Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Magatartásbéli problémák bontakoztak ki nálam néhány hónapja. Belekötöttem fűbe, fába anyám nagy fájdalmára. A kérdezgetéseim abbamaradtak, nem zargattam az ostoba érdeklődéseimmel.
Három perccel van hajnali 1 után, az egész figyelmemet a város fényeinek szentelem. Az éjszakai utat taposom, valahogy még nem érzem, hogy haza kellene mennem. Sötét van, csak a hold az, ami bevilágítja előttem a terepet.  Elszívok egy cigarettát, amíg senki nem figyel rám... De figyeltek rám valaha is? Talán csak akkor, amikor dühöngtem, amikor elhaló hangom megbicsaklott az utolsó szavamon, és mikor egy hosszabb pillanatra lefagytam, mint akit kiemeltek térből és időből.
A cigaretta vége felparázslik, fekete dunhill, az utolsó ebből a csomagból, áhítattal szívok bele. Igyekszem elszakadni ettől a világtól, elképzelni, hogy nem is vagyok itt, hanem magasan szárnyalok, valahol a felhők közt, ahol csak én vagyok és a semmiség, ahol nincsenek problémák, nincsenek képmutató emberek. Kellemes, kecsegtető gondolat, el is mosolyodok rá, de mosolyom hamar le is hervad, elmém kiürül, és csak nézek a városra hosszasan néma magányomban. Az elmém.  Ő nem tágít, csak csacsog a semmiről és a mindenről, és egyszer csak azon kapom magam, hogy figyelek szavaira, mintha csak a megváltást hoznák el számomra. Mindebből mamika zökkent ki a magány tornyából. Valami nőről beszél, a boltosról, panaszkodik rá, én meg csak halkan felnevetek, majd némaságomba burkolózom, mint holmi köpenybe, tekintetem rá függesztve. Csillogó szemeinek pillantását keresem, de ő a várost nézi, míg én őt, és a szemkontaktust nem tudom vele fenntartani pár másodpercnél tovább, ami elkeserít. Fantáziám már rég messze kalandozik szavain, míg pillantásom mereven tartom az arcán, rajta.
- És te? - Rám néz, pislog párat, s ajkam halvány mosolyra húzódnak, ahogy szólásra nyitom azt.
- Én?  - ...és egy pillanatra elveszek, mikor ajkai halvány mosolyra húzódnak, és akkor egy pillanatra megint szabad vagyok. Nagymama csak figyelt, a tekintetében az értelem táncolt, de nem szólt semmit, csak kicsit kikerekedett szemmel pislogott rám, mint egy őz, akit megvakított az éjszakai úton a reflektor, mikor közöltem vele, megint szétvertük egymást a haverokkal.  Én egyre jobban belemelegedtem a dolgokba, mármint ami a beszédet illette. Aztán jött felőle a nevetés is, megint. … Láttam a fején, mennyire elégedett volt magával, száz wattos mosollyal nézett rám, állta a tekintetem,  nem volt dühös … mintha máris megfejtette volna az ittlétem okát. Micsoda magabiztosságod van anyóó!
Igen, ez voltam én. Maga az eleven tűz, az őrült akarat, a fékezhetetlen félisten. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá. Érdekes. Semmi csinnadratta, semmi akaratoskodás, semmi leszólás, csak terepszemlézett.  A várost figyelte.
- Ha az ördögöt fested a falra, ne lepődj meg, hogy meg is jelenik.
Halványan elmosolyodtam a saját kis poénomon … Hahaha, na, ezzel teljesítettem a napi kvótát, még két tirpák beszólással lógok a bátyámnak, és meg is vagyok. De a bátyám már rég nem jött vissza.
Magabiztosság hatványozva, önimádat a negyediken, bátorság már nem is tudom hányadikon, tehát ilyen állapotban mindenkivel dulakodni akarok. Ha nem is a szokásos módon, de pörögjünk. Amíg szórakozhatok, nekem addig tökéletesen megfelel ez az életstílus. Mondjuk én meg az önuralom amúgy nem vagyunk épp jóban általában, de... Bizonyára csak akarat kérdése, az meg bőven kijutott. Nem mintha keresném a bajt, egyszerűen csak bejelez a radarom. Gyakran van ez így és már kezdem megtanulni hogyan hagyjam figyelmen kívül. Nem mondom, hogy annyira elégedett vagyok ezzel a helyzettel, komolyan jobban próbára teszi amúgy is rongyosra csellózott idegeimet.   Olyan az egész, mint egy nagy budi. Beülsz, és undorodsz, de ha rád zárják, és eltelik két óra, már észre sem veszed a szagot.
Vannak napok, mikor nem válaszolok a kérdésekre. De nem csak anyámat tisztelem meg ezzel a hóbortommal, hanem a fantasztikus testvéremet is. Már amikor látom őt. A családomé a legnagyobb tiszteletem és pofátlanságom is olykor, de én így vagyok teljes. Meg egész, meg önfeledt. És őrült, hiszen a zsaruk orra előtt húztam el olykor a mézesmadzagot, akik persze egyből ugrottak a dologra. Nem is egyszer ültem be a rácsok mögé a balhéim miatt, de a tesóm mindig kiszedett onnan. Már amikor tudott.
Az adrenalin remek dolog, nem tudsz betelni és leállni vele, ezzel élek amióta az eszemet tudom és az sem érdekel, ha ezzel a családom agyára megyek. Mit is mondtak legutóbb? Áh hát persze, ez az örültség fog egyszer a sírba vinni. Hülye vagyok és én élvezem. A bátyám meg bekaphatja. Folyton az idegeimre megy az okoskodásaival. Nem vagyok valami kellemes alak, mikor őrjöngők, szóval megértem, ha változtatásokat akarnának eszközölni az életemben.

A kanapén ébredek, nem, ez túlzás, hiszen erőnek erejével kényszerítem magam, hogy ébren maradjak míg tudok, inkább volna ez szenvedés a két állapot között, - ma is, mint minden áldott éjjel, mióta a bátyám halálhíre kínoz. Innen figyelem a csönd hangjait, eggyé olvadok a házzal, figyelem a legapróbb zajait, csak így érzem biztonságban magam. Kíváncsi lennék, kinek volna mersze megközelíteni engem, józan ésszel senki, csakhogy vannak olyanok, akik nem értik az érveket. Feltápászkodok inkább és a bejárathoz sétálok, lassú mozdulatokkal kitántorgok rajta, és a verandát elhagyva jó pár métert teszek. Anya több napja elhangzott szavai valahogy megérintettek, pedig nem szánta őket többet cukkolásnál, nem is hittem, hogy megragad az elmémben. Pedig a tudatalattim igenis foglalkozik vele, azóta sem hagy nyugtot. Fura érzések keringenek bennem, olyan elánnal, hogy abba képes lennék beleszédülni. Egyrészt a mellkasom tombol a benne dübörgő szívem hatására, ami mint egy jól működő motorpumpa kapcsol nagyobb és nagyobb fokozatra. Van amikor a valóságot nem vagyunk képesek feldolgozni, különben nem tudnánk szembenézni a ránk nehezedő kíméletlen valósággal. Nélküle semmi vagyok. Egy nulla, egy apró és felesleges pont ebben a kibaszott világban, amikor elveszítettem én is elvesztem, megszűntem létezni. A fájdalom ismerősen csap le rám, összeszorul a torkom és képtelen vagyok lélegezni, fuldoklom az érzésektől, a kíntól, a tehetetlen érzelmek sokaságától. Sokszor elképzeltem őt magányos óráimban, minden percben az emlékeibe kapaszkodtam, de képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy pusztán csak ebből táplálkozhatom és soha nem érinthetem, nem hallgathatom kedves szavait. Pokolian hiányzik nekem. Kitépték a szívem, lelkem. Ennek a játéknak én vagyok az alanya s talán megérdemlem a sorsom, nem tehetek ellene, még arra is képtelen vagyok, hogy meghaljak. Sokkal jobb lenne mindenkinek, senkinek nem tűnne fel, ha egy újabb trógerrel lenne kevesebb. Lehunyom a szemem végül, így az érzelmeim kavalkádja által az utcai tűzcsapból kicsapódik a víz. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, valahol tudom, hogy ez nem lehet valóság, hogy ez nem lehet a jelen. A szemeim hirtelen pattannak ki, erősen zihálok. Tompán jutnak el hozzám anyám szavai, csak fokozatosan élesedik meg újra minden, ez van amikor kezdem elveszíteni a fejem. Mintha csak egy időzített bomba ketyegne a mellkasomban, azzal a különbséggel, hogy én nagyobbat szólok...