Semmi komoly...
- Jól van… - bólintottam egy sóhaj kíséretében, miközben ismét rá pillantottam, aztán bólintottam, s már ajánlottam volna fel, hogy segítek lemenni, mikor megindult lefelé, mintha az imént nem lett volna rosszul, mintha valóban minden rendben lenne.
Egy ideig álldogáltam odafent, összevont szemöldökkel, gondterhelt tekintettel, hisz semmi jót nem jelenthet, ha a jelen nornája azt mondja „ semmi komoly”….
Végűl elhessegettem a gondolatokat, magamra vontam az akaratom, és indulást parancsoltam lefelé magamnak, majd odalent lépjek oda hozzá, aztán egyet hátra, majd hajtsak fejet előtte.
-Rendelkezz velem Nornám! - még meghajlásban ráemeltem tekintetem, mi önkéntelenül villant egyet, felfedve valódi lényem egy csipetnyi darabkáját, aztán felegyenesedtem. - Te döntheted el, hová menjünk. Bármilyen helyet választhatsz! - kicsit közelebb léptem hozzá, talán szemtelenül közel kerültem egy pillanatra, miközben elvettem egy rongyot a mellette lévő kapaszkodóról, és átnyújtottam neki.
A csíntalan mosoly, mit előtte kaptam kellőképpen meghozta hatását, hisz nagyon közel álltam hozzá, hogy ellopjam azt a kis távolságot, de aztán csak egy tincset tűrtem ki az arcából, s amolyan mindent tudó pillantást emeltem rá, de kérdezősködni nem akartam.
-Nos? - én pedig válaszától függően léptem oda a szekrényemhez, majd vettem elő egy sporttáskát, s némi türelmet kérve szedtem rendbe magam az öltözőben. Ha valami puccosabb helyet választott, hát akkor elegánsabb öltözetben léptem ki onnan, s a parkolóban már nem a motor mellé léptem oda, hanem immár egy autó mellé vezettem, majd nyitottam ki neki az ajtaját.
Ha kevésbé elegáns helyet, akkor visszavettem előző ruháimat, és a motorhoz mentünk vissza, ahol felültem, majd megvártam míg mögém telepedik.

●words●   ● by barb

Magyaráztam neki, még mis miért vagyok a fickó adósa, szóval kifecsegtem azt is, hogy a múltkor lepottyantam elég magasról, és szóvá tettem azt is, mi a tartozás tárgya.
Nem nagy dolog, hisz csak egy sörről volt szó, de a szavamat állni fogom, annak ellenére, hogy mennyire nem ezt néznék ki belőlem az emberek.
Aztán kérdésére megvontam a vállam.
- A ficamnak én voltam az oka… a fogadás meg… én egy kicsit szkeptikus voltam, hogy Pont velem fogsz eljönni… -magyaráztam megvonva a vállam, komoly ábrázattal képemen.
Aztán közel lépve hozzá, csökkentve a távolságot, szólaltam meg újfent, majd nevettem el magam, s csókoltam homlokon.
Nem szokásom ilyesmit csinálni, de azt hiszem teljesen elvette a „józan” ítélőképességemet. Szerettem volna azt mondani, az egész csak pillanatnyi gyengeség volt a részemről, de nem így volt.
Aztán távolabb léptem tőle, felpillantottam a falra, majd poroztam a kezem, és másztam, persze betartottam az adott szavaim.
Egyszer majdnem le is estem onnan, ám még időben sikerült megkapaszkodnom, míg ő odalentről figyelt, nem engedhettem meg magamnak egy ekkora bakit! Leesni egy Nő szeme láttára, hogy azzal kisebbítsem az egómat… nonszensz!
Szóval lemásztam, majd jöhetett a következő kör, ami már „vérre” ment.
Másztam, de közben figyeltem rá is, hogy nehogy véletlenül mellé nyúljon, bár a jelen nornája csak tisztában van vele, hová is kell helyeznie a kezét és a lábait ahhoz, hogy ne essen le onnan.
Alig utána néhány másodperccel értem fel.
Mikor aztán felültem mellé, nagy komolyan emeltem rá tekintetem, aztán megvontam vállam egy pillanatra.
-Hajszálnyival gyorsabb voltál Nornám. Tiéd a választás joga.- engedtem meg magamnak végül egy mosolyt, ami fekete lélektükreinek is szólt, aztán magam sem tudom miért, de a szívem hatalmasat dobbant, mikor kiejtette valós nevem, s kezem után kapott. Én abban a pillanatban fogtam meg, s egy rövid ideig tartottam karjaimban, majd felkeltem, s kicsit beljebb vittem, hogy biztos távolban legyen a szélétől.
Nem teketóriáztam. Igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy jobban legyen, és megszabadulhasson a képektől.
Vajon lehet ezt az egészet kontrollálni? Vajon egyszer majd hozzá érhetek úgy, hogy nem öntik el képek az elméjét általam?
Ezer meg egy kérdés kavargott bennem, ám nem mentem messze tőle. Ott maradtam a közelében, biztonságot nyújtva, legalábbis reménykedtem benne.Talán picit még agyaltam volna azon, miért is viselkedek ilyen zizin a jelenlétében, de aztán inkább elvetettem ennek az opcióját, és inkább a pillanatra koncentráltam.
-Minden rendben? - megfeledkezve magamról simítottam ki egy tincset az arcából, miközben vonásait fürkésztem.

●words●   ● by barb

Nem akartam kötelet. Valahogy mindig az a hülye szalag jutott az eszembe róla és bizony akkor meg jön a makacsság, és a gondolat, hogy bizony nekem arra semmi szükségem nincsen, és pont emiatt okoztam a múltkor is nem kis fennakadás, mikor majdnem a legtetejéről pottyantam le. Megcsúszott a kezem, és a következő pillanatban ott feküdtem a szivacsokon, nem kis felbolydulást okozva, aztán csak pislogtak, mikor annyit mondtam „Au”.
Felvont szemöldökkel hallgattam válaszát, majd mosoly költözött arcomra, ami lassan kiszélesedett, míg ő távozóban volt. Meghiszem azt... mértem végig míg távolodott tőlem, s persze mosolyom még mindig ott ékeskedett arcomon, ami csak akkor tűnt el onnan, mikor észbe kaptam, hogy bizony bizony, talán nem kellene úgy vigyorognom mint az éhes „farkas”, aki már gondolatban felfalta piroskát.
Aztán mikor visszaért, már én magam is készen álltam, s mászásra kész pillantottam fel a fal tetejére, aztán közöltem mit is találtam ki. Sok tervem volt a mai nappal kapcsolatban, hová is megyünk eztán a nem túl romantikus alkalom után.
-Legyen… -bólintottam, de nem kezdtem el beavatni a történtekbe, csak adtam az instrukciókat, hová tegye kezét lábát, aztán volt olyan pillanat, hogy csak pislogtam.
-Le… - ismertem el, aztán mikor mellém lépett immár odalent, karba font karokkal, megfeszült karizmokkal emeltem rá tekintetem, amiben azért volt egy csepp kétely, és a kérdés, hogy ki is használt akkor segítséget? Aztán a végén megszólaltam.
-A múltkor, a legnehezebb pályán másztam… - mutattam annak az irányába. - Kötél nélkül… Már majdnem a tetején voltam, mikor megcsúszott a kezem, míg a másikat poroztam...leestem… kiment a vállam. - húztam el a számat. - Ez a fickó meg, a kezdeti riadalom ellenére, is helyre tette a vállam… de a sört azért kapja, mert eljöttél ide  velem… - villantottam egy széles mosolyt, miközben elé léptem, s szemtelenül közel hajoltam hozzá, majd a füléhez dőltem, s súgtam bele. - Nem használunk segítséget mi?
Elléptem tőle, ám futólag finoman érintettem karját, hisz valamiért vonzott akár a mágnes, majd a fal elé léptem, ismét poroztam a kezemen, majd egy gyors felpillantás után mászni kezdtem. Egyik kezem a másik után, lábak összehangolt munkája volt ez.
Az izmok megfeszültek, s persze nem „csaltam”. Emberi testem erejével másztam, s nem voltam annyival gyorsabb, pusztán a tapasztalat vitt előre. Aztán az utolsó pillanatban, mikor hátranyúltam, hogy kenek egy kis port a tenyeremre, a tartó kezem megcsúszott, s az utolsó másodpercben sikerült elkapnom a kiálló sárga kapaszkodót. Mi a fene?! Csak nem stresszelek, csak azért mert néznek?! Nem… azzal eddig sem volt bajom. Itt és most inkább az a lényeg, ki néz…
A nő, aki szinte elvette az eszem. A nő, aki miatt idomulni kezdtem… A nő, aki miatt nem szedtem darabokra Aegir fiát a parkolóban… a nő, akit nem tudok kizárni a fejemből…
Aztán tovább másztam, majd a tetején szusszantam egyet, s megindultam visszafelé.
Odalent aztán felemeltem kezem, mutató ujjam csitítólag a srác felé tartottam, hogy nincs szükségem kioktatásra, s közben teljes testemmel Asa felé fordultam.
-Most akkor, hogy megvolt a bemelegítő menet… - ismét poroztam, majd vártam, vajon mit fog szólni hozzá. A szekrényemben ott virított egy hátizsák, amiben lapult valami elegánsabb ruha, hisz akad nekem olyan is.
Nem akartam valami lepukkant lebujba vinni. Jobb hely jár neki.
Aztán ha készen állt, és mászni kezdett, én magam is afféleképpen tettem, hogy aztán a végén kiderülhessen melyikünk is lesz a gyorsabb. Persze segítség gyanánt, az újabb mászás alkalmával sem használtam erőmet.

●words●   ● by barb

Szavaira megingattam a fejem, majd megengedtem magamnak egy egész apró mosolyt, ami lassan aztán valamiért kiszélesedett, aztán kicsit jobban megnéztem magamnak. Csinosnak találtam, ám úgy éreztem, ez annyira még sem lesz praktikus. Lehet előbb vásárolni kellene elvinnem?
De elhessegettem a gondolatot, majd odakint aztán a sisak pont passzolt a fejére.
- Tippeltem! - villantottam egy mosolyt, aztán miután felszállt, hát indulhattunk is. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így nem kellett sokat várnunk arra, hogy megérkezzünk, s hamar leparkolhattam a motort a Vulcan parkolójában.
- Akkor menjünk! - eltettem a kulcsaim, majd megindultam utána. Lehet nem ez lesz élete legjobb randija, de hogy elfelejteni sosem fogja az egyszer holt biztos.
Odabent aztán, mint egy régi jó ismerős kezet fogtam a recepcióssal, kértem cipőt magamnak, hisz kivételesen nem hoztam magammal, majd nem zavartatva magam, elkezdtem kigombolni az ingemet, hogy akkor marad majd az atléta, s közben ráemeltem tekintetem.
- Én kötél nélkül mászok. - feleltem komoly ábrázattal, aztán bedobtam a cuccom a szekrénybe, aminek a kulcsa eddig a zsebemben lapult. - Mielőtt nagyon nekiállnál… ezt vedd át… - nyújtottam felé egy yoga nacit, és hozzá egy kényelmesebb felsőt, ami pont méret lesz a számára. - Kényelmesebb lesz mászni, jobban emelheted a lábad. - megemeltem kicsit a kezem. - Az öltözőt ott találod…. - visszafordultam a szekrényemhez, és bepakoltam pár cuccot, majd elkezdtem felvenni a cipőt, hisz a múltkor sikeresen haza vittem…
Ha elment átöltözni, addig rendeztem az anyagi részeket, aztán álldogáltam egy ideig karba font karokkal, majd ha visszaért, elégedett mosollyal csaptam össze tenyereim.
- Remek! - mosolyom egy darabig ott ékeskedett arcomon, majd indultam meg a legközelebbi szakasz felé.
Ha nem öltözködött át abba, amit hoztam neki, akkor maradt a másik ruha, és bizony akkor egyenesen mentünk a falhoz.
-Arra gondoltam, hogy versenyezzünk. Amelyikünk hamarabb felér a fal tetejére, az választ éttermet. - elfeledve egy pillanatra, hogy még is mi ő, nyújtottam felé kezem, majd észbe kapva engedtem le kezem, megvonva vállam, majd felpillantottam a falra, egy pillanatra csípőre téve a kezem, majd lehajoltam, hogy bedörzsöljem a tenyerem némi porral, aztán vettem egy nagyobb levegőt, s megvártam míg rácsattintják a rögzítő köteleket.
-Biztos nélküle mászol? - pillantott rám a srác, egy kaján vigyorral. - A múltkor…
- Ne! Shhhh!!- intettem le. - Most nem esek le! - veregettem meg a vállát.
- Jössz egy sörrel Bjorn!! Adósom vagy! - vágtam egy fintort, majd kicsit odébb állt, én pedig Asa-ra emeltem tekintetem.
-Első körben egy laza gyakorló mászás… - villantottam egy széles mosolyt, s előzékenyen mutattam a fal felé, majd megfogtam a tartó kötelét.

●words●   ● by barb