“everywhere I go, my shadow, it follows behind. Doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me.

Eirik Damien && Isla

Nem akartam elhinni, amit látok. Nem most, nem akkor, amikor már én magam is kezdtem lemondani róla, amikor már megkérdőjeleztem önnön épelméjűségemet, amikor már én is elhittem, hogy ez az egész csak egy ostoba rögeszme... És most mégis itt állt előttem. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat, de még a szavakat sem találtam, csak a nevét voltam képes suttogni, vagy inkább csak magam elé lehelni. Lehet, hogy majdnem húsz éve nem láttam már, de nem kellett gondolkoznom azon, hogy őt látom-e. Ő volt az. A bátyám. Damien.
Világ életemben összeszedett és talpraesett voltam, már csak azért is, mert hamar kellett a saját lábamra állnom és megtanulnom, hogy csak magamra számíthatok, de ezekben a pillanatokban átmentem a kistestvérbe. Amennyire határozottan üldöztem idáig, most olyan bizonytalanná váltam, és amilyen nyugodt, rezzenéstelen arccal figyelt ő engem, én akkora megrökönyödéssel néztem vissza rá. Nem értettem. Össze voltam zavarodva. Elárulva éreztem magam. Meg sem lepett, hogy az egyetlen válasza a ne itt volt, valahogy pont erre számítottam, de annyira le voltam sokkolva, hogy még csak gúnyt sem tudtam volna űzni ebből. Zsibbadtan hagytam, hogy lejjebb tolja a fegyverem csövét, amit még mindig rászegeztem, még ha kissé remegő kézzel is. Megköszörültem a torkomat, leengedtem a fegyvert, majd az ujjaim remegése ellenére vissza is biztosítottam, aztán visszatettem a pisztolytokba a csípőmön.
– És az gondolom baj – néztem rá bizonytalanul. Meg akartam kérdezni, hogy miért: őt nem láthatják, velem nem láthatják, vagy egyszerűen csak egy zsaruval nem láthatják? Mégis csendben maradtam, mert már az előbb is egyértelművé tette, hogy egyelőre nem fog beszélni. Hagytam, hogy a karomnál fogva vezessen, én is elindultam vele együtt, de még mindig nem teljesen fogtam fel, hogy ez a valóság.
– Hová megyünk? – kérdeztem inkább, mert ezt azért esetleg mégis megoszthatta velem. Felajánlhattam volna a kocsimat, de az is látható és forgalmasabb helyen parkolt, szóval gondolom nem lett volna megoldás, de hacsak nem a környéken lakott, nem igazán tudtam megtippelni, hová akar vinni.

shadow of mine || coded by eirik

“everywhere I go, my shadow, it follows behind. Doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me.

Eirik Damien && Isla

Egyáltalán nem volt megnyugtató a gondolat, hogy mindannak ellenére, ami történt, ahányszor egy-egy ilyen esemény hatására különböző életveszélyes helyzetekbe futottam bele, még mindig nem tudtam csak legyinteni és elsétálni. Fogalmam sem volt, miért kísértett még mindig a bátyám szelleme, főleg ilyen intenzitással, mint mostanában. Amikor meglőttek, azt hittem, csak a sokk hat rám így, aztán a legutóbbi alkalommal sikerült nyíltan csapdába sétálnunk, és most... most megint ezt csináltam, de ezúttal legalább egyedül. A felém zuhanó eresz sem állított meg, bár kétségkívül kizökkentett, de amint elhárítottam ezt a fajta akadályt, már indultam is utána, futólépésben, kitartóan. Mivel lényegében ő is leleplezte magát az előbb, ezúttal már én sem szerénykedtem, már nem csak a szolgálati fegyveremet mertem használni ellene - igazság szerint azt nem is szívesen tettem volna, azzal csak nyomást akartam gyakorolni, amíg nem tudtam, kivel állok szemben -, ezért is sikerült a félhomályba burkolózó utcában végül csapdába ejtenem.
A fegyveremet továbbra is a hátára szegeztem, nem zavart meg azzal, hogy az indáknak engedelmeskedve ő is megtorpant. A futástól és az adrenalintól sűrűn emelkedett és süllyedt a mellkasom, a vérem száguldott az ereimben, szemeimmel kitartóan figyeltem minden egyes rezdülését, miközben lassan felé léptem. Aztán megszólalt. Nem ismertem fel egyértelműen a hangját - nem is lett volna logikus -, a szívem mégis kihagyott egy, aztán még egy ütemet, és nem azért, mert tudta a nevemet. Volt a hangjában valami, abban, ahogy a nevemet formálta... Nagyot nyeltem, még egy lépést tettem az irányába, mert még mindig nem fordult felém, de aztán megéreztem, hogyan száll szembe az ő mágiája az enyémmel. Megtorpantam, a fogaim összekoccantak, hiába tartottam helyükön a növényeket, ha azok lassan kiszáradva hulltak a földre, de a fegyverem még mindig ott vette célba és nem remegett a kezem.
– Óvatosan a kezeddel! – szóltam rá élesen, megvillanó szemekkel, amikor láttam, hogy felemeli a kezét, szilárdabban fogtam a fegyveremet, de nem húztam meg az elsütőbillentyűt. Figyeltem, hogyan veszi le a fejéről a sapkát, feszülten vártam, mi lesz a következő lépése, és amikor lassan megfordult, a szívem hevesebben kezdett verni...
Hogy aztán jóformán megálljon. Másodpercekre. Az sem lepett volna meg, ha percekre kihagyott volna a szívverésem. Ekkor már megremegett a fegyver a kezemben, a szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és az ajkaim is elnyíltak kissé, miközben lassan, reszkető ujjakkal leeresztettem a pisztolyt.
– Damien... – Nem kérdés volt, kijelentés. Majdnem két évtizede nem láttam már őt, de ugyanúgy felismertem, mint amikor a sokk hatására álomképként lebegett a szemem elé az arca. Felismertem a vonásairól, a szeme színéről, a szája és a szemöldöke ívéről. Szóra nyitottam a szám, aztán becsuktam, mintha csak egy partra vetett hal lettem volna, aki a levegőért küzd a szárazföldön; annyi ideje kerestem már őt, annyiszor képzeltem azt, hogy látom, de most, amikor itt állt előttem, fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Mit kérdezzek tőle.
– Hogyan...? – suttogtam bele a félhomályba. Újra lejátszottam magam előtt az elmúlt perceket, ahogy menekült előlem, ahogy megpróbált visszatartani, ahogy kimondta a nevemet, mert pontosan tudta, ki van a nyomában. A mellkasomat és a szívemet összepasszírozta egy érzés, egy ismeretlen eredetű fájdalom, az árulás nyomása. – Miért...? – tettem fel a következő, talán még súlyosabb és fájóbb kérdést.

shadow of mine || coded by eirik

“everywhere I go, my shadow, it follows behind. Doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me.

Eirik && Isla

A túlórát önként vállaltam, ez tény és való volt, ahogy az is, hogy külön díjaztam az egyedüllétet, megannyi különböző okból fakadóan, de az azért az én számításaimban sem szerepelt, ami végül történt. A múltkori rendkívüli módon félresikerült magánakcióm után épp kezdtem volna beletörődni, lassan elfogadtatni magammal, hogy most már tényleg el kell engednem őt, erre... megint minden kezdődött elölről. Én pedig nem gondolkodtam - ahogy korábban sem tettem soha, de most legalább csak saját magamat sodortam veszélybe az önfejűségemmel. Ez is valami.
Gondolkodás nélkül követtem az alakot, és amikor nem állt meg a felszólításomra sem, hát a fegyveremért nyúltam. Lett volna még néhány eszköz a tarsolyomban, de még mindig nem tudtam, pontosan kivel állok szemben, és nem kockáztathattam. A fegyver kibiztosításának hangja egyébként is megtorpanásra késztette.
– Emelje fel a kezeit és lassan forduljon meg! – szólítottam fel határozottan. Az alak mozdulatlan maradt, gyanakodva méregettem, már amennyit hátulról, a sötétben fel tudtam mérni belőle, de mielőtt még szóra nyithattam volna a számat, hogy megismételjem a felszólítást, hatalmas robaj vonta magára a figyelmem. – Putain de merde... – Meg sem próbáltam nem az anyanyelvemen megszólalni, amikor megláttam a felém zuhanó ereszcsatornát, de azon sem kellett gondolkoznom, kinek a műve lehetett mindez. Hallottam a futva távolodó lépteket, hangos káromkodással nyugtáztam, hogy kár volt visszafognom magam az előbb, de most már egyébként sem volt választásom. Hátraugrottam, de még így is a levegőhöz kellett nyúlnom, hogy ténylegesen ki tudjam védeni az eresz támadását, hogy aztán azonnal el is induljak az alak után. Szerencsére gyorsan futok és az adrenalin is segített, így nem tudott megszökni előlem, még ha szerzett is néhány méternyi előnyt.
– Megállni! – kiáltottam rá, most már dühösen és frusztráltan, márpedig ha ezúttal sem állt meg (és gyanítom, hogy nem tette volna), akkor én sem szerénykedtem tovább. Szerencsére csak ketten voltunk, így gondolkodás nélkül nyúltam a földben megbúvó növényekhez, amelyek a beton repedésein keresztül könnyűszerrel törtek utat maguknak felfelé, egyenesen az alak felé indulva, egyszerre több irányból is. Nem bántották őt, épp csak köré tekeredtek, béklyóba fogva a lábait és a kezeit is - mielőtt még félreérthető mozdulatot tehetett volna velük -, szilárdan ott is tartva, legalábbis az én célom ez volt, de az előbbi akciója után arra is fel kellett készülnöm, hogy esetleg nem lesz egyszerű dolgom.
– Ki maga? – vakkantottam feszülten. Újra felemeltem és rászegeztem a fegyveremet, így indultam meg felé határozott, de óvatos léptekkel, kihegyezve minden reakciójára és egy lehetséges ellentámadásra.

shadow of mine || coded by eirik

“everywhere I go, my shadow, it follows behind. Doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me.

Eirik && Isla

Nagyon, nagyon sok mindent helyre kellett raknom a fejemben az óta a nap óta. Magammal, Jacksonnal és Damiennel kapcsolatban is, úgy, hogy ezek egyszerre kapcsolódtak össze és futottak külön-külön szálakon is, néhol újra összetalálkozva, egymástól függetlenül is akár, egy olyan gordiuszi csomót alkotva végeredményül, hogy esküszöm, néha úgy éreztem, még egy pszichiáternek is meggyűlt volna a baja azzal, ha megpróbálja ezt kibogozni. Igazság szerint a Jackson részét a dolgoknak igyekeztem minél inkább elnapolni... gyávaságból.
Igen. Egy szánalmas, gyáva kukac voltam.
Egyelőre a bátyámmal kapcsolatos dolgokat próbáltam inkább helyre tenni a fejemben, bár fogalmam sem volt, mennyire leszek ebben sikeres. Volt pár évtizedem rá, én mégis csak odáig jutottam, hogy már másodszor kevertem magamat - és ezúttal Jacksont is - közvetlen életveszélybe pusztán abból fakadóan, hogy képtelen voltam őt elengedni. De miért? Mi a jó büdös francért nem tudtam őt elengedni? Egyszerűen nem fért a fejembe.
Nagy sóhajjal, gyors léptekkel sétáltam le az épület impozáns lépcsőin. Szerencsére egyedül túlóráztam, így amikor befutott az a rendkívül sürgős riasztás, két órával a munkaidő lejárta után, kifogást sem kellett keresnem, miért egyedül indultam és miért nem szóltam Jacksonnak. Az egyik nagykövet felesége zajt hallott a pincéből, mik vannak! Már csak azért is vállaltam magamra a dolgot, mert jobb volt, ha a járőrök értelmes és valóban fontos dolgokkal foglalkoztak, és így legalább az én figyelmem is elterelődött. Mondjuk a nő arcáról lerítt, hogy ő jobban örült volna Jacksonnak, vagy minimum egy hímnemű egyenruhásnak. Pech.
Viszonylag hosszabb séta állt előttem, az autót ugyanis direkt távolabb parkoltam le, hogy legyen lehetőségem kiszellőztetni egy kicsit a fejem. Elgondolkozva baktattam, a lábaim automatikusan vittek előre, hiszen magamtól is tudtam az utat. Egyik saroktól a másik után... egészen addig, míg a következő utcára befordulva meg nem éreztem valamit. Felnéztem, a szemeim elkezdtek rendesen fókuszálni, kiszúrva az alakot az utca másik végén, aki épp mintha megdermedt volna egy pillanatra. A lépteim lelassultak, homlokráncolva figyeltem, mert bár nem láttam belőle semmit - a fejébe húzott sapka árnyékot vont az arcára az utcai lámpák fénye elől -, volt valami átkozottul furcsa...
Már megint?!
Hányszor kellett még belekeverednem ebbe, hogy azt hiszem, őt látom, miközben...
Félhangosan káromkodtam egyet, amikor láttam, hogy az alak hirtelen kilencven fokos fordulatot vesz, majd eltűnik az épület mögött. Jackson nincs itt, nyugodtan mehetsz fejjel a falnak, mondtam magamnak mintegy megnyugtatásképp, de a lábaim addigra már futólépésben vittek az alak után, végig az utcán, be balra a sarkon, majd tovább utána.
– Megállni! – szólítottam fel. Az utcán nem volt senki rajtunk kívül, így nem kellett attól félnem, hogy feltűnést keltek. – Oslói rendőrség! Azt mondtam, álljon meg! – Talán aljas dolog volt ezzel dobálózni, miközben semmi gyanúsat nem csinált, de nem gondolkoztam teljesen tisztán. Elővettem a szolgálati fegyveremet, nem mintha használni akartam volna, de azt reméltem, talán ráijeszt majd a hang, ahogy kibiztosítottam a fegyvert.

shadow of mine || coded by eirik