Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el a hasonlatát hallva, mert ha lecsupaszítva néztük, tényleg igaza volt. Egyre ritkábban jutott eszembe, hogy amúgy milyen apropóból érkezett az életembe, pedig az elején még fogadkoztam is, hogy nem könnyítem majd meg az itt töltött napjait, és ha már nekem szenvednem kellett egy rám sózott kolonc miatt, hát szenvedjen ő is velem. Furcsa volt végiggondolni, hogyan is alakult át ez az egész kettőnk között, hogy már kicsit sem volt teher számomra, és nem is akartam elüldözni, vagy nehezebbé tenni a napjait. Vagyis, de, csak egész más szempontok szerint, és azt általában élvezni is szokta. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy valójában még mindig a fejünk felett lebegett egy kibaszott papírdarab, és még mindig nem tudtuk, mire megy ki az egész. De már annyira nem is érdekelt. - Hát, igen. A gyümölcsöző üzlet... - sóhajtottam fel, pár másodpercig magam elé meredve, majd alig észlelhetően rántottam egyet vállaimon. - Sosem gondoltam volna, hogy apám megalomán üzelmei egyszer még nekem is adnak valamit - kerestem meg újra tekintetét, mert bár tény, hogy valószínűleg tényleg óriási biznisz lehetett a háttérben, de egyik sem érhetett fel azzal, amit végül általa kaptam. Néha azt éreztem, hogy tanító szándékkal köteleztek erre az egész házasságra, de apámnak egyrészt nem származott volna érdeke belőle, másrészt nem is sejthette ennek a végkimenetelét.
Egy ideig próbáltam megjátszani, hogy mennyire nem lelkesedem semmilyen folytatás iránt, főleg miután közölte, hogy még akad egy pár része ennek a filmnek, de végül mégis kibukott belőlem a nevetés. Ugyan szórakoztató volt ugratni, legalább annyira, mint a film elején azzal a csomó, idétlen kérdéssel, de inkább elengedtem, mert tényleg nem akartam azt éreztetni vele, hogy nekem nem ér ugyanannyit az így együtt töltött idő, mint neki. Ha szar lett volna a film sem tettem volna szóvá, mert tisztában voltam vele, hogy rengeteg olyan este állhat még előttünk, amikor ennél többre talán éppen nem lesz szükségünk, és nem lett volna szép azzal indítanom, hogy rögtön letöröm a lelkesedését. Ha pedig egyszer tényleg egy rém unalmas filmre esik a választása... addig megtanulok fapofát vágni hozzá. - Hát, ha lesz más választási lehetőségem is... - vágtam rá reflexből, ártatlan pislogással, viszonozva a gyengéd csókját, mikor megjegyezte, hogy reményei szerint nem akarok minden este bevackolva tévét bámulni. Ezt is egy ritka, kivételes pillanatnak éltem meg, mert erre most nagyobb szüksége volt, mint arra, hogy gondolkodás nélkül letámadjam, de az esetek többségében bizonyára nem bírnám ki a közelségét anélkül, hogy ne lépjek a tettek mezejére. Így is pokolian megszenvedtem, de többnyire sikerült palástolnom a kínlódásomat. Legalábbis, azt hiszem.
A gondolatokból végül halk szavai rántottak vissza, a szóhasználattól pedig ráncba szaladt a homlokom. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek a felvezetés, meg is feszült minden arcizmom, ahogy egy csomó ötlet futott át a fejemen, mégis mit takarhat az a bizonyos rossz hír. Amit végül a nevetésével oldott fel, amikor pedig hozzátette, hogy éhes, egy szemforgatással csóváltam meg a fejemet, úgy eresztve le, mintha léket kaptam volna. - Ez aljas volt - ráztam meg a fejemet, alig bírva ki, hogy ne vigyorodjak el én is. - Bár tudtam, hogy gyorsan tanulsz - ültem fel én is, már a kérdése előtt is arra készülve, hogy vele együtt megyek le a konyhába. Az én gyomrom is kongott az ürességtől, valószínűleg annyira volt étvágya nap közben, mint nekem. - Nem, nem ebédeltem. Semmilyen értelemben - ingattam meg a fejemet, kifordulva az ágyból, csak hogy egy kényelmes mackónadrág után nyúljak, mielőtt meztelenül végigflangáltam volna a fél házon. - Na gyere - mosolyogtam rá, felé nyújtva a kezemet, bár ezúttal már nem fenyegette az a veszély, hogy esetleg orra eshet.
Nem is kellett minden lépést megfontolni a lépcsőn lefelé, majd a konyhába érve megálltam a hűtő előtt, alaposan szemügyre véve a tartalmát. - Itt akarsz enni, vagy az ágyban? - lestem oldalra, majd felsóhajtva ismét a lehetőségeket kezdtem vizslatni. - Édeset ennék - sóhajtottam fel vágyakozva, bár mikor legutóbb édességgel találkoztam, azt éppen az Ő testéről igyekeztem lenyalni.

 Egy rövid pillanatra elhúztam a számat, de nem állt szándékomban teljesen megkomolyodni, helyette csak rántottam egyet a vállaimon. Egy pillanatig mondjuk tényleg viccesnek tűnt az ostor gondolata, nagyjából addig a pontig, míg szó szerint bele nem gondoltam, ezt pedig egy halk szisszenés formájában vele is közöltem. Pedig forgattak már meg bennem kést, lőttek le, törték el az orromat és még sorolhattam volna, de egyiktől sem rázott ki úgy a hideg, mint egy ostorcsapástól. Valószínűleg ezt nem nekem találták ki, és belőle sem néztem ki egy kicsi érdeklődést sem eziránt. - Akkor elég gyakran kéne fegyelmezned. Szinte soha nem tudok viselkedni - vigyorodtam el szemérmetlenül, egy laza mozdulattal hajolva ajkaihoz, kihasználva azt, hogy erre minden bizonnyal nem készült, és egy pimasz csókot nyomtam rájuk, majd szinte rögtön vissza is dőltem az eredeti pozíciómra. Szívem szerint most is szívesebben viselkedtem volna rosszul, pedig próbáltam útját állni a gondolatnak, mielőtt fellobbant volna bennem az az őrjítő, már-már maró vágy. Nem mintha egy pillanatra is hidegen hagyott volna közelsége, de igaza volt abban, hogy néha máshogy kellett kezelnünk az ilyen helyzeteket és napokat, még ha ez nagyban el is tért a megszokott kerékvágástól.
Ki is szakadtam a gondolatmenetből, csak hogy újra felvegyem a film fonalát, eleinte már csak dacból is folyamatosan kérdezgetve Őt, de elég gyorsan letettem a bosszantás ezen formájáról, és inkább csendben maradtam, még ha az a sunyi vigyor nem is akart eltűnni a szám sarkából. Soha senki nem jelentett annyit, hogy erőfeszítéseket tegyek értük, de Ő átírt bennem mindent, ez a különleges kötelék pedig, amit napról napra erősebben éreztem kettőnk között, most sem szűnt egy pillanatra sem. Nem is kellett több hozzá, hogy ne akarjam ereszteni, vele még egy ilyen egyszerű, hétköznapi program is felért valami egészen különlegessel, de ezt azért nem kötöttem volna az orrára. Már az is elég árulkodó volt, hogy csendben tudtam maradni, pedig minden porcikám szívta volna tovább a vérét.  
Úgy saccoltam, hogy már nagyjából a vége felé ért a történet, mikor egyértelművé vált a film végkimenetele, és nem is bírtam ki, hogy ne fűzzek hozzá kommentárt. - Nem az a happy end, hogy megtalálták azt a francos ládát? - kérdeztem megjátszott naivitással, torokköszörülés mögé rejtve egy sunyiskodó vigyort. Ahogy viszont folytatta, nem tudtam lenyelni egy nagyobb sóhajt. - Ennek több része is van? - kérdeztem vissza elhaló hangon, de csak pár másodpercig tudtam tartani a figurát, utána kibukott belőlem egy halk nevetés. - Hát, nem volt rossz - vontam meg vállaimat. - Az akció része jobban tetszett, még szerencse, hogy ez a szerelmi szál csak mellékvonal volt. De minden további műelemzéshez fordulj szakértőhöz - vigyorodtam el pimaszul, majd kicsit lentebb csúsztam, csak hogy újra közelebb kerülhessek arcához, ismét elmélyülve tekintetében. - Teljesen mindegy, mit csinálunk, míg itt vagy velem közben - fűztem még hozzá, kicsit engedve abból a kellemes melegségből, ami ugyanúgy ott időzött a mellkasomban. - De nem fogunk minden este filmet nézni - emeltem fel mutatóujjamat a szabad kezemen mintha csak figyelmeztetném, közben még inkább felhúzva magamon a vékony takarót.

 Ugyan próbáltam minden kérdésére választ adni, ami csak eszébe jutott a ránk váró élet kapcsán, de valószínűleg sokkal nehezebb lett volna, ha nem felszínesen közelítem meg az egészet. Még magamnak sem engedtem, hogy túl mélyen belegondoljak ezekbe, vagy abba, hogy ki és mit fog majd elvárni tőle, ha egyszer még előrébb kerül a ranglétrán. Egyértelműnek tűnt a forgatókönyv, a legtöbben azt várták volna, hogy az legyen a sorsa, mint minden más nőnek a köreinkben, csak talán szélesebb vigyorral kellett volna megjátszania magát a partijaikon, miközben belül már régen ripityára tört. Ez a világ a férfiaknak kedvezett, és ugyan akadt közöttünk egy-két jó tehetséggel megáldott nő is, de nekik sokat kellett teperniük az elismerésért vagy azért, hogy egyszerűen ne a nemükből induljanak ki. A mi világunkban a nőket betörték, a módszer pedig, ami elvezetett az engedelmes, szófogadó feleséghez vagy épp escorthoz, valójában nem számított. Nem volt senki, aki határokat szabott volna, és ezt mind jól tudtuk, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy valaha is ezt tegyem a feleségemmel, vagy hogy bárkinek megengedjem, hogy akár csak felmerüljön ez a gondolat. Nem hiányoztak azok az idők, amikor nekem sem volt ezeknél nagyobb gondom. Azzal nem vitatkoztam, hogy könnyebb volt azt az életet élni, mert nem kellettek hozzá érzelmek, akkoriban nem volt bennem ez a furcsa kettősség, de nem akartam újra olyan életet élni, amiben Ő nincs mellettem. Őt akartam, méghozzá úgy, ahogy belépett ebbe a házba, azzal a meleg és gyengéd csillogással a szemében, amivel most is rám nézett, és ennek megőrzéséért valószínűleg bármit megtettem volna. Még ha ezzel kockára is tenném a saját életemet. - Szerencsére. Szerintem borzalmas feleség lennék - húztam el a számat megjátszott grimaszolással, de alig pár másodperc után ennek már nyoma sem volt arcomon, helyette elvigyorodtam. Nem ma este akartam megváltani a világot, vagy megálmodni, hogy mi mindent kell majd tennem, tennünk azért, hogy ne azt lássák benne, amit a többi nőben, de bíztam abban, hogy az apám még jó sokáig húzza. Túlságosan szerettem a jelenlegi életemet ahhoz, hogy tovább akarjak lépni.
Egy ideig nem is szóltam semmit, elmerültem a filmben, a képernyő helyett néha lopva Iris arcát vizslatva, akit úgy tűnt, teljesen beszippantott a film, de a kérdésem hallatán pár röpke másodpercre a mennyezetre szegezte tekintetét. Beleharaptam saját ajkamba, csak hogy leplezzek egy idióta vigyort, majd lazán megrántottam a vállamat. - Indiana Jones-t nem. Csak az ostort - sóhajtottam fel egy pillanatra mélyen elgondolkodva, majd elképzelve az egészet, halkan felszisszentem. - Ez mondjuk biztos fájna - jegyeztem meg aztán pimasz vigyorgással, tekintetemet ismét a film felé fordítva. Talán a legjobb ötlet az lett volna, ha csendben maradok, és nem tornáztatom tovább az idegrendszerét, kérdését hallva rá is néztem, csak hogy ártatlanul pislogjak egy párat egy még ártatlanabb mosoly kíséretében, és megingassam a fejemet, legalábbis egyelőre. Nem akartam tönkretenni ezt az újfajta élményt, bár még szoknom kellett az együtt töltött idő ezen formáját, de szerencsére nem is tűnt rossz választásnak a film. Jó ideig magába is szippantott, még a pimaszkodás kedvéért sem bombáztam Őt újabb kérdésekkel, de közben végig gyengéden simogattam a hátát. Néha még mindig meglepődtem azon a furcsa, szétáradó melegségen, amit miatta éreztem a mellkasomban, és ahogy néha lopva az arcára lestem, ez az érzés csak fokozódott. És ha ehhez az élményhez az kellett, hogy leüljek vele filmet nézni, valószínűleg máskor is megtenném.
Nem számoltam visszafelé a perceket, és kibírtam egyetlen vodkás poén nélkül, hogy a film vége felé közelítve nagyot sóhajtsak. - Klisé - szólaltam meg a szememet forgatva, utalva a meghúzódó szerelmi vonalra a filmben.

  - Túlságosan is - sóhajtottam fel mélázva. Egy pillanatra mintha elvörösödött volna, mikor megjegyzést tettem a mindig jókor kinyitott szájára, bár a saját érdekemben próbáltam messziről elkerülni azokat az izgató emlékképeket, amik felidézték volna bennem, pontosan miért is imádtam ezeket az ajkakat annyira. Már így is megleptem magamat azzal, hogy félre tudtam tenni, a szőnyeg alá tudtam söpörni az egyértelmű vágyat, ami állandóan tombolt bennem a jelenlétében, főleg miközben fizikailag is ennyire közel volt hozzám most is, az irodájában pedig még ennél is inkább. Tényleg nem hittem abban, hogy ekkora önfegyelemre is képes lehetek, de ez valószínűleg kéz a kézben járt azzal, hogy megismertetett az önzetlenséggel is. Azzal már meg sem tudott lepni, hogy szóvá tette, mennyire szeret velem pimaszkodni, ezt a jó szokást már az első pillanatban megvillantotta, és amennyire kikészített és feldühített vele akkoriban, hát ma már legalább annyira tetszett, még ha néha jó alapot is biztosított egy megjátszott fenyegetőzéshez. - Csak ne várd meg, míg én is elkezdek pimaszkodni - mormoltam válaszként, szám sarkában bújtatva egy sunyi vigyort, majd amikor kiválasztotta a filmet, és elhangzottak az első hangok, a tévé felé fordítottam a fejemet. Annyiból szerencsésnek éreztem magamat, hogy nem rögtön valami nyáltengerrel készült megkínozni, de nem is hagyott túl sok időt arra, hogy felfogjam, éppen mi történik a képernyőn, mert visszakanyarodott az előbbi témához, én pedig egy újabb sóhajt követően ismét rá emeltem a tekintetemet.
Megráztam a fejem, bár már magam sem tudtam, mit és hogyan mondjak neki a megnyugvása érdekében. Azt szándékosan nem kezdtem firtatni, hogy valószínűleg nem akkor és ott találkozott utoljára Igor-ral, mert túl hűséges talpnyalója volt az apámnak, és minden parti kihagyhatatlan kellékének érezte saját magát. Abban is biztos voltam, hogy megpróbál majd revansot venni a múltkori csorba után, csak hogy tényleg kihozhasson a sodromból, Iris pedig már tudta, hogy mivel jár az ilyesmi. - Amíg azzal ártasz a hírnevemnek, hogy faszok orrát vered be vagy tökön rúgod őket... felőlem csináld - szólaltam meg pár másodpercnyi gondolkodás után. Tehetett volna sokkal rosszabbat is a hírnevemmel, de ahhoz ott voltam én saját magamnak, és inkább ezzel vívjon ki magának tekintélyt vagy tiszteletet, mintsem más módszerekkel. Olyan emberek véleménye miatt aggódott, akik nem jelentettek nekem semmit, és éppen az Igor-ral történtekkor láthatta, hogy mennyire nem érdekelt, hogy ki milyen magas pozícióban fekszik apámnál. Ha kezet emelne a feleségemre, a saját halálos ítéletét írná alá. A temperamentumom valószínűleg sokaknak bökte a csőrét, ebben kicsit sem hasonlítottam a kimért apámra, de ebbe történetesen nem is volt beleszólásuk. - Én egész nap olyasmiket csinálok, amik nem tetszenek másoknak - folytattam, de szándékosan nem kezdtem el boncolgatni ezt a témát. Amíg lehetett, távol akartam tartani az életem ezen részétől, a munkámtól, és azoktól a bizonyos csontvázaktól, amik a szekrényben lapultak. - Kétségtelen, hogy megvan benned az erő ahhoz, hogy kivívd a tiszteletüket - leheltem még gyengéden ajkaira, ezután már inkább a némaságba burkolózva, csak hogy ismét a tévé felé forduljak, de valószínűleg még nem is sejtette, mennyire rossz lóra tett velem. - És végül megtalálják a frigyládát? - kérdeztem felvont szemöldökkel, alig pár perc eltelte után, ezzel is érzékeltetve, hogy amúgy a türelmetlenség az életem majd' minden területén jelen van. - Bár nem tudom, ez az ostorcsapkodás... kicsit perverz - vettem újabb mély levegőt, már-már szándékosan arra pályázva, hogy az agyára menjek a folyamatos szájalással.

 Próbáltam eltüntetni a fejemből azokat a gondolatokat, amik azt súgták, hogy a múlt talán megismételheti önmagát. Az anyám személye egész életemben meghatározta azt, amit a nőkről gondoltam, mintha tényleg mindegyikük egyforma lenne, közben itt feküdt mellettem az élő ellenpélda. Anyám egyetlen vonását sem tudtam volna felfedezni benne, még ha nagyon megerőltettem volna magam, hát akkor sem, és nem is olyan régen nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy én sem vagyok az apám, ha az kerül terítékre, hogy meg kell ölnöm a feleségemet. Próbáltam felidézni egyetlen olyan emléket, amikor a szüleim úgy néztek egymásra, ahogy mi ketten tesszük Iris-szal, de mindig csak apám rideg tekintete és anyám sunyi ábrázata kúszott elém. Így, ezek tükrében talán nem is volt annyira meglepő, hogy sajátos elképzeléseim voltak a szerelemről, vagy legalábbis az annak csúfolt illúzióról, Iris pedig szinte minden követ megmozgatott, míg végül lebontotta azt a bizonyos falat, amit gyerekkorom óta gondosan építettem magam köré.
- Ebben az egyben mondjuk biztos vagyok. Hogy kinyitod a szádat, amikor kell - reagáltam ekkor már viszonylag könnyedén, kis sunyisággal a szám sarkában, szinte meg sem próbálva tompítani azt a perverz élt, amit amúgy tőlem már megszokhatott. De ezen túl sem okozott még csalódást, nem félt a tudtomra hozni, ha valami éppen nem nyerte el a tetszését, és ezt már nem egyszer bizonyította is. Az elején kibaszottul bosszantott vele, bár akkoriban még más elvárásokat támasztottam volna felé, de elég gyorsan kiderült, hogy nem egy meghunyászkodó típus. Ezt pedig szintén imádtam benne, mikor éppen nem az őrületbe kergetett vele. Bár talán még akkor is.
Nem mondtam semmit, jó ideig csak merengtem, elmélyülve tekintetében, egy hosszú sóhaj kíséretében dőlve végül hátra, csak hogy a távirányító után nyúljak. Egy pimasz szemforgatás kíséretében csóváltam meg a fejemet szavai hallatán, miközben elnyúltam az ágyban, és újra felemeltem a karomat, hogy alá tudjon bújni, ha úgy kényelmesnek találja, másik kezemmel a takaró szélét babrálva. - Ha tovább pimaszkodsz, visszaszívom az egészet - jegyeztem meg fenyegetően, bár a hangom elárult, egyértelműen érezhette, hogy ez csak egy újabb kör szemtelenkedés, és nem is bírtam ki, hogy végül ne vigyorodjak el. Ahogy pedig bekapcsolta a tévét, akaratlanul is eszembe jutott, hogy elég sok minden átsuhant a fejemen, miközben hazafelé tartottam, de az egyik számításomban sem szerepelt, hogy ma este filmet fogok vele nézni. - Legyen a kalandfilm - vontam egyet vállamon megadó sóhajjal, bár valahol már kezdtem érezni az újdonság röpke varázsát. Nem is érdekelt, hogy mit csinálunk vagy épp mit nézünk, amíg ilyen közel érezhetem magamhoz, meg is mozdítottam a kezemet, hogy gyengéden cirógatni kezdjem a hátát, de újabb kérdése kicsit kibillentett a már majdnem rám telepedő nyugalomból.
Újra megkerestem tekintetét, az előbbi pimaszkodás úgy tűnt, ismét háttérbe szorul, és egy újabb levegővételt követően alig láthatóan vontam egyet a vállaimon. - Valószínűleg ártanál vele, igen - biccentettem, de még mielőtt lekonyult volna a szája, rögtön folytattam. - De én mocskosul büszke lennék rád - mosolyodtam el, elvégre nem véletlenül támogattam azt a törekvést, hogy meg tudja védeni magát. Az már teljesen mindegy volt, hogy egy irodai zaklatóról beszélünk vagy éppen Igor-ról. Arról nem is beszélve, hogy ha nyíltan szembe mer szállni Igor-ral, kiléphetne abból az árnyékból, amit a köreinkben gondoltak a nőkről, levetkőzhetné a bábu szerepét, bizonyítva, hogy nem fogja odatartani az arcát egy újabb pofonért, hanem képes megvédeni magát.  - Nem akarom, hogy olyan nő légy, mint azok, akiket már te is láthattál a partikon. Ők egyszerű kellékek, bábuk a férjeik oldalán - ingattam meg a fejemet, egy pillanatig visszaemlékezve, hogy milyen is volt, mikor én magam is bábuként tekintettem a nőkre. Talán sokkal egyszerűbb volt, de mégsem sírtam vissza azokat az időket. Akkoriban még nem tudtam, mennyire vonzó lehet egy nőben, ha meg tudja védeni magát és tökös is tud lenni. - És amúgy is. Egyszer már megmondtam, hogy te nem egy bábu vagy ezen a sakktáblán, hanem a királynő - vigyorodtam el ismét, úgy hajolva oda hozzá, hogy végre meg tudjam érinteni ajkait, gyengéd csókot lehelve rájuk.

 Még ha kicsit sem rajongtam a gondolatért, hogy bugyuta filmeket nézzek, tisztában voltam vele, hogy a kedvéért még ezt is megtenném, de ezt inkább nem hangoztattam. Tekintetem megadásról árulkodott, ebből kikövetkeztethette, hogy tudomásul vettem és elfogadtam a közös mozizás tényét. Csak abban bíztam, hogy nem minden este akar majd ilyesmivel kínozni, mert egyrészt ennél sokkalta szórakoztatóbb programokat is el tudtam képzelni, másrészt ennyire kegyetlen még Ő sem lehet.
Ahogy viszont a beszélgetés egy egészen más, komolyabb terepre tévedt, mintha még a hangulat is megváltozott volna körülöttünk. Arca éppen annyira komolyodott meg, mint az enyém, már nyoma sem volt az előbbi pimaszkodó vigyoromnak, és ugyan ujjai még mellkasomon nyugodtak, de tudtam, hogy minden szót meg kell gondolnom és meg kell válogatnom. Abban szemernyi kétségem sem volt, hogy Ő nem mond le rólam, én sem akartam róla, mégis, a gondolat már jó ideje foglalkoztatott, pedig még kicsit sem tűnt úgy, hogy az öreg fel akarná dobni a talpát. Nem mintha... a mi köreinkben annyira gyakori volna természetes úton meghalni. És nem is akartunk csak úgy ágyban, párnák között kilehelni a lelkünket egy olyan élet után, amit élnünk kellett. Minden nap lehetett volna az utolsó, és ezzel már valószínűleg Iris is tisztában volt. - Tudom - mondtam csak ennyit, mikor a hűségéről biztosított, tekintetemből pedig kiolvashatta, hogy ebben tényleg nem kételkedtem. Magam sem tudtam volna indokolni, hogy miért voltam ennyire biztos a hűségében, talán éppen azért, mert a sajátomból indultam ki, és abból, hogy elég sokat bizonyítottuk már egymásnak, hogy nincs szükségünk másra. Annyi lehetőségünk lett volna más utat választani, amik szinte kínálták magukat, legyen szó akár Irina-ról, vagy az osztálytalálkozós ficsúrjáról, mégsem tudtam elképzelni, hogy valaha szükségem lehet másra. Mindent, amit az életben el akartam érni, Vele akartam, nélküle talán az egésznek már értelme sem maradt volna, de ahogy elkalandoztak a gondolataim, és újra eszembe jutott, hogy milyen megalázó volt tudni anyám kalandjairól, látni megszégyenülni azt a nagy és rideg maffiafőnököt a felesége miatt, akaratlanul is arra sarkalt, hogy óvatosnak kell lennem. Még ha kétely nélkül is hittem abban, hogy én egészen máshogy szeretem ezt a nőt, mint ahogy apám valaha is szerette anyámat.
Egy pillanat erejéig az ablak irányába meredtem, mintha bármi érdekeset is láthattam volna ott, de inkább csak próbáltam összeszedni a gondolataimat. A kínos mosolya viszont nem kerülte el a figyelmemet, erre pedig nem tudtam nem elvigyorodni. - Fogalmam sincs. A gyerek-téma nincs a napirendemen - vontam meg hirtelen a vállaimat, de nem kezdtem el boncolgatni a témát. Már azon túl, hogy nem voltam egy apa-típus, nem is nagyon volt ezen mit ragozni. Nem vágytam rá, éppen megvolt minden, amire szükségem lehet, minek akartam volna bonyolítani. Mondjuk, férj-típus sem voltam soha, most mégis megkaptam tőle, hogy egész jól csinálom. Az viszont, hogy tekintete aggódóvá vált, arra sarkalt, hogy eltüntessem a pimaszkodó vigyort, miközben Ő csak beszélt, én pedig nem szakítottam félbe. Ujjai már nem köröztek a mellkasomon, mire félrebillentett fejjel odahajoltam hozzá, alig pár centiméterről fürkészve tekintetét. - Ez egy rossz berögződés - húztam el a számat, de nem akartam mentegetőzni. Volt, amit még nem tudtam levetkőzni, és a legrosszabb forgatókönyvvel készülni valamire pont ilyen szokás volt. Ha ezzel készülsz, nem érhet csalódás, maximum pozitív értelemben. Ilyen volt az is, mikor megismertem, vagy mikor megpillantottam a klubban, és ma is, mikor hazafelé tartottam. Nem tudtam, mire kellene számítanom, és ezek mindegyike Őt igazolta. Ostobaság lenne éppen vele kapcsolatban elbizonytalanodnom. - Tudom, hogy benned nem kell kételkednem. És csak remélni tudom, hogy én sem adok rá okot soha - leheltem egy apró csókot az orra hegyére, majd újra hátrébb húzódtam, felvéve azt a pár centis távolságot, amit az előbb kialakítottam. - Elég szívós az öreg, megér még egy pár karácsonyt - tettem hozzá, ezzel lényegében elnapolva ezt a forgatókönyvet, mégsem szakítottam el tekintetem az övétől. Jó pár másodpercig mélyedtem el benne, de ahelyett, hogy egy csókkal zártam volna le ezt az egész témát, az éjjeli szekrény felé nyúltam, hogy egy elnyújtott sóhajjal kézbe fogjam a távirányítót, és lassan a keze ügyébe csúsztattam. - Tiéd a terep - böktem állammal a tévé felé. - Én azt se tudom, hogy kell bekapcsolni - tettem hozzá ártatlan pislogással, persze eléggé eltúlozva a dolgot.

 Szavaira csak egy újabb vigyorral reagáltam,  pár pillanat erejéig teljesen belefeledkezve a kuncogásának dallamába, de egy ártatlan vállvonáson kívül nem tettem hozzá semmit. Néha még magamat is megleptem a saját gesztusaimmal, elvégre évtizedeket húztam le úgy, hogy azt hittem, minden ilyesmi hiányzik belőlem. Szerettem a tekintélyemet, a büszkeségem pedig szinte határokat sem ismert, vele mégis kivételt tettem, és mintha napról napra jobban és könnyedebben éltem volna meg a tudatot, hogy létezik egy ilyen oldalam is, ami nem két perc alatt született meg és jött létre. Ő kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, nem minden a hatalom és az erő, és minden, amim volt, csak egy felszínes illúzióját adták az elégedett és boldog életnek. Visszagondolva viszont, minden annyira sivár volt és egyhangú. Kétségtelen, hogy egyszerűbb volt, de talán már nem a könnyebb útra vágytam, a hozzá vezető út sem volt egyszerű, könnyű meg főleg nem, de talán jó úton haladtam. Már csak azon kell dolgoznom, hogy ne basszam el, mert azt hiszem, ezt az esélyt nem osztogatják olyan bőkezűen, mint minden mást az életben.
- Hát, én magamtól soha nem fogom ajánlgatni, hogy milyen jó lenne megnézni a Titanic-ot - húzódott vigyorra a szám széle, és meglepődtem volna, ha akár egyetlen alkalmat is fel tudott volna idézni magában, mikor látott engem filmet nézni. Mielőtt beköltözött volna sem volt nagy szokásom, a munka elvitte a napom nagy részét, rendszerint éjszakába nyúlóan értem haza, azóta pedig, hogy együtt töltöttük a szabadidőnk nagy részét, igyekeztem minden szabad percet kihasználni, olyasmiket csinálva vele, amit egy filmben úgysem mutatnának. Bár, ez attól is függ, hogy pontosan milyen filmről is beszélünk. - De van az a vodkamennyiség, hogy befűzz valami romkomra. Gondolom - tettem hozzá tovább szemtelenkedve, nem titkolt szándékkal, hogy elvicceljem ezt is. Közben azért kénytelen voltam beletörődni abba is, hogy igaza van, ez ki is csikart belőlem egy nagy sóhajt, de kezdtem rájönni, hogy teljesen mindegy, mit is csinálunk, amíg együtt csináljuk, és míg mellette ébredek vagyok alszom el. Amúgy sem lett volna mellékes valami hétköznapiságot csikarni az életünkbe, főleg az elmúlt időszak után, mert bár izgalom nélkül el sem tudtam volna képzelni az életemet, de nem vágytam arra, hogy minden napunk úgy teljen, mint a mai. Azzal próbáltam belül csitítani magamat, hogy egyszer látnia kellett ilyennek is, arról nem is beszélve, hogy így már tudta, nem a vakvilágba beszélek, mikor féltem Őt.
Ennek ellenére mégis egy baljósabb téma felé evickéltem, egy pillanatra sem engedve el tekintetét, talán csak éppen annyira, míg ő fészkelődni kezdett, én pedig újra nagy levegőt vettem. - Nem, rólam nem kell lemondanod - tisztáztam le rögtön, nem téve hozzá, hogy én inkább a fordítottja miatt aggódtam. Hogy majd... nekem kell lemondanom róla, mert talán rájön, hogy mindennek megvan a maga határa. Ennek a szerelemnek is, ami talán már nem fog feloldozni a szemében minden jövendőbeli bűnöm alól. Az pedig, hogy az én világomban hogyan bántak a nőkkel, talán már neki is feltűnt azokon a partikon, ahová el kellett kísérnie. Legyen szó szeretőről vagy feleségről, mind ugyanazt a szerepet töltötte be: bábuk voltak a férfiak oldalán. Én pedig mindenre vágytam, csak arra nem, hogy belőle is egy kibaszott bábut csináljon valaki. - Talán semmiről, ha jól csináljuk - válaszoltam szinte kapásból az egyik kérdésére, majd felemeltem az egyik kezemet, hogy ismét végigsimítsak az arcán. - Hűségesnek kell lenned ehhez a családhoz. És erősnek. Még erősebbnek, mint most. És ezeket nem ők várják majd el tőled- kaptam el tekintetét ismét, szinte nem is engedve, hogy máshová nézzen. Vele szemben egyedül nekem lehetett elvárásom, viszont az volt az egyetlen szerencsém, hogy tudtam, mi minden lakozik még benne. Ugyan talán belül összetört ettől a mai helyzettől is, de már nem egyszer mondtam neki, hogy milyen tökösen tud viselkedni. És valljuk be, ő már akkor is fel merte venni velem a kesztyűt, mikor még nem volt semmi közünk egymáshoz. Talán nem kellett volna annyira féltenem az új élethelyzettől, főleg ahogy eszembe jutott a kis sztorija arról, mit is mondott jó múltkor Irina-nak a klubban. - Anyám volt az utolsó first lady - vigyorodtam el, mintha oldani akartam volna a teremtett helyzetet. - Apám emberei és üzlettársai zömében olyanok, mint Igor - folytattam tovább, ennél jobban pedig talán nem is tudtam volna kihangsúlyozni, milyen alakokkal vagyunk és leszünk körülvéve, mert Igor-t nem kellett neki bemutatni. - Ők pedig elég különleges bánásmódban részesültek, mikor az anyám még élt - jegyeztem meg mintegy mellékesen, mondjuk azóta is furcsa volt, hogy kicsit sem hatott meg semmi, aminek köze volt az anyámhoz. Még soha nem részleteztem neki, milyen nő is volt az anyám, de talán az, hogy egy áruló volt és összeszűrte a levet bárkivel, akiből némi hasznot remélt, nagyobb bemutatást nem is igényelt. - Nyugi, senki nem várja el tőled, hogy két tucat gyereked szülj - fűztem még hozzá pimaszkodva, kicsit előre csúszva, hogy közelebb kerüljek az arcához.

 Nem tudtam, és nem is akartam elképzelni más befejezést ennek a napnak, úgy akartam álomra hajtani a fejemet, hogy közben érzem teste melegét a saját bőrömön, mintha már nem is tudnék enélkül elaludni. Ebben talán volt is igazság, és ugyan erőt kellett vennem magamon, csak hogy háttérbe tudjam szorítani a saját vágyamat, ami szinte azonnal fellobbant bennem, ahogy csak hozzám ért, de már azért is megérte uralkodni magamon, ahogy utána rám nézett, én pedig ismét elvesztem szemeiben. Néha, magányos óráimban elgondolkodtam azon, képes lennék-e más iránt is ugyanezt érezni, vagy hogy egyáltalán más tudná-e látni bennem azt, amit Ő felfedezett, de mindig ugyanoda lyukadtam ki. Neki sem akartam engedni, hogy lásson, mert biztos voltam benne, hogy nincs is mit megtalálnia bennem, és én sem akartam érezni iránta semmit, de még fel tudtam idézni az érzést, azt a gyűlöletet és azt a haragot, amit az esküvőn éreztem voltaképpen mindenki iránt, aki részt vett ebben. Nem tudtam volna felidézni, mikor fordult át bennem a gyűlölet valami egészen mássá, ami már túlmutatott puszta testi vágynál, és ami arra sarkalt, hogy ne hagyjam majd kisétálni csak úgy az életemből. Ő volt az első, akit ilyen mélyre engedtem, és megesküdtem volna rá, hogy bármi is vár ránk ebben az életben, alakuljon bárhogy is, Ő is lesz az utolsó. - Nem tudom. Tök fura dolgokat váltasz ki belőlem - válaszoltam halvány vigyorgással, bár még mindig tartottam magamat ahhoz, hogy soha senki nem nevezett még édesnek, és nagyon nem is kellett túlgondolnom az okait. Ezt csak neki tartogattam, bár ma volt szerencséje két tűz közé kerülni, mikor egyszerre voltam iszonyatosan dühös rá, közben pedig mindent megtettem volna, hogy megvédjem. És meg is tettem érte mindent.
Végül feljebb tornáztam magamat, úgy helyezkedve, hogy könnyedén hozzám tudjon bújni, amire először ujjaimmal, majd szavakkal is kértem. Még annyira elhagyta az ágyat, hogy felöltözzön és lekapcsolja a villanyt, majd amint odafészkelt mellém, kezem a hátára simult, csak hogy még közelebb vonjam magamhoz. - Melyik illatom? Én csak a tusfürdődet érzem - jegyeztem meg szemtelenül, mintha amúgy nem lett volna egyértelmű, majd egy halk, kellemes sóhaj kíséretében pár másodpercre lehunytam szemeimet, apró csókjait élvezve a mellkasomon, ami kicsit megnehezítette a stabilnak tűnő célkitűzéseimet, de nem szégyenlősködtem kiélvezni minden pillanatát ennek a helyzetnek sem. - Hát, az én életem főhősnője már így is Te vagy - súgtam oda neki játékos évődéssel, azt már nem téve hozzá, hogy remélhetőleg nem csapunk át hirtelen romantikus filmből szívszaggató drámába, bár azok után, ami ma is történt, rá kellett jönnöm, hogy az eddig csak lefestett veszély közelebb van hozzá, mint eddig gondoltam. - Nem igazán szoktam filmeket nézni. Szívesebben töltöm a szabadidőmet mással - vontam fel szemöldökömet pimaszul, bár az Iris előtti időkben még előszeretettel élveztem a klub vendégszeretetét is.
Egy újabb sóhajt követően végül megadóan rántottam egyet vállamon. - A legtöbb maffiózós film még paródiának is rossz - nevettem halkan, majd megköszörültem a torkomat. - Akkor már előbb veszel rá valami... hm. Akciófilmre például - billent oldalra a fejem, bár nem hiszem, hogy ezen a válaszon egy kicsit is meglepődne. Viszont egyelőre nem akartam letesztelni, hogy a kedvéért képes lennék-e végigszenvedni egy romantikus filmet. Az már tényleg sok lett volna így egyszerre. - De ha már főhősnő... - emeltem feljebb a fejemet, szabad kezem pedig a mellkasomra helyezett ujjaira simult. - Ha az apámmal történik valami, a jelenlegi hierarchia szerint én veszem majd át a helyét, és talán emiatt sok dologról kell majd lemondanod - vált komolyabbá pár arcvonásom, de a hangomból nem tűnt el a melegség, amivel eddig beszéltem hozzá. Én már hozzászoktam a rám helyezett nyomáshoz, de egyelőre nem tudtam elképzelni, hogy Ő miként dolgozná fel, ha hirtelen beledobnák abba a mély vízbe, amit az jelentene, hogy az új főnök feleségének kell lennie, és alkalmazkodnia valamihez, ami talán kicsit sem tetszik neki. - Belegondoltál már ebbe? - kérdeztem csendesen, ekkor már nem ujjait simogatva, hanem egy hajtincsével játszadozva.

 Jó pár pillanatig bűvöltem tekintetét, szinte teljesen elmerülve abban a világban, ahová így, szemei tükrén keresztül kaptam bepillantást, ez pedig szinte rögtön melegséggel töltötte el a mellkasomat. Mindig is máshogy nézett rám, mint azt megszoktam másoktól, akik általában közömbösséggel szemlélték a világot, de a feleségem szemei többet mondtak minden puszta szónál. A legelején egyetlen szúrós pillantással képes lett volna végezni velem a pofátlanságomért, míg máskor alig tudta leplezni, hogy tetszik neki, ha pimaszkodom vele. Láttam már mély fájdalmat benne, és talán mind közül az volt a legrosszabb, mikor miattam ejtett könnyeket, de amit most láttam, azzal talán soha nem is lennék képes betelni. Nem úgy nézett rám, mint egy kontroll nélküli gyilkosra vagy egy szadista állatra, akitől undorodnia kellene, nem. Tiszta és őszinte szerelmet láttam, és biztos voltam benne, hogy az én szemeim is ettől csillognak, eszembe sem jutott volna elrejteni előle, hogy mennyire intenzíven tombol bennem mindaz, amit iránta érzek. Ha valaha is eszembe jutott volna kételkedni benne, hát az a tekintet, amivel állandóan nézett rám, rögtön ráébresztett volna, hogy nincs okom kétségbe vonni Őt.
Nem is tudtam csak úgy visszafogni magamat, amikor testéhez simulva elkapott az az érzés, amit dél óta fojtogattam, mikor félbeszakítottak minket. A düh olyan intenzíven tombolt bennem, hogy nem is jutott időm arra gondolni, mennyire vágyom rá, és azzal egyikünk sem vitatkozott volna, hogy inkább töltöttük volna az időt egymás társaságában, mint azzal, ami végül elrabolta a fél napunkat. Száműzni akartam a fejemből mindent, ami egy kicsit is arra a féregre emlékeztetett, vehemensen menekülve egy tüzes csókba, incselkedve játszottam a nyelvével, majd ajkaim elindultak lefelé, de rövid időn belül meg is álltam, csak hogy nyaka bőrébe suttogjak. Nehéz lett volna tagadni, hogy mennyire kegyetlen és lüktető a vágy, ami pillanatok alatt kerített hatalmába, és amit ezidáig sikeresen háttérbe tudtam szorítani, de még így sem voltam biztos benne, hogy helyénvaló lenne egy ilyen nehéz és pokoli nap után csak úgy letámadni. Bár ez is valami újkeletű szokás lehet, mert régen az ilyesmi soha nem érdekelt.
Ahogy homloka a homlokomnak dőlt, elhúztam kezem a csípőjéről, csak hogy finoman végighúzzam ujjaimat nyakán, közben újabb mély levegőt véve, mintha így akarnám magamba szívni a szavakat, amik elhagyták a száját. Ismeretlen volt a hatás, amit gyakorolt rám, bár mellette egyre gyakrabban éreztem, hogy nem akarok többé menekülni vagy homokba dugni a fejem, pedig annyi éven keresztül ez volt az egyik mentsváram. Nem törődni sem női szívekkel, sem női lelkekkel. Amúgy sem tudtam velük mit kezdeni, nem akartam őket érteni, nem akartam többet látni, mint amire éppen szükségem volt, és minden erőm megvolt ahhoz, hogy könnyedén összezúzzam őket. - Erről szól a szerelem, nem? - kérdeztem halkan, még magam is meglepődve, hogy egyáltalán kijött valami a számon, pedig még csak ismerkedtem ezzel a tereppel, és még mindig nem voltam mestere a szerelmes szavaknak. Mutatóujjammal gyengéden végigsimítva alsó ajkán, tekintetemmel hol szemeit, hol száját fürkészve. - Semmi maszk, semmi megjátszás - leheltem apró csókot szája sarkába, majd halványan elmosolyodtam. - Csak te meg én. Egy családi drámában - vigyorodtam el végül, de egy apró szünet után újra mély levegőt vettem. - Nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretlek - leheltem arca bőrére halkan. - És bármivel megküzdenék érted - tettem hozzá, egy ideig még tekintetét fürkészve, csak pár pillanat múlva bontva meg a pozíciónkat azzal, hogy mellé másztam, feltornáztam magam a párnáig, majd hanyatt fordulva, kitártam a karomat, hogy ha akar, alá mászhasson. - Bújj ide.

 Szinte szünet nélkül folytatta a pimaszkodást, nem is bírtam volna ki hol egy széles vigyor, hol egy szolidabb mosoly nélkül az incselkedést, főleg amikor szóvá tette, hogy szerinte min is legeltettem a szemeimet, míg felértünk az emeletre. - Hát, mi tagadás... az az egyik kedvenc részem rajtad - vontam meg vállaimat lazán, mellé ártatlan pislogást társítva,  bár a pocsék színészi képességem vetekedett az övével. Imádtam minden kibaszott porcikáját, az elsőtől az utolsó formás domborulatig, a selymes bőrét, a rakoncátlan hajtincseit, a játékos mosolyát, és az igéző, mély szemeit. Tényleg, mindenével együtt szükségem volt rá, hogy életben tudjam tartani azt a férfit, akit Ő hívott életre, és biztos voltam benne, hogy nélküle köddé válna. Amennyire el akartam zárkózni tőle és attól az új éntől, ma már éppen annyira ragaszkodtam mindkettőhöz. Hozzá.
Nem húztam sokáig az időt, miután elhagyta fürdőszobát, lecsutakoltam magam, a bőrömön érezve ezt az émelyítő virágillatot, amit a tusfürdője eredményezett, majd a derekam köré tekerve egy törülközőt, követtem Őt a szobába. Már az ágy szélén ült, én pedig odasétáltam elé, szám sarkában egy halvány mosollyal. - És te nem szereted sem a túlértékelt, sem az elcsépelt dolgokat - összegeztem a lényeget, bár ezen annyira nem is lepődtem meg. Már nem egyszer bizonyította, hogy Ő nem egy a sok közül, nem állítható csak úgy be a tökéletes klónok sorába, és valószínűleg nem is figyeltem volna fel rá, ha olyan lenne, mint a többi. Kicsit bántam is, hogy magamtól még soha nem jutott eszembe virágot küldeni neki, de nyilván tudta rólam, hogy az ilyen gesztusok tőlem távolállnak. Egyszerűen... ezeket még nekem is tanulnom kell. Még ha szerinte úgy is viselkedtem, mint egy igazi férj, bizonyára volt, amit jobban is csinálhattam volna.
Nem is gondoltam végig az azt követő szavakat, csak úgy jött, mert habár már teljes volt a nyugalmam, de nem akartam semmit kimondatlanul hagyni. Tényleg úgy jöttem haza, hogy nem tudtam, mi fogad majd, mennyire veszi a lelkére, ami történt, ami szerinte Ő miatta történt, és tényleg a legrosszabbra készültem. Ami mondjuk nem az lett volna, hogy egy másik szobában és másik ágyban kell aludnom, távol tőle, hanem hogy már itt sem lesz, mikor hazaérek. Sokadjára bizonyította, hogy nem szabadna kételkednem benne, és fordított esetben én is nehezen viselném, ha kétségbe vonná az érzéseimet. - Ez itt tökéletes - böktem homlokommal az ágy felé, közben már felé hajolva, hogy gyengéd csókban forrjak össze vele, ő pedig kihasználta ezt, a nyakam köré kulcsolta karjait, és magával rántott az ágyra. Kezem hirtelen mozdult, csak hogy meg tudjam támasztani magam felette, egy halk nevetéssel csóváltam meg újra a fejemet, közben annyira ráereszkedve, hogy mellei mellkasomhoz simuljanak. Egész nap tudtam tartani magamat, próbáltam nem gondolni arra a bizsergő érzésre, ami már most marcangolta minden zsigeremet, pusztán attól, ahogy végigsimított hátamon. - Az antihősök is megvédik azokat, akiket szeretnek - érintettem meg ujjaimmal az arcát pár röpke másodpercig, közben már alig érezhetően megremegve, ahogy ő viszont velem incselkedett, először ajkaival simítva végig a számon, majd a nyelvével. Azt már bebizonyította, hogy nem részeg, bár a vodka elég nagy szabadságot adott neki a szavak terén, én pedig saját alsó ajkamba harapva sóhajtottam fel. - Egy dolgot akarok - szólaltam meg lassan, szemeit fürkészve, miközben ujjaim elkalandoztak az oldalánál, majd gyengéden végsimítottam csípője vonalán. - Végre megenni azt a kibaszott ebédet - kaptam hirtelen a szája után, egy másodperc alatt pontot téve a játszadozására, nyelvem pedig olyan mohón tört utat ajkai közé, és kereste meg az övét, hogy még én is alig fogtam fel a hirtelen váltást. Űzött vadként kergettem, mintha nem is lett volna holnap, majd csókjaim a nyaka köré tévedtek. - De lehetek ma este csak simán támasz is - mormogtam nyaka bőrébe rekedten, és bár a vérem szinte azonnal felforrt, testem pedig reagált az érintésre és a közelségére, talán még ezen a ponton képes lettem volna leállni, még ha nagyon is fájt volna.