Tapinthatóan megváltozott kettőnk között a hangulat, én pedig valahol mélyen hálás voltam még magamnak is, hogy megadtam erre az esélyt. Pedig ritkán fordult elő, hogy megmásítok egy döntést vagy egy elhatározást, és az, hogy el akartam indulni, szinte sziklaszilárd alapokon nyugodott. Úgy tűnt, már elég egyértelmű, hogy mi a fontosabb, Ő vagy az a fene nagy tekintély, tudatosult bennem, hogy bármi és bárki is vagyok, ha róla van szó, csakis egyvalami lehetek, és ha másra nem is, erre jó volt ez az egész. Kibaszottul féltettem, a gyomrom még mindig akkora volt, mint egy szőlőszem, a düh pedig ugyanúgy tombolt, még ha jelenleg próbáltam is teljes erőmből elnyomni. Nem akartam hallani a dühödt gondolatokat a fülemben, ahogy azt sem, ahogy azt fújtatja, hogy tegyem, amit meg kell tennem, és ne felejtsem el, hogy mindeközben rá is mocskosul mérges vagyok. De talán... ha mindent elintézek, még lesz elég időm haragudni rá.
Megállás nélkül olvadtam a csókjába, egy másodpercre sem gondolkodva el azon, hogy elszakadjak tüzes ajkaitól, simogató ujjaim pedig lentebb vándoroltak, oldalát barangolva be, majd megállapodtam a derekán, közben megváltoztatva a saját pozíciómat is, csak hogy könnyedén tudjam a szőnyegre dönteni. Rögtön hajoltam is fölé, karommal feje mellett megtámaszkodva, míg szabad kezem ismét végigcikázott oldalán. Felpezsdült a vérem, ezt már leplezni sem tudtam volna, bár a szoknyája szerencsétlen helyzete miatt talán nem is érezte igazán feszülő ágyékomat. Valahol mélyen bíztam benne, hogy majd leállít, amit ugyan nehezen viseltem volna, de elismerném, hogy talán nem most van itt az ideje ennek. Minden porcikám azért kiáltott, hogy Őt érezze, ő pedig pimaszul idézte vissza az iménti szavaimat, mire játékosan ráharaptam nyaka bőrére, közben engedve, hogy lebontsa rólam a kabátot. Mintha a dühöt alakította volna át a testem vággyá, belül már érezve a heves reakciót, a feszítő érzést gyomromban, amiért szintén Ő volt felelős. A pokolba, teljesen megőrjít és kikészít. - Mióta reggel eljöttél otthonról, csak arra tudok gondolni, hogyan nyögsz majd, ha elélvezel alattam - leheltem halkan fülébe, a puszta gondolattól is elnehezedett a tüdőm, hangom rekedté vált, de nem hagytam abba.
Bizsergést éreztem combomban tőle, a szoknyája szinte magától csusszant felfelé, de szabad kezemmel azért igyekeztem rásegíteni, ezzel is adva tudtára, hogy eszem ágában sincs kisétálni innét. Nem is válaszoltam szavakkal a szemtelen megjegyzésére, amivel felidézte az első együtt töltött éjszakánk egy jelentőségteljes pillanatát, helyette benyúltam kettőnk közé, hirtelen mozdulattal bontva ki gombjait, bár az sem érdekelt volna, ha a vehemens mozdulattól elszakad a vékony anyag. Őt valószínűleg annál inkább, hacsak nem hord magával pótblúzt. Tovább hergelt csókjával, beleharapva ajkamba, amitől hangosan felmorrantam, közben kezemmel ismét a szoknyája felé vettem az irányt, ekkor azonban már benyúltam alá, csak hogy bugyija pántjára fogjak, és csak annyira emelkedtem fel, hogy a semmi anyagot lehúzzam róla, majd vissza is dőltem combjai közé, ekkor azonban már nem ajkaira hajoltam vissza, hanem melléhez, és anélkül, hogy leszedtem volna róla a zavaró melltartót, egyik mellét kibújtattam az anyag szorításából, ajkaimmal kezdve kényeztetni bimbóját. Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogy valójában ez volt ennek az egésznek a tétje, Ő maga, és az, hogy engedem-e annak a féregnek, hogy ugyanezt csinálja vele, miközben Ő nem akarja. Belefeszültem a gondolatba, az pedig, ahogy egyszerre tombolt bennem az ördögi düh és a mohó vágy, csak még hevesebbé tette mozdulataimat. - És te? Te hogy szeretnél lenyugodni? - kérdeztem halkan, szinte suttogva, hangomat átitta a láz, főleg ahogy mellei közül pislogtam felfelé, míg kezem benyúlt két lába közé, rátapintva éledező vágyára.

 Magamat is megleptem ezzel a viselkedéssel, mert talán még ő is azt hitte, hogy képes leszek csak úgy elsétálni, kicsit sem törődve az érzéseivel vagy épp vele. Amikor beköltözött a házamba is úgy viselkedtem vele, akkor még kicsit sem volt célom a megnyugtatása, főleg nem az együttérzés, mert... nem éreztem iránta semmit. Már ha nem vettem figyelembe azt a gyomromat markolászó vágyat, ami az első pillanattól kezdve ott lüktetett bennem. Azt sem tudtam, mi lett volna az első, ha kisétálok innét. Kirill kiderítette a férfi címét, csak meg kellett volna várnom, míg lemegy a nap, de még mindig nem tudtam eldönteni, melyik esne jobban: balesetként beállítani az egészet vagy eltüntetni a föld felszínéről, mintha megnyílt volna alatta a talaj? Az első egyszerűbb, de nem lett volna benne túl sok kihívás, ebből kifolyólag talán nem is nyugtatott volna meg kellőképpen, míg a másik forgatókönyv veszélyesebb, minimum két emberes meló, és hosszabb időt venne igénybe, míg beazonosíthatatlanná teszem a feleségem udvarlóját, de mégis nagyobb elégedettséget váltott volna ki belőlem. Még jó, hogy Iris nem látott a fejembe. - És szerinted mi lenne utána? Zárjalak be a házba, mert akkor egyetlen perverz állat sem fogja rád csorgatni a nyálát? - kérdeztem vissza. Tény, hogy kicsit sem tetszett ez az irodába járkálós sztori, és talán tökéletes alkalmat teremtett ez az egész, hogy végre érvényesítsem az akaratomat, de az, hogy nem járna be az irodába, nem védené meg ettől az állattól. Sőt, talán csak jobban felbőszítené vele, és nem is akartam belegondolni a beláthatatlan következményekbe.
Egy ideig kutakodtam tekintetében, tenyerem alatt éreztem, hogyan remeg meg néha teste, de ez most nem a jól megszokott, ismerős reszketés volt, emiatt pedig már magamat is felelőssé kellett tennem. Ha akár egy pillanatra is fennállt volna az esélye, hogy a fickó leszáll Iris-ról, elengedtem volna az egészet. Talán eltörtem volna a kezét. Vagy a lábát, csak hogy megkönnyebbüljek, de Iris-ból kiindulva, ő már mindenki sorsát magára vette, aki csak véletlenül is, de belesétálhat a fickó csapdájába. Engem viszont csak ő érdekelt, a többi nem. Szívem szerint én vittem volna haza, de a háttérbe szorult düh csak még méretesebb formát öltött, és előre láttam, hogy amint elhagyom a helyiséget, úgy fog kitörni belőlem, mint forró láva a vulkánból. Ebből a gondolatból menekültem, mikor megkerestem ajkait, gyengéden kérve bebocsátást közéjük, de amikor kiszakadt a csókból, egy halk sóhajjal fogadtam kérdését. - Nem akarom másra bízni - vallottam be őszintén, pedig talán ebben neki lett volna igaza. A pillanat hevében talán olyat teszek, amit még én is megbánok, ami talán nyomot hagy, vagy tudom is én, ennek ellenére nem voltam hajlandó lemondani a kitűzött céljaimról. Arcom vonásai ugyan csak halványan, de meglágyultak szavai hatására, talán rájött, hogy az én vívódásom nem egy senki halálának szól, hanem nekünk, kettőnknek. Nem akartam kockáztatni, addig nem, míg nem tudom, hogy ugyanúgy otthon vár majd, mikor hazamegyek. - Én is szeretlek. És sajnálom, hogy át kell ezt élned - simítottam végig újra arcán, ujjaim pedig lassan nyakára tévedtek. Nem akartam összetörni benne egy egész világot, még ha szépen fokozatosan meg is akartam vele ismertetni a sajátomat. De nem ilyen hamar, és nem ennyire a nyers valójában.
Nem folytattam a gondolatmenetet, mert visszatért ajkaimhoz, én pedig azonnal reagáltam, nyelvem utat tört magának, elérve az övét, miközben egyik kezem végigsimított oldalán, megállapodva a derekánál. A haragon túl valami más is fűteni kezdte a véremet, egy pillanatra el is kalandozva, hogy ennyi ingerültség és düh után talán megérdemelnénk valami mást, ami felhevíthet bennünket, de talán ezúttal rosszul mértem fel a vágyait. Lassan megbontottam a testhelyzetemet, a guggolás helyett már én is térdre ereszkedtem előtte, a légzésem elnehezült, majd egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól, a szőnyegre döntöttem, én pedig vele együtt dőltem, mellkasommal a melleihez simulva, szabad karommal a feje mellett támaszkodva meg. - Azt hiszem... mennem kéne - szakadtam el egy ajkaitól, de szavaimmal ellentétben nem mozdultam, végig csókoltam álla vonalát, bátran a nyakára tévedve. Dübörgött a vérem, szívem a torkomban dobogott, ami egyaránt szólt a dühnek és az éledező vágynak, valahol mélyen talán abban reménykedve, hogy neki még maradt valami a józanságból, ha már nekem nem.

 Eddigi életem során csak a családom iránt éreztem mély és igazi elköteleződést, csak értük tettem volna tűzbe a kezemet, vagy hoztam volna meg akkora áldozatot, hogy megöljek valakit, aki amúgy nem az én problémám. Iris problémája viszont az én problémám is, és ugyan kis híján itt hagytam kétségek között, hadd emésztgessen mindent egyedül, még viszonylag időben kapcsoltam. Bármilyen furcsa is volt, már ahhoz képest, hogy néhány hónapja még a napokat számoltam vissza, csak hogy eltűnjön az életemből, de már Ő is a családom részét alkotta, már nemcsak egy kibaszott látszatfeleség volt a kirakatban, és bármennyire távol állt tőlem az érzelgősség, meg kellett emberelnem magam. Arra neveltek minket, hogy bármi is történjen az életünkben, a családnak soha nem fordíthatunk hátat.
Tudtam, hogy nem szükséges kimondanom, ismert annyira, hogy összerakja fejben, milyen következményekkel járhat ez az egész, és ahogy előtte guggoltam, kezem pedig továbbra is térdein pihent, tekintetem pedig az övét kutatta, néha elengedtem egy-egy halk sóhajt. Megviselte, ami történt, és kurvára nem volt helyénvaló éppen arról eszmecserét folytatni, hogy meg akarom ölni azt a férget, de nem merülhettem el vele együtt a néma kétségbeesésben, még ha minden vágyam az is lett volna, hogy rászorítsak ujjaira, és biztosítsam arról, hogy minden rendben lesz. Most még nem tudtam ezt mondani. - Kétlem, hogy szeretnéd hallani a részleteket - sóhajtottam újra, pár másodpercre lehunyva szemeimet, csak hogy élvezzem közelségét. Más helyzetben nem rögtön a gyilkosság jutott volna eszembe, hanem a zsarolás vagy fenyegetés. De azokban a fotókban és dokumentumokban minden benne volt, ami egyértelművé tette, hogy szinte zsarolhatatlan. A fenyegetés pedig édeskevés, inkább csak olaj lenne a tűzre, ami után még radikálisabb eszközökkel próbálna a feleségem közelébe kerülni. És bántani, ha nem úgy táncol, ahogy ő fütyül. Ettől a gondolattól pedig ismét megfeszültem, egy másodperc erejéig összekoccantak fogaim. Mondhatni, nem is volt más választásom.
Valahol még engem is meglepett, mikor a kanapéról lecsúszva letérdelt elém, majd átölelt, ezúttal már nem rezzenve össze érintésétől úgy, ahogy nemrég mikor bejöttünk ebbe a helyiségbe. Orromban éreztem illatát, teste melegét pedig karjaim között, és hiába próbáltam csak egy pillanat erejéig elfelejteni az apropót, amiért ide kényszerültünk, de minden zsigeremet uralta az indulat, csak most éppen nem rá irányítottam. Ezek szerint megvolt bennem a képesség erre is, csak nem volt senki, akiért megérte volna. Eddig. - De ettől még nem változik meg semmi közöttünk - súgtam a fülébe, bár magam sem tudtam, ez melyikünknek szól. Őt akartam nyugtatni, vagy inkább saját magam, miután éppen arra készítettem fel, hogy embert akarok ölni. Mert tudta, hogy ez az életem, mégsem tapasztalta még ennyire a saját bőrén, és valahol ott motoszkált bennem a félelem, hogy megijed tőlem. Vagy... ki tudja, talán valami rosszabb alakul ki kettőnk között, ami örökre rányomja a bélyegét a bontakozó, még ingatag lábakon álló kapcsolatunkra.
Gyengéden végigsimítottam hátán, majd elhúzódtam tőle, csak annyira, hogy ismét megkereshessem szemeit. Annak örültem, hogy nem akar lebeszélni, mert minden bizonnyal nem is tudna. Csak sokkal nehezebb lenne, ha nem értene egyet velem. - Maradj itt. Szólok Kirill-nek, hogy jöjjön el érted és vigyen haza. A többit én elintézem - simítottam végig arcán újra, majd ajkaihoz hajoltam, csak hogy végre mindketten megkapjuk azt a lágy, mégis mohó csókot, amit már az első pillanatban meg kellett volna, bár ez kicsit sem segített abban, hogy rávegyem magamat az indulásra.

 Mindkettőnknek egyszerűbb és jobb lett volna, ha átadom magam a vágynak, hagyom, hogy ledöntsön a lábamról, és nemes egyszerűséggel minden kibaszott papírt lesodorjak az asztalról, csak hogy végre kipipálhassam az irodáját is azon a képzeletbeli listán. Kétségtelen, hogy meglett volna a módszere a feszültségem levezetéséhez, és már pontosan tudta, milyen heves és mohó tudok lenni, ha elkap a hév, de mégsem akartam így orvosolni ezt a problémát. Félre kellett tennem azt a mérhetetlen, szűnni nem akaró vágyat, és el kellett engednem a gondolatot, hogy testébe menekülve engedjem ki magamból az összes feszültségemet. A picsába, pedig annyira... akartam. Még annál is jobban, amennyire egy ilyen helyzetben indokolt lett volna.
A józanodást végül Kirill üzenete hozta el, ráadásul az egész úgy ért, mint egy igazi, erős tökönrúgás. Úgy éledt fel ismét az éppen csak csillapodó düh, hogy fel sem fogtam igazán, és miután magamba szívtam minden szükséges információt, csak hogy még jobban felhergeljem magam, átadtam neki a telefont. Kellett, hogy lássa, és tisztában legyen azzal, hogy kit akart védelmébe venni, már ha nevezhettük ezt így, és minden bizonnyal el is értem, amit akartam, mert úgy roskadt le a kanapéra, mint egy rongybaba. Dühös voltam, ez pedig marcangolta gyomromat, nem is hagytam ki egyetlen alkalmat se, hogy ne éreztessem szavaimmal, mennyire kibaszottul tomboltam, a közömbösségem pedig kétségtelenül betalált nála. Pedig... megígértem magamnak, hogy soha nem fogom még egyszer így megbántani. Legutóbb már elszenvedője volt ennek a jéghegynek, a bántásnak, a kíméletlen ostromnak, és ez fordított vissza az ajtóból. Pedig... nem csillapodott a haragom, sem iránta, sem a Philip nevű tag iránt, de félre kellett tennem. Vele kellett lennem, mert ha nem finomítok magamon, ha nem mutatom meg neki, hogy képes vagyok erre is, csak miatta és érte, még azelőtt elveszítem, hogy igazán az enyém lehetne.
Leguggoltam előtte, karomat térdeire fontam, és mikor szót fogadva a szemeimbe nézett, ismét nagyot sóhajtottam. Egy igazi érzelmi kavalkádot fedeztem fel benne, és talán túlságosan betaláltam az iménti szavaimmal. Nem erre lett volna szüksége azok után, hogy éppen felfedtem előtte, mennyire nem ártatlan ez a világ. Nem akartam, hogy rögtön mindenkiről a legrosszabbat feltételezze, mert nem lehetett így leélni egy életet, de tudnia kellett olvasni a jelekből. - Nem tudom, hogy hogyan kellene csinálnom - sóhajtottam fel ismét, mikor ujjai ráfonódtak karomra, magamban csendesen hálát adva, hogy nem hánytorgatta fel az iménti durva szavaimat, és nem kezdett el kontrázni. Talán tényleg mélyebben érintette ez az egész, ezt pedig hamarosan szavakkal is a tudtomra hozta. Homloka homlokomhoz simult, szabad kezemmel végigsimítottam arca vonalát, hajtincseit érintve, közben pedig lehunytam szemeimet. Nem nyugodott zakatoló szívem, csak most éppen már nem iránta tápláltam haragot, hanem a legújabb ellenségünk ellen. Mert ez már... kettőnké volt. - Azt tudod, hogy mit akarok csinálni, nem? - kérdeztem vissza, bár már meg sem lepett, hogy kérdéssel válaszoltam kérdésére. Viaskodott bennem a két én, mert az egyik kegyetlenül és kíméletlenül el akarta tüntetni a férfit, de ott volt ez a másik, aki Iris-t tekintette mérvadónak, és valahol mélyen gyűlöltem magam azért, hogy ez fogott vissza az egyértelmű szándéktól. - Meg akarom ölni - bukott ki belőlem őszintén, nyelv egy nagyot, gyengéden arcára szorítva, hogy ne húzhassa el olyan könnyedén homlokát, de még így is tekintetére fonódtam. - Úgy, hogy senki ne tudja, hogy közünk volt hozzá - fűztem még hozzá, mert megfenyegethettem volna, hogy ha még egyszer a feleségem közelébe megy, feldugom a karját a saját seggébe, de az csak egyértelmű jele lett volna annak, hogy ha baja esik utána, miért is lesz. Vagy éppen, hogy kiért. És mindent úgy kellett intéznem, hogy legkevésbé legyen visszavezethető hozzám, ezátlal pedig hozzá. - Iris, ha nem teszek valamit... - Be sem fejeztem a mondatot. Egyértelmű volt, hogy nem fog leállni Iris erőtlen kérlelésétől. Vagy éppen attól, hogy boldog házasságban él. Bár jelen pillanatban talán nem ezt a jelzőt aggattam volna kettőnk kapcsolatára. Csak reméltem, hogy ezúttal azonban nem fél tőlem.

 Hiába próbált volna meggyőzni az ellenkezőjéről, egyelőre kicsit sem tudtam elvonatkoztatni az elmúlt percek történéseitől, így pedig az étvágyam is minimálisra csökkent. Aligha tudott volna bármivel is kizökkenteni, ez az indulat zsigerből jött, neki pedig ismét szembesülnie kellett azzal a férfival, akit a jelenlétében mindig próbáltam száműzni, de voltak helyzetek, mikor szükség volt rá. És valljuk be, az alapján, hogy mennyire próbálta semmiségnek beállítani ezt az egészet, nagyobb szükség volt erre a merev énre, mint a romantikus bájolgásra. Még ha eddig nem is szólt semmi amellett, hogy igazam lenne, és bebizonyosodik, hogy végig neki volt igaza, ez pedig csak egy gyáva, szar alak, de már a puszta gondolat, hogy talán az a féreg nem éri majd be ennyivel... már a gondolattól is képes lettem volna porrá zúzni a koponyáját puszta kézzel.
Még keményen dolgozott bennem a harag, amit egyrészt az ismeretlen udvarlója iránt, másrészt a feleségem iránt éreztem, de ahogy elé léptem, egészen az asztalig préselve őt, ujjaim pedig gyengéden, mégis határozottan megérintették dekoltázsa vonalát, nyelnem kellett egyet. Mit tagadtam volna, mindig megvolt a hátsó szándékom, nyilván ő is sejtette, hogy egy nyugodt ebéd után tüzes desszertre vágynék, legyünk bárhol, és ugyan átszáguldott rajtam az a bizonyos láng, amit állandóan életre hívott bennem, de nem tudtam szabadulni a rideg valóságtól, amire még csak időm sem volt felkészülni. Jobb szerettem volna tőle megtudni, még akkor is, ha nincs is jelentősége, de szerintem már arra is fel kellett volna figyelnie, hogy többszöri elutasítás után sem hagyták békén. Ez pedig nem udvarlás. A harag egy részét végül tompította a kontrollálhatatlan vágy, amit teste közelsége váltott ki belőlem, ujjam már a második gomb felé tartott, csak hogy ugyanúgy járjon, mint a felette lévő, légzésem pedig egyik pillanatról a másikra nehezedett el, főleg miután elhangzott, hogy sajnálja. Nekem viszont nem a sajnálatára volt szükségem. - Annyira szeretnék benned lenyugodni - szólaltam meg suttogva, mély levegőt véve, már majdnem engedve az ösztönnek, ami ellen ez idáig küzdöttem, mondván, hogy ezt a dühöt most másképp fogom kezelni, megjött a várt üzenet, én pedig egy mély sóhajt követően engedtem ki a szorító helyzetből.
Nem is tudtam pontosan, mennyi ideig lapozgattam a küldött fotók és információk között, amik ismét életre hívták bennem a feszültséget, az állkapcsom pedig már akkor megfeszült, mikor átnyújtottam neki a telefont, csak hogy ő is szemügyre vehesse, mennyire rosszul mérte a helyzetet. Nem akartam azt mondani, hogy megmondtam, mert talán az utolsó pillanatig is bíztam abban, hogy én tévedek, és csak a hülye berögződésem beszél belőlem, amiért mindenkiben és mindenhol veszélyt láttam. Ő pedig képes lett volna arra fogni, hogy ez csak egy unatkozó, kedves üzletember.
Továbbra is fel-alá járkáltam, ujjaimmal ismét a csípőmre szorítva, szinte fájóan marva a saját csontjaimba, de fél szemmel figyeltem alakját, ahogy kiül az arcára a döbbenet, majd ezúttal ő roskadt le a közeli kanapén. - Nem, te nem csinálsz semmit - válaszoltam szinte reflexből, miután kérdését többesszámban fogalmazta meg, bár a hangom ezúttal mellőzött minden olyat, ami egy kicsit is szerethetővé tett volna a szemében. Éreztem magamon eluralkodni azt, aki nap közben voltam, mikor nem mellettem töltötte az idejét, és most először nem tudtam felmérni, hol a határ a kettő között. Bár, éppen a munkám és a magánéletem mosódott össze, és ezt mindenáron el akartam kerülni. - Remélem, nem azt várod tőlem, hogy homokba dugjam a fejem, és megvárjam, míg téged is kidekorál kék és zöld foltokkal vagy megerőszakol - sétáltam vissza az asztalig, csak hogy zsebre vágjam a mobilt, de ekkor már minden csepp vér megfagyott bennem, és habár a hangom is jegesen csengett, belül úgy tomboltam, mint egy kibaszott tűzhányó. Mit kellett volna éreznem? Azt a nőt fenyegette veszély, akiért mindenemet odadobtam volna, és nem voltam hajlandó megvárni, hogy ez az egész elfajuljon. - Elintézem. Te pedig... menj haza. Vagy maradj. Vagy csinálj, amit akarsz - indultam el az ajtó felé, és már a kilincsre fogtam, de mégsem nyomtam le, helyette nagyot sóhajtottam, és a mennyezet felé fordítottam a tekintetem. Hiába a méreg vagy a harag, egyik sem lehetett elég ok arra, hogy így bánjak vele, és amint tudatosult bennem, lassan felé fordultam, megtettem azt a pár lépést, ami még kettőnk között volt, és elé guggolva néztem fel rá. - Nézz rám - szólaltam meg halkan, miközben egyik karommal térdeire támaszkodtam, és újra nagy levegőt vettem. - Sajnálom - törtem meg a beálló csendet, közben újfent tekintetét kutatva. Minden büszkeségemet félre kellett tennem, de miatta megérte, ekkor azonban már éreztem, hogy a düh mellett eluralkodik rajtam valami más is. Annyira egyértelmű volt, hogy mit akarok tenni azzal a féreggel, esélyt sem adva neki, hogy megússza ép bőrrel, közben mégis az volt az érzésem, hogy hiába tudja Iris, milyen ember is vagyok, még soha nem állt ennyire közel ahhoz, hogy lássa, meg akarok ölni valakit. - Csak... meg akarlak védeni - tettem hozzá halkan.

 Általában már csak későn vettem észre, ha elvetettem a sulykot, most azonban valamennyire a tudatában voltam annak, hogy minden, amit mondok, könnyű okot adhatna arra, hogy megsértsem. Mégis, mintha kettőnk helyett is megőrizte volna a nyugalmát, mert talán tisztában volt azzal, hogy én jelenleg képtelen lennék akár egy pillanatra is megnyugodni. Valahol értékelnem kellett volna, hogy láthatóan visszafogja magát, és egyetlen szóra vagy mondatra sem ugrott, pedig mintha már szándékosan ki akartam volna kényszeríteni belőle egy heves vitát. Egy kiadós veszekedés talán segített volna lehűlni, de minket ismerve, inkább jobb volt nem játszani azzal a bizonyos tűzzel. Még mielőtt megint kereket oldana, csak ezúttal nem állna meg a város menti hotelban...
Valószínűleg megérezte megmerevedő izmaimat, mert lassan lecsúsztatta rólam kezét, és míg én a közeli fotelban foglaltam helyet, már a telefonom kijelzőjét nyomkodva két sóhaj között, ő nekidőlt az asztalnak, karjait pedig maga elé kulcsolta. Tényleg nem így képzeltem a mai viszontlátást, főleg hogy egész délelőtt marcangolta a gyomromat a tűzforró csókjainak gondolata, talán éppen emiatt döntöttem úgy, hogy nap közben meglátogatom, mert valójában kicsit sem érdekelt maga az ebéd vagy az evés, sokkal vadabb elképzelések éledtek fel a fantáziámban, de ezeket most mind egyesével húztam át. Miután elküldtem Kirill-nek az üzenetet, felpillantottam Iris-ra, viszonylag kényelmesen fészkelődve a fotelban, de közben még mindig feszengtem. Főleg hogy még mindig kurvára nyugodt volt, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Egyszerűen megbénított azzal, hogy ennyire nem vette komolyan. - Találkoztál már pszichopatával? - kérdeztem vissza komótosan, a szemöldököm pedig egyenesen a homlokom közepére szaladt. Éppen annyi kibaszott elmebeteg szaladgált az üzletemberek világában, mint a szegény nélkülözők között, ha nem több, bár valahol örülnöm kellett volna annak, hogy még soha nem találkozott eggyel sem.
A telefon még mindig nem jelzett, miközben Iris témát váltott, mire lassan kihúztam magamat, és vontam egyet a vállaimon. - El akartalak vinni ebédelni - válaszoltam őszintén, ekkor már kevesebb indulattal hangomban, de még messze álltam a teljes lelkibékétől. - Vagy ehettünk volna itt is - néztem körbe a viszonylag tágas helyiségben, ami tény, hogy kimerítette a jóízlés fogalmát, közben viszont felemelkedtem a fotelből, csak hogy egy újabb sóhajt követően közelebb sétáljak hozzá, tekintetem pedig rákulcsolódott íriszeire. - Kicsit sem tetszik, hogy ennyire félvállról veszed az egészet - szólaltam meg, ekkor már jóval halkabban, tekintve, hogy a kettőnk közötti távolság is minimálisra csökkent. Felesleges lett volna kiabálnom. Egyik kezemben még mindig a telefont fogtam, míg a másikat felemeltem, mutatóujjam pedig a blúza felső gombjához vándorolt, körmöm hegyével halványan érintve dekoltázsát, a feszültség pedig némileg oldódott bennem, mikor eszembe jutott, mennyire szeretném ajkaimmal érinteni ugyanott, ahol most az ujjam simította. - Ha belegondolok abba, hogy valaki más csinálja ezt veled... - léptem még közelebb hozzá, ekkor már szinte teljesen az asztalhoz préselve a fenekét, ujjam pedig megfeszült a blúz tetején, szándékosan gyötörve meg az anyagot, hogy a legfelső gomb megadja magát. - Kibaszottul dühös vagyok rád, amiért nem mondtad el - tettem hozzá, a hangom pedig ugyan rekedten csendült, de még így is kivehette belőle, hogy még mindig dolgozott bennem a harag, és ugyan ezúttal is úgy kívántam, hogy szinte belefeszültem, de nem oldhattam meg minden problémánkat azzal, hogy nekiesek. Még ha kurvára vágytam is rá.
A rezzenő telefon is ebben igyekezett támogatni, és ugyan pár másodpercig még tekintetét fürkésztem, de hagytam kiszabadulni, hátráltam egy pár szűkös lépést, csak hogy megnézhessem Kirill válaszát. Kicsit sem fukarkodott kielégíteni a kíváncsiságomat befotózott jegyzőkönyvekkel, fotókkal, bár a részletek, amik napvilágot láttak, újra elérték, hogy megfeszüljön az állkapcsom, ezzel együtt pedig az egész nyakam. - Itt az ártalmatlan udvarlód - jegyeztem meg foghegyről, nagyjából két percnyi néma csend után, majd a keze ügyébe adtam a telefont, csak hogy a Kirill által küldött információk alapján ő is belássa, hogy kurvára nincs szó ártatlankodásról. A férfi egyedül a pénzének, a kapcsolatainak és a korrupt rendszernek köszönhette, hogy még szabadlábon volt, miután az exfelesége távolságtartási végzést kért ellene a válás után, de volt még ott jó pár további fénykép is, amiknél mind peren kívül egyezett meg a képeken szereplő lányokkal. Ugyan engem kicsit sem hatott meg a számtalan fénykép azokról a megvert lányokról, akik testük különböző pontjain viselték a kék és zöld foltokat, de ahhoz bőven elég volt, hogy ropogtatni kezdjem ujjaimat, miközben elkezdtem fel és le járkálni a helyiségben.

 Szavaival próbált csillapítani és lágyítani, és ugyan kicsit sem hagyott hidegen a tény, hogy boldog velem és tökéletesnek érzi az életét, de úgy tűnt, ez a haverját nem hatotta meg. Készültem megkérdezni, hogy mégis honnan a francból termett elő ez a virágot küldözgető majom, hogy mégis mióta tart ez az egész és mióta kerülgeti Iris-t, de az indulattól a számra fagyott minden kérdés. Szinte szétfeszítette az agyamat a vörös köd, mellette pedig a gondolat, hogy mi történhetett volna akkor, ha erre nem derül fény. Talán tényleg nem mondta volna el, elhitette volna velem, hogy a munkájában minden rendben, én pedig elfogadtam volna, mert bíztam benne, ahogy az adott szavában is, és amúgy sem a munkája volt az elsődleges, ami érdekelt vele kapcsolatban. Még ha ezzel ismételten nem is nyertem volna el az év férje díjat, de ő is tudta, hogy egy hosszú nap után, mikor végre magamhoz ölelhettem, nem munkáról akartam beszélgetni. Azt a töménytelen mennyiségű vágyat akartam csillapítani, ami nap közben összegyűlt bennem, kielégíteni Őt úgy, ahogy más nem képes rá, majd vele együtt pihenni meg, hogy a karjaimban nyomja el az álom. A ma estét is így terveztem be, akkor még nem is gondolva, hogy ismét jön valami, ami felülírja a számításokat. Ráadásul éppen ez, amit ő maga is megspórolhatott volna, ha időben szól nekem. Kicsit sem lennék dühös rá, ha megtettem volna időben, és nem nekem kellett volna rájönnöm magamtól. Az ilyeneknek soha nem lesz jó vége.
- Szóval szerinted túldramatizálom - bukott ki belőlem, bár valószínűleg bármit is mondott volna, ugyanúgy dupla sebességgel vert volna a szívem. Talán a szakmai ártalom beszélt belőlem, hogy rögtön a legrosszabbat feltételeztem, hogy nem tudtam elképzelni semmi jót arról a ficsúrról, és nem akartam én lenni az, aki a falra festi azt a kibaszott ördögöt, de nem tudtam szabadulni a fejemben zakatoló gondolatokból és az elmém által lefestett képektől. Féltettem Őt, ő pedig félvállról vette az egészet, mintha nem lebegett volna a feje felett már így is egy kibaszott nagy céltábla. Mintha meg sem hallotta volna, miről beszélek, annyira próbált győzködni arról, hogy ez egy semmiség, és hogy nincs veszélyben, hogy kétség sem fért hozzá: ezt még ő maga is elhiszi. Eddig abban a hitben éltem, hogy legalább tanult valamit abból, ami Igor és közte történt, mert hiába állt körülöttük harminc másik ember azon a flancos partin, mindegyik kész lett volna becsukni a szemét, ha odáig fajult volna a helyzet. Kezdett elfogyni a türelmem, össze is kellett szorítanom ajkaimat, mielőtt olyasmit mondtam volna, amit utána már nem tudnék visszaszívni, és mély levegőt vettem. Közben ujjai már kabátom alá simultak, és ugyan egy pillanatra megmerevedett a testem érintése nyomán, mert nem számítottam rá, de nem léptem el tőle. Még nem. - Ha nem a feleségem lennél, és nem szeretnélek ennyire kibaszottul, most itt hagynálak, hogy akkor oldd meg magad. Ha már úgyis semmiség az egész - hajoltam közel az arcához pár másodperc erejéig, majd egy újabb sóhaj kíséretében elléptem előle, csak hogy az egyik közeli fotelba telepedjek, és ugyan minden porcikám feszültséget árasztott, előhalásztam belső zsebemből a mobilomat, csak hogy üzenetet küldhessek Kirill-nek, benne a férfi nevével, és azzal, hogy derítsen ki róla pár lényeges infót. Közben szemem sarkából figyeltem Iris-t, de ekkor megint eszembe jutott, hogy ha Kirill ide is vele jöhetett volna, már régen tudnék az egészről. Picsába.
- Nem tudom, mit fog csinálni, de nem is akarom megvárni, hogy kiderüljön - vetettem oda, mikor az elrablást említette. Mint aki nem látott és hallott már ilyesmiről. Nem álltam fel még azután sem, hogy elküldtem az üzenetet, helyette lentebb csúsztam a fotelban, mint aki éppen kivár, de közben ugyanúgy száguldoztak a gondolataim. - Éppen annyira tudhatod, hogy mit fog csinálni, mint én. Talán semmit, mert egy gyámoltalan fasz. Vagy éppen egy pszichopata, aki nem fog megijedni a te három soros válaszleveleidtől - forgattam meg szemeimet látványosan, majd feszülten masszírozni kezdtem borostás arcomat. Ha nincs ez az egész, már régen arra a kibaszott íróasztalra ültettem volna, amit beborítottak a papírjai, itt, az irodája kellős közepén csillapítva azt a pusztító vágyakozást, amit mindig éreztem a jelenlétében, de egyelőre végig kellett gondolnom, pontosan mit is akarok csinálni azzal a senkiházival, de ahhoz meg kellett várnom Kirill válaszát.  

 Egy ideig szemeit fürkésztem, mikor végzett a firkálással és csókot lehelt ajkaimra, megpróbáltam belőlük kiolvasni valamit, de a saját haragom olyan szinten elvakított, hogy innentől minden ezzel kapcsolatos küldetés bukott ügynek tűnt. Nem akartam mindenki előtt jelenetet rendezni, éppen ezért intettem a folyosó irányába, hogy elkalauzoljon az irodájába, és a beszélgetést lehetőleg négyszemközt fejezzük be. Már ez is nagy szónak bizonyult, mert általában kurvára nem érdekelt, hogy ki lát és mit, de Ő... más. Még tisztán emlékeztem a szavakra, amikkel belépett az életembe: soha ne akarjam őt megalázni mások előtt, és ezt még a mérgem tetőfokán is szem előtt tartottam. Legalábbis, próbáltam, bár nem tudtam mellé jópofát vágni, és ezt valószínűleg a recepciós kislány is jól láthatta, hiába pislogott felé Iris egy megjátszott mosollyal. Nők és a látszat.
Előtte még nem bírtam ki, hogy ne forduljak a távozó ficsúr felé, elég nyíltan kérdezve rá, hogy kitől is jött az a virág, és csak a választ követően folytattam az utat Iris háta mögött. Nem érdekelt, hogy mit gondol, mit fogok csinálni az információ birtokában, bár valószínűleg már elképzelte, ahogy péppé verem vagy kilógatom a kibaszott lakása ablakán, és egyelőre még nem is zártam ki egyet sem. Bár talán éppen ezért próbálta meg eltitkolni előlem ezt az egészet. Tudta, hogy fogok reagálni arra, ha megtudom, hogy valaki meg akarja környékezni.
Szembefordultam vele, miután becsukódott az ajtó, a kis papírkártya egy vehemens kézmozdulat után az asztalon végezte, én pedig egész közel álltam meg hozzá, mégis tartottam tőle némi távolságot. Nagyon nem így terveztem ezt az egészet, de miért lepődtem meg azon, hogy valami állandóan felülírta a terveimet? Terveinket. A picsába az egésszel. Próbáltam nem rögtön félbeszakítani, pedig a düh már igencsak beszélni akart helyettem, ezt pedig láthatta is rajtam. Szinte a nyelvembe kellett harapnom, csak hogy ne szóljak közbe, és az, amit mondott, csak olaj volt a tűzre. Még ha ő azt is gondolta, hogy ez csak ennyi. Csak egy ártalmatlan udvarló... aki nem ért a szép szóból. Ez messze állt az ártalmatlan fogalmától, legalábbis az én szótáram szerint, de még az udvarlótól is. - Szóval te számtalanszor elmondtad neki, hogy álljon le, de ő nem állt le - ismételtem el összegezve, kihagyva a mondatból minden felesleges belemagyarázást, vagy jóindulatot. Amúgy sem a jóindulatomról voltam híres.
Éreztem, hogyan feszül meg bennem minden izom és ér, már a puszta gondolat, hogy valaki megpróbálja megkörnyékezni, vagy netán a tettek mezejére lépni, görcsbe rándította a gyomromat, és csak újabb adag haragot vonultatott végig testemen tetőtől talpig. - Nem ért a szép szóból... - ismételtem vissza szavait viszonylag halkan, mégis akkora erő összpontosult a hangomban, mintha legalább ordítottam volna. Ennek ellenére nem húztam el a kezemet, mikor közelebb lépve hozzám, megérintette ujjaimat, pedig az ösztön azt diktálta volna, hogy ne engedjem neki. Nem tudta ennyivel elintézni. - És ha most nem jövök be, sosem tudom meg, hogy a feleségemet zaklatják? - kérdeztem aztán, másik kezemet csípőre szorítva. Valahol megértettem, nem akarta, hogy aggódjak miatta, és nem akarta, hogy tettlegességgel reagáljak a kialakuló helyzetre, de ha az a Philip nevű féreg nem értett a szép szóból és folyamatosan ostromolta, azt már nem udvarlásnak szokás nevezni. - Szerinted aki nem ért a szép szóból, csak úgy abba fogja hagyni? Hogy a két szép szemed miatt majd leáll? A picsába, Iris - emelkedett meg hirtelen a hangom, ami időközben már minden ízében megtelt ingerültséggel, és feszülten saját hajamba túrtam. A legvadabb képek suhantak át agyamon, egyszerűen nem tudtam annyival elintézni mint ő. Hogy ez csak egy ártatlan udvarlás. És meddig marad az? Míg a szó szoros értelmében be nem próbálkozik? Már a puszta gondolattól megfeszült az állkapcsom, ahogy eszembe jutott, hogy valaki úgy ér hozzá, hogy Ő nem akarja.

 A múltkori után próbáltam nem elhamarkodottan ítélni, legalább megvárni azt, hogy Ő is állást tudjon foglalni, vagy netán elmondani, hogy mi történt, és elhinni, hogy mint mindenre, erre is létezik egy logikus magyarázat. Nem rögtön a torkának ugrani úgy, mint legutóbb, amikor mindkettőnknek szembe kellett néznie a félelem egy egészen új szintjével, mert míg én rettegtem, hogy elveszítem, Ő rettegett... tőlem. Próbáltam kapaszkodót találni valami normálisnak tűnő magyarázatban, mert az ösztönöm azt súgta, hogy biztosan van ilyen, hisz ez akár egy egyszerű köszönetnyilvánító csokor is lehet, de ezt az elméletet a kis üdvözlőkártya szövege szinte azonnal megbuktatta. Mindaz, amit megígértem magamnak, hogy mérlegelek, és nem önti el rögtön az agyamat a méreg, már csak távoli emlék volt, és úgy tűnt, hogy ez csak elmélet szintjén volt megvalósítható. A gyakorlat egészen mást mutatott, főleg azután, hogy újra és újra elolvastam a kártyára írt pár sort, közben magamon érezve a recepciós rosszalló tekintetét, válaszként viszont csak egy lesújtó pillantást kapott. A kártya szövege arra engedett következtetni, hogy nem ez az első csokor, ez pedig még tovább hergelt, mert azt jelentette, hogy bármi is ez, Iris nem szólt róla. Ha még egy semmiség lenne, de az üzenet hangvétele kicsit sem üzleti kapcsolatról árulkodott, legalábbis az írója részéről, főleg az a része, amikor kifejezte a reményét egy közös vacsora iránt, ez pedig nem segített leküzdeni az éledező dühöt.
Még nyelni is elfelejtettem, szinte pislogás nélkül bűvölve a papírfecnit, mégsem mozdultam, pedig átsuhant az agyamon, hogy jobb lenne máshol kezelni az ingerültséget, ami ekkor már minden csepp vért uralt az ereimben, és még így, információk hiányában is képes lettem volna letépni ennek az akárkinek a fejét, amiért az én feleségemnek küldözget virágot, méghozzá ilyen üzenetekkel tűzdelve. Mégis a maradás mellett döntöttem, nem voltam hajlandó újra zakatoló aggyal várni estig, a világ összes ördögét a falra festve, azon elmélkedve, hogyan is fogom eltüntetni a föld színéről ezt a ficsúrt, lehetőleg úgy, hogy még az anyja se ismerjen rá, ha netán mégis előkerülne. Tudatosan próbáltam száműzni a gondolataimból azt, hogy Iris vajon milyen szerepet vállalt ebben az egészben, egyáltalán hogy mióta küldözget neki valaki virágot, a gondolat viszont, hogy ki tudja, mióta titkolózik előttem, csak még erősebben markolászta a gyomromat. Tekintetem sarkából már láttam megjelenő sziluettjét, azt is, hogy pár pillanat erejéig habozott, én azonban továbbra sem kerestem meg tekintetét, csak akkor, mikor a pulthoz lépett, és valami választ firkált egy újabb papírra. Elég egyértelműnek tűnt, hogy a visszaküldött virágcsokor az én jelenlétemnek szólt, ekkor tudatosult bennem, hogy talán mégsem volt a legjobb ötlet ennyire nyilvánosan kivárni, de ahogy elém lépett, és egy gyengéd csókkal üdvözölt, az aligha segített bármit is. Belül mardosott a kibaszott méreg, aminek nagy részét a féltékenység táplálta, egy másik részét pedig a nyers, állatias harag. - Most még - válaszoltam végül üdvözlő szavaira, de közben nem húzódtam el tőle, és míg egyik kezemet Ő szorította, a másikban én szorongattam azt a kurva kártyát. Szinte szétfeszítette a mellkasomat az, amit iránta éreztem, még ha nem is hangoztattam minden nap és minden percben, hogy mennyire kontroll nélküli az a szerelem, amit Ő ébresztett bennem, de a haragom egy része most mégis neki szólt. Talán pontosan a fene nagy szerelem miatt, amiről egyre inkább bebizonyosodott, hogy életem talán legkeményebb leckéje lesz.
Végül felemeltem kezemet, amiben a kártyát tartottam, a folyosó irányába intve, mintha csak jelezni akarnám, hogy a beszélgetésünk itt még nem ért véget, és nem szándékoztam egy recepciós pult mellett kitárgyalni a témát. - Csak utánad - adtam aztán szavakkal is tudtára, hogy lehetőleg kettesben maradnék vele, bár ezúttal nem azért, amiért úgy általában. A lábaim meg is indultak, de hirtelen még megálltam, egy halk sóhaj kíséretében megfordulva, csak hogy tekintetemmel még elkapjam az éppen távozni készülő futár srácot. - Ki is küldte azt a csokrot? - kérdeztem teketóriázás nélkül, majd miután választ kaptam a kérdésemre, Iris tekintetét kerülve indultam el utána, remélve, hogy nincs túl messze az irodája. Abban mondjuk fikarcnyi kétsége se lehetett, hogy ezúttal már jól megjegyeztem a nevet.
Utána léptem be a helyiségbe, komótos mozdulattal csukva be magam mögött az iroda ajtaját, majd ahogy szembefordultam a feleségemmel, csak azért sóhajtottam egyet, hogy próbáljak enyhíteni a saját feszültségemen. - Szóval. Drága Iris - kezdtem bele, erősen megnyomva az utolsó két szót, bár a szóhasználatból következtethetett arra, hogy ezek nem az én szavaim. A papírról idéztem őket. - Egész hétköznapi terveim voltak mára, de... jobb híján talán el kéne mondanod, hogy mégis mi a faszért küldözget valaki virágot az én feleségemnek, és miért invitálgatja kibaszott vacsorákra - léptem közelebb hozzá, ledobva az asztalra azt az átkozott kártyát, ekkor azonban már tagadni se tudtam volna a bennem tomboló vihart. Bizonyára higgadtan is meg lehetett volna beszélni, de nem olyan fából faragtak, és ugyan benne egy másodpercig sem kételkedtem, mert tudtam, minden porcikájában éreztem a szerelmét, de az, hogy nem mondta el, felért egy pofonnal, ami éppen arra volt jó, hogy felcsesszék vele az agyamat.

 Próbáltam nem látványosan kimutatni, de egy fikarcnyi nyugalmat sem éreztem, mikor Iris nem otthon, hanem házon kívül merült el a munkájában. Nem is nagyon tudtam szabadulni a berögződéstől és a gondolattól, hogy csak a házamban, a négy fal között lehet biztonságban, és ugyan nap közben engem is lekötöttek a saját üzleti ügyeim, de jólesett a tudat, hogy bármikor láthatom, ha lazításra adnám a fejem, és ez az utóbbi időben talán gyakrabban előfordult, mint kellett volna. Pedig annyiszor megígértem magamnak, hogy nem engedem kizökkenteni magam, de nem volt olyan, ami ne várhatott volna, főleg ha a feleségem volt a mérleg másik oldalán. Ahogy nekem, úgy neki is szabad be- és kijárása volt, nekem pedig engednem kellett, hogy élje a saját életét. Nem zárhattam kalitkába, mint valami foglyul ejtett kismadarat, és ugyan tudtam, hogy örül a saját kis dolgozószobájának, amit még jóval korábban kapott, de volt egy megszokott élete még azelőttről, hogy megismert volna. Ezzel pedig együtt járt, hogy néha valami francos irodában dekkolt naphosszat, szinte teljesen megőrjítve azzal, hogy ott még Kirill sem tudta úgy rajta tartani a szemét, mint ahogy elvártam volna. Ez a múltkori után még inkább zavart, mert ugyan attól nem féltem, hogy a nyomozó bármilyen fogást találna rajta, attól pedig már nem, hogy Iris bármit is mondana neki, de a gondolattól, miszerint megpróbálja valamilyen pitiáner trükkel érzelmileg megzsarolni, ökölbe szorult mindkét kezem. Még így sem mondtam le arról, hogy ne nyársaljam fel azt a kibaszott zsernyákot, de amíg nem adott rá nyomósabb okot, ostobaság lett volna elvetni a sulykot.
Amúgy is napok teltek el azóta, hogy egy hotelszobába menekült előlem, lett volna időm lehiggadni, és elengedni minden negatív gondolatot, amit a nyomozó ébresztett bennem. Arra igazán nem lehetett panaszom, hogy Iris nem kötötte le kellőképp a figyelmemet, de a magányos percekben újra és újra eszembe jutott, hogy rá nézve nem az a kibaszott nyomozó jelenti a fő veszélyt. A legnagyobb ellenségek mindig láthatatlanok maradnak, a közelben bujkálnak, kivárnak, és egyelőre még nem tudtam volna megmondani, mit fog ebből megérezni Iris. Reméltem, hogy semmit.
Mindenesetre még magamat is megleptem azzal, mikor arra az elhatározásra jutottam, hogy talán megpróbálhatnék valami... hétköznapit csinálni. Bármit is csinálnak a hétköznapi férjek, és bármennyire tartom őket unalmasnak, muszáj volt kicsit megerőltetnem magamat, előcsalogatnom magamból valamit, amit valószínűleg minden normális férj megtesz a feleségéért, és amivel nem botránkoztatnak meg tömegeket, ha a nyilvánosság előtt csinálják. Ezzel eléggé leszűkítettem a saját listámat is, úgyhogy jobb híján maradt a közös ebéd ötlete valahol a városban, közel az irodájához. Csak reméltem, hogy nem akar hozzászokni a hétköznapi dolgokhoz, mert már a puszta gondolatba belefájdult a fejem.
Ezen rugóztam, miközben kiléptem a liftből, közvetlenül magam mellett egy kifutófiúval, aki egy nagy csokor virágot szorongatott a kezében. Nyálasnak tűnt, bár talán nekem is eszembe juthatott volna, de bíztam benne, hogy a feleségem egyelőre velem is beéri, nem kell hozzá három tucat vörösrózsa. Már haladtam volna tovább, de kizökkentett a tény, hogy mikor a kis ficsúr megállt a recepciónál, Iris neve hangzott el, méghozzá hogy küldeményt hozott neki a nemtudomkitől. Annyira elhadarta a férfi nevét, hogy esélyem sem volt felfogni vagy éppen kiragadni a szavak közül, rögtön éreztem, hogy az agyamat elönti valami, ami kicsit sem volt jó vagy bíztató. Azt szokták mondani, hogy ne gondolj mindig a legrosszabbra. Faszt nem.
A recepciós pult másik felének dőltem, miközben az ott ülő nő már rögtön hívta is a küldemény gazdáját, én pedig, mint minden ehhez hasonló helyzetben, most sem a józan eszemre hallgattam, mikor a csokor tetejéhez nyúltam, és kivettem a kis üdvözlőlapot belőle.