Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Hosszú idő telt el. Rettenetesen hosszú. Mintha a jelen, egyik napról a másikra változott volna meg, s válni látszik a múlttá. Múlt lesz belőle, s nem enged menekvést a másik irányba, egy csöppnyi maradással.
Maradással, mi arra enged következtetni, hogy minden állandó, és semmi sem ígér változást.
Ezt éreztem akkor is, mikor Rán-al oly elsöprő tűzben égett szerelmünk. Ezt éreztem, mikor lányaink a világra jöttek, s micsoda boldogság volt az!
Boldogok voltunk, s szerelmünk mérhetetlen erejű. Azzal kecsegtetve, sosem ér véget. Örök, és elpusztíthatatlan…
Ám az idő múlásával, mindez megfakult. Megfakult, s többet nem akart olyan lenni mint rég.
Elegem lett a háborúzásból, abból, hogy mindig ugyan az ismétlődik. Menekülni akartam, s békére vágytam. Egy olyan helyre, ami messze van a viszálykodástól. Egy helyre, ahol egymagam nézhetem a tengert, ám mégsem a magány volt az amire ráakadtam.
Egy fiatal halandó állt előttem, s nem bírtam tekintetem másfelé fordítani. Megindultam felé, hisz ha egyszer meglátott, nem tehettem mást.
Beszélgettünk, s szép lassan kialakult valami… valami ami sokkal több volt mint amit akartam. Beleszerettem.
Úgy éreztem, megtaláltam a helyem ismételten.
Egy ideig úgy éreztem, ez örökké így marad, s szerelmünk elpusztíthatatlan, nem árthat nekünk semmi.  Így aztán, tovább maradtam mint ahogy azt a józan ész akarná. Egy évig éltünk együtt, s minden olyan tökéletesnek hatott. Átjárt a béke, a nyugalom, amit mindig is akartam.
Ám a múlt, nem ereszt. Markában tart.
Kénytelen voltam ígéretet tenni, és betartani szavam. Megígérni Rán-nak, hogy nem megyek vissza többé hozzá. Hogy távol maradok, már csak azért is, mert nem akartam kivívni az ő haragját, hisz még mindig éreztem iránta valamit. Talán még most is érzek, de ez a kapcsolat már nem lenne ugyan olyan…
Aztán megszülettél Axel, s én nem lehettem ott, ám a távolból mindig rajtad tartottam a szemem. Ott voltam veled, minden kihajózásnál. Ott voltam, mikor felrobbant a jaht, s mikor hosszú hetekig a víz alatt voltál, én vigyáztam rád… Az idő elteltével, magam vittelek a partra, s adtalak emberek kezére, hogy segítsenek rajtad…
Ott voltam melletted hosszú napokig, míg feküdtél, s segítettem gyógyulásod, aztán mennem kellett…
De előre szaladtam… hisz nem bírtam parancsolni a szívemnek, s távol maradni nem bírtam tovább anyátoktól, s meglátogattam… ismét vele maradtam egy rövidebb ideig, míg lehetett, ám az újabb fenyegetésnek sem engedhettem, hisz oly nagyon szeretem… de meg kell értenetek, a békét is őrizni kell. Vigyázni rá, hogy minden maradjon a maga nyugalmas medrében.
Bevallom, Aaron, rád már nem tudtam annyira figyelni, de a messzeségből, azért rajtad tartottam a szemem amennyire tudtam.
Bánom, hogy nem lehettem ott a születéseteknél, bánom, hogy nem ismerhettelek titeket gyermekként. Bánom, hogy nem kaphattalak karjaimba, s nem ismertethettelek meg titeket a tengerrel, és annak szépségeivel.
Bánom, hogy nem voltam életetek részese, de tudom, egyszer majd része lehetek életeteknek! Egyszer majd kivívom magamnak tiszteleteteket, s büszkék lehettek majd rám.
Egynap…
Nincs olyan pillanat, hogy anyátok ne hiányozzon. Nincs olyan nap, hogy ne őrlődne lelkem, s ne akarjak a közelébe menni… nincs nap, hogy ne akarjam a karjaimba zárni, s vele lenni amíg lehetőségem adatik rá.
Visszamenni, s megismerni titeket. Megismerni, hogy milyen ember lett belőletek.
De megszaladt a tollam, s túl érzelgősek lettek szavaim, s az ember nem ezt várná el egy istentől… nem de?
Egy nap, személyesen is találkozunk fiaim! Addig viszont vigyázzatok anyátokra helyettem! Ő tudja milyen sokat jelent nekem!



Ui.: Axel!! Gyönyörű a lány! Vigyázz rá!! Hogy tetszett a tenger a közös hajózáson? Közelebb kerültetek egymáshoz? Szurkolok nektek!