Mosolygott… én dühöngtem, ő meg vigyorgott! Istenemre mondom úgy szerettem volna letörölni a képéről! Nem is értettem mi volt olyan vicces a mondandómban, ami ennyire szórakoztatta. Tapló! Kinevette a fájdalmamat! Érzéketlen tuskó! Miért is nem ugrottam neki, hogy kikaparjam a szemét?! Azért, mert míg én egy balerina testalkatával jeleskedtem, addig ő egy medvére hajazott, és közel sem voltam biztos a győzelmemben, bár ez mit sem enyhített a késztetésemen.
Levegő után kapkodva meredtem rá, és már épp rászóltam volna, hogy nem Pukkancs a nevem, hanem Aila, amikor a következő mondat arcul csapott: nem tudtam rólad. És nem is érdekelte… tehát anyám valóban nem szólt neki. Így azért a fejmosás, amit kapott tőlem kissé jogtalannak tűnt, de akkor is megérdemelte! Anyámmal már nem veszekedhettem emiatt a kavalkád miatt, így maradt ő.
-Te kidobtad anya levelét?? – hápogtam rá döbbenten. Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Mennyire kellett jégszívűnek lenni valakinek, hogy egy halott levelét a kukába hajítsa? Vagy csak hazugságnak vélte? Végül is, nem tudott rólam… de akkor is! Az az anyám levele!
-Tessék? Karddal akartak megölni? – értetlenkedve hőköltem hátra, furcsán pillogva rá. Lehet, hogy egy sültbolonddal hozott össze a sors? Mégis ki a fene használna kardot a mai korban, mikor annyi távolsági fegyver volt, mint égen a csillag. – És persze egy kastély tömlöcében éltél, és gondolom lovagok vettek körbe, meg nemesek…
Szinte már szánakozóvá vált a tekintetem. Remek. Az apám egy elmebeteg volt. Lehet, amikor anya megismerte még nem volt az, de most totálisan megbuggyant. Ráadásul a hanghordozásából ítélve lehet kezdett ő is dühös lenni, annak meg nem biztos, hogy örültem volna – vagy egyáltalán túlélem.
-Nincs semmi baj… biztos létezik orvosság a betegségedre…
Magamban csak azért imádkoztam, hogy ha a külsőmet nem tőle örököltem, remélhetőleg ezt a genetikai kudarcot sem, ami az elmebetegséget hordozza. Azért ez a felismerés nem kis félelmet ültetett belém a jövőre nézve. Nem szerettem volna harminc-negyven évesen valami álomvilágban élni és nyálazni egy tolókocsiban, leszedálva, ahogy a filmekben szokták mutatni.
A csekket pillanatok alatt tűntettem el, rá sem pillantva, már a menekülést fontolgatva, pláne, hogy úgy tűnt kicsit sem érdekli a létezésem. Valószínűleg úgy volt vele, a pénzzel letudta a maga részét, és végül is… igen. Nem volt szükségem rá! Azért sem! Nem akartam még egy koloncot a nyakamba venni. Időm sem lett volna rá, hogy kivizsgálásokra járjak vele, meg gyógyszert osztogassak neki.
Óvatosan tettem egy lépést, mikor kifelé indult, majd torpantam meg, mikor ő is, visszafojtva a légvételemet. Reméltem nem most tör rá a dühöngő öt perc. Jó, a kinézetem csalóka volt, de ezt a meccset sérülés nélkül nem úszhattam volna meg. A kérdést hallva viszont… eltátottam a számat első körben. Nem tudtam, hogy ennyire látszik rajtam az éhezés, vagy szimplán csak valamiféle felszikrázott törődés hatása. Nem mintha érdekelt volna. Már csak a gondolatra is csorogni kezdett a nyálam. Reggel óta nem ettem, és azt a pár szem kekszet sem lehetett igazán tartalmasnak mondani, amit elmajszoltam.
Szótlanul ballagtam után, és álltam meg a pult mellett, kíváncsian nyújtogatva a nyakam arrafelé, amerre eltűnt, de nem sokat kellett várnom. A melegszendvicset megpillantva gyakorlatilag mindent elfelejtettem magam körül. Olyan áhítattal néztem, amíg elém nem tette, mintha épp királyrákot hozott volna aranytányéron. Fölé hajolva, félig lehunyt szemmel szippantottam be az illatát, majd fogtam kézbe és haraptam bele, szinte belekönnyezve a gyönyörbe. Az ízkavalkád szétrobbant a számban, felélesztve az ízlelőbimbóimat, melyek sanyargatásra lettek ítélve az elmúlt egy hétben. Úgy faltam, mintha az éhenhalás küszöbén álltam volna éppen.
Ahogy ellépett, kíváncsian néztem utána, tovább folytatva az evést, és egy percig nem zavartak a tettei. Mintha világ életemben verekedtek volna körülöttem, pedig nem, csak szimplán az, hogy végre normális ételt ehetettem, minden mást másodlagossá tett. Szóval csak néztem a sokkal inkább idomítást, mint kocsmai bunyót, mintha csak egy filmet néztem volna, és lelkesen – bár közel sem illedelmesen – zabáltam. Mikor az utolsó falatot is lenyeltem, jóllakottan sóhajtottam fel. A gyomrom eléggé összeszűkült, szóval több, ha akartam volna sem fért volna belém.
-Köszönöm. Ez nagyon jól esett. Esetleg kaphatok valamit inni is, vagy az már nem jár?
Most közel sem voltam olyan undok és szúrós, mert egy csöppnyi hálát éreztem iránta – bár ha jobban belegondoltam így meg valami kóbor kutyára hajaztam, akit kajával szelídítenek meg. De ha egyszer olyan jól esett és finom volt!

Tágra nyílt szemekkel, döbbenten pislogtam rá. Hogy mi van?! Legyen az apukám? Mégis hol a picsában volt, mikor nagy ritkán beteg voltam? Vagy épp az első fellépésemen merre kószált? De ha a kezdetekig akartam visszamenni, mégis miért nem volt ott a szülőszobában, és fogta anyám kezét? Mondjuk a habos babos jelzővel illetett „marhaság” valahol válasz volt a kérdésemre, csak épp felcseszte az agyamat.
Már nem is próbáltam leplezni a bennem gyűrűző dühöt és fájdalmat, ami ott csillogott a szemeimben, eltorzult vonásaimban. Mert az voltam. Rá, a világra, és igen, még anyára is, mert még csak a lehetőséget sem adta meg valószínűleg ennek az óriásnak, hogy egy család legyünk. Persze, imádtam, jó életünk volt, már ahhoz képest, hogy egyedül nevelt fel, de ahogy mondani szokták, a kettő mindig jobb, mint az egy.
-Mégis mi a fenét vársz tőlem? Hogy boruljak a nyakadba? Két hónapja tudok a létezésedről! Sehol nem voltál az elmúlt 18 évben! Se egy szülinapi ajándék, se egy üdvözlő kártya, semmi! Csak anya derült égből villámcsapás levele, amit az ÜGYVÉDE nyomott a kezembe a halála után! Még csak számon sem tudtam kérni tőle! Egyáltalán tudtál a létezésemről?! Ha igen, miért nem kerestél? Ha meg nem… meg kellett volna érezned, hogy létezek! Egy szülőnek ezt tudnia kellene!!! Tisztában vagy egyáltalán vele, hogy ki volt az anyám? Hogy milyen érzés volt NEKEM eltemetni, és foglalkozni mindennel? Hogy milyen rohadt magányosnak és elveszettnek éreztem magam a kórházi ágya mellett ülve, és mennyire jó lett volna csak egy csöppnyi odafigyelés?! Hogy valaki levegye rólam a terheket, amiket kurvára nem nekem kellett volna cipelnem ennyi idősen!!! Erre most, hogy itt állok előtted ennyi az összes hozzáfűznivalód a megjelenésemhez, hogy: semmi legyél az apukám és imádj habos babos marhaság… - affektált hangsúllyal utánoztam, zihálva nézve vele farkasszemet. Bár egész csöndesen indultam neki, de a végén már a képébe ordítottam mindent, ami a csövön kifért. Lobbanékonyságom, amit az utóbbi években már egész jól kordában tudtam tartani, most vulkánként tört ki belőlem, ahogy az elmúlt hetekben már jó párszor megesett. Kezeim ökölbe szorultak, remegtem minden porcikámban, és nem sok kellett ahhoz, hogy hozzá vágjak valamit, ami épp a kezembe akad, vagy épp szétverjek valamit. Mert a lendület és a hajlam nagyon is jelen volt bennem, ami űzött volna ezen cselekedetek felé. – Amúgy a habos babos marhaságot CSALÁDNAK hívják, már ha rémlik neked mit takar ez a szó. Az apaság része meg… lássuk be, némiképp kifutottál az időből, hogy engem nevelj, és ahogy elnézlek nem is nagyon vonz téged a gondolat, hiszen te sem kaptál a karjaidba, mint megkerült ki tudja hányadszülötted.
Bántani akartam, igen. Azt akartam, hogy neki is fájjon, ne csak nekem. Hogy legalább VALAMI érzelmet mutasson, ne csak bámuljon rám, mint borjú az újkapura! A kérdésre, hogy mennyi kell, tettem egy lépést felé, és látszott, hogy legszívesebben nekiugranék, de ha nehezen is, tűrtőztettem magam a tettlegességtől.
-Amennyit tisztességesnek gondolsz. Végül is csak tizennyolc évvel vagy elmaradva.
Vad makacssággal néztem végig, ahogy ráír egy összeget egy csekkre, és téptem ki a kezéből lendületesen, rá sem pillantva. Nem érdekelt mennyit adott. Bár úgy hiszem örülhettem, hogy egyáltalán adott valamit, és nem kidobott a hátsó ajtón, mert azért én is éreztem, hogy a viselkedésem nem éppen… illemtankönyvbe illő és elfogadható.
-Köszönöm… - csikorogtam válaszként, táskámba gyűrve a csekket, majd húztam a fejembe a sapkámat, távozásra készen, morcosan pillogva rá.
-Esetleg valamit még szeretnél megtárgyalni, vagy mehetek?
Csodás első találkozás… esélyesen anyám nem ebben reménykedett, mikor hozzá küldött…

Idegesen vártam, tekintetemmel a tömeget fürkészve. Táncoltak, ittak, beszélgettek, jól érezték magukat, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben. Ehhez képest itt voltam én, nyakamban adóssággal alig tizennyolc évesen, egy tandíjjal, amit jövő hónapban már nem tudtam volna kifizetni, szinte az éhezés küszöbén. Irigyeltem őket, mert nekik, ránézésre mindenünk megvolt, ami nekem hiányzott. Vagy szimplán csak jól leplezték a gondjaikat, ami nekem sokkal kevésbé ment.
Pillantásom a felém közeledő, majd tőlem nem messze megtorpanó óriásra futott. Némileg eltátott szájjal mértem végig. Hatalmas termete, hosszú haja és szakálla valóban olyannak festette le, amilyennek anyám leírta a levelében, de még így is bőven okozott meglepetést. Ez a tagbaszakadt férfi lett volna az apám? Nem is kinézete volt az, amitől ledöbbentem, hanem hogy anyám képes volt összejönni vele! Ráadásul akárhonnan néztem, szinte nem is hasonlítottunk egymásra… kezdtem kételkedni szülőanyám épelméjűségében. Lehet csak valami rossz tréfát űzött velünk ki tudja mi okból? Nem. Nem olyannak ismertem meg, és tudtam, hogy szeretett. Ezt nem lehetett színlelni.
-Tessék?! – vontam fel szemöldököm értetlenül, mikor rám morrant. – Nem munka miatt jöttem, bár ha van, az sem gond.
Nem tartottam jogosnak sem a hanghordozását, sem az elutasítását, pláne hogy még egyetlen szót sem szóltam hozzá. Ráadásul úgy bámult rám, mint aki épp szellemet lát, pedig biztosra vettem, hogy még soha nem találkoztunk. Na meg… mire fel ez a fogadtatás? Elviekben kapott anyámtól levelet, szóval nem kellett volna, hogy váratlanul érje a felkeresésem, hacsak nem az eltelt idő miatt, lévén nem nagyon siettem el.
Hiába nézett rám morcosan, nem voltam hajlandó megmozdulni. Makacsul szorítottam össze a szám, és emeltem meg a fejem, viszonozva a vizslatást. Ebben én is profi voltam. Eszem ágában sem volt meghajolni vagy megadni magam ennek az idegennek, aki ránézésre bárkit egy laza mozdulattal kettétört volna. Azt ugyan leshette, hogy majd meghunyászkodom neki, vagy lesütöm a szemem, csak azért, mert egy ősemberre hajazott, és erősebb volt nálam – legalábbis ránézésre.
„Gyere velem” szólt a troll, barlangjába csalva az ártatlan utazót, hogy odabenn megsüsse és a csontjait használja fogpiszkálónak. Nagyjából ez a kép jelent meg a fejemben a felszólítást hallva. De mondhattam volna azt is, hogy rám vakkantott, mint egy kutyára, elvárva, hogy majd szó nélkül követem. Csakhogy eszem ágában sem volt… hosszú másodpercekig bámultam távolodó alakját. Miért kellett volna szót fogadnom? Mert azt mondta? Nem… hanem mert szükségem volt tőle valamire, amit máshonnan nem tudtam megszerezni.
Megadva magam a sorsnak, sóhajtva indultam utána, azért tisztes távolságot tartva tőle, majd a raktárba érve szembe fordultam vele, elhúzva a számat. Most, hogy végre kettesben voltunk, és a kinti zaj is eltompult, semmi nem terelhette el a figyelmemet vagy nyomhatta el a hangunkat. Nem mintha órákig tartó eszmecserét terveztem volna vele, és őt elnézve, ő sem volt erre olyan nagyon nyitott. Akkor hát vágjunk a közepébe.
-Aila vagyok, a lányod. Elviekben anyám küldött neked egy levelet, amiben tájékoztatott, szóval… itt vagyok. Mondjuk elnézve téged nehezen tudok hinni abban, hogy valóban te nemzettél… na mindegy. A lényeg: nincs munkám, és elfogyott szinte minden pénz, amit anyám összespórolt. Elment a temetésre, a tandíjamra, a megélhetésre. Tehát ha ki tudnál segíteni, megköszönném.
Direkt nem azt mondtam, hogy hálás lennék, mert a bennem kavargó érzésekben ez még csak minimálisan sem volt fellelhető. Ráadásul pofátlan voltam, nagyszájú, és flegma, de nem érdekelt. Nem akartam kedves lenni vele. Dühös voltam, és jogosan, legalábbis szerintem, rajta meg legalább kitölthettem ebből valamennyit. Úgyis minden könyv azt írta, hogy meg kell élni… hát most itt volt rá a remek alkalom. Mondjuk most még egész visszafogott voltam, mert nem vágtam a fejéhez mindent, ami átfutott rajtam őt szemlélve. Legalábbis egyelőre…

Dr. Jekyll’s Pub. Itt voltam, és meredten néztem a cégért, a bejárati ajtót, de nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy bemenjek. Az elmúlt két hónap a gyászon kívül arról szólt, hogy igyekeztem megfeledkezni a levélről, melyet anyám hagyott rám, és a férfiről, akit fel kellett volna keresnem. Nem volt része az életünknek, nem is tudtam a létezéséről eddig. Csak egy idegen volt, egy név egy papíron, akiről azt sem tudtam hogy néz ki, vagy milyen ember – bár utóbbiról azért voltak elképzeléseim. Valószínűleg a felelősségvállalás nem állt közel hozzá, hiszen nagy ívben tojt ránk. Már ha egyáltalán tudott rólam. Vajon tudott rólam? Ez egy remekbe szabott kérdés volt, csak épp a válaszban nem voltam biztos, de jobb volt azt gondolni, hogy egyszerűen nem érdekeltem, mint anyámat hibáztatni azért, hogy kizárta őt az életemből.
Sóhajtva tettem el a levelet a retikülömbe. Anyám igyekezett mindent megadni nekem, amiért én imádtam, most mégis, rá is dühös voltam, csak épp neki ezt már nem tudtam a fejéhez vágni. Nem is értettem hogy gondolta, hogy pár leírt mondat miatt majd felkerekedek, és megkeresem ezt a férfit. Ismerhetett már annyira, hogy tudja, az nem én lennék. Persze, ott motoszkált bennem a kíváncsiság, de a büszkeségem sokkal nagyobb volt. Most mégis itt álltam ez előtt az átkozott épület előtt, és igyekeztem lecsillapodni, egyszersmind összeszedni a bátorságomat, hogy bemenjek. És hogy mi indokolta az ittlétemet? Erre legalább tudtam a választ: a pénz. Semmi más.
Az elmúlt hónapokban szinte teljesen kifogytam belőle. A temetés, a megélhetés és a tandíj szinte minden megtakarítást elvitt, pedig igyekeztem spórolni – főleg az élelmiszereken. A stressz, a munkakeresés és az éhezés megtette a magáét. A szemem alatt sötét karikák adták hírül kimerültségemet, tekintetem még mindig tompa volt a gyász, kilátástalanság és magány érzéseitől. Végül tegnap, mikor megkaptam az újabb csekket a tandíjról, úgy döntöttem eljövök. Ha más nem, legalább annyi pénzt ki akartam préselni belőle, amennyit csak tudok. Hogy számító lettem volna? Mégis mi mást kellett volna éreznem? Szeretetet? Mire fel? Azt sem tudtam kicsoda. Érdeklődést? Inkább orrba vágtam volna, hogy anyámat egyedül hagyta velem együtt…
Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és beléptem az ajtón. Csőszárú farmert viseltem, lábszáramon fehér lábvédővel, hosszú fekete kabátot, alatta pedig egy szintén fekete kasmír pulóvert. Az egészet egy rövidszárú bokacsizma egészítette ki, na meg a fejemen egy bojtos sapka, amit lekaptam, mikor megcsapott a benti meleg, és így szabadon omlott vállamra hosszú, barna hajam.
Estefelé járt, és bár a helyiség még nem volt tömve, így is szép számmal képviseltették magukat az emberek. Kutatón hordoztam körbe tekintetem, keresve valakit, aki láthatóan ide tartozik, nem pedig csak egy vendég, de csak másodpercekig kellett tanácstalanul ácsorognom, mikor odalépett hozzám valaki – kinézetre valami biztonsági őr, vagy kidobóember lehetett, és a személyimet kérte. Számat elhúzva nyújtottam át az okiratot, a kérdésemmel karöltve.
-Egy bizonyos Björn Kristiansent keresek. Úgy tudom itt találom.
Legalábbis nagyon reméltem, hogy még itt dolgozik és nem szívódott fel a nagyvilágban, mert sem anyagi sem lelki kapacitásom nem volt arra, hogy utána kutassak, vagy épp magánnyomozót fogadva találjam meg.
-Jól tudod. Mindjárt szólok neki. Mit mondjak, ki keresi?
Nagy szemekkel pislogtam rá. Erre mégis mi a fenét kellett volna mondanom? Ha azt mondom a lánya, lehet hanyatt-homlok elmenekül, mielőtt még számon kérhettem volna tőle érdektelenségét, és pénzt szerezhettem volna. Erre valahogy nem gondoltam idefelé jövet…
-Egy régi ismerősének a lánya, akinek segítségre van szüksége.
Végül is, nem hazudtam. Csak nem a teljes igazságot mondtam el. A fal mellé húzódva dőltem neki, kigombolva a kabátomat, miután visszavettem a személyimet, és idegesen vártam, bár magam sem tudtam mit szeretnék jobban: ha a szükségleteimet néztem, akkor azt, hogy itt legyen és találkozzunk. Ha az érzéseimet, akkor meg azt, hogy a pokol felé tartson éppen, és soha ne legyen hozzá szerencsém.