Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

2006. július 7. 15:33
Oslo Gardermoen
Isla Rousseau

Isla a húgom. A szüleink azért küldték Norvégiába, mert Franciaország már nem volt számára biztonságos, de ha nem vigyázunk, előbb-utóbb itt is veszélybe fog kerülni az élete. Neked kell rá vigyáznod helyettem, Dante. Nincs más, akire rá merném bízni a biztonságát.

2020. október 7., Oslo
Megmasszíroztam az orrnyergemet és próbáltam figyelmen kívül hagyni Riley folyamatos dumálását. A fiatal járőr olyan volt, mint egy rozoga rádió, amit nem tudsz kikapcsolni: folyamatosan beszélt, csak mondta és mondta a magáét, látszólag totál hidegen hagyta, hogy egyáltalán figyelek-e rá. Igyekeztem nem figyelni, de az órák hossza óta tartó duruzsolása kezdett olyan végtelenül idegesítőnek tűnni, mint Jackson létezése.
Először kiakadtam Matthew-ra, amikor közölte, hogy az akció elején majdhogynem vissza kell épülnöm a járőrök közé, de megpróbáltam azzal vigasztalni magam, hogy így legalább több időm lesz felmérni a környéket és beazonosítani, nagyjából mekkora szarba akar most beletenyerelni Matthew.
Aztán jött ez a Riley, fogta az összes ebbéli reményemet és lehúzta a vécén.
– Hé, figyelj, Riley, mi lenne, ha... – Igen, kezdtem elveszíteni a türelmemet, de a járőrautó rádiója mintha csak erre a pillanatra várt volna: recsegve életre kelt, a diszpécser pedig közölte, hogy civil bejelentés alapján egy körözött gyanúsítottat látni véltek kétsaroknyira a pozíciónktól. Az akció elindult. – Ne! – csattantam fel, mikor Riley majdnem bekapcsolta a szirénát. – Mi csak biztosítunk. Semmit nem csinálunk addig, amíg a többiek ide nem érnek. – Összeszorítottam az állkapcsomat; voltam már a mindkét oldalon, de két kezem nem lenne elég megszámolni, hány esetben tettek nekünk keresztbe, mikor a járőrök villogva-vijjogva megindultak a célpont felé, ezzel gondosan felhívva mindenki figyelmét az érkezésünkre. – Maradj nyugton – utasítottam, miközben sebességbe tettem az autót és elindultam.
A szomszédság biztos takarásában álltunk meg, várva a Matthew-ékat és az erősítést. Amikor megérkeztek az autók, kiszálltam, de egyelőre megálltam a kocsi mellett, és egy biccentéssel üdvözöltem Matthew-t, várva a következő lépést. Azt egyelőre nem is figyeltem, kiket hozott még magával; fontosabb volt, hogy felmérjem a környezetet, érzéseim szerint ugyanis túl nagy volt a csend.
Matthew az ajtóhoz lépett, de csali nem jött be; az első lövések hangjára rögtön a fegyveremért nyúltam, és már úton is voltam a ház felé.
– Maradj a kocsiban! – szóltam rá Riley-ra, amikor láttam, hogy ki akar szállni.
Futólépésben tartottam a veranda felé, miközben az erőm segítségével elmozdítottam a zárakat a hátrahagyott járőrautóban, hogy Riley ne tudjon kiszállni – túl zöldfülű volt még ahhoz, hogy velünk jöjjön. Hátamat a bejárati ajtó mögött vetettem a falnak, hallgatóztam, és közben hagytam, hogy a mágiám segítsen nekem felmérni a terepet odabent. Amikor én is behatoltam a házba, első mozdulatommal elkaptam az egyik ajtó mögül éppen kiforduló alak fegyvert tartó csuklóját és kicsavartam a kezéből a pisztolyt. A folyosó másik végén egy kolléga küzdött valaki mással, de az emeleten is sietős léptek gyors egymásutánja hallatszott, nem is beszélve az el-eldördülő lövésekről.
Nilsen ezért megint jól le fog baszni minket.
Elindultam előre, de a folyosó feléig sem jutottam. Robbanás rázta meg a házat, az előttem lévő szobából először füst- és porfelhő tört elő, de a lökéshullám sem váratott magára sokáig. Sorra robbantak be a széles üvegablakok a délnyugati oldalon, az üvegcsörömpölést fájdalmas kiáltások és fémes hangok kísérték. A lökéshullám engem is le akart teríteni a lábamról, elveszítettem az egyensúlyom, megpróbáltam megkapaszkodni, vagy az erőmet használva talpon maradni...
Aztán két kar elkapta a derekam, egyenruha villant a látóteremben, és dupla puffanással landoltunk a csempén. Újabb robbanás rázta meg az épületet, üveg és törmelék hullottak alá, de én mindebből semmit nem érzékeltem, mert erős karok tartottak a földhöz szegezve és valaki fölém tornyosulva védelmezett a saját testével.
Mintha órák teltek volna el, mire elcsendesedett a környék.
– Jól vagy?
Úgy pattantam fel, mint akibe villám csapott, és biztos voltam benne, hogy a szemeim is szikrákat szórnak.
– Hogy a pokolba kerülsz te ide?! – ripakodtam rá, de még csak válaszolnia sem kellet volna, hogy tudjam a választ. Persze ő még csak egész szavas válaszra sem méltatott, egyszerűen csak felvonta a szemöldökét amolyan „szerinted?” módon. – Menj a francba, Jackson! Találj magadnak végre más hobbit ahelyett, hogy hátralevő életemben a sarkamban loholsz.
– Épp megmentettem az életed – bökött az előttünk elterülő romhalmazból felszálló porfelhőre. – Szívesen.
– Ferme ta gueule! – mordultam fel; észre sem vettem, hogy franciául beszéltem, amíg meg nem jelent a képén az a tipikus vigyor, amit legszívesebben az öklömmel töröltem volna le onnan.
Sarkon fordultam és dühös léptekkel indultam el, minél távolabb tőle. Akármennyire is felforralta az agyvizem a jelenléte, most sokkal fontosabb volt megbizonyosodni arról, mindenki ép bőrrel megúszta-e az iméntieket.
Nilsen ezért még nagyon le fog baszni minket.
– Matt? – kiáltottam el magam félhangosan, próbálva átlátni a porfelhőn. A válasz gyorsan megérkezett az emeletről, és bár a „most már minden oké” elég furán hangzott jelen helyzetben, mivel láttam, hogy a kollégáink lassan elözönlik az alsó szintet sérültek után kutatva, a kérésének megfelelően óvatosan felcaplattam a lépcsőn. A folyosó végén találtam rá, egy jókora szobában, egy fickó hátán térdelve; a keze mozdulatából már tudtam, hogy a bilincsért nyúl. – Minden... – oké?, akartam volna kérdezni, de ekkor vettem jobban szemügyre a fickó arcát, az ereimben pedig rögvest elhűlt a vér. Az hagyján, hogy nem érte jöttünk és hatalmas kapásnak minősülne, de...
A bizonytalanságom maximálisan elterelte minden maradék figyelmem, ezért nem éreztem meg a közelgő veszélyt. Nem láttam az alakot a szobából nyíló helyiség ajtaja mögött, nem hagytam az érzékeimnek, hogy segítsenek, amikor pedig meghallottam a lövést, már késő volt.
– Isla...!
Jackson kiáltása elhaló hang volt a háttérben, hirtelen csak az éles fájdalmat érzékeltem, és furcsa képeket, mint például Matthew döbbent-rémült arckifejezése, a mellettem ellépő Jackson, amint két pontos lövést adott le az alakra. De aztán már nem függőlegesben voltam, észre sem vettem, hogy a hasamra szorítom mindkét kezem, csak amikor Jackson ellökte onnan mindkét véres tenyerem, hogy megfelelő nyomást tudjon helyezni a sebre.
– Merde...
– Maradj velem! – szólt rám erélyesen, és ha nem tudtam volna, hogy már csak félig kapcsolódok a valósághoz, megesküdtem volna rá, hogy aggódik.
Valamit kiáltott a folyosó irányába, de azt már nem hallottam. Annál élesebben láttam viszont egy alakot a háttérben, figyelmeztetni akartam őket, de aztán az alak a szemembe nézett, és én tudtam, hogy ismerem, és hogy lehetetlen.


Aggódó, izgatott, ideges hangok. Finom, hullámzó rázkódás. Halk morajlás és a hang rezgései, ahogy valaki megszólal. A szemeim résnyire nyíltak, Jackson arcélét pillantottam meg néhány centire a szemeimtől. Szerettem volna beolvasni neki, de halványan érzékeltem, siető léptei ellenére is milyen vigyázva vitt... ráadásul végre nem beszélt. Rövid, tömör szavak hagyták csak el a száját néha, de nyoma sem volt az idegesítő szófosásnak. Végre csendben volt.
Emiatt még inkább szerettem volna beszólni neki valamit, de a sötétség vonzereje erősebbnek bizonyult.

- Á, Rousseau! Jöjjön, üljön le. Üdv újra a fedélzeten! Bevallom, meglepett minket a kérvénye, de azt hiszem, a körülményeket tekintve érthető a dolog.
- Örülök, hogy még itt lehetek.
- Nos, igen... Ami az új társát illeti, ha minden igaz, mindjárt megérkezik. Érdekes döntés Nilsen részéről, nem mondom, de igazából érthető. Ez jó belépő lesz a gyilkosságiakhoz, kicsit távolabb kerülhet a szervezett bűnözéstől, ha szerencséje van.
- A gyilkosságiakhoz...?
- Ja, igen. Mindenki így látta jobbnak, és ha jól tudom, korábban is jelezte már, hogy váltana, ha lesz rá lehetőség.
- Van ennek valami köze Jackson nyomozóhoz?
- Hát, ööö... Ó, ez szerintem ő lesz...
- Fils de pute...
- Hogy mondja?
- Rousseau csak kifejezte, mennyire örül nekem. Igaz?
- Va te faire foutre, Jackson!
- Ezek szerint már ismerik egymást? Rousseau...? Most meg hová megy? Rousseau!
- Ne is törődjön vele, főnök, majd megbékél. Nem tud mit kezdeni a viszontlátásom okán érzett földöntúli boldogságával.