Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jan. 18, 2024 6:15 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Nem szerettem ezt a helyzetet. Nem szerettem, hogy nem találtam saját magam, és a haragom egyre inkább kezd maga alá temetni. Olyan volt, mint egy rémes álmodás. Álmodás, mitől menekülni sem lehetett, s rád ragadva egyre nagyobb bilincsbe zárt. Elnéztem a szerzeteseket, kik a szertartás után egy szemernyi bizalmatlanságot sem mutattak irányomba, mintha minden helyreállt volna. Főleg az ő nézőpontjuk szerint. Vágytam rá, hogy olyan helyen legyek, hol nem háborgat senki, hol egyedül lehetek a haragommal, ám miközben elnéztem fiamat, miképpen járkál egyik helyről a másikra, s teszi a maga dolgát, rá kellett döbbennem, meglehet nekem is az ő útját kellene járnom. Türelmet tanulnom, s megtenni mindent, amit tennem kellene. Útján kísérni végig, s közben nem feladni egy pillanatra sem. Hagytam, had menjen arra amerre akart, hisz még magam sem voltam tisztában azzal, mit várok el, vagy épp a történtek után akad e elvárás, mit jogom lenne követelni, vagy épp csak számonkérni. Végül úgy döntöttem, elmegyek az edzőterembe, s majd csendben meghúzom magam valamelyik sarokban. Felöltöttem a köntöst, mit még ideérkezésünkkor kaptam tőlük, s abban léptem be oda, majd telepedtem le egy kicsit eldugottabb helyre. Jobb lábam felhúzva üldögéltem, hátam a falnak vetve. -Nem… valóban nem mennek el, de minden hatással van mindenre. Sosem tudhatni, mikor kell elhagyniuk a kolostort, felkeresni valakit, kitől segítséget kérhetnek. - Aaron-ra pillantva néhány pillanatra feleltem kérdésére, aztán tovább ültem csendesen a fal mellett. Gondolatok nem kavarogtak bennem, pusztán egyetlen egy. Hogyan? Jó persze van varázslat. Van különleges erő, de eddig ilyesmit nem tettek. Eddig ez a szertartás mélyen eltemetve maradt. Hatásos, ha az ember hisz benne, ám a kérdés az volt, én vajon hiszek e benne. -Neked is számít sok minden, pedig annyi helyen még te sem jártál. Meglehet akkor is érdekelt, mikor még ki sem tetted a lábad Osloból. - sóhajtottam. -Miféle terveid vannak mára? - magam nem mondhattam el, hogy akadtak terveim, a csendes üldögélésen kívül, szóval reméltem, hogy a véleményem nem fogja kikérni. Nem volt kedvem sétálni, nem volt kedvem semmihez. Kiroppantottam a nyakam, majd felkeltem a földről, s úgy is tettem pár mozdulatot, mikor a többiek kimentek onnan, s alig néhányan maradtunk. Egyszerű mozdulatokat követtem, utánozva az egyik szerzetest, ki tőlünk kicsit távolabb állt, majd mikor észrevette, elmosolyodva indult meg kifelé, intve, hogy kövessük, vagy kövessem, majd odakint folytatta a lassú, megfontolt mozdulatokat, néhány pozíciót hosszan kitartva, van mit kicsit gyorsabban ismételve. Nem figyeltem mennyi ideig tartott, csak emlékeztem rá, egyszer régen, milyen jó hatással volt rám. Ha közben Aaron is csatlakozott hozzánk, hát elmosolyodtam, igazán őszintén, talán hosszú idő óta első alkalommal, s közben megjelentek körülöttünk mások is. A mozdulatsorok végén, összeérintette két kezét, egyik ökölben ért nyitott tenyeréhez, s hasonló mód hajoltam meg magam is, majd Aaron-ra pillantottam, ha ő is ott volt. Ám ha nem tartott velem ez idő alatt, akkor elmentem megkeresni. -Sétálunk?
Nem tudom merre járnak apám gondolatai, de sokszor hiszem azt, hogy már hazatérne a vizeihez. Hívogatja a gondolat, hogy végre eggyé váljon vele. Hogy haza térjen. Elmesélte már hogy miért is vándorolt hosszú időn át, hogy meglelje a békét. Amit még ma is kutat. Vajon, ha megint útra kelne, most megtalálná? És örökre az oldalára állítaná? Bármi is lesz, rám mindig számíthat. Élményeket akartam és azt meg is kapom egy haragvó isten személye mellett. Való igaz, fordult a kocka egy részt, de attól ő még az apám marad. És még így is képes vagyok vele maradni, a történtek ellenére, hogy tanítson. Nem riaszthat el semmi... nagyjából. Igyekszik eleget tenni a kívánságomnak... ahogy ellépett tőlem, úgy pillantottam utána. Ez nem óhaj sóhaj volt, nem is adtam parancsba, egyszerűen csak lebeg a szemünk előtt, mint valami cél. Amit meg kell valósítani, de nem csak az én óhajaimat, hanem a számára kedvezőbbeket is megteremtjük. Mert nem lehetek önző, nem igaz? Visszafordultam a medencéhez, figyeltem a mozdulatlant, majd letérdeltem elé, hogy a kásásba nyúljak, hogy érezzem a hideget, még ennél is jobban. Vajon lenne bajom, ha most mezítelenül belemásznék? Félisten vagyok, bírnom kellene ezt a hideget is, bár már ugrottam bele a hideg vízbe, úgyhogy...kivettem a kezem belőle, össze érintettem két tenyerem imádkozáshoz. - A jó szerencse kísérjen utadon Aegir. - motyogtam érthetően, majd felkeltem onnan és magam is bevonultam a kolostor falain belülre. Aegir az asztalnál étkezett már, egy idősebb szerzetes az én kezembe is nyomott egy tányér kását és teát, de ahogy jött, úgy távozott i, hogy ne legyen időm ellenkezni. Aegirhez léptem és elé helyeztem mindkettőt, tudtam jól, hogy neki nincs szüksége ilyenekre hogy életben maradjon, de bármihez jó lehet. És hát nem voltam irigy sem. Egy mosolyt villantottam, ha rám figyelt, de már ott sem voltam, levettem a pulcsimat, majd megindultam kifelé az étkező helyről. Ám nem a szobák felé vettem az irányt, sokkal inkább kifele a levegőre. Edzésidő volt részemről, ám ezúttal nem akartam a négy fal között, kint tökéletesnek bizonyult a dolog, frissítő idő volt. De mindez volt levezetés, bemelegítés, hogy az igazi páros, vagy tripla edzésre felkészüljek. Van rá fél órám. Szóval pár ütés a levegőben és a rúgások is elérkezettnek látták az időt, hogy előmerészkedjenek. Gyors volt mind, ezt az egyik szerzetes tanította lassított felvételben és magyarázott is, szóval hamar eltanultam. Pár mozdulat után tértem vissza a falak közé, hogy egy pohár tea miatt még bemerészkedjek a kajálda részbe. Egy pohárral kaptam is, minden finnyákolás nélkül elfogyasztottam, visszaadtam a bögrét, majd igyekeztem be a harcterembe. S ha Aegir is ott volt, akkor mellé araszoltam. Hideg voltam, a bőröm, a ruháim, mind átvették a kinti hőmérsékletet, ám nem zavart. Jól éreztem magam ebben a közegben, ebben az időben, rövid ideig biztosan. A Fő láma érkezése elcsitította az itt lévőket, híreket szavalt a nagy világból, melyek mostanában érkeztek hozzá és tudomására jutottak. Páran összesúgtak ezek hallatán, az én fejem felett pusztán kérdőjelek csillogtak meg. - Miért számít számukra, hogy mi történik a külvilágban, mikor innen ki sem mozdulnak soha? - kérdezem halkan apámtól, ám a szerzeteseket figyelve, miképpen összesúgtak és fejeket ingattak. Még egy szerzetest sem láttam lemenni a faluva bármiért. Azt se sűrűn láttam, hogy a túristákon túl jött-e hozzájuk bárki. Nem nagyon elegyedtek szóval akárkivel, így nem is igazén tudtam hová tenni a dolgaikat sokszor. Külön világ, oké, de akkor is.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 01, 2024 11:52 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Megtudnám cáfolni, ezt a jobb helyen is lehetne dolgot, bár Aaron elég határozottan közölte, neki itt tökéletes, s itt van a megfelelő helyen, hol éppen lennie kell. Nem kezdtem el ellenkezni, puszán ráhagytam mindent, miközben belekortyoltam a kellemesen meleg teába, mi jóleső melegséggel öntötte el bensőmet. Jó érzés volt visszatérni, s bent lenni a kolostor falai között, még akkor is, hogyha az egészet igazán nem is akartam, de legalább a tudat megmaradt, s jöhetett az elhatározás is mellé, hogy nekem itt van a helyem, még akkor is, ha esetenként elönti elmémet a végtelennek tetsző harag. Ám a nyugalom még maradni akart, s hűséges vendégnek látszott. Legalább is ebben bízott mindenki. -Élmények...az. Igen. Egy haragvó Isten mellett valóban élménydús lehet.- enyhén szarkasztikus voltam, bár ez inkább saját magamnak szólt, sem mint neki. Ő semmiről sem tehetett, hisz magam hiúságának köszönhetem, mibe belekeveredtem, már ha nevezhetem az egészet híúságnak. A csodák. Csodák, melyek körbevesznek ezen a helyen. Szavai nyomán körbehordoztam tekintetem -Valóban csodás itt.-ám utolsó szavai szinte el sem jutottak hozzám. Közel maradni, s tanításaim fogadni, hol ott nálam labilisabb személyt nem is találhatna maga mellé, s erre az elmúlt néhány nap, hét, hónap döbbentett rá. Ő még is velem jött. Eljött, s tanításom akarja. Okulni mindabból, mit megtudhat tölem. Okulni, hogy bánjon haragjával. Ezen gondolatsorra csészém félúton megàllt a levegőben, s rá emeltem tekintetem. Kezelni a haragot, irányítani, visszafogni. Akkor döntöttem el, hogy mindazt közössen fogjuk megtanulni újra. Együtt megyünk végig a kijelölt úton, s végén majd győzelmet aratunk. Elfeledni egyikünk sem fogja, de legalább felkészűlhetünk az Óriások mozgolódására a háttérben. Annak ellenére, hogy nem figyeltem oda látszólag a körülöttem zajló eseményekre, tudtam mindenről szinte. -Igyekszek eleget tenni a kívánságodnak fiam.- szólaltam meg végül, s elléptem a medencétől, hogy aztán megindulhassak az étkezde felé, hol egy pillanatra megfagyott a levegő, mikor beléptem, majd szinte pillanatok alatt újra sürgés forgás lett, majd csak a kanalak csörömpölését lehetett hallani, a kásák felett. Mikor én magam is kaptam egy adagot, a lehető legnagyobb tisztelettel vettem át, majd telepedtem le vele egy asztalhoz, hogy elfogyasszam.
Mikor apám a függőágyra telepedett, megértettem néma kérését. Pihenésre zavarta magát, melyet csak magányában tudhatott megtenni. Magára hagytam néhány eltelt perc után. Odabent azonban már semmit sem akartam kezdeni, csupán a vacsorát vettem magamhoz és elvonultam a helyemre, hogy pihenhessek. Apán jártak a gondolataim, hogy vajon meddig fog tartani ez az állapot. Kitart-e sokáig, vagy rövidesen újra a morc lesz. Fekvőtámaszt csináltam elalvás előtt, majd ittam egy pohár teát és alvásra tettem el magam, hogy másnap időben kelhessek fel. A gondolataim miatt későn sikerült alvásra ítélni magam, de legalább most Dora nem tartózkodott sehol sem, nem űzött vadvízi tájakra. Csend honolt az elmémben. Pihenésre tudtam ítélni magam, a szervezetem, a gondolataim is elpihentek. Ébredésem izzadós volt, nem sokkal ébredésem előtt Dora hangját véltem felfedezni az elmémben. Riadt, zakatoló szívverésemet próbáltam elnyomni, végül felöltöztem, miután az időt is megpillantottam. Nadrág, póló, pulóver, majd a ipő és indultam is kifelé, hogy újra narancsos látványban legyen részem. Ám mikor kiértem, apámat éreztem meg...nem fent, hanem odakint, hol elfeküdt. Így lassú mozdulatokkal léptem a kertbe, hogy feltűnjön a hideg és a leheletem. Hűvös volt. Ami azt illette elég csípős volt ez a reggel. Ugyanolyan lehetett mint a többi, csak épp nem tudtam erről, mert nem engedtek ki a kolostor falain kívülre. Apámat kutattam szemeimmel, majd figyeltem miképpen veszi át a másiktól a poharat és az én mellkasomat is elöntötte ezzel a nyugodtság. Elmosolyodtam és közelebb mentem. Mellette álltam meg, figyeltem a medence kásás vizét, milyen mozdulatlan hever ott. Ilyen nyugodt lehet most Aegir is? Kérdésére ráemeltem a tekintetem, éreztem az érintést, jólesett a kérdése, a törődése. Fejet ingattam. - Nem, nem lenne most jobb otthon. Itt felfedeztem sokféle gyöngyszemet, melyet odahaza sosem találnék. A honvágyam majd elmúlik, de ez ezerszer jobb, mint hogy egy nagyvárosban lógjak. - hálás szavakkal adóztam irányába, hiszen neki köszönhettem mindezt. Az előzmények már nem érdekelnek, meg az sem érdekel, ha soha sem bízik meg bennem azok után amit elkövettem ellene, de már annak is örülök, hogy nem lépett le a haragját követően méreggel az elméjében. - Itt ezernyi meg egy csoda rejlik, mit még felkell hogy fedezzek. - mosolyodtam el a vizet figyelve. - A Te útmutatásaiddal. - és persze bölcselkedéseivel...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 30, 2023 12:33 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Csend, s némaság, mi szép lassan rám telepedett. Nyugalmat éreztem, mit már rég nem. Körülölelt nyugalmat adó karjaival, s óvón ölelt hűtlen keblére. Meglehet pillanatok varázsa lenne az egész, s hűtlen szerető lesz, ám abban végletekig biztos voltam, hogy a következő alkalommal majd talán tovább marad. Ám pihenni, s végre kicsit őszintén nyugton maradni, felemelő érzés volt. Lehunyt szemekkel térdeltem ott, s Aaron szavai után felkeltem a földről, majd letelepedtem egy függőágyba a hűvös idő ellenére. Nem fáztam. Nem érintett rosszúl a hideg, mi a napokat jellemezte idefent, ám hogy ne rémiszek meg senkit sem, terítettem egy plédet magamra, s úgy pihentem egy ideig. Én magam igaz nem voltam fáradt, ám elmémnek még is kellett némi nyugalom. Nyugalom, mely messze taszított a harag kitaposott útjától. Hogy mennyi idő telhetett el, míg ott hevertem, nem esküdnék meg rá, de abban biztos voltam, hogy ember fiának már képére fagyott volna a mosoly, egy olyan zúzmarás ködös reggelen, mi ránk köszöntött. A medencében a víz teteje kásásra dermedt, s moccanni sem igen akart. Hűvös felhőpamacsként tűnt elő leheletem, miközben felültem, s figyeltem a távolban narancsosvörösre festett égalját. Újabb reggel, újabb napkelte, s akkor és ott, abban a pillanatban nem éreztem azt a mérhetetlen haragot magamban, mintha csak a gyógyító szertartás, valóban hatásos lett volna. Mire kikeltem onnan, a fiatal szerzetes már ott állt elöttem, kezében egy bögre gőzölgő teával, mit elvettem tőle. Jóleső melegsége elöntötte mellkasom. Egy bólintással köszöntem meg, s ő is hasonlóképpen távozott. Tekintetemmel Aaront kerestem, ám nem mentem semerre sem. Belekortyoltam a gőzölgő nedübe, majd megállva a medence mellett bal lábammal finoman megérintettem a víznek tetejét, ám nem olvasztottam fel. Nem tettem vele semmit. Meghagytam ugyan olyan kásás állapotában. Nem érdekelt. Ha közben megtaláltam Aaront odaléptem hozzá, s érintettem meg karját. -Nem hiányzik az otthonod? Elviseled még az itteni környezetet egy ideig? -nem feszegettem nagyon a témát, ám hogy kicsit tisztàbban láttam, megfordult a fejemben, mi van akkor, ha ő sokkal inkább lenne odahaza. Otthon, a barátaival, az anyjával.
Mióta itt vagyok a szerzetesek között, sok mindent megtanultam az itt létem alatt. Volt mit sokadjára fogadtam csak be elmémbe, hiszen olyan dolgok voltak, melyek első blikkre nevetségesen hatottak. Így van. De ez az idő múlásával átváltozott és a magam véleményével és tudásával használom fel, alkalmazom. A most látottak is megfogtak, főleg hogy elsőre azt hittem, hogy ártani akarnak Aegirnek, de nem. Pont ellenkezőleg, ezért is figyeltem mozdulatlan az egészet. A végén léptem csak oda a szótlan tengeristenhez, hogy felsegítsem és átadjam az őt megillető szigonyt. Megmarad. Mertem remélni. Furcsa volt tőle a mozdulat, a keze, melyet a mellkasán pihentetett hosszú ideig. Nem tettem fel zavaró kérdéseket és nem szövegeltem feleslegesen. Elfogadtam a csendet a bennem felszökő kérdések kavalkádja ellenére is. Aegir elsétállt, mintha semmi sem történt volna, ám ezúttal már a szerzetesek köreit tisztelte meg. Persze hogy követtem, tisztes távolságból, figyeltem a hátát, a mozgását és azt ahogy megáll a medencénél. Kérdésére nem tudtam mit válaszolni, ám nem kapott egy vállvonást sem, hiszen fontos kérdés volt. Bennem is lezajlott már, de jobb esetben ezt tőle kellene megérdeklődni. Többet tud erről és róla van szó. Tőlem hiába kérdez ilyesmit és ehhez hasonlót, választ remélve...nem tudok szolgálni vele. Végül csend telepedett rá, így ezúttal sem zavartam meg belső világát. Nem akartam emlékeztetni semmire sem, mik akkor nap történtek. Amiket akkor nap mondott. Amilyen veszekedést megejtett velem...mindenki a maga igazába temetkezett. Nem akartam felidézni. Elég volt. Hagytam had sodródjon maga medrében minden, amig lehet mindezt hagyni. Mellé léptem, majd a vizet fürkésztem, azt a nyugodtságot, mely bennem is helyet fészkelt magának. Már szükségem volt rá az eddigi napok eltelte végett. Semmi sem volt olyan megnyugtató, mint az öregem hangját hallani. Kellemes volt ez a fajta csend, mint a meditálás a teremben. Tekintetem a víztől a fákra suhant, az ottani megnyugtató árnyékkavalkád is könnyed volt, ám a hang, mely engem szólított...már kevésbé. Közelebb léptem Aegirhez és lógó kezemmel –mely közelebb volt hozzá- fogtam meg a vállát és markoltam rá finomabb mozdulattal. - Nem megyek el. Pihenj csak. - szólaltam meg ezzel együtt, próbáltam nyugtatóul szolgálni számára, őt fürkésztem, nem akartam, hogy egyedül érezze magát. Nincs egyedül, vele vagyok. - Nem kell kapkodnod. A szellő lágyan cirógatja a bőrödet, nem siet sehová sem. Te se tedd hát. - nehéz napok állnak mögötte, nem akarom, hogy bármiért is nehezteljen, vagy azt higgye, hogy megfeledkeztem a dolgokról. Ez nem így van. A szerzetesek tanításai nem érnek fel az övéivel, ám mióta visszajöttünk és ő fent ragadt, azóta nem nyúltam az erőmhöz. Csak a harag öntött el újfent, de ez érthető volt, ha nem volt meg a kellő lefárasztásom és a figyelmem sem ott volt, ahol kellett.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 28, 2023 7:34 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Nem gondoltam rá aképpen, mint valami rettenetes dologra. Nem gondoltam, hogy ezt nekem meg kellett volna tennem, de tisztában voltam vele, ha nem teszem, soha az életben nem tehetem be a lábam erre a helyre, és fiammal sem találkozhatok falai között. Mondjuk annyira nem is érdekelt a dolog, de ez az egész… ez az ősi lapok közé illő szertartás, amivel körbedongtak, s a gyógyító pergamenek, miket mellkasom köré csavarva űzték ki belőlem a rosszat, a gonoszt, mi felemésztené lelkem… meglehet, csak káprázat volt az egész. Meglehet, hogy nem is értek el vele semmit, s csupán az elme hozadéka volt mindaz, mit látni véltem. Ám még is puszta tény volt, hogy nem volt ott a folt. Vagy én magam lettem rá vak, vagy tényleg hatott a varázslat, mit alkalmaztak rajtam. Ősi tibeti szertartás, mikről kevesen tudnak bármit is, s csak azokon hat, kik hisznek benne. Olyan ez, mint azok a démonok, miket ők vélnek látni a sötétségből előbújni. Ha hiszel benne, valódiak. Ám ha nem… akkor az egész meg sem történt. Egy darabig még üldögéltem ott a földön, aztán felemeltem tekintetem egy időben Aaron megszólalásával, ám szót nem ejtettem, csak megdörgöltem mellkasom, s lepillantottam a szavait vesztett pergamenre, mit olyan feketeség töltött be, mit eddig kevesen láthattak csupán. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, s felkeltem általa, pedig nélküle is simán megtudtam volna tenni. -Megmaradok… - feleltem végül, továbbra is mellkasomon nyugtatva egyik kezem. Az érzést, mintha elvágták volna. Elveszett. Hová tűnt? Ám az idős láma már nem volt a közelben, hogy hozzá intézhessem szavaim, s kérdéseimmel bombázzam. Helyette csak átvettem fiamtól a szigonyt, s annak társaságában indultam meg befelé. Szót nem ejtettem, s ezúttal a szerzetesek sem kerültek el. Ott maradtak, s végezték dolgukat, én pedig meg sem álltam a vizes medencéig, hol aztán földbegyökerezett a lábam. Víze nem moccant, nem háborgott, hisz lelkemben csupán kérdések lobbantak fel, mik ismét arra késztettek, hogy térdre ereszkedve engedjem combjaimra a szigonyt, s lehunytam szemeim. -Megmaradok, de… - fiam felé fordítottam tekintetem, ha követett odáig. Ha nem, akkor csak magamnak jegyeztem meg. -Eddig miért nem tette meg? Annyiszor feljött hozzám… oly sokat beszélt hozzám…. És most… - de nem moccantam, csak lehunytam lélektükreim, s csendes imádság nélküli meditálásba fogtam. Gondolataim nem cikáztak, nem ugráltak vissza oda, ami megtörtént. Némaság honolt, s lassan magába temetett. Rám nehezedett, akár egy fekete fátyol, s nem mozdult rólam, pedig tudtam, továbbra is ott van bennem a harag. Továbbra is bennem ég, ám még sem bukik a felszínre. Vajon meddig tart majd ezen csoda? -Aaron… - suttogtam, ám szemem nem nyitottam ki, s nem is fordultam felé, csak ültem ott tovább. Hisz mi van, ha az egész pusztán a méreg okozta delíriumos álom, s semmi sem valóságos? Mi van, ha még mindig odafent vagyok a hegy tetején, haragomtól fűtötten, segítő kéz nélkül. De vajon egy Istennek miért kell a segítség?! Miért nem tud tovább lépni? Miért jó a sértődés?
Az öreg szerint az öregem odafent maradt volna. Nem ment volna el miattam, de le sem vonult volna...sokáig. De felmentem hozzá, szóval részben ez miatt is történtek lépések. Ez nem tudom, hogy most jó avagy sem, de megtörténik. Hogy mi? Hát...Valami történik ez biztos. Hogy micsoda hát azt még emésztem. Mert fingom sincs. Hogy megnyugodtam-e ettől most? Egy kicsit sem...látnom és éreznem kell, hogy annak a vénségnek nem esik baja. Visszamentünk felpakolva Aegirhez, ki még mindig ugyanott ücsörgött és nem is szándékozott láthatóan mozdulni. Aggódó szempárjaim rávetültek, ám ez nem sokáig tartott, figyelnem kellett a főlámára, hiszen segítséget kellett neki nyújtanom. Ráadásul a figyelmem is elterelődött, ahogy a többiek mozgásba lendültek. Mi a picsa folyik itt? A kezembe megragadtam a kapott füstölőt és ahogy meggyulladtak, az orromat is elérte a szaga ennek a rengetegnek. Büdös volt, másabb volt mint az eddigiek és csípte a szemem is. A szerzetes után néztem, ahogy megindult kivéve a kezemből ezt az egészet, de jómagam a helyemen maradtam, nem mozdultam, szinte levegőt is elfelejtettem venni. Csak figyeltem az eseményeket és nem tudtam behatárolni, hogy létezhet-e ehhez hasonló akármi, vagy mindez csak a képzelet szüleménye. Vártam hogy Aegir mindent félre téve majd küzdeni fog ellenük, de nem így volt, hagyta had csinálják végig ezt az egész szertartást. Mormogást hallottam, ám érteni belőle semmit sem. Talán jobb is. Szapora lélegzettel figyeltem a megvillanó szemeket, majd ahogy a tekercselést is elkezdték. Amikor Aegir teste hirtelen megmozdult, akkor léptem egyet előre, ám meg is torpantam, szinte odafagyva néztem végig a jelenetet, ami a szemeim előtt végbe ment. Nem tudtam mi ez, hogy mit tesznek vele, féltem, hogy épp ebben a pillanatban a szemeim előtt végeznek vele és én nem teszek semmit sem ellene. DE ő nem küzdött. Valami biztos történt, hogy ő ily nyugodtsággal kezelte ezt az egészet. Csak figyeltem az egész jelenetet az elejétől a végéig. Mikor Aegir lefejtette magáról a tekercset, mikor lassan abba maradt a kántálás, csak akkor nyugodtam meg, csak akkor kezdtem normálisan lélegezni. Figyeltem őt hogy még most sem kezdett őrjöngeni, hogyan tudta helyén kezelni ezt az egészet. És ami a legfeltünőbb volt...nem maradtak itt a fegyveres szerzetesek sem...elvonultak. Talán beengedik őt? Otthont adnak neki ahogy azt korábban tették? Léptem párat, egész végig őt tartottam szemmel, nem azért hogy szemmel tartsam, hanem hogy lássam és tudjam, nem esett baja. A szigony előtt féltérdre ereszkedtem és felvettem, hisz távol volt a gazdájától. Attól, aki ezerszer jobban megérdemli mindezt. Az, aki a világot jelenti számomra. Az, aki a kezdetektől megnyitotta számomra a világot. Felkeltem egy mozdulattal a fegyverrel, majd az öregem elé léptem, ki elfoglalt volt a testének felfedezésével. Változhatott valami? Ezt csak ő tudhatja, érezheti. Max tudathatja velem. Ha kellett, hát nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de akkor is, ha nem kellettem hozzá. Csak akkor kapta vissza két kezemből a fegyverét, amint talpon volt. De akkor is úgy, hogy minden tiszteletem benne volt az átadásában. Az isten, az apám, a mesterem, akire felnézek. - Hogy érzed magad? - kérdeztem rá mégis, hátha akadnak fájdalmai, azokról tudni akarok mindig.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 4:10 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
A szerzetes mindenttudó kosolyt költöztetett arcára, s úgy tekintett Aaron-ra. Csendesen fogott hozzá a beszédhez, miközben keresgélt még pár dolgot. -Segíteni akarunk. Nehezen hiszed el, látom rajtad, ám önmagától nem jött volna le. Odafent marad, végtelen konokságàban.- megindult kifelé, finoman behajtva maga mögött az ajtót. Csendben haladt, miközben odakint a lámák rohangáltak egyik helyről a másikra, készítve elő a terepet körülöttem. Fülemben a távolban hullámzó tenger hangja dobolt, az olvadozó fagyos cseppek, mik pattogtak lefelé a fák ágairól, s mellkasom heves emelkedése egyre jobban csillapodott. Közelebb voltam. Ott voltam, hol lenni akartam. Füstölők illata hatolt tüdőmbe, miközben a nyüzsgést átváltotta a néma csend, majd a főláma érkezése, s szobrok elhelyezése körém, halk, majd egyre hangosodó mormigást váltott ki belőlük. -Foglald el helyed Aaron mellettem. Te fogsz segédkezni nekem.-magyarázta, s kezébe nyomott egy köteg füstölőt, majd tibeti nyelven imádságot mormogva gyújtotta meg, aztán elvette, s elém sétált vele. Nem nyitottam fel szemeim, csupán eltöltött annak illata, egyre jobban töltve el tudatom, kisöpörve onnan a bántó gondolatok ezreit, miközben körbeért, s átadta másnak a füstölőt, átvéve egy tekercset, s megállt mellettem. Felnyitottam kéken megvillanó szemeim, s figyeltem rezzenéstelen arcát, midőn gyógyító szavakat mormoval tekerik kifelé a tekercset, majd mozdítottam karomon, s hagytam, hogy betekerjen vele. Közben a többiek buzgón mormolták gyógyító imádságuk, távol űzve a harag démonjait. Magam sem tudtam miért, de testem ívben megfeszűlt, kihullott a szigony a kezemből, a tekercs alól pedig fekete sötét valami folyt lefelé mellkasomon. Hogy bekenték e valamivel, ami aztán a hőtől megolvadt, vagy hatott ama varázslat, s gyógyító varázsuk hatásosnak bizonyúlt, nem akartam megválaszolni. Ám még is éreztem, midőn az ősi szavak belevésődnek tudatomba, s lassanként megtisztul a testem, s mintha mázsás súlytól szabadult volna meg mellkasom, s testem elhanyatlott a fagyos földre. Lezáródtak lélektükreim, s míg ők füstölőkkel további gyógyító szavakat mormogva körbejártak körülöttem, mintha más helyen jártam volna. Odahaza. Csarnokaim csodás termeiben, miközben oly békésen ringatóztak vizeim. Éreztem a tenger sós illatát, a szél békés motozását, sirályok szálltak az égen, bálnák éneke hasított át a messzeségen. A lámák épp komondták utolsó szavaikat, mikor kéken villanva kinyiltak szemeim, s jobbommal fejtettem le magamról a tekercset, s simítottam végig meztelen mellkasomon. A feketeség, mi eddig ott volt, eltünt, mintha ott sem lett volna. Csak a heg árulkodott róla, valóban volt ott valami. A láma Aaron mellé lépve emelte rá tekintetét, mindenttudó mosolyával indulva meg befelé, a többi szerzetessel a nyomában, kik eltakarították mindazt, mi a szertartás hagyott maga után. Nem szóltam. Némán figyeltem a földön heverő üres pergamen lapot, s a testem elöntő nyugalmat.
A kihívásoktól sosem féltem, mindig álltam elébe, ám most Aegir volt a kihívásom egyik jelentkezője. Nem tartottam tőle, tiszteltem, de ugyanúgy megmondtam neki is mindig az igazam, ugyanúgy az arcába tudom köpni a szavaim, ha elgurulnak otthonról. Nem a félelem miatt tartok vele ezúttal sem lefelé a hegyről. Makacsul szajkózta, hogy visszatér, bár szerintem el sem kellett volna hagynia a helyet. Amilyen konok...nem fog tágítani. Elmosolyodva figyeltem a hátát, majd az alattunk elterülő területet figyeltem. Még mindig csodálatra méltó a hely és annak nagysága. Szerettem itt lenni, olyan más volt..sokkal másabb mint egy városban, vagy otthon. Időközben meg már rájöttem, hogy az én otthonom ott van, ahol Aegir van. Ha meg eltszít magától, nincs már miért léteznem. Iriszeimmel figyeltem, miképpen szed elő egy szigonyt, felszaladtak szemöldököm, kérdő pillantással néztem végig az egész mutatványt. - Nem elvette a Láma ezt? - kérdeztem, de hát Aegirről van szó, így semmi sem képes meglepni. Persze hogy érdekel, hogy miképpen keveredett hozzá és hogy miért van rá szükség, hogy nála legyen. Tovább lépdeltem utána, leérve pedig a kapu is kitárulkozott és őrök érkeztek elénk. Merev tartásuk az én tartásomat merevítette be miközben apa mellett álltam meg, pár lépéssel haladva előre tőle...azért reméltem, hogy nem akarnak semmi meggondolatlant csinálni és én sem leszek számukra ellenség, mert szükségem van apámra. Tartottam azért egy kitörő háborúra, nem akartam viszályt sem és azt sem, hogy bárki megsérüljön. Aegir letelepedett, fejem enyhén fordult felé, de szemmel tartottam az őröket is. Aegir beküldött, ám nem moccantam. Azt tudtam, hogy a szerzetesek nem fognak rám mozdulni, ha elmegyek mellettük, ám mégis a helyemen maradtam, figyelve az előttünk állókat. Végül a főszerzetes is megérkezett, ki beinvitált, ám mégis hezitáltam. Rövid ideig, míg az öreg meg nem indult beljebb, de utána is visszatekintettem Aegir irányába, majd vissza magam elé. A kolostor felbolydult, jöttek mentek, siettek az itt lévők és kezdtem aggódni... - Mi a szar folyik itt? - mormogtam az orrom alatt az öregebbre pillantva, aki a helyére indult és kotorászott pár helyen. - Mi a szar folyik itt?! - kérdeztem már mérgesebben és hangosabban, ám ahelyett hogy elmondta volna, csak mosolygott. Ima szobrot nyomott a kezembe, melyre rápillantottam, ám hiába jött a rengeteg kérdéssel, hogy biztos akad...hát ebben biztos is lehet. Kérdések, aggódás, harag. Fingom sincs hogy mi a terve és ez zavart. Nem akartam apa ellen fordulni! Olyan nem lehet, hogy ők ezt tervezik. - Nem fogok segédkezni ebben a hülyeségben. Mégis mi a nagy terv? Nem hagyom, hogy ártsatok neki! - léptem az öreg után, kezemben néhány tekerccsel és szoborral, amit a kezembe nyomott. Tudni akartam mit akar ezzel az egésszel, de féltem, hogy ebből csak baj lesz. Nem akartam senkinek sem ártani. A bennem dúló eddigi nyugodtság lassan fordulni kezdett és nem fog tetszeni a kimenetel sem...nagy levegőt kellett vennem, hogy elnyomjak egy káromkodást és egy kifakadást. Nagy erőre van ilyenkor szükségem, hogy ne essek neki azonnal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 2:14 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Elég volt az egyedüllétből, a magányból, és abból mi körbevett idefent. Tudtam, semmi sem maradhat ugyan olyan, s mindennek változnia kell, s egynapon majd az egész nem lesz több egy rossz gondolatnál. Ám úgy gondoltam, s éreztem, az a pillanat nem most fog elérkezni. Kellett valami, mi megtart ezen a vilàgon, s nem akar arra az ösvényre terelni, mi egyre inkább sarkall a bosszúra, s szónoklatra, hogy enyéim felnyissák szemeiket, s ne legyenek tovàbb vakok. Cselekednünk kell. Cselekedni, hogy mindaz mit véghezvittek világunk, s mi ellenünk, megbosszúljuk végre. Figyeltem a nap által vörösre festett fellegeket, s egy pillanatra nyugalom árasztotta el bensőmet. -Kihívásban akad bőven. Főleg a közelemben. Főleg most...ezen feledékeny időkben. Itt vagyunk. Mindannyian közöttük, s mégsem teszünk semmit... Csalódunk, még is hallgatunk. De most ebből elég volt. Kell valaki, aki megtöri a csendet.- vetettem még egy utolsó pillantást az égre, majd megindultam lefelé a hegyről. Tovább nem tarthatnak távol. Tovàbb nem tűröm, hogy egyszerű démonnak tartsanak. Nem tűröm a lekezelést, s cselekvésre szántam el magam. -Visszamegyek. Nem vertek láncra, mint egy vad kutyát. Nem parancsol senki és semmi. -határoztam el majdam, majd elfordítottam tekintetem az égről. Csendben indultam, s hang nélküli lépteim lassanként egyre sebessebbek lettek. Aaron ha követett, hát együtt haladunk lefelé. Útközben előszedtem egy szikla tövébe elrejtett szigonyomat, s azzal kezemben indultam ismét tovább, párat koppantva vele a földön. A medencében a víz csobbant párat, majd magasra emelkedve hullott vissza, s tárult fel a kolostort elzáró kapu, s ajtajában pár szerzetes állt, botokkal karjaikban, hangnélküli merev tartással, s lépteim lassan lelassultak. Nem pillantottam fiamra, csak megálltam egy szikla mellett, s hiába is gondoltak másra, vagy váltott félőn fenyegetővé testtartásuk, letelepedtem egy helyre, térdeimmel támasztva meg tagjaim, karjaimba fogva szigonyom fektettem lábamra. Az ajtóban álló szerzeteseket figyeltem, várva, vajon miképpen cselekednek. -Menj be fiam. Nem fogják becsukni a kaput. Vagy ha még is, én itt leszek. Míg meg nem unják jelenlétem...menj be, és majd a Láma megteszi mit jónak lát.- duruzsoltam, s közben végig a kapuban állókat figyeltem. Elhatároztam bármi is legyen, nem fogok elmoccanni onnan. Nem csak Aaron miatt, hanem magam miatt is. Ott maradva megmakacsolva magam, készen állva bármire. Lehunytam szemeim, s imádság nélküli meditàcióba kezdtem, miközben a fő Láma csoszogott fiam elé. -Jöjj velem Aaron! -összefonta mellkasa elött karjait ruhája alatt, s hátatfordítva indult meg újfent befelé, hogy visszamenjen saját lakrészére, bízva abban Aaron követni fogja, és a nyüzsgő hangyabolyként felbolyduló kolostor lakói fákjákkal, s füstölőkkel felpakolva indultak el körém. A láma pedig ősi tekercseket szedve össze, ima szobrokat, s párat fiam kezébe nyomott. -Sok kérdésed akad... Tudtam, higy kilógsz majd, és hogy egyszerű dolgod legyen, küldtem másfelé az őröket. Le kellett csalnod onnan., és ím itt van.-elmosolyodott.-Jöjj hát! Sok dolgunk van! Ám ha Aaron nem ment vele, hát egy másik szerzetessel szedte össze a számára fontos kellékeket.
A kérdése valóban elgondolkodtatott, hiszen tártam fel olvasnivalót, amig ő lábadozással töltötte a napjait a kis kunyhójában. Olvastam róla dolgokat és egészen addig a napig eszembe sem jutott több mindent olvasni róla. Hiába kaptam infókat róla, nem érdekelt. Tudtam mennyi gyereke van és ki az exe és most már azt is tudom, hogy ki az ellenfele. De egész idáig nem tudtam a valódi létezését. Hogy ketten vannak, hogy ő a szilajabb. Talán eddig csak miattam tette amit, miattam volt az, aki...de amit korábban mutatott magából? Anya mellett? Az már mit sem számít? Vagy csak elérte a határait és elege volt... mindenből. Apró mosolyra húztam a szám. Mégis mit kellene mondanom? Hogy így is elfogadom? Hogy nem fogom a tenger mélyére száműzni ez miatt? Nem akartam haza menni, mert ott csak az örök magányosság maradna számomra. Az pedig nem kell. És neki milyen van rajtam kívül? Több mindene van attól tartok...Kilenc lánya, kik mindennél fontosabbak számára. A Tengerek végelláthatatlan vizei. Sokkal több ez, mint én magam. Tapasztalat vagy sem, van pár hónapnyi vele töltött időm, melyből volt okulásom bőven. Tapasztalatokat kaptam és rengeteg tanulnivalót. Gúnyos szavaira nem feleltem, inkább próbáltam ezzel nem foglalkozni, mert csak több kés kerül belém általa, mint az illendő lenne. Próbálkozik legyűrni a haragját, de odalent mindenki a kiszámíthatatlanságáról kuruttyol. Elhiszem, hogy kellemetlen lehet neki idefent és azt is, hogy vannak dolgok, amiket nem tehet meg...pedig annyira szeretné. A rengeteg csapda idefent, a türelmetlensége és haragja, melyet bennem akart elfolytani, megtudom érteni. - Nem csalódtam. - apró mosoly bukkant elő ajkamon. -Ez veled jár...megszoksz vagy megszöksz. - vállat vontam. - Nincs hová mennem, így ezzel az éneddel is tudnom kell mit kezdeni. Szeretem a kihívásokat...- vallottam színt neki, ám arra már nem számítottam, hogy a vállamra ejti kezét és meglapogatja azt. Figyeltem a napot, ahogy életre kelti a tájat és egyben a mosolyom is lágyabb lett, csodálattal tekintettem erre az eseményre és azzal a lendülettel apára is feltekintettem. Nem sűrűn jártam fel hozzá...ennek oka volt. Nem engedtek. Hárman álltak mindig az utamba és egyiket sem tudtam legyőzni...így nem mehettem. Pedig rettenetesen hiányzott és ez megőrjített lassan, de imákat suttogtam hozzá. De most itt vagyok, beszélhetünk, érezhetem őt, sokkal jobb ez így, mint magányosan éldegélni a falak között. És igaza van...nehezen viselem a kettőnk közt felálló távolságot, mely ez az egész harc ékelte közénk. Távol volt, de mégis oly közel. Szüksége volt rám, hát nem tágítottam. Se akkor, mikor kiakart nyírni, sem akkor, mikor veszélyben volt az élete. És ez kölcsönös volt. Amikor közölte, hogy nem marad ide fent...egy ezaz kézmozdulattal jutalmaztam, újra és újra, hiszen örültem hogy vissza térne a napjaimba. Ha már nem tudtam átszabadulni az őrizetemen...három egy ellen, akkor sem fair. Mellette voltam, örültem a lényének. Végre visszatér, aminek csak én örültem...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 9:02 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Én voltam a gondolataiban. Miattam nem tudott figyelni, ami lássuk csak be, kissé visszásan hatott a dolgokra. Eddig én voltam az, ki figyelmet adott neki, ki összpontosításra sarkallta, és most, én magam vagyok az, kinek ugyan arra lenne szüksége. Összpontosításra, hogy ne csak arra gondoljak, mi magába ránt, s eltemet. Szerettem volna azt mondani, hogy egyszer ebből biztos kilábalok, s hamar túlteszem magam, ám a gondolatok, s érzések oly törést keltettek, melyek mérges fúriaként egyre jobban kavarogtak feltűzelve viharukat. -Küzdeni...de vajon mi ellen? Mi van, ha ez vagyok valójában, s eddig tagadtam meg önön magam?- egy pillanatra széttártam karjaim. Oly régóta nem adtam át magam igaz érzéseimnek, hogy lassan azt se tudtam igazán, melyik lennék én. A türelmes, nyugalomban gázoló fickó, vagy a haragvó kegyetlen istenség, ki nem tűri el az arcátlanságot. Végül csak összeszaladt szemöldökkel emeltem égnek pillantásom, majd le a ködben úszó kolostorra. -Tapasztalatból mondod tán? Hmm? -felé fordulva vált kérdővé tekintetem. Meglehet kicsit gúnyosabb volt hangom, mint azt akartam volna, s ennek hatására el is kaptam tekintetem róla. Nem akartam ilyen lenni. Főleg nem vele. Felsóhajtottam, aztán egy pillanat műve alatt keltem fel, s indultam meg. Le akartam menni a hegyről. Elegem vol már az egészből, ám azt is tudtam, ezt nem csak magam miatt csinálom végig. -Próbálok visszatalálni a helyesnek vélt útra, és nem fuldokolni a haragban. Próbálom elérni, hogy megváltozzanak a dolgok, de nem megy olyan egyszerűen, mint azt szeretnétek.-visszafordulva felé torpantak meg lépteim.-A fő Láma, és odalent mindenki kiszámíthatatlanságomtól retteg... Nézz csak körbe.-lemutattam a rengeteg démoncsapdára.-De nem megy. Folyton eszembe jut az a rengeteg szemét, és hogy milyen hosszú ideig tartottam csukva a szemem. Hogy meddig tűrtem, és elönt a harag. -elnevettem magam, s mellkasomra böktem.- Én akartalak türelemre, és higgadságra okítani, miközben nekem lenne rá szükségem! Elhallgatva végül letelepedtem arra a sziklára, ahol szoktam üldögélni az elmúlt napokban. Éreztem az előbukkanó haragot, csalódottságot, bánatot egy cseppet sem, gyűlöletet, mi körbelengett, s vizeim haragos zöld hullámai lebegtek lelki szemeim előtt. -Tudom hogy csalódott vagy, és nem erre számítottál, de...ez is a csomag része...-oly hírtelen keltem fel, s léptem elé, hogy még gondolkodni sem volt idő. Másodpercek alatt váltottam haragból gúnyba, gúnyból szeretetbe, s nyugalomba. Átkaroltam finoman vàllát, meglapogatva azt, s érdeklődtem tovább. -Lassan telnek a napok! A napfelkelték nem olyan szépek mint a vízeken, és te sem gyakran jössz ide. -ekkor már a nap átszakította a horizont fátylát, vörösnarancs fényével borítva be az ég alját.-Ha megszoksz valamit, a változást nehezen viseled... Hiányzott a társaság, Aaron társasága, a szerzetesek duruzsolása, a békés közeg, mi oly ragadós, hogy a legdurvább zivatar is apró cseppeknek hat csupán. -Nem maradok ide fent a hegyen. Nem tudom világgá kiáltani azt, ami én magam vagyok...Elég volt a magányból-elengedtem. Ám ha közben nem moccant utánam, csak ült a szirt szélén, mindezt azon mozdulatok nélkül mondtam végig, s végén visszamentem hozzá. Ám ha utánam mozdult, minden a fentiek alapján zajlott le.
Szótlansága, a rövid velős szavai folytogattak. Nem akartam őt így látni, nem akartam hogy bele zuhanjon abba a szakadékba, de ez megtörtént. A kiutat kivilágítottam számára és segítőkezet is nyújtottam, de rajta áll, hogy megteszi-e a kezdő lépéseket kifelé. Az ölelésére öleléssel válaszoltam, puhán, vágyakozóan, de ugyanolyan gyorsan eresztettem el, ahogyan érkezett mindez. Hiány. Nélküle semmi sem volt ugyanaz. Nem néztem utána, ahogy távolodott addig, míg leült, figyeltem a távolt és figyeltem a hangjára is. A hangja, ami még képes volt hatni rám. A hangja, amit alig hallhatok, mert elnyelte őt valami igazságtalanság... csak épp nem nekem hisz, hanem a hangoknak a fejében. Igazságtalanság. Enyhe kioktatására ökölbe szorult kezem, de nem fordultam felé. Végig hallgattam, nem szóltam közbe. Még mikor bocsánatot kért, akkor sem. Pedig igaza van, de nem tudja mi történik odabent, míg ő idekint tengeti a napjait. Amit talán élvez is, hiszen nem kell kivennie a részét az oktatásomnak. Pedig ígéretet tett. Megígérte! És akkor ne legyek mérges? Ne legyek szétszórt? Ne? Ne, mikor mindent elakar dobni magától? És én hiába próbálok kapaszkodni belé, mintha semmit sem érne. Semmit. - Te vagy a gondolataim tárgya! - fakadtam ki, de ezúttal is még mindig a festői tájat figyeltem. - Képtelen vagyok odafigyelni, igen, mert lejjebb adtad. Már nem oktatsz, már nem teszed a dolgodat! Elöntött a harag és elnyelt magába, ki sem látsz belőle! - fordultam most már hátra, hogy ráemeljem a kékjeimet. Féltem-e tőle? Tiszteltem. Ezért is vagyok képes az arcába mondani a valóságot, az igazságot, a gondolataimat. Mi lenne, ha nem tudnám tisztelni? Valószínűleg elrejteném előle a gondolataimat, az érzéseimet és egy cseppet sem tisztelném. Mint mikor megtudtam róla, hogy ki is ő. - Neked is küzdened kell a magad démonaid ellen Apa! - nem kioktatás volt, az igazságot tártam fel elé, hiszen nem hagyhattam elveszni őt. Hiszen, ha ő is elhagy, mi marad nekem az ürességen túl? A semmi! - Ha hagyod magad...teljesen felzabál. - enyhén széttártam karjaimat, majd megindultam közelebb hozzá, hogy mellé telepedjek le arra a sziklára. Arcát figyeltem egy röpke másodpercig és emlékeztem azokra a csodás kalandjainkra, amelyekre ő invitált meg...a hűtőmágnesek is még mindig ránk várnak, megannyi lehet belőle az egész világon...de leginkább a vele töltött idők, melyek annyira hiányt képeznek bennem. Szóval nem engedhetem el, még nem. Csak akkor, ha már ő sem akar ebből kiszabadulni. Nem akartam kioktatni, de mégis megtettem. Mert hiányzik!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 24, 2023 7:34 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Ott lenni valahol, s közgen még us távol maradni. Megtehettem volna, hogy lelépek, és vissza se nézek, de mégsem moccant a lábam. Maradtam, hisz nem akartam úgy elmenni, hogy ismét akad egy hely ezen a világon, hová nem tehetem be a lábam. Aaron rég nem járt idefent, s meglehet elfoglalt mindennapok állnak mögötte, addig én csak idefent üldögéltem, próbálva elengedni a bennem lappangó haragot. Elengedni, mi hatalmas viharokat keltett bennem. Elengedni, s nem gondolni rá újra. De valami megváltozott. Valami lyukat égetett elmém legmélyére, s alaposan elvermelte magát, hogy olykor felbukkanva ismét felkavarja a nyugalmat. Meglehet valóban szabadon kellett volna üvöltenem haragom, hogy elvigyék őket egy zsákban tőlem, ám nem tudtam. Nem ment. Nyitottam szám nem egy alkalommal, de a harag mérgező mételye oly hatalmas erővel csapott le rám, s kerített hatalmába, hogy nem szabadúlhattam tőle. A fő láma elvette a szigonyom. Alázattal, s minden tisztelettel, mi létezett ezen a világon, de megtette. Azt mondta, míg nem tisztul meg lelkem a benne dúló démonoktól, jobb helyen lesz a kolostorban, megszentelt falak között, hol óvó tekintetek figyelnek rá, tisztelettel adóznak körülötte. A napokban kaptam pár démon csapdát is, miket igaz nem köszöntem meg, s csak azután néztem rájuk furcsa szemmel, mikor már csak egymagam voltam. A szakadék szélén állva figyeltem a tájat, miközben ismerős rég érzett szurkálódás hatotta át tarkómat, s suttogtam el nevét. Szavaira sem fordultam el a felhők színpompás táncától, s meglehet elsőre nem is reagáltam, csupán leengedtem karom mellkasomtól, s lepillantottam a mélységbe a ködben keresve a kolostor impozáns alakját. -Azok!- nem vittem túlzásba a feleletet, s meglehet nem is akartam szólni többet, még is mikor mellém lépett, felé fordulva érintettem meg arcának élét, vállát, majd húztam magamhoz egy ölelésre, miből hamar kibontakoztam igaz, de akkor is törést képezett a reggeli, vagy talán az elmúlt időszakok rutinján. Nem tudtam mit mondhattam volna. Vajon mit említhetnék? Hisz már kidühöngtem magam, megtettem mit tudtam talán... De mégsem találtam azon felem, ki képes lenne nyougodalmas kommunikációt folytatni. Végül még is szóra nyitottam a szám, miután felvettem az egyik démon csapdát, és meglengetés után letelepedtem vele a szirtre. -Elfoglalt vagy...az jó... Gyakorlás...de túlzásba viszed! Mindig akad valami mi miatt nem engeded el magad...A lámák szerint gyakran esel túlzásba...figyelmed máshol jár...- elcsendesedtem, s kicsit forgattam kezemben az álomfogó démoncsapdát.-Sajnálom. Megingattam fejem. Nem tudtam nyugodt maradni. Nem tudom arra gondolni milyen békés itt minden, s mennyire jó itt. Ugyan azt a haragot éreztem, mint első jöttömkor. Ugyan azt a haragot, ám befogadást ezúttal nem kaptam... Valami megváltozott...valaki...én...s lassan már azt sem tudtam, kire is vagyok dühös.Az emberekre, mohó kizsákmányolásuk miatt, vagy saját magamra, a haragba való kapaszkodásért... Beszélgetéseink során, Aaron gyakran volt téma. Gyakran esett szó róla, s arról mennyire igyekszik megfelelni...gyakorolni., ám még is túltolja,.. Odabent kellene lennem. Mellette, és nem a saját kínzó démonjaimmal foglalatoskodva...
Nem így terveztem el az elkövetkező napjaimat. Nem a kolostor falain belül. Egyedül. Aegir nélkül. A kolostoriak halmazának közepén. Mérges voltam. Magamra, Rá, mindenkire. Nem vágytam másra, minthogy visszaálljon a rend a környezetemben, Aegir körül, de erre egy csepp esélyt sem láttam. Apró híreket hallottam elszórtan Aegirről, hogy miért nem lehet jelen és miért kell a kívül tágasabb jelzőt most használni rajta. Utáltam a helyzetet. Az erőmet nem használva dobtam magam vissza a szerzetesek közé. Tanulni, okulni, erősödni. Nem voltam még mindig száz százalékos. Kellett a pihenéssel karöltött edzés, hogy kézben tartsam az eddigi helyzetemet. Erősíteni a testet és a lelket, ezt kellett tennem, hiszen erre tanított a Tengeristen is. Annak ellenére sem vonultam vissza, hogy tele voltam zöld kék lila foltokkal, melyet az edzések során szereztem a testemre. Fájtak hát, főleg a zúzódások. Nem veszítettem el a fejemet, ez más miatt volt. Oda nem figyelés... leginkább. Meditálás, testi erőnlét. Az én fájdalmam semmi sem lehetett ahhoz képest, mit Aegir érezhetett. Itt kellett lennie ahelyett, hogy haza térhetett volna. Haza. Eleinte úgy gondoltam, hogy neki ott van az otthona, ahol a családja...ahol én. De rájöttem, hogy őt senki és semmi (főleg nem külső tényezők és lelki behatások) nem választhatja el a vizeitől. Eszembe sem jutna legközelebb visszatartani, bármennyire is fájna a dolog. Nem voltam a medencénél, volt, hogy egymagam edzettem, de olyannyira túlhajszoltam magam, hogy ájulás kísérte az utamat. Nem volt ki megtudott volna állítani benne, apám volt az egyedüli aki megállásra késztethetett, az ő szava több volt bárminél. Csak pont ő nem volt jelen. Nem beszéltünk, nem láttuk a másikat. Talán egyszer azóta, hogy elzavarták. De ő maradt, lecövekelt és én érezhettem a haragját, a sértettségét és mindent, mi ezzel járt. Hogy elegem volt-e ebből a sértettségéből? Nem, inkább csak elviseltem. Békén hagytam és ugyan beszéltem már vele...hagyom a maga medrében folyni a dolgokat, amíg olyannynira el nem süllyed az iszapjában, hogy utána kelljen nyúlnom érte. Mikor a szerzetesek nyugovóra tértek, nekem is azt kellett volna, ám én hűen szavaltam imáimat apám irányába, közben fekvőtámaszokat és egyéb edzési módszereket vetettem be. De mikor éreztem a sürgetést a lelkemben, mely egyre jobban szaporázta a dolgokat, akkor gondolkodás nélkül indultam utamra. Ezidáig nem volt ilyen a késztetés ereje, így hamar el is csitult, de most...még nem éreztem ezt ilyennek, ez most fontos. Lépéseim elhagyták a szobámat, majd a kolostor épületét is, figyelmem a leselkedőkön volt, de tiszta volt a terep. Senki sem akart megállításra késztetni, amiért hálás is voltam. Hűvös volt, a nap épp emelkedőben volt, bár már megint kihagytam párat, fogalmam sincs hogyan bírtam ki ezidáig nélküle. Nem másztam, köd volt, most nem erőltettem a bátorságot, a figyelmem többet jelentett bárminél is. Nem akartam a felesleges életveszélyes helyzeteket. Ráadásul izomlázam is volt, enyhe, alig észrevehető, de ott volt. Nem akartam mellé nyúlni, így az ösvényen indultam neki az útnak, egyenesen fel Aegirhez. Tekintetem odafent elrévedt a napfelkelte irányában, ám akármennyire is csodáltam eme természeti jelenséget, a sürgetés előrébb való volt. Éreztem a hüvőst, a tekintetem Apámat kereste, mire megtaláltam, meg is indultam és álltam is meg nem messze tőle a szirt széléig meddig ő is merészkedett. - Csípősek a reggeli hidegek. - szólaltam meg, nem pillantottam az arcára, csupán figyeltem a messzeséget, melyet pont ő is elcsípett. Éreztem a közelségét, mely annyi elvesztegetett idő óta vágytam. Akárcsak a hangjára, ahogyan az érintésére is. De nem voltam elhamarkodott, sem követelőző. Békét akartam. Mellette pedig úgy hiszem rá is fogok lelni előbb vagy utóbb.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 21, 2023 7:23 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Eljön az idő, mikor majd úgy érzed, a világ összeesküdött ellened, s olyannak látod majd az embereket amilyenek. Mikor majd elhiszed, egyszer valóban hibát követtél el. Egy hibát, melyet sosem lehet orvosolni talán. Hosszú hónapok teltek el, ám a haragom hűen velem maradt. Ott égett bennem, s beleplántálta egész lelkembe. Olyannyira, hogy vissza se mehettem az imatermekbe, sem pedig a kolostorba. A fő láma maga volt, ki alázattal, megkért, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy kiparancsolt onnan. Érezte lelkemben dúló vad harcot, s felzavart, vagy épp felvezênyelt a hegy tetejére, hogy mint a mesében szereplő fiú, én is világgá kiáltsam haragom. Aaron-t ott maradztalták, mondván, a démonjaimmal egymagamnak kell szembenéznem. Túllendűlni rajta, hogy majd hű lehessek újfent önmagamhoz. Ám míg odafent ültem a messzeséget kémlelve így tél derekán, elmémben ezer kérdéssel, ám még is csak egy volt az, mi újra és újra bekerült a körforgásba. Miért nem lennék hű magamhoz, hol ott eddig voltam más? Megváltoztam, hisz másnak kellett lennem, ám felnyitották szemem. Kolga igaz próbált hatni rám, s lenyugtatni a lelkem, s hiába töltöttünk el vele némi időt a sarkon, tàvoztunk után fokozatosan egyre inkább visszakerültem ugyan abba a verembe, hol addig voltam. Felpillantottam az égre, majd elterültem a havas sziklára, s körülöttem lassan elkezdett megolvadni a hó, majd jeges hullámokká fagytak. Egyik részem, büntetésnek érezte a távolságot, mit el kellett viselnem tőlük,ám lényem egy másik oldala teljesen megértette. Távolság, hogy önuralmat tanuljak. Olykor a Láma feljött hozzám, s hajlott kora ellenére letelepedett mellém, füszölőket gyújtva, lehunyva szemét mormolva imádságot lelkem békéjéért. Én Aegir a tengerek haragvó, s kegyetlen istene újra viharokat tàpláltam lelkemben, táncra hívva ezzel viharzó gyönyörű hullámaim. Szítva őket, táncukat buzdítva, s láss csodát a messzeségben olykor vad tengeri viharok dúltak. Csalódottság, s bűntu... Nem. Az nem volt. Bűntudatot nem éreztem. Csak a harag, s a csalódás maradt. Ám mikor olykor Aaront felengedték, vagy felszökött, furcsa, tán földöntúli nyugalom szàllt rám, s a messzesêgben a hullámok elcsendesedtek. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára làttam, àm lelkemben ott tobzódott, s vad táncán hajók csonthalmai hűllyedtek a feneketlen mélységbe, hogy a tenger alatti alvilágban csatlakozzanak Rán seregéhez. Felnyitottam szemem, mikor furcsa rég nem érzett nyilalás hasított tarkómba, s a morajlás, mi fülemben dobolt, lassan csendesedni látszott. Felültem, majd kiléptem a szakadék szélére, s onnan figyeltem a felhőbe burkolódzó tàjat, miközben mellkasomra csúszott kezem, s még akkor is éreztem az igazmondó csápok erejét, a csőr okozta fájdalmat, a méreg zubogását, s az erőt, mi gyógyítani akart. Az erőt, mit egyre közelebbről éreztem. -Aaron...-suttogtam bele a felhő lepte távolba.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (94 fő) Pént. Nov. 26, 2021 11:34 am-kor volt itt.
Kezdőlap
