Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Thamira sikolya zene volt a füleimnek. Furcsamód arra gondoltam, milyen büszke lenne most rám: rezzenéstelen arccal, ajkaim kegyetlen görbületével, lelkiismeret-furdalás nélkül, őszinte elégtételt érezve, amiért valakinek pontosan azt adom meg, ami jár neki. Hiszen éppen erre tanított minket annyi éven keresztül, két olyan óriást akart nevelni, akik nem félnek az erejüktől, büszkék arra, aminek születtek, és bár külön-külön is erősek, ketten együtt még nagyobb hatalmat képviselnek. Olyan óriásokat, akik kíméletlenek az ellenségeikkel szemben, és bátran használják ellenük a tudásukat.
Én pontosan ilyennek éreztem magam, miközben azt figyeltem, hogyan nyaldossák az átkozott nő testét az ujjaim nyomán előtörő lángok. Izzy ereje biztosította, hogy ne haljon meg túl könnyen és túl hamar, a jég éppen annyira óvta meg a testét, hogy addig szenvedjen, ameddig csak akarjuk. A lángok megolvasztották a jeget, felperzselték a bőrét, de mielőtt még túl mélyre értek volna, újabb kíméletlen jégpáncél jelent meg rajta. Tökéletes összhangban dolgoztunk a húgommal, mint mindig, megakadályoztuk, hogy elveszítse az eszméletét, pontosan érezve, mikor fáradt el az egyikünk, mikor kell a másiknak átvenni az irányítást. Emlékeztem a szüleink kegyetlen halálára, amit épp Thamira okozott, emlékeztem a hosszú évekre, amit abban a hitben éltünk le, hogy ő tulajdonképpen megmentett minket, pedig csak a saját önző céljaira használt fel mindkettőnket. Használt volna fel, ha nem jövünk rá az igazságra.
Csak akkor hagytuk abba, amikor kimerítettük a tartalékainkat. Éreztem, hogy valami meleg és nedves folyik a számra, és ahogy oldalra pillantottam, találkozott a tekintetem Izzyével. Neki és elkezdett vérezni az orra, és ez volt a jel; nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, a bosszú bevégeztetett. Nem kímélte tovább Thamira testét és én is leengedtem a kezem, csupán az eszméletét tartottuk fel addig, ameddig csak tudtuk, miközben lassan a lángok martalékává vált.
– Azért mondott okos dolgokat – jegyeztem meg közömbösen, mielőtt örökre hátat fordítottunk volna neki.

A körmeim a pulton, a magassarkúm pedig a bárszék lábtámaszán dobolta az ütemet; Izzy már a második számnál tartott, amit azt jelentette, hogy én hamarosan távozóra is fogom, de a pultosfiú – akinek még mindig nem tudtam megjegyezni a nevét – még le akart kenyerezni egy utolsó itallal. Kezdtem azt hinni, hogy én vagyok a pultosfiúk ideálja, vagy valami ilyesmi, bár Izzy első munkahelyén még talán meg is volt a lehetősége, hogy kirúgják, amiért akaratomon kívül lassan csődbe viszem a helyet... Noah viszont nem rakhatta ki a szűrét csak úgy, legfeljebb utálta azokat a napokat, amikor én is eltöltöttem itt némi időt, ő meg maximum a pultosa fizetéséből tudta levonni az ingyen italokból származó hiányt.
Ó, nem, most már érinthetetlenek voltunk Fredrik szemében, és ha nem éreztem volna nevetségesnek, hogy le legyek kötelezve egy hozzá hasonló lénynek, talán egy kis hálát is éreztem volna, amiért – valamilyen szinten neki köszönhetően – világossá vált, hogy Izzy és én együtt még nagy dolgokra lehetünk képesek.
Elnéző mosollyal intettem le a pultosfiút, mikor hősködve újfent megpróbálta a mellettem ülő idióta tudtára adni, hogy szerinte „nem a hölgy esete” – te sem vagy az, drágám –, mert az egy dolog, hogy nem szorultam a segítségére, de ezekkel az izzadtságszagú próbálkozásokkal csak még inkább láttam a tejfölt a szája szélén. Aranyos volt, de én a kisfiúkat mindig is megettem reggelire.
Az utolsó előtti kortynál tartottam, amikor az a szerencsétlen mellettem eljutott a részegségnek arra a szintjére, hogy már nem elégedett meg a fel-felbátorodó szóbeli udvarlással, de aztán magára is vethetett. Amikor megpróbálta megérinteni a ruhám által szabadon hagyott vállamat, oda sem kellett néznem, hogy a következő pillanatban úgy rántsa el onnan az ujjait, mintha tüzes vashoz ért volna. Az érzés tényleg hasonló élmény lehetett; a szemem sarkából néztem csak rá, hogy a szavaimmal is ráerősítsek az előzőre.

– Köszönöm, drágám – mosolygok a csokoládébarna szemekbe, miközben a vezetőülés ablakához hajolok. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is érdekel különösebben; nem a neve miatt van most itt, hanem mert Fredrik őt jelölte ki ügyeletes sofőrnek, mintha legalábbis szükségem lett volna ilyesmire. Végigsimítok az arcán, ahogy ájtatos mosollyal rám bámul, vörösre rúzsozott ajkaim lenyomatot hagynak az arcán, mielőtt visszahúzódnék, és bár látom, hogy ennél többet akarna, egyetlen pillantással adom a tudtára, hogy jobb, ha erről megfeledkezik. Ért a szép szóból, sebességbe teszi az autót, én pedig hátrébb lépve nézem végig, ahogy elhajt. Szerencsére eléggé odáig van értem ahhoz, hogy tudjam: hallgatni fog, ahogy kell.
Újult erővel, kíváncsian nézek körül az utcán, a mágia szabadsága szinte bizsergeti az ujjaim végét. Elindulok abba az irányba, amit Izzyvel megbeszéltünk találkozási pontként, nem messze attól a híres-neves Smolensky törzshelytől. Fredrik nem ezt nevezte meg annak idején, még mielőtt meggondolta volna magát a terveinket illetően, de hát éppen ezért választottunk másikat - sok mindent el lehet mondani rólunk, de hülyék azok nem vagyunk. Ezért sem engedhetjük meg, hogy szóba jöhessen a béke ezek között, akkor mikor nyírnák ki egymást végre?
Itt az ideje, hogy mindenki újragondolja, hányadán áll a másikkal. Az oroszok úgyis tudni fogják, kit hibáztassanak, Fredrik pedig hadd higgyen minket továbbra is töretlen, hűséges kis pincsikutyáknak. Nagyon hatásosan fogjuk tudni előadni, mennyire nem tudunk semmit a történtekről.