Ez is egy átlagos nap a munkahelyemen, átlagos emberekkel, akik jól akarják érezni magukat, átlagos italokkal, melyektől remélhetőleg ez, majd meg is történik, de ezen felül, valahogy semmi sem olyan, mint lenni szokott. A zene épp ugyanúgy lüktet a hangszórókból, mint máskor és talán, ha képes lennék koncentrálni és elengedni magam, még élveznèm is, de mivel én a látszat ellenére cseppet sem vagyok átlagos, a problémáim sem azok. Ha itt bárki tudná, hogy az én esetemben simán nevezhetünk problémának egy két méteres, lángoló férfit, aki amellett, hogy percek alatt lángra tudná lobbantani ezt az egész kócerájt, az egész várost és ezt a bolygót is, most iszonyúan zabos rám, akkor senki nem nézne olyan furcsán rám, amiért most nem ezer wattos vigyorral töltöm az italát. És rohadtul azon lenne mindenki, hogy a lehető legtávolabbra meneküljön tőlem. Nem, mintha előle el lehetne menekülni, de egyébként is az idő nagy részében próbálom magam azzal nyugtatni, hogy mindaz, ami a tudomására jutott, hidegen hagyja, cseppet sem érdekli, mint ahogy anno régen sem érdekelte volna. Ugyanúgy visszament volna Sinmarához, csak akkor tudott volna arról, hogy van egy fia is a nagy világban, így meg sejtèse sem volt az egészről. Legalábbis addig, míg a sors úgy nem hozta, hogy kiderüljön a titkom, amit olyan mesterien őrizgettem már hosszú évek óta, hogy kezdtem elbízni magam és azt hinni, hogy ez így is marad. Most meg folyamatosan az ajtó felé nézegetek, mert ha a az annyira nem is érdekli talán, hogy Sigurd az Ő fia, a büszkeségèn ejtett csorbát nem fogja túl jól viselni, hiszen félre vezettem és hazudtam neki, a sértettség pedig tökéletesen leolvasható volt az arcán, amikor ezzel szembesült én pedig levegőt is felejtettem venni és, csak az zakatolt a fejemben, hogy Tudja. A legmegnyugtatóbb hír az lenne, ha kiderülne, hogy máris visszatèrt az Ő birodalmába, de Ő nem az a fajta férfi, aki sértetten elkullog, aki lenyeli a békát és elviseli, hogy évszázadokon keresztül hazudtak neki, és pont ez az, ami miatt, már kis híján sebesre harapdáltam a számat. Mert tudom, hogy meg fog jelenni, hogy a képembe akarja majd vágni, hogy milyen hazug ribanc vagyok, amit már akkor, a vásáron is megtett volna, ha nem lépek le olyan gyorsan, de már akkor is tudtam, hogy azzal csak az időt húzom. Nincs olyan hely, ahova elbújhatnèk előle, szóval a kérdés az, hogy mikor bukkan majd fel, de bármennyire is próbálok erre felkészülni, mégis megdermedek, amikor megèrzem azt a tömény forróságot, majd pillanatokkal később megpillantom az okozóját is, ahogy belép az ajtón. Hatalmasat nyelek, de annak ellenére, hogy az ösztöneim most is arra sarkallnának, hogy meneküljek, képtelen vagyok levenni Róla a szemem, mikor pedig tekintetünk találkozik és meglátom övéiben azt a mérhetetlen haragot, jobbnak látom, ha inkább tényleg megpróbálok elosonni onnan vagy, ha az nem is sikerül, legalább valami olyan helyet találni, ahol nem vagyunk ennyire szem előtt.
_________________
they were like two enemies in love with one another
Kiskép : Rendeltetésem : surtr vagyok play by : joe manganiello Posztok száma : 23 User neve : dimitriy Csoport : fire giant Pontgyűjtő : 20 Lakhely : muspellheim Foglalkozás : ruler of muspellheim Előtörténet : coming Keresem : fire cannot quench fire; water does
Mathias Skagen —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 22, 2022 11:16 pm
Liv Larssen felhasználónak tetszik ez a poszt.
Eleinte hallani sem akartam az egészről, megpróbáltam olyan határozottan és masszívan ellenállni a késztetésnek, ahogy arra eddigi hosszú életem során még egyszer sem volt példa. Pedig megéltem már jó pár nehéz helyzetet, birodalmakat láttam elpusztulni, alattvalók százait porrá égni, az viszont, amit nem is olyan régen kíméletlenül az orrom alá tálalt az élet, egyikhez sem volt viszonyítható. De mégis ki gondolta volna, hogy ez az átkozott nőszemély ilyen súlyú titkokat őrizgetett, engem pedig, mint akinek semmi köze nincs hozzá, egyszerűen kifelejtett a képletből. Mégis mit gondolt? Hogy élünk az örökkévalóságig, és végig el tudja majd titkolni előlem? Mondjuk, ez eddig bejött. Az első lehetséges pillanatban meglógott előlem, minden kérdést válasz nélkül hagyva, én pedig tényleg minden igyekezetemmel próbáltam úgy tenni, mintha mi se történt volna, és hogy ennek az egésznek semmilyen jelentősége nincs rám nézve, nevetséges is lenne úgy tennem, mintha érdekelne, hogy van egy másik ivadékom is ebben a mocskos gödörben, de nem nyugodott a vérem. Igazságot akartam, és elsősorban Tőle akartam hallani, hogy amit hallottunk, és amit megtudtam, az tényleg a valóság, és nemcsak a képzeletünk egy csúf játszadozása volt. És mind közül ez volt a legdöbbenetesebb is, mert magam sem tudtam eldönteni, hogy mi lenne az a válasz, amit szívesen fogadnék Rán-tól. Ha elismerné vagy cáfolná, de a történtek után már nem is tudtam volna hinni a cáfolatoknak. Látnom kellett volna, hogy több van abban a porontyban, mint azt először hittem, de azon kívül, hogy a lányom rögeszmés zaklatóját láttam benne, mást nem is kerestem. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy milyen képességekkel rendelkezik, és hogy mégis honnan a fészkes fenéből tudna bánni a tűzzel épp abban a családban? Elárulva és becsapva éreztem magam, épp úgy, ahogy Rán is érezhette magát, mikor mindent félredobtam, csak hogy visszamenjek Sinmara-hoz. Nem érdekelt a látszat, az, hogy ki láthat meg, miközben ingerülten végigsétáltam az egyik szűk mellékutcán, és ha hátrapillantottam volna, láttam volna, hogyan szikráznak a lábnyomaim, ez pedig ékes bizonyítéka volt annak, hogy mennyire felzaklattak a fejlemények, az pedig már felért egy kisebb csodával, hogy a hajam nem lángolt, és nem szórtak lángcsóvákat szemeim, de még ezt sem zártam ki teljesen. Pusztítani akartam, valamin levezetni a feszültséget, és ha ehhez az kell, hogy egy egész kibaszott vulkánba leheljek életet, csak hogy valami végre tompítsa az agyamat, minden további nélkül meg fogom tenni. Valószínűleg ez volt az indíttatásom abban is, hogy át sem gondoltam, milyen körülmények között fogok beesni a bárba, ahol emberi rabszolgaként robotolt, de ezúttal jóval többet akartam neki mondani annál, hogy szégyent hoz magára ezzel a megalázó és szánalmas élettel. Ez pedig valószínűleg mind az arcomra is volt írva, miközben tekintetem Őt kutatta, villámok helyett tűzcsóvákat szórva.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Eleinte hallani sem akartam az egészről, megpróbáltam olyan határozottan és masszívan ellenállni a késztetésnek, ahogy arra eddigi hosszú életem során még egyszer sem volt példa. Pedig megéltem már jó pár nehéz helyzetet, birodalmakat láttam elpusztulni, alattvalók százait porrá égni, az viszont, amit nem is olyan régen kíméletlenül az orrom alá tálalt az élet, egyikhez sem volt viszonyítható. De mégis ki gondolta volna, hogy ez az átkozott nőszemély ilyen súlyú titkokat őrizgetett, engem pedig, mint akinek semmi köze nincs hozzá, egyszerűen kifelejtett a képletből. Mégis mit gondolt? Hogy élünk az örökkévalóságig, és végig el tudja majd titkolni előlem? Mondjuk, ez eddig bejött. 
