A helyzet már egyáltalán nem hasonlított egy randevúra, pedig a napközbeni találkozásunk alkalmakkor meg mertem volna esküdni rá, hogy ezt nem cseszem el. Mégis sikerült, méghozzá a szokásos büszkeséggel, amit akkor sem tudtam volna levetkőzni, ha fegyvert tartott volna a fejemhez. Ráadásul már ott tartottunk, hogy ő volt a kitörés szélén, én pedig úgy ültem, mintha nem én kezdtem volna aláaknázni ezt a randit. Talán a tudatalattim üzent, hogy ez nem jó ötlet, nem szabad túl közel kerülnöm hozzá, és a viselkedését látva ez valószínűleg benne is tudatosult. Azon viszont meglepődtem, hogy felkapta a fejét a húgomra. Bár tény, én már elég hétköznapi tényként kezeltem, elvégre a születése óta mellette voltam, elég sok időm volt hozzászokni. - Csak nem barátnőket keresel ezekben az ocsmány, mocskos és gusztustalan körökben? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, nem véletlenül válogatva össze olyan jelzőket, amik valószínűleg már ezerszer megfordultak a fejében. Majd letéve a villát, ismét hátradőltem. Már nem is volt úgy igazán étvágyam, a kaja is kihűlt, és valljuk be, kezdett feszültség gyúlni a gyomromban. Eddig tartott az az állapot, hogy nem érdekelt, mennyire lerészegedik és hogy helyettem is eléggé felbosszantotta magát. Most már nagyon is érdekelt.
A szóhasználata egyenesen megbénítja bennem a vért, habár biztos voltam benne, hogy ez már az alkohol egyik jótékony hatása. Bár éppen nem tartottam annyira jótékonynak, mint más szituációkban. Sok gondom lesz még ezzel a csajjal. Nagyon sok. - Már a beköltözésedkor megkaptad az engedélyt arra, hogy azzal dugj, akivel csak szeretnél - billent oldalra a fejem, elég kimérten pislogva rá. Mocskos volt a szája, ez pedig igencsak rabul ejtette a fantáziámat, a meglódult véremről már nem is beszélve, de ő még mindig nem mondott le arról, hogy egy normális keretet próbál adni ennek a randevúnak. Újabb kérdést tett fel, mintha azt tűzte volna ki célul, hogy márpedig rajta nem múlott ez az este. - Franciaországban még éppen nem - válaszoltam hasonló hanglejtésben, mint ahogy ő feltette a kérdést, majd a feje fölött megpillantottam Kirill-t, aki mintha azt ellenőrizte volna, hogy végeztünk-e már. Vagy hogy megöltük-e már egymást. Az utóbbira elég magas esély mutatkozott jelenleg.
Nem vettem le a tekintetemet Iris-ről, így szóltam a háta mögött leskelődő Kirillre. - Épp időben. Valakire nagyon mély benyomást tettél, drága barátom - intettem neki, bár nem volt szokásom belekeverni a saját drámáimba a legjobb embereimet. Kirill hűséges volt hozzám, mióta csak az eszemet tudtam. - Iris, szeretnél valamit mondani Kirillnek? Tudod, amit az előbb említettél arról a bizonyos stresszoldó dugásról - A tekintetemben feléledt az a ragadozó, akit egész este igyekeztem elfojtani, a dühömet már akkor sem tudtam volna leplezni, ha próbát tettem volna rá. De itt nem lesz semmilyen dugás, főleg nem Kirill-lel. Ezt pedig tökéletesen kiolvashatta a szemeimből is.

Először nevetni akartam, mert már az idejére sem emlékszem, mikor mulattam úgy igazán őszintén utoljára. Ezt leginkább a Kirillre utaló mondata váltotta volna ki, de mentségére szóljon, hogy nem ismerte annyira az embereimet, mint én. Voltak írott és voltak íratlan szabályaink, és ha annyira csodálni akarta volna Kirill eszköztárát, azt maximum két méteres távolságból tudta volna megtenni. Persze a magabiztosságomat csak addig tudnám megőrizni ezen a terepen, amíg nem egy vadidegen, tőlünk teljesen független férfiról ömlengene. Ott már más lenne a leányzó fekvése. Talán szó szerint is.
Ott álltam mellette, szerencsére nem akadékoskodott, átadta nekem az üveget és a dugóhúzót, a szavaival közben egy széles vigyort váltva ki belőlem. - Csak azért bébizlek, mert tudom, hogy bosszant - fogalmaztam meg teljesen őszintén a nyilvánvalót. A bébizés nem tartozott az eszköztáramba, de azt már nem tettem hozzá, hogy szemmel láthatóan amúgy is robbanás közeli állapotban van, nem kellett volna még pluszben hergelni is. Úgy tűnt, ő helyettem is intézkedett a tűzforró hangulatról, így nekem már nem kellett sértődött és fagyos ruszkit alakítanom.
Felemeltem mindkét kezemet, mintegy jelzésként, hogy felőlem azt csinál, amit akar. Ha le akarta inni magát a sárga földig, én abban sem álltam az útjába, inkább visszasétáltam a helyemre, és ismét kézbe fogtam a poharamat. Kezdett elmérgesedni a helyzet, a hangja már nem tűnt sem barátságosnak, sem könnyednek, és mikor visszaült, majd feltette az újabb kérdéseket, már inkább úgy éreztem magam, mintha a bevándorlási hivatalban ültem volna, és éppen vizsgáztatnának. - Életrajzi könyvet akarsz írni rólam? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy elveszem tőle azt az üveg bort, mielőtt tényleg teljesen taccsra inná magát. Bár az imént mintha azt mondtam volna, hogy nem érdekel... talán mégis érdekelt. A pohár pereme fölött pislogtam rá, majd megköszörültem a torkomat. Ekkor vettem először kézbe a villámat, hogy én is egyek pár falatot, főleg mivel az étel elkezdett kihűlni. - Itt születtem Norvégiában. Van egy apám és van egy húgom. - Ez a vonal nem tűnt annyira izgalmasnak, de ő még valószínűleg a húgom létezéséről sem tudott. Nem mintha nem tudott volna élni az információ nélkül. Az elfojtott jelzéseit azonban még mindig tökéletesen érzékeltem, mintha tényleg készült volna kitörni, mint egy hatalmas vulkán, és a bor csak azt a célt szolgálta volna, hogy valamivel lekösse magát. Vagy tompítsa az agyát. - Frusztráltnak tűnsz - állapítottam nem, tömény adag megjátszással a hangomban. Mintha nem én tehettem volna róla, de ezt nem vallottam volna be amúgy sem. - Szóljak Kirillnek, hogy lazításra szorulsz?

A mellékelt ábra úgy mutatta, hogy egyetlen félmondattal sikerült mély benyomást tennem rá, de talán ez mindkettőnk érdekét is szolgálta hosszútávon. Legalábbis próbáltam erre így tekinteni, mert ha megsértem, bizonyára nem lesz kedve húzogatni a macska bajszát, és így én is könnyebben uralkodom magamon. Bár ez az elmélet eddig még nem nyert bizonyítást. Még időben visszanyeltem a kigondolt választ, mert ha szabadjára engedtem volna, itt minimum a harmadik világháború szabadult volna el harminc másodperc leforgása alatt. Furcsák voltak ezek a nők, annyi mindent beleláttak az amúgy jelentéktelennek szánt mondatokba. Ebben tény, hogy profibbak voltak, mint mi, férfiak. - Csak győzzek válogatni - sóhajtottam fel egy éles szemforgatás közben, mikor engedélyt adott arra, hogy legközelebb olyannal vacsorázzak, akivel jól érzem magam. Úgy tűnt, neki is megvolt a reflex, amivel rögtön be tudott zárkózni, csak míg én jégkockává változtam ilyenkor, ő inkább hasonlított egy kitörni készülő vulkánra.
Még mindig nem kezdtem el enni, akkor sem, mikor ő már nekifogott a falatoknak, bár amilyen érzelmekkel nekiállt enni, meg akartam kérdezni, hogy mit ártott neki az a szegény csirke. Közben nem nézett rám, de ő minden bizonnyal érezte, hogy én viszont őt nézem. Hátradőltem, egyik kezemben a pohár, a másik kezem viszont ökölbe szorult, így vettem újabb nagy levegőt. - Úgy nézek ki, mint aki valaha betette a lábát egy állami iskolába? - kérdeztem, bár kettőnk közül inkább ő keltette azt a hatást, mintha pokrócot reggelizett - vagy vacsorázott - volna. Az egész kezdett egy megpróbáltató hullámvasútra hasonlítani, igaz, azt nem tagadhattam le, hogy általában én nyomtam meg a gombot. De úgy tűnt, remekül értettem ahhoz, hogy a legrosszabb énjét rántsam ki belőle.
Egészen addig fürkésztem, míg ismét fel nem állt, kézbe fogta azt a bort, amit nem gondoltam, hogy valaha valaki megbont majd. - Túl sokat nézel ki Kirillből és az eszközeiből - billent oldalra a fejem, de amikor láttam, hogy mit össze nem küzd azzal a dugóhúzóval és az üveg borral, fejcsóválásba kezdtem. Még szerencse, hogy ezt nem láthatta. Hagytam, hadd vezesse le magát azon a szegény üvegen és a beleszorult dugón, de fél perc elteltével már úgy voltam, hogy ami sok az sok. - Ezt nézni se bírom - toltam ki magam alól a széket, mellé sétáltam, és ha akarta, ha nem, kivettem a kezéből a bort is és a húzót is. - Hagyd rám bébi - vetettem oda neki, mintha csak szándékosan táplálni akartam volna azt, ami kezdett benne elszabadulni, a következő pillanatban pedig a dugó egy hatalmas cuppanással elhagyta az üveget. - Eltökélt szándékod lerészegedni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, még mindig ott állva mellette, de felé nyújtottam az üveget. Ha ezt kívánta, hadd vigye. Nem ismertem annyira, hogy tudjam, hol vannak a határai ilyen téren, és már amúgy is alapozott egy keveset a vodkával. Egy másik hullámvasút is ki fog itt alakulni, méghozzá egyenesen a gyomrában, ha a vodka találkozik a vörösborral.

Hát igen, sok dolgot fel tudtam volna sorolni, ami hozzátartozott ahhoz a bizonyos feleség-szerephez. Már ha tényleg egy normális házasságot vettünk alapul, nem pedig egy olyat, mint a miénk. Ha tényleg normális keretek között vettem volna feleségül, a szervírozás lett volna az utolsó, amit elvártam volna tőle. Ez valószínűleg abból fakadt, hogy rajongtam a nőkért, és nem a konyhába kívántam őket, hanem a hálószobába, bár gyakran még odáig sem jutottam el velük.
Megjátszott rosszkedvvel biggyesztettem le az ajkaimat, lemondóan sóhajtva egyet, de a kezemet továbbra is a fenekén pihentettem. Nem számított a mozdulatomra, éppen ezt akartam kihasználni, és meglepni. Szerintem sikerült, és ahogy éreztem a karom alatt a testét, erre nem is tudott rácáfolni. Főleg hogy nem húzódott el. - Milyen kár - mondtam ki végül a nyilvánvalót, bár nyilván nem egy magazinban leírtak alapján készültem élni az életemet. Csak életemben először figyelembe kellett vennem valaki mást is ebben a képletben, és ehhez nem voltam hozzászokva. Igaz, szerintem nem kellett volna sokat udvarolnom a bugyijáért. - Még nem döntöttem el - válaszoltam a kérdésére a további randevúk lehetőségéről. Én még ezt az egyet sem terveztem be igazán, magam sem tudtam, mi volt a célom vele - vagyis, de, azt éppen tudtam, hogy mi a célom vele -, de sok függött az este kimenetelétől, mindkettőnk viselkedésétől, a kérdések súlyosságától, amik még előkerülhettek ma este. Nem ismert régóta, de azt tudta, hogy miként reagálok arra, ami nem tetszik. És biztos voltam benne, hogy nem szeretne egy vékony jégpáncél felett egyensúlyozni, márpedig egy másodperc alatt képes voltam a legrosszabb, legmogorvább és legjegesebb énemet előcsalogatni.
Egy ideig még rabként tartottam a tekintetét, majd ismét a tányérok felé fordultam. El kellett volna engednem, mielőtt túllépek minden eddigi határt, de talán ez még nem az az este. Érvek ütköztek egymással az agyamban, miközben pár másodpercig némán magam elé meredtem. Közben az egész testem majd' szétfeszült a régóta elfojtott vágytól, attól a vágytól, ami eddigi élete során még soha nem kért engedélyt, mindig csak elvett, nem törődve semmivel és senkivel. Hetek óta nem értem nőhöz, ez pedig készült a legrosszabbat kihozni belőlem. Próbáltam újra és újra felidézni a Papa szavait: a lánynak nem eshet bántódása általam. És ha most nem engedem el, én lennék az est elrontója, és nagyon csúnya véget érne a vacsora.
Nyeltem egyet, majd lassan lecsúszott a kezem a fenekéről, az utolsó lehetőség jogán még végigsimítva ujjaimmal a fedetlen lábán, ami a szoknya alól kikandikált, és hátradőltem. Nem kerestem meg újra a tekintetét egy ideig, az nem segített volna a feszülő porcikáimon. Még soha nem kellett ekkora önuralmat magamra erőltetnem. - Jó étvágyat - mondtam aztán torokköszörülve, de ahelyett, hogy kézbe vettem volna az evőeszközöket, inkább újra teleöntöttem a poharamat vodkával, és azt kezdtem kortyolgatni, mintha csak sima vizet ittam volna. Talán ez majd eltereli a figyelmemet arról, hogy egy húsvér nő ült mellettem.

Még soha nem próbáltam feltérképezni vagy megnevezni azt, ami éppen zajlott ebben az ebédlőben, bár elég jól kezeltem az újdonság varázsát. Elképzelni sem tudtam, mi kellene ahhoz, hogy elveszítsem a helyzet irányítását, ő pedig nem tűnt olyannak, mint aki csak úgy megpróbálná átvenni tőlem az irányító szerepét. Nyilván nem is akarta, a kérdéseivel pedig ezidáig nem próbált sarokba szorítani. Ezért valahol mélyen hálás is voltam, egy ilyen nap után már nem volt kedvem magamra erőltetni a savanyú uborka arckifejezésemet, felvértezve magamat mindennel, amit el tudott képzelni egy oroszról. Reméltem, erre nem is lesz szükség.
A kérdésén nem kellett sokat gondolkodnom, ennek ellenére mégis lassan kezdtem bólogatni, a sunyi vigyoromat pedig ismét a pohár pereme mögé rejtettem. Engem is megmozgatott a gondolat és a megannyi fantáziakép, ami végigsuhant az agyamon. A különbség abban ütközött ki, hogy én ezektől talán soha nem jöttem zavarba, az ő arca azonban mindig pírral válaszolt, még ha észre sem vette. - Szerintem ez egyértelmű - válaszoltam könnyedén, ekkor azonban már letettem a poharat. Nem akartam lerészegedni, bár attól még elég messze jártam. Fogalmazhattam volna úgy is, hogy elég sokszor néztem már szembe az üveg mélységeivel a nehezebb napok után, az ilyen kis mennyiséget szinte meg sem éreztem. - Az év felesége díjra pályázol? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mikor elsétált mögöttem, és a másik oldalamra érve elkezdett mindenféle finomságot a tányéromra pakolni. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor történt velem hasonló, bár talán még az egy kezem is sok lett volna hozzá. Nem lehetett rá panaszom, mint feleségre, bizonyára szerencsés lesz az a férfi, aki egyszer tényleg a férje lesz, méghozzá egy valódi házasságban.
Amikor visszaindult a helyére, kilesve a tökéletes pillanatot, a karomat kinyújtva kaptam el a derekát, és odavontam magamhoz. Nagyon meg sem kellett erőltetnem magamat így ültő helyzetemben sem, így néztem fel rá, miközben a tenyerem a fenekére siklott, így tartva magamnál. - Manapság meddig szokás elmenni az első randin? - kérdeztem elgondolkodva, az arcomról azonban nem tudtam levakarni az önelégült vigyort, a kezemmel pedig továbbra is maradásra ösztökéltem magam mellett.

Ahhoz képest, hogy már jó ide éltünk egymás mellett, elég keveset tudtunk egymásról, és ahogyan én, úgy ő is igyekezett megragadni minden alkalmat arra, hogy többet tudjon meg. Ez talán normálisnak számított a normális emberek között. Régen sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lenne hétköznapinak lenni, a hétköznapiság minden problémájával szembesülni, de voltaképpen... nem bántam semmit. Ez volt az életem, ezt ismertem, és valljuk be, jó voltam benne. Néhány apró részletet leszámítva.
Megköszörültem a torkomat, mikor visszakérdezett. Az arcára megrökönyödés ült ki, de nagyjából erre számítottam. Pedig nem kellett volna magára vennie, tekintve, hogy nem akart hosszú ideig maradni. Esélye sem volt arra a sorsra jutni, amilyenre az anyám jutott. - Ebben a családban nem tűrjük az árulókat. Az anyám pedig... - Nem is tudtam, hogy milyen jelzőt aggathattam volna rá. Nemrég ribancnak tituláltam, de az nem fedte le a teljes igazságot. Inkább legyintettem. Talán a vodka hatása végett kezdtem el könnyebben dalolni, mert erről nem beszéltem szívesen. Bár bizonyára leesett volna az álla, ha közlöm vele, hogy minden családban voltak viták, az én szüleimé azzal ért véget, hogy a Papa fejbe lőtte a Mamát. Nem volt túl idilli. És igazából azt sem akartam, hogy megint ötezer kilométerre szökjön tőlem. Pedig minap még én magam kértem, hogy menjen el ismét. Ez is egy elég éles váltásnak tűnt ahhoz képest.
A vacsora illata bekúszott az orromba, de még ennek ellenére sem vettem le róla a szemeimet. Újratöltötte ugyan a poharamat, de még nem nyúltam utána. A tekintete árulkodóbb volt minden szónál és minden tettnél, és ki sem kellett mondania, tudtam, hogy nem fél. Ha félt volna, egészen másképpen viselkedne, és máshogyan nézett volna a szemembe. A kérdése azonban gyorsan visszavarázsolt a valóságba, ahonnan az imént a tekintete varázsolt máshová. Közelebb hajolt, de én még mindig nem mozdultam, csak néztem őt. - Egész sok dolgot akarok veled csinálni, de... - hajoltam közelebb ekkor már én is, így szinte minimálisra csökkentve az arcunk között a távolságot. - Az, hogy megöljelek, nem szerepel közöttük - mondtam, az övéhez hasonló suttogó hangon. - De ne kérdezd, mik azok. Úgysem válaszolnék - zártam a gondolatot, a szám szélében felsejlett az a pimasz és szemtelen vigyor. Nem kellett kérdeznie, biztos voltam benne, hogy magától is rájön, mi mindent akartam volna vele csinálni. Az, hogy leszakítanám róla ezt a könnyed anyagot, csak az első lépés lett volna, mégis önuralmat kellett gyakorolnom. A fantáziám azonban már túl régen átlépte ezt a határt.

Voltak olyan kérdések, amikre nem szívesen válaszoltam volna, és akadtak olyanok is, amik egyenesen elvágták volna a beszélgetés fonalát. Mások képesek voltak felcsóválva hazudni valamit egy kényes kérdés hallatán, én általában egy egészen sajátos módszert választottam, de ha nem csaltak az emlékeim, már ő is szembesült azzal a felemmel. Egyelőre úgy tűnt, hogy semmilyen határokat nem akart feszegetni, vagy csak éppen a múltkoriból tanulva nem is mert. Nehéz lett volna ezt így megállapítani. Mindenesetre ezúttal sem kezdtem el fejtegetni, hogy mire gondoltam, amikor magamat is hívatlan vendégnek tituláltam, mert valószínűleg egy pillanat alatt változtattam volna meg a kialakított képét rólam. Abban viszont biztos voltam, hogy egyszer össze fogja hozni a sors a Papával, és már érteni fogja, miről is beszéltem.
Elvigyorodva megvontam a vállamat. - Pedig nem gyakoroltam - válaszoltam rögtön. - Bár szerintem ez inkább amolyan élni és élni hagyni-dolog, nem gondolod? Hacsak nem állítasz be toporzékolva a dolgozószobámba - emlékeztettem a néhány nappal ezelőtti jelenetre a pohár pereme fölött pislogva rá, de nem tudtam lenyelni azt a pimasz vigyort, ami kikívánkozott. Ott tényleg egy másodpercen múlott, hogy elveszítem a fejemet, aztán csodák csodájára mégis sikerült. Mondtam neki dolgokat, amik viszont úgy tűnt, hogy leperegtek róla. Talán mégsem volt olyan érzékeny, mint először gondoltam, de végül is, ezzel inkább nyertem, mint veszítettem.
Amikor Iris válla fölött Kirill bepillantott az étkezőbe, intettem neki, hogy hozassa a vacsorát. Még délben közöltem az igényeimet a személyzettel, így volt idejük felkészülni egy két fős vacsorára. Közben letettem a kiürült poharamat az asztalra, és Iris újabb kérdése hallatán felé fordultam. - Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy mióta az eszemet tudom, erre az életre készítettek fel? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Ez ráadásul igaz is volt. Soha nem gondolkodtam azon, hogy más akarok lenni. - Ha az apám meghal, nekem kell átvennem a helyét - vontam lassan vállat. - Bár ő elég sokáig össze tudta egyeztetni a nagy vezér életet a házassággal. A felesége elég sokáig húzta - fintorodtam el. Mintha nem a tulajdon anyámról beszéltem volna, akinek még az emlékétől is minden szőrszál égnek állt rajtam. Többet nem is mondtam róla, pedig az anyám volt az első számú oka annak, hogy soha nem akartam feleséget.
Időközben szervírozták a vacsorát, az asztal közepére téve a sült húst, mellé a köretet. Csoda, hogy ettől a koszttól még nem híztam el, bár elég sok időt dolgoztam ezen a testen. Viszont mielőtt bármihez is hozzáfogtam volna, ismét megkerestem Iris tekintetét. - Félsz tőlem?

Engem nehezen lehetett zavarba hozni, és annak ellenére, hogy életemben nem voltam még senkivel randin, nem vettem nagy durranásnak. Egy randevún csak jobban megismerkedtek az emberek, nem? Bár férfiként biztos voltam abban, hogy a mögöttes szándék segített túlélni minden férfit, hisz ki ne akarná végül megkoronázni azt a nagybetűs randit? Na ugye. A zavara továbbra is megmosolyogtatott, de már nem tettem több utalást arra, hogy mennyire készült erre az estére. Minden bizonnyal nem ez volt az este utolsó olyan pontja, mikor a füle tövéig elvörösödhet. Erről általában gondoskodtam.
Elém tette a poharat, miután leült mellém, és nagyra értékeltem az előrelátását, mikor az üveget is magával hozta. Nem is voltam szégyenlős rögtön feltenni neki egy olyan kérdést, amit jóval mélyebbnek gondoltam, és elvártam, hogy őszinte legyen. Már nem egyszer kihangsúlyoztam neki, hogy ha ennek a színjátéknak egyszer véget vetnek, nem fogom marasztalni, és ha menni akar majd, szíve joga lesz. Igaz, akkor még úgy gondoltam, hogy egy elviselhetetlen hárpia, egy gyönyörű köntösbe bújtatva, és hogy ezt kaptam büntetésül. Egy vonzó nőt, akit soha nem kaphatok majd meg. Kétség sem fért hozzá ,hogy nem hasonlított senkire, akivel eddig dolgom volt. Velük azonban nem is ismerkedni akartam, csak elvettem, amire éppen szükségem volt. De ezt Iris-szal nem tehettem meg.
Félrebillentett fejjel hallgattam a választ, közben el-elmosolyodva. - Szörnyűek ezek a ribanc anyák - mondtam mély egyetértésben. Ő is olyan nő volt, aki tartozni akart valahová, vagy valakihez, de az apja alaposan elbaszta a számításait. Ráadásul az ő világa sem volt könnyebb vagy egyszerűbb, de alapjaiban véve más bajokkal áldott meg minket a teremtő. - Én a születésem óta érzem megtűrt, hívatlan vendégnek magam ebben a családban - vigyorodtam el szemtelenül, közben ismét a számhoz emelve a poharat. Nem kezdtem el firtatni az okokat, az én családi tragédiáim éppen annyira határoztak meg engem, mint őt a sajátjai, azonban mikor az ő száját is elhagyja egy kérdés, úgy döntöttem, ideje hátradőlni. A poharamat viszont húztam magammal. - Nem - vontam meg a vállaimat könnyedén, furcsa grimasszal az arcomon. - Nehezen alkalmazkodom ahhoz, hogy bárkivel is együtt éljek - tettem még hozzá, bár ez nem lehetett nagy újdonság neki. Már ő is biztosan megállapította, hogy ez a ház minden négyzetméterében legénylakás volt, semmi nem utalt arra, hogy itt valaha megfordult volna egy nő. Valószínűleg azért, mert ha nőre volt szükségem, nem ők jöttek, hanem én mentem, Sienna-nak még lakást is vettem, de úgy tűnt, a hozzá fűződő kötődésem lassan kezdett megbomlani. Legalábbis már nem bosszantott annyira az eltiltás tőle, mint amikor a Papa bejelentette ezen döntését.

Elvigyorodtam. Valószínűleg nem az lesz majd a legnagyobb csalódása az itt töltött idő alatt, hogy netán nem tartom majd be valamelyik ígéretemet. Ezeket általában komolyan vettem, mert engem minősített, ha nem tartom be azt, amihez a nevemet adtam. Ezzel ki is fújt majdnem az összes erényem. Próbáltam a szemeivel látni ezt a világot, amibe most hirtelen belecsöppent, vajon mit érzett és mit gondolt arról, ami körülvette, de mindig ugyanoda lyukadtam ki: még nem látott eleget ahhoz, hogy azt érezze, amit mindenki más. Undort és gyűlöletet.  
- A helyzethez képest jól is érzem magam - tettem még hozzá a gondolatmenetéhez, miközben az ujjaim alatt már éreztem a teste melegét. Furcsa volt, mert egyetlen olyan nőt sem ismertem, akivel ennyi ideig össze lettem volna zárva, de a testi kontaktus kimerült volna pár kóbor érintésben és egy-egy tüzes csókban. Tudtam, hogy mit akarok, és azok a nők is mind tudták, hogy el is veszem. A Papa utasításai nélkül Iris-nak esélye sem lett volna egy ilyen estére, és megkockáztattam, hogy Ő is csak egy lenne azok közül, akiket megtörtem a saját kedvem szerint.
A szavai ismét megmosolyogtattak, mert először valószínűleg észre sem vette, hogy leleplezte saját magát. - Szóval gondot okozott a ruhaválasztás - konstatáltam pimasz hangvétellel, majd egy halk nevetést követően megcsóváltam a fejemet. Nők és ruhák. Ehhez képest én a jóval egyszerűbb utat választottam - vagy választotta nekem Kirill - ezzel a sötét, egyszínű pólóval. Nem gyakran viseltem ilyen lezser ruhadarabokat, de kétség sem fért hozzá, hogy elég kényelmesnek bizonyultak. Az étkezőbe érve aztán elvettem a hátáról a kezemet, kihúztam neki az egyik széket, de nem ült rajta túl sokáig. Felállt és az italszekrényhez sétált, miközben én viszont letettem a hátsómat. Végre ültem, és ez elmondhatatlanul jó érzés volt. - Az a bor csak dísznek van - legyintettem, de ez nyilván nem lepte meg. Idejét sem tudtam, mikor érintkeztem utoljára borral. - Csak a szokásos. Vodka - adtam végül választ neki, bár ezt az italt már az első itt töltött estéjén is előszeretettel kóstoltuk meg mindketten. Éhgyomorra bizonyára ütni fog.
Megvártam, míg kitölti a poharakat, az ő választását nem szabtam meg, hisz ha borozni támadt kedve, miért ne ihatna bort? Csak akkor fordultam ismét felé, mikor újra elfoglalta a helyet az asztalnál, a könyökömmel megtámaszkodva az asztallapon. - Ha mindenek ura azt mondaná holnap, hogy eddig tartott ez a színjáték, megkönnyebbülnél? - kérdeztem a Papára utalva, még azelőtt, hogy beleittam volna a kitöltött pohárba. Nekem nem volt szükségem az alkohol bátorító hatására ahhoz, hogy feltegyek bizonyos kérdéseket.

Az arca mindent elárult, azt is, hogy nem erre számított. Talán eddig a pillanatig tényleg nem is hitte el, hogy éppen egy mészárlásba sétálok bele, de ez a legtöbb dologgal így volt az életben. Csak akkor hitted el, amikor már előtted volt az eredménye. Én pedig itt álltam, csurom véresen, csapzottan és izzadtan, és csak biztosabbá váltam abban, hogy nem ilyen férjről álmodozott kislány korában. Mondjuk ennek nem is kellene, hogy érdekeljen.
- Ha még erősebben szorítod azt a korlátot, eltörnek az ujjaid - vetettem oda neki egy féloldalas mosoly kíséretében, bár nem állt már ott sokáig. Helyette lesétált a lépcsőn, de ezúttal már tényleg előttem állt meg, és nem a távolból nézte, hogy mi történt velem. A vér nem a sajátom volt, és nyilvánvalóan ez volt a legfontosabb jelenleg. Biccentettem egyet a szavaira, ezekkel pedig elárulta, hogy tényleg nem erre számított, vagy legalábbis nem érzékelte a komolyságát ennek az egésznek. Végül is, lehetett volna rosszabb is. Mondjuk a szemei előtt lelőni valakit. Ott talán aláírtam volna a saját halálos ítéletemet a szemében. - Üdv a világomban. Nem túl családbarát környezet - mondtam, de valószínűleg nem volt túl nagy újság számára. Ha őt nem kényszerítették volna hozzám, soha nem nősültem volna meg, de ez mindenen látszott, amit itt látott. Ezt a világot nem egy nőre szabtam, hanem önmagamra. Az önzőségemmel igyekeztem leplezni azt, hogy nem akartam megnyomorítani sem egy nő, sem egy poronty életét.
Tekintetemmel ismét végigmértem, miután a vacsora elhalasztását pedzegette, de csak megráztam a fejemet. Végig akartam csinálni a ma estét, és nem puszta kötelességtudatból, hanem mert... mit tudom én. - Ma estét ígértem. És betartom - kacsintottam rá, miközben végeztem az utolsó gombbal is, kibújtam az ujjakból, és kicsit megropogtattam a hátamat. - Ez nem az... nem az én vérem - köszörültem meg a torkomat miközben az ingre mutattam, de nem is akartam bővebben beszámolni a ma estéről. Az első leckét megkapta azzal, hogy látta, ez tényleg szó szerint véresen komoly helyzet, tudatosult benne, hogy mi egy idő után már nem szavakkal igyekszünk tiszteletet kivívni. És ha ennek a tetejébe még közöltem volna vele, hogy a három férfiból, akiket ma a dolgozószobában látott, már csak kettő volt életben, még inkább elborzasztotta volna ez az állatias világ.
Nem is tudtam volna többet mondani, mert Kirill visszajött, a kezében tartva egy sötét pólót. A célnak pont megtette, így mikor felém nyújtotta, cseréltem vele, átadva neki a véres inget. Belebújtam a kapott felsőbe, majd megigazítottam magamon úgy nagyjából. - Közel sem vagyok olyan szép, mint te - mondtam, végignézve először magamon, aztán ismét rajta, és még mindig a kelleténél is jobban tetszett a látvány. Ehhez nem tudtam elég fáradt lenni.
Jó szokásomhoz híven a hátára csúsztattam a kezemet, hogy így kalauzoljam az étkező felé, közben intve Kirillnek, hogy ennyi volt a mai szolgálata, innen átveszem a lány felügyeletét. Úgy tűnt, Iris már megszokta a férfi jelenlétét. Vagy csak nem akart ismét összeveszni rajta.