Axel & Aviva

Végül mégis sikerül a kellemetlen témákat is úgy zárnunk, hogy Axel saját maga űzze el a fejemből a dühöm utolsó felhőjét is, teljes egészében feledtetve velem annak a ribancnak a gondolatát is. Ismét nem marad hely a fejemben másnak, csak élvezem a csókját és az ízét, az érintését, teste közelségét, a szuszogását az arcomon. Hosszan élvezem ki a pillanatot, mignem egyre erősebben tudatosul bennem, hogy milyen kevéssé öltöztünk fel és milyen egyszerű lenne ezeket eltüntetni az útból... Ez pedig rávesz, hogy inkább elengedjem és figyelmeztessem, bár ahogy a tekintetébe kiülnek a gondolatai, cseppet sem lesz egyszerűbb a helyzet. Egy másodpercig nem vagyok benne biztos, hogy el tudunk majd indulni, de aztán mégis sikerül önkontrollt gyakorolnunk.
Elég célzatosan választom ki a DVD-t és ezzel őt is megnevettetem, de csak egy huncut mosollyal rákacsintok válaszul. Összeszedjük magunkat, rendet rakunk, aztán elindulunk, bár nem tudok megállni némi nosztalgikus mosolygást, amikor felveszi a bőrkabátot; akkor is abban volt, amikor újra találkoztunk. És már akkor is dögös volt benne, de ezt a megállapítást most nem is tagadom meg magamtól.
A folyosói jelenet a bácsival végül keserédesen, de feszültség nélkül végződik, az én gondolataimba pedig éket ver az a kis természetes felelet arról, hogy ki is vagyok én. Ezzel csak a liftig várok, a fülkében állva Axelhez bújok, élvezve, ahogy magához karol és rám mosolyog. A válaszára kiszélesedik a mosolyom, ami csak a finom csók kedvéért hajlandó eltűnni onnan.
Kilépünk az utcára, én pedig alkalmazom a jól bevált módszert, amit tulajdonképpen a liftben is elkezdtünk már: átkarolom őt, egyszerre élvezve a közelségét és nyújtva neki egyfajta támaszt, még ha a bolthoz ő is vezet el minket. Miután megszereztük a bukósisakot, még megkérdezem tőle, hogy másra is szüksége van-e, de aztán teljesen belefeledkezem a látványába, ahogy felnézek rá. A hátulról érkező napfény szinte fénylő aurát von köré, a szemei ragyognak, mint az óceán - számomra a bal szeme is ugyanolyan gyönyörűen fényes, mint a jobb -, a mosolya bár zavart, ettől csak sokkal édesebb. Észre sem veszem, mennyire elbambulok, még a mosolya huncutsága is csak fáziskésessel jut el az agyamig. Amikor aztán hozzám hajol, a bőröm bizsereg az érintése nyomán, de még nem sejtek rosszat, pedig kellene. Átkos szavakat suttog a fülembe, hogy aztán aljas módon még a nyakamat is megcsókolja. A gerincem mentén finom reszketés fut végig, az ajkaim elnyílnak, és amikor rám néz azzal a huncut csillogással a szemében, biztos vagyok benne, hogy minden az arcomra van írva. Pislogok néhányat, hogy kiűzzem a fejemből a lelki szemeim előtt megjelenő képeket, de aztán meg kell nyalnom az ajkaimat és még a torkomat is megköszörülöm, hogy biztosan helyretegyem az arckifejezésemet.
– Ez övön aluli volt – jegyzem meg szándékosan kétértelműen fogalmazva, aztán lábujjhegyre állva lopok tőle egy az indokoltnál csak kicsit hosszabb csókot, mielőtt somolyogva visszahelyezném a súlypontom a talpamra. Újra a dereka köré fonom a karom, arcomat a vállához hajtom, aztán elindulok vele a motorhoz, mert az előző kis megjegyzésének hála már nem csak a randinkat várom. Viszont amiatt sem vagyok kevésbé izgatott, sőt, alig várom, hogy újra átlagos lehessek vele.

Axel & Aviva

Érzem, hogy a düh csak nagyon nehezen fog majd elpárologni belőlem - talán addig egyáltalán nem, amíg nem teszek pontot ennek a végére -, de azért próbálom egy egészen kicsit oldani a hangulatot, mert legalább egyetlen nevetséges  dolgot fel tudok idézni abból az estéből. Ehhez csak egy kis mosolyt fűzök, de aztán Axel reakcióját hallva akaratlanul is kitör belőlem egy halk, rövid nevetés, mindannak ellenére is, amiről beszélünk. A történet aztán folytatódik, részben sajnos, mert bár örülök, hogy mindent megoszt velem, egyáltalán nincs már kedvem nevetni, még röviden sem. Eddig is sejtettem, éreztem, hogy az a ribanc egy aljas, számító kígyó, de bevallom, ennyi mindent még én sem néztem volna ki belőle. A dühöm hullámokban árad belőlem, biztos vagyok benne, hogy látszik is rajtam, de nem zavar. Nem hiszem, hogy Axel ne erre számítana. Csak azon tűnődöm el, hogy vajon miért pont ő akadhatott be neki annyira - mondjuk én értem meg legjobban a választását, de akár másokat is bevonhatott volna a mocskos kis játékaiba.
A saját érdekében jobban tette volna.
Nem magyarázom el ugyan neki, pontosan milyen jelzőkkel illetem a ribancot, talán nem is tudnék mindent szó szerint visszaadni - vagy pont hogy csak szó szerint tudnám -, de a mosolya alapján nem is veszi zokon. Inkább el is terelem a szót, el akarom felejteni azt a libát és azt szeretném, ha ő sem gondolna rá többé. Amikor azt mondja, tudja, szerelmesen mosolygok rá, mert nekem tényleg sokat jelent, ha ilyen értelemben is bízik bennem, tudja, hogy számíthat rám. Amikor ajkai az enyémekre forrnak, nem habozok azonnal viszonozni a csókját, a whiskey és az ő íze alkotta elegy mámorító hatással van rám. Hosszan csókoljuk egymást, azzal az elhatározással, hogy megfeledkezzünk minden másról, és ez nekem olyannyira sikerül, hogy csakhamar azon kapom magam, hogy a hajába túrva szomjazom még többre. Az íze túlságosan édes, a csókja megrészegít és túl kevés ruha van rajtunk ahhoz, hogy ne kalandozzak el, de amikor szinte erővel elhúzom az ajkaimat az övétől, az ő szemeiben is hasonlót látok - a méltatlankodás mellett. Ez utóbbi apró mosolyt csal az arcomra, de aztán inkább megmagyarázom neki, miért engedtem el. Szemeim végigkövetik a mozdulatot, ahogy megnyalja az ajkait, kis híján felsóhajtok a látványra, és ettől csak még inkább folytatnám, amit elkezdtünk, főleg, ahogy újra ránézek, meglátva, hogyan néz ő engem. A tekintetében ismerős tűz ég, szinte látom a pillantásában, mit akar velem csinálni, és ettől végigfut rajtam egy ismerős bizsergés. Nyel egyet, egy pillanatra hatalmas a kísértés, hogy az ölébe üljek és tényleg eltüntessem azt a köpenyt az útból, de aztán elenged, és erőt merítek abból, hogy ha ő tud magán uralkodni, akkor nekem is tudnom kell.
– Oké – felelem egy sokatmondó mosollyal, és valószínűleg hasonló nézéssel. Megsimítom az arcát, az ajkaimat nem merem búcsúzóul az övére simítani, mert azt hiszem, nem tudnám elengedni utána.
Erővel kell levennem róla a lábaimat, de aztán még hosszan nézen utána, mielőtt én is felkelnék. Átnézem a DVD-ket és végül egy kicsit ironikus üzenettel bíró filmet választok; ha már ennyire belecseppentünk egy új világba, egész más szemmel lehet majd nézni a Marvel-féle Ragnarököt. Félreteszem a DVD-t, aztán én is felöltözök rendesen, mielőtt elpakolnám az asztalról a tányérokat és a poharakat, elmosva, eltörölve és visszatéve őket oda, ahonnan elővettük. Mosolyogva nézek Axelre, amikor felöltözve lejön, nem tudok ellenállni, hogy ne lopjak tőle egy finom, rövid csókot, de aztán odaadom neki a DVD-t is. A törölközőt a fürdőszobába viszem - és bazsalygok egy kicsit az orrom alatt az emlékeken, aminek egyelőre minden lépésemnél érzem az emlékeztetőjét is -, és egy gyors pillantással ellenőrzöm azt is, hogy mindent rendben hagytunk-e magunk után, nincsenek-e túl árulkodó nyomai annak, hogy itt jártunk.
Miután minden megvan, együtt hagyjuk el a lakást és indulunk el a folyosón. A padlón még mindig ott van egy kis vér, és most már valami felfoghatatlanul nagy elégedettséget érzek ennek láttán. A gondolataim egy kicsit elkalandoznak, ahogy belegondolok, még mennyi vért tudnék fakasztani abból a ribancból, de aztán Axel hangja visszaránt a jelenbe, amint ráköszön valakire. Egy idős bácsit látok meg a lépcső tetején, aki nyilvánvalóan ártalmatlan, de aztán a nevén szólítja Axelt, amitől ösztönösen feszültté válok. Rápillantok a szemem sarkából, de ő olyan nyugodtnak tűnik, mintha nem történt volna semmi, amit nem értek, de ez bennem is enyhíti a feszültséget. Az idős úr rám tekint, én pedig - Axel nyugalmából fakadóan - rámosolygok. Amikor Axel megkérdezi, hogy megint nem talál-e haza, az már egy kicsit gyanús, bár továbbra sem oldódik fel teljesen a feszültségem, különösen, ahogy a bácsi engem szemlél és még kérdez is rólam. Furcsa, ellentétes érzelmek kavarognak bennem, hiszen az úr kedvesnek tűnik, én mégsem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, Axel milyen törődő kedvességgel vezeti a megfelelő ajtóhoz a bácsit, és ez megmelengeti a mellkasom. Amikor a kérdésre teljes természetességel feleli azt, hogy a barátnője vagyok, erőteljesen dobban meg a szívem, még akkor is, ha ez nevetségesnek és jelentéktelennek tűnhetne. Még mindig nem értem, miért ennyire nyílt vele Axel, de aztán a bácsi ismét felteszi az anyukája hogylétére vonatkozó kérdést, és akkor hirtelen mindent megértek. A szívem elnehezül kissé, de annál melegebb mosollyal nézek a bácsira míg ő kitekint rám.
– Viszlát! – búcsúzok el tőle, mielőtt megfognám Axel kezét, hogy folytathassuk az utunkat.
A szám sarkában mosollyal nézek rá, de nem teszek megjegyzést, amíg be nem szállunk a liftbe. Ott aztán kihasználom az alkalmat, a dereka köré fonom a karjaimat, majd az oldalához simulva megcsókolom az állát.
– Szóval a barátnőd, mi? – nézek fel rá somolyogva. Persze, nyilvánvalóan az vagyok, de van abban valami szórakoztató, hogy több mint harminc év kellett ahhoz, hogy valaki a barátnőjének nevezzen és ettől egyben ennyire jól érezzem magam. Egy kicsit olyan, mint amikor képtelen vagyok betelni az érintésével, vagy mint az első randinkra készülés; mintha újraélném a fiatalkorom, csak ezúttal helyesen.
Az épületből kiérve hagyom, hogy ő vezessen el ahhoz a bizonyos motorosbolthoz, és bár így, a nyílt utcára kiérve visszatérek a berögzült szokásokhoz, amelyekkel szemmel tartom a környezetünket, az embereket, a járműveket, egy pillanatra sem feledkezem meg Axel jelenlétéről. Hogy velem van. A boltban megszerezzük neki a megfelelő bukósisakot - és ha még valami eszébe jut, akkor azt is -, de mielőtt elindulnánk vissza a motorhoz, felé fordulok.
– Szükséged van még valamire, vagy mehetünk? – kérdezem mosolyogva, és egy pillanatra elrévedek a látványában, ahogy a napfény hátulról körbeöleli az alakját. A szemei szebben csillognak, mint a víztükör mellettünk, az elmémbe zárom a pillanatot, aztán nem tudom megállni, hogy ne lopjak tőle egy csókot.
Ha másra nincs szüksége, elindulok vele vissza a motorhoz, talán egyébként is célszerű, ha nem időzünk túl sokat a környéken, mielőtt valaki más is felismeri.

Axel & Aviva

Csendben, de annál figyelmesebben hallgatok mindent, amit megoszt velem, és közben egyre élesebbé válik a gyűlöletem és a dühöm azzal a ribanccal szemben, ugyanakkor egyre erőteljesebben érzem azt is, hogy mennyire szeretem Axelt, hogy milyen fontos nekem. Egyébként is taszítana minden, amit elmond, és alapvetően is úgy érezném, hogy nem kár azért a libáért, de így, hogy mindezt vele tette meg... nem az a kérdés, hogy tenni fogok-e valamit, hanem az, hogy mikor. Nem zavar, hogy italra van szüksége, sőt, ettől csak még mélyebbé válik a haragom, mert tudom, hogy nem nyúlna ilyesmihez, ha nem viselné különösen nehezen a gondolatát. Ezért is töltöm meg egyszer én a poharát, és azoktól a ragaszkodó érintésektől egyszerre nehezül el és szárnyal a szívem. Szeretek én lenni a támasza, minden értelemben, és az is akarok maradni. A társa, aki ha kell, visszahozza a valóságba az epizódjai után, ha kell, meghallgatja, ha kell, italt tölt neki, és ha kell, végérvényesen eltünteti a föld színéről azt, aki ártott neki.
Nem igazán tudatos, ahogy a körmömet a bőrömbe vájom, inkább amolyan önkéntelen figyelemelterelés, ami segít ugyan, de amikor elhúzza a kezem a combjaimról, nem ellenkezem. Elmosolyodom a becenevemen, ez a mosoly pedig a tekintetemmel együtt lágyul el, amikor belecsókol a tenyerembe, és ezzel mintha tényleg gyógyítana. Inkább a szabad keze köré fonom a sajátjaimat, ezzel lekötve a saját kezemet is, megakadályozva a további önkárosítást. Amikor azt mondja, naiv volt, csak halványan elmosolyodom, de a kérdésemre látom, hogy kirázza a hideg, ezért ezúttal én vagyok az, aki az ajkához emeli a kezét hogy egy csókot nyomjon rá. Én sem emlékszem vissza szívesebben arra az estére, de nem akarom feleleveníteni azokat a pillanatokat, különben tényleg most azonnal el fogok indulni utána. Inkább valami mást idézek fel, és megjelenik az arcomon egy apró mosoly.
– Sokban megkönnyítette volna a mai napunkat, ha kap egy jó kis tüdőgyulladást abban a göncben – jegyzem meg. Nevetségesen festett azokban a semmi kis ruhákban meg a szőrös kis papucsában a hideg éjszakában, de hát úgy tűnik, az élet mégsem mindig igazságos a következményeket tekintve.
Rákérdezek azokra a bizonyos csicskáztatásokra is, de nem mondhatnám, hogy ettől rózsásabb lesz a hangulatom, vagy mondjuk a gondolataim. Az, hogy sofőrszolgálatnak és titkárnőnek használta, nem sokban különbözik a többitől, de amikor azt mondja, hogy a szokásosat délelőtt és délután, engem ráz ki a hideg. A gondolattól, hogy az a ribanc ennyiszer ért hozzá, azért mégiscsak eltölt valami furcsa érzés, ahhoz hasonló, amit akkor este éreztem, amikor végig is néztem egy hasonló jelenetet. Nem a féltékenység általános formája ez, de mégis valami ahhoz hasonló, amitől egyszerre ráz  a hideg és bizsereg a bőröd alatt valami furcsa nemakarom érzés, pedig már változtatni sem tudsz rajta. Egyszerűen csak rohadtul igazságtalannak tartom, hogy ilyesmi adatott meg neki, mikor az egyetlen dolog, amit megérdemelne, az az ólom a fejébe.
Ahogy rám néz, felpillantok a szemeibe, és bár tudom, hogy minden gondolatomat ki tudja olvasni, nem próbálom meg elrejteni előle őket, viszont nem is mondok ki hangosan semmit. Hosszan fürkészi a tekintetem, és én egyszerűen csak tudom, hogy tudja, de ő sem kérdez vagy mond semmit, és ettől ismételten rá kell jönnöm, hogy nagyon szeretem őt. Mintha csak értené, hogy nekem ez fontos, vagy talán neki is megkönnyebbülés lenne, esetleg mindkettő. Nem fogom őt bevonni, nem fogok neki mondani semmit, de tudja.
Látom, hogy a tekintete érdeklődővé válik a káromkodásom hallatán, és bár nem kérdez semmit, egy kis mosollyal pillantok rá.
– Csupa olyasmi, amit szerintem te is mondanál rá – vonom meg a vállamat. – A megszokás hatalma, az anyanyelvemen sokkal cifrábban megy – teszem hozzá. Furcsa ez, amikor az ember majdnem tíz nyelven beszél, és mégis azon tudja a legválasztékosabban összeszedni az ilyesféle szidalmakat, amit a legkevesebbet használ újabban.
Amikor úgy érzem, hogy képes vagyok elengedni magamból a méreg, a düh és a gyűlölet nagy részét, hozzá fordulok, de meg sem lep, hogy a bocsánatkérésemet hallva csak megrázza a fejét. A mosolya átmelegíti az előbbi beszélgetés nyomán kissé meghűlt szívemet, és amikor arcát a tenyerembe simítja, hüvelykujjammal végigsimítom a bőrét. Csak nézem őt, hagyom, hogy átjárjanak az érzéseim és lassan kiűzzön belőlem minden negatív érzést.
– Tudod, hogy itt vagyok neked – mosolygok rá lágyan, ezúttal én rázom meg a fejem, amikor megköszöni.
Eszemben sincs ellenkezni, amikor magához húz, sőt, magamtól is közelebb hajolok és helyezkedek, ajkaim lágyan és törődön forrnak az övéire, a szívem minden érzésével csókolom őt, készen arra, hogy annak a ribancnak az emlékét is elfeledtessem vele. Érzéseim túl hamar meg is szakítja az érintést, de aztán látom, hogy csak a poharat teszi le, és ez mindjárt megnyugtat. Tenyerei melegítik az arcomat, a szerelem pedig a szívemet, lábaimat keresztbe vetem az övéin, hogy közelebb tudjam húzódni hozzá, egyik kezemet a karja alatt simítom  a hátára, míg a másikat a mellkasára helyezem, bebújtatva ujjaimat a köpeny széle alá is, hogy a bőrét érezhessem az ujjbegyeimen. Az ajkai íze keveredik a whiskeyével, és ez alkot egyfajta mámorító elegyet. Nem csókolom túl éhesen, de azért van bennem egy olyan gondolat is, amivel szeretném megélni, hogy ezek az ajkak már csak engem csókolnak, ráadásul úgy, ahogy az a liba sosem érezhette volna. Ezt nem lehet erőszakkal vagy zsarolással elvenni. A mellkasán nyugvó kezem lessem feljebb simít, hogy aztán eltűnjön a hajában a tarkóján, de mielőtt nagyon beleélném magam ebbe az egészbe, egy kis mosollyal elhúzódom tőle.
– Ha ezt folytatod, le fogom venni rólad a köpenyt – nézek rá somolyogva, megcsillanó szemekkel. Nem mintha nem verném ki szívesen a fejéből minden más értelemben is azt a ribancot, de azért nem akarok nagyon telhetetlennek tűnni... még ha egyébként az is vagyok.

Axel & Aviva

Egyáltalán nem örültem annak, hogy épp olyan boldog pillanatokat váltottam fel azzal a libával, mint az iméntiek, de ahogy elkezd mesélni, egyre biztosabbá válik, hogy jól tettem, hogy rákérdeztem. Az előbbi felhőtlen nevetésének emlékébe legalább bele tudok kapaszkodni, miközben hallgatom, és bizony szükségem is van rá, mert ha az a ribanc eddig piszkálta a csőrömet, akkor most ennek a sokszorosan hatványozott formájába lép át, hivatalosan is. Ha nem Axelről lenne szó is feldühítene, hogy valaki ilyesmit engedjen meg magának, de így, hogy éppen róla van szó, a haragom olyan mértéket ölt, mint csak nagyon ritkán szokott. Ha az a nő itt lenne még valahol a közelben, egészen biztosan vörös köd ereszkedne az agyamra és már most odamennék hozzá, hogy a föld színéről is eltöröljem, de szerencsére elég hathatósan bírtam távozásra a folyosón.
Eszemben sincs akár részben Axelre kenni a szituációt. Sosem hittem abban, hogy ilyesminek csak nők eshetnek áldozatul, vagy akár annak, hogy csak a férfiak juthatnak el egy ilyen beteges elmeállapotba. Nekem kvázi könnyű dolgom volt, amikor annak idején Uzi megpróbált rám mászni, mert én lelkiismeret-furdalás nélkül szorítottam a torkához a tőrömet és ő pontosan tudta, hogy ha még egy mozdulatot tesz, vagy olyat mond, ami nem a visszakozásra utal, el fogom vágni a torkát és még csak rosszul sem fogom érezni magam miatta. Axel viszont nem tehette meg, hogy pisztolyt fog a nőre, mert az beláthatatlan következményekkel járt volna számára. Neki volt veszítenivalója.
A befejezést viszont nem érzem annyira befejezésnek, úgy sejtem, van még, amit nem mondott el, és erre rá is kérdezek. Amikor látom, hogy kis gondolkodás után felállna, hogy újra töltsön magának, a karjára simítom az ujjaimat, de amikor meglepve rám néz, csak finoman rámosolygok. Kiveszem a poharat a kezéből, aztán felállok és a konyhába menve én magam töltök a whiskeyből, hogy odavigyem neki. A pillantásában ott van minden, ahogy odaadom neki a poharat, csak úgy, mint abban a mozdulatban, amikor megcsókolja a kezem. Az arcára helyezi a tenyerem, én pedig kissé elnehezülő szívvel nézem őt, ahogy átéli az érintést. Hüvelykujjammal megsimogatom az arcát, lehajolok, hogy hosszan megcsókoljam nedves tincseit a feje tetején, és ebben a pillanatban már tudom, hogy mit kell tennem. Akármit is tartogat még ez a történet, az a ribanc nem sokáig fogja rontani a levegőt. Egyetlen nappal sem hagyom tovább életben a kelleténél, csak meg kell találnom a megfelelő alkalmat, hogy Axelt ne rángassam bele.
Szerencsére nemrég elintéztem, hogy mostanában ne sűrűn akarjon majd kimozdulni otthonról. Még nagyobb szerencse, hogy tudom, hol van neki az otthon.
Visszaülök mellé, az oldalához simulok, újra magam alá húzom a lábaimat és így kényelmesen felé tudok fordulni, elég közel maradva hozzá. Ránézek, és ahogy újra mesélni kezd, érzem, hogyan kezd el lassan újra felszökni a vérnyomásom. Az imént érzett dühöm, ha lehet, csak tovább fokozódik, mert már az is épp elég undorító és visszataszító volt, amit eddig elmondott, de az, hogy elkezdett belekeverni mindenki mást is, Axel családját, az már túlmegy a képzeletbeli végső határon is. A körmeim ezúttal a combjaimba vájnak, de legalább ez a kis fájdalom segít elfojtani a dühömet. Amit a tivornyázásról mesél, igazából cseppet sem lep meg, sőt, én inkább azt sajnálom, hogy ilyen kellemetlen élmény lett végül számára a dolog. Ha eléggé élvezte volna és tudnám, hogy szívesen adózik hasonló tevékenységeknek, az ezerszeresen megkönnyíteni a dolgomat.
– Én nem sajnáltam volna – jelentem ki hidegen, talán kegyetlenül is, de nem érzem magam rosszul ettől. Az a ribanc semmi okot nem adott nekem arra, hogy szánalmat érezzek iránta, megérdemelte volna, amit kap, ha Axel nem megy érte. Sőt, még többet is. – Ezt a tartozást hajtottad be rajta? – pillantok aztán rá, visszaemlékezve arra a bizonyos estére.
– Mivel csicskáztatott? – kérdezem aztán. Talán ez már nem olyan számottevő részlet, talán igen, de nem érdekes. Lehet, hogy még jobb is lenne, ha kevésbé érezném hangsúlyosnak, mert tiszta munkát kell majd végeznem, de egyelőre hatalmas a kísértés, hogy minden ujját egyesével törjem apró darabokra, és talán tényleg szívesen kivájnám a szemeit, amiket Axelre vetett, nem is beszélve a nyelvéről, amivel a zsarolásokat megfogalmazta. Azt hiszem, még a fogait is szívesen kiverném, sőt... Elég kevés kegyetlenség van, amit ne tennék meg vele szívesen.
Ha azt látom rajta, hogy szüksége van még italra, kész vagyok újra tölteni neki, de ha úgy érzi, túl vagyunk a nehezén, akkor a helyemen maradva hallgatom a válaszát és aztán emésztgetem a hallottakat.
– Zona bat zona – mormogom az orrom alatt és ezt még követi néhány cifra héber kifejezés, miközben magam elé képzelem a szőke ribanc nyakát és beleélem magam, milyen érzés lenne lassan kiszorítani belőle az utolsó lélegzetet is. Ki gondolta volna, hogy egyszer még tényleg a munka tisztasága okozza majd a legnagyobb kihívást?
Végül aztán veszek egy nagy levegőt, nagyon nagyot, mintha csak ezzel próbálnám egy kicsit kiüríteni a fejemből azt a rengeteg mérget, dühöt, gyűlöletet, keserű haragot, a vágyat arra, hogy elpusztítsam, szétmorzsoljam, a földdel tegyem egyenlővé. Végigszáguld rajtam egy furcsa érzés, ahhoz hasonló, mint mikor az apám ereje átáramlott rajtam, ami odakint a folyosón is szó szerint meglegyintette a ribancot, ez azonban nem csak azt erősíti meg bennem, hogy meg kell halnia, hanem egyben sikerül egy kicsit egyensúlyba is hoznia a lelkemet. Mintha csak azt mondaná, be fogom végezni, de addig ne ezen emésszem magam.
– Sajnálom, hogy felhoztam – nézek aztán Axelre bocsánatkérően, mégis komolyan. – És köszönöm, hogy elmondtad. Örülök, hogy tudom. – Azt nem fejtem ki, hogy miért, csak odahajolok hozzá és egy törődő mozdulattal megcsókolom a halántékát. Egyébként sincsenek még konkrét terveim, és ebbe nem is vonnám be őt, nem akarom, hogy akár egy másodperccel is tovább legyen az élete része az a ribanc; így is túl sok idejét vette már el ahhoz képest, amit érdemelne. – Többször nem hozakodok elő vele – ígérem neki egy mosollyal, ujjaimat ezúttal az arcán futtatva végig.

Axel & Aviva

Miután sikerült mindent átbeszélnünk, ami fontos, lecsap arra a részre, hogy ezek szerint a mai napunk maradéka szinte teljesen szabad. Már önmagában az is boldoggá tesz, hogy ez számára is jelentőséggel bír, de aztán előhozza egy második randevú ötletét is, és ettől megdobban a szívem, a boldogságom pedig sokkal mélyebbé válik. Jól emlékszem, mennyire szerettem vele átlagosnak lenni, az az este nem véletlenül maradt emlékezetes számomra, és a tudat, hogy ő is ilyen szívesen emlékszik vissza rá és még meg is ismételné a lehetőségeinkhez mérten, csak tovább növeli a melegséget a mellkasomban. Látom, hogyan szélesedik ki a mosolya, mintha csak az enyémre reagálna, a szavaira pedig kis nevetéssel bólintok.
– Igazad van, az lesz a legtisztább – egyezek bele. Sosem néztem még meg, mik sorakoznak a tévéállvány polcán a lakásban, egy kicsit kellemetlen lenne, ha mondjuk csupa cikis filmfelhozatal lenne és a végén az lenne a választás szempontja, hogy melyiket lenne a legkevésbé kellemetlen megnézni. Bár, azt hiszem, nekünk az is emlékezetes lenne.
Egy kicsit tovább is fűzöm a gondolatot, elkezdek gondolkozni, hogy be is tudunk majd vásárolni, csak majd ki kell találnunk, mit akarunk főzni, de miközben ő ugyanezt a gondolatomat mondja ki hangosan is, az én eszem már máshol jár. Eszembe jut valami, amin kis híján azonnal elnevetem magam, de egy kicsit még sikerül visszatartanom; egyáltalán nem könnyű, látva, hogy milyen gyanakvással néz rám, és amikor végül kimondom, képtelen vagyok tovább türtőztetni magam, így vele együtt kacagok fel. Köré fonom a karjaimat, az a kis bosszúálló szorongatás csak még jobban felvillanyoz, de a szavai nyomán nem is tudom abbahagyni a nevetést.
– Sajnálom, ezt nem tudtam kihagyni – nézek rá még mindig vigyorogva, mutatva, mennyire sajnálom, aztán megtörlöm a szemem sarkát. Nem hiszem, hogy bármikor el tudnám felejteni a tojásokat.
Ezek után a vidám pillanatok után pláne nem túl jó érzés, amikor a kanapéra ülve felhozom azt a ribancot, a reakciója azonban megerősít abban, hogy jól teszem, ha nem engedem el ezt a témát. Nem tudom, miért érzem azt, hogy tudni akarom; talán csak a találkozásaink alkalmával mérgezte meg túlságosan az agyamat azokkal, amit tett és mondott, talán csak hallgatok a megérzéseimre. Csendesen figyelem, ahogy italt tölt magának, aztán kortyol is belőle, mintha már fel is kellene készülnie erre. Örülök, hogy visszajön hozzám, tekintetem figyelmesen követi őt, de nem élesen. A könyökére támaszkodik, én pedig felé eső tenyeremet a hátára simítom, mintha csak jelezni akarnám, hogy itt vagyok. Figyelek rá, hallgatom, ahogy igazolja a sejtésemet a találkozásukról, aztán folytatja egy olyan leírással, ami nagyon is illik a hülye liba tenyérbemászó képéhez.
– El tudom képzelni – mormogom az orrom alatt, amikor tart egy kis szünetet. Nem siettetem, ujjaim kihasználják az alkalmat, hogy megsimítsák a hátát a köpenyen keresztül, miközben várom, hogy összeszedje a gondolatait. Az eddig elhangzottakat azonban feljegyzem magamnak, tudományos okokból, nem mintha elriasztana egy helyettes nagyköveti pozíció. A miniszterek sokkal neccesebbek, a diplomatákat külföldi fenyegetés is érheti, de hacsak nem külügy- vagy honvédelmi miniszterről van szó, ők mind a saját köreikbe vannak beágyazódva. Egy nagykövet könnyű préda, hát még a helyettese.
Amikor ismét megszólal, visszafordítom rá minden figyelmemet és csendben hallgatom őt. Amikor hátradől, kezem a hátáról automatikusan feljebb költözik, nedves haját simítva finoman. Engem ugyan már a nő kisugárzásától is felállt a szőr a tarkómon, de nem hibáztatom azért, amilyennek először látta; férfiszemmel, ha ilyesmire vadászol, biztosan megkapó jelenség. Egyébként sem ő lenne az első kettőnk közül, akinek sikerült beleválasztania, ugyebár. Egy kicsit kiráz a hideg, amikor az első csókunkat az irodai jelenethez hasonlítja, de nem veszem magamra a dolgot. Tekintetem az övébe kapcsolódik arra a rövid pillanatra, amire rám néz, hogy lássa, figyelek rá, közbe viszont nem szólok. Aztán, ahogy folytatja, a hidegrázást lassan váltja fel valami izzó, mélyről jövő gyűlölet, ami egyre erőteljesebbé válik, minden egyes mozzanattal. A folyosón elhangzó szavakat fejben összeadva az Indonézia előtt történtekkel, én magam is valami hasonlót sejtettem, de talán mégsem ennyire rosszat, vagy csak sokkal rosszabb ezt az ő szájából hallani.
Észre sem veszem, hogy olyan erősen szorítom össze az öklömet az ölemben, hogy a körmeim a saját húsomba vájnak. Nagyon is magam elé tudom képzelni azt a ribancot, az utálatos, nyávogó, fennhéjazó hangjával és stílusában. Hirtelen elképesztően sajnálom, hogy csak az orrát törtem el, hogy nem eresztettem golyót a fejébe már az első adandó alkalommal. Értelmet nyer Axel akkori viselkedése is az autóban, a találkozó előtt, alatt és utánról, és ettől cseppet sem érzem jobban magam.
– Mással is zsarolt? – kérdezem halkan, rosszat sejtve az utolsó mondata kapcsán. Még én magam is hallom, milyen élesen és hidegen cseng a hangom, de reményeim szerint érteni fogja, hogy ez nem ellene szól.
Ha azt látom rajta, hogy a kérdésem miatt újra akarná tölteni a poharát, a karjára simítom a tenyerem, majd elvéve tőle a poharat én magam sétálok oda az üveghez, hogy kitöltsek neki pontosan ugyanannyit, mint amennyit az előbb is töltött a pohárba, aztán azzal sétálok vissza mellé. Ha nem látok rajta ilyen szándékot, akkor én is maradok a helyemen, csak a szemeimet tartom rajta, tenyeremmel újra megsimítva a haját.
Remélem, hogy elmondja, ami még fontos lehet, de ha nem, én nem erőltetem, és ezt azt hiszem, ő is tudja. Amennyit szeretne megosztani velem, az nekem pont elég, mindig, mégis... Már az előzőek alapján megfogalmazódik bennem egy gondolat, és ha még többet mond, akkor ez csak egyre biztosabbá válik, még akkor is, ha nem adok neki hangot. Tényleg nem szoktam kedvtelésből ölni, de ez már jócskán túlmutat az ilyesmin. Azt mondtam, megölöm, ha okot találok rá, és Axel éppen most tárt elém jó néhány okot, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudhatom biztosan, tartani fogja-e a száját velünk kapcsolatban.
Hát, ha rajtam múlik, biztosan.

Axel & Aviva

Az ablaknál állva - bár inkább egymást, mintsem a kilátást figyelve - elkezdjük átbeszélni a továbbiakat, legalábbis a közeli jövőre nézve. A legfontosabb kérdés persze az, hogy hol leszünk, de ezt sikerül gyorsan rövidre zárnunk, mert bízik abban, hogy a lakásom biztonságos hely. Hasonlóan hamar megbeszéljük az autója kérdését is, az érvei jogosak, jobb nem bolygatni a dolgot így, hogy nem kívánja hivatalossá tenni a visszatérését. Ha majd autó kell valamiért, megoldjuk - nem feltétlenül úgy, mint legutóbb, de ha muszáj, az sem kizárt. Szóba kerül az is, hogy el kell mennie az édesanyjához, számomra pedig nem kérdés, hogy ezt hagyom neki egyedül végigcsinálni, ezt pedig a tudtára is adom. Hálás tekintete láttán lágyan mosolygok rá, hüvelykujjammal megsimítva az arcát. Utána megválaszolom a kérdését is, szavaira pedig értőn bólintok.
– Oda megyünk, ahová mondod – biztosítom mosolyogva. Érthető, ha nem akarja, hogy felismerjék a környéken, ez is lenne a cél, szóval ennek megfelelően fogjuk csinálni, én pedig bízom benne, mint mindig.
A fegyverek kérdése persze megkerülhetetlen, de szerencsére van egy jó tippem arra vonatkozóan, hogy kihez fordulhatunk. Látom a mosolyán és a szemein, hogy igazából várja is, hogy megismerje Joe-t, ezt meg is értem. Azt hiszem, kedvelni fogják egymást, és ennek örülnék is. Még ha megmagyarázhatatlan módon is, de a nő közel került a szívemhez, és mindaz, amit értem tett, azt sugallta, hogy én is az övéhez. Már eljátszottam a gondolattal, hogy ha ennek az egésznek vége, nekem pedig sikerül életben maradnom, akkor nem a küszöbén kötnék-e ki... de ezeket a gondolatokat most egyébként is át kell értékelnem majd.
Természetesen észreveszi és szóvá is teszi, hogy a program a mai napra vonatkozóan még így is meglehetősen szellős, én pedig nem tagadom le, hogy esetleg önző szándékok is vezérelnek, amelyek végső soron azt eredményeznék, hogy kénytelen lennénk kettesben élvezni a mai estét. A mosolya és a szemei is azt mutatják, hogy ez a gondolat egyébként neki sincs túlzottan ellenére, amikor pedig felveti a második randi lehetőségét, a szívem akaratlanul is nagyot dobban. Annak az indonéziai estének az emléke olyan élénken él bennem, mintha csak tegnap lett volna, az elmém úgy ragaszkodott minden pillanathoz a gyász ködében is, mintha csak kellett volna neki valami, ami még józanul tartja. Életem egyik legszebb estéje volt az, és az akkor érzett boldogságom most újra kiül az arcomra, hiszen itt van velem, és semmi nem akadályozhatja meg, hogy egy hasonló estét csináljunk magunknak.
– Az nagyon jó lenne – jelenik meg az arcomon egy hasonló mosoly, mint legutóbb is. – Van DVD lejátszó, meg néhány film is, bár még nem igazán néztem át a választékot – teszem hozzá. Tulajdonképpen... ez lesz az első alkalom, hogy kvázi lakóhelynek tekintek majd egy lakást, nem csak amolyan ideiglenes szállásnak, ahol az ember alszik, fürdik, néha eszik, és egyébként semmi köze hozzá. Azzal, hogy Axel odajön velem és akár csak megérinti mondjuk az étkezőasztalt, de pláne, ha a kanapén bújok majd össze vele, minden személytelen jellegét el fogja veszíteni, de ha róla van szó, akkor nem is bánom.
– Pár perc sétára van egy jól felszerelt vegyesbolt, ott be is tudunk vásárolni a vacsorához – fűzöm tovább a gondolatot, és már el is kezd járni az agyam, hogy mit főzhetnénk, amikor eszembe jut valami, és ettől majdnem azon nyomban kitör belőlem a nevetés. Te jó ég, kellett nekem tényleg minden egyes pillanatot felidézni abból az estéből! El kell fordítanom róla a tekintetem, hogy visszatartsam a kitörni akaró kacagást, az ajkamba harapok, de egyszerűen képtelen vagyok visszatartani a vigyoromat. – Szerintem tojást is árulnak – pillantok rá csak a szemem sarkából, de a nevetés már ott küzdi fel magát a mellkasomban.
Utána megnyugtat arra vonatkozóan, hogy nem kell nagyon sietnünk, ezért magammal vonom a kanapéra. Ahogy magához ölel, én az oldalához simulok, így legalább tudok kissé féloldalasan, kényelmesen ülni. Élvezem a simítását a lábamon, még ha tudom is, hogy ebbe most nem kell belelátnom semmit, de aztán az arcára függesztem a tekintetem és - még ha sajnálom is, hogy ezzel elrontom a jókedvet - előállok a kérdésemmel. Sóhaja már önmagában sok mindent elmond, de nem tágítok, valamiért egyre biztosabban érzem, hogy tudnom kell. A nőügyei nem érdekelnek, én sem éltem szent életet, de az a ribanc egy másik kategória, aki valamiért különösen piszkálja a megérzéseimet.
– Ez már jól kezdődik – felelem kissé feszülten, de nem állítom meg. Magam alá húzom a lábaimat, onnan figyelem, ahogy a konyhába megy és magához vesz egy üveg whiskeyt és egy poharat. Szemeim követik a mozdulatait, de nem siettetem.
– Igazából mindkettő, a felesleges részletektől eltekintve – válaszolom aztán. Kissé oldalra billentett fejjel tanulmányozom a hátát, és bár remélem, hogy visszajön hozzám, nem tudom, mennyire kényelmetlen neki ez a téma, nem teszek erre megjegyzést és én sem indulok felé ellenkező esetben. – Gondolom a baleset utáni áthelyezésed miatt kerültetek kapcsolatba, de ez nem igazán magyarázza meg azt, amire a folyosón utalhatott, és arra is csak tippjeim vannak, hogy pontosan mire utalt – teszem hozzá.

Axel & Aviva

A fürdőszoba izgalmas felavatását követően megváltoztatjuk egy kicsit a hangulatot a zuhany alatt, és én egyáltalán nem is bánom, ezzel pedig láthatóan nem vagyok egyedül. Felfedeztünk ugyan most valamit, ami meglehetősen távol áll a gyengédség fogalmától, de ez még nem változtat mindazon, ami egymáshoz köt minket. Az egy dolog, hogy olyan hatásosan kelti életre a testemet, mint még senki, de a szívem is az övé, márpedig az ugyanúgy vágyja és élvezi a finom érintéseit és csókjait, azt a gyengéd pillantást, amivel rám néz, mintha ezen múlna az életem. Talán egy kicsit így is van. Megfürdetjük egymást, kiélvezem, amikor ő érint, és azt is, amikor én érinthetem őt, lágy tekintetétől hevesebben dobban a szívem. Nehéz őt elengedni, nem tovább adózni a látványának, ahogy a víz végigsimítja az arcát és a testét, az érzésnek, ahogy nedves ajkai az enyémeket érintik, de muszáj erőt vennem magamon.
Felöltözök, mindketten pótoljuk egy kicsit a folyadékveszteséget, aztán közös erővel eltüntetjük a virág halálára vonatkozó bizonyítékokat is. Az ablakhoz lépve csodálom meg a kilátást, de amikor megszólal és felé fordulok, tekintetem összekapcsolódik a legszebb kék szempárral, és onnantól kezdve a napsütötte tenger látványa sem vonzóbb a szemeimnek. Elmosolyodom, ahogy a hajamra simít, közelebb húzom magamhoz, az arcomat finomat bizsergeti a puha érintése, miközben megválaszolom a kérdését. Nem kerüli el a figyelmem a fintora, amikor felemlegetem azt a ribancot, ahogy visszagondolok a folyosói jelenetre, az agyam hátsó felében meg is fogalmazódik egy gondolat, vagy inkább néhány kérdés, de egyelőre ezeket csak felteszem a polcra, mert sokkal fontosabb dolgokat is meg kell beszélnünk.
A lakással kapcsolatos szavaira egyetértőn bólintok - azt inkább meg sem jegyzem, hogy még szerencse, hogy az öccse nem épp az elmúlt két órában akart idejönni -, minden az ellen szól, hogy itt maradjunk, de nem baj. Ameddig az én lakásom biztonságos övezetnek tekinthető, nem kell emiatt aggódni.
– Jogos – értek egyet az autóval kapcsolatos gondolataival. – Nem baj, a motorral mobilisak leszünk, ha pedig mégis autó kell majd valamiért, megoldjuk. – Most már azért van pár lehetőségünk akár kölcsönkérni is.
– Oké, akkor azt útba is ejtjük – mosolyodom el a motoros bolt említésére. Egy dologgal máris kevesebb lesz így, de aztán a következő kérdés a telefon témaköre, ami már felvet egy-két érthető kérdést, de nincs választásunk, mint a szabályokat alkalmazni.
– Igen, tudom – mosolyodom el előbb megértőn, szabad kezem ujjaival az arcára simítva. Nem veszem zokon, hogy ezt egyedül akarja csinálni, sőt, nagyon is megértem. Nehéz pillanatok lesznek ezek, mindenki számára, én pedig nem akarom őket feszélyezni a jelenlétemmel. Egyébként is azt szeretném, ha Axel döntése lenne, ha egyszer majd be akar mutatni nekik.
– Vehetünk egy eldobható készüléket – fogok aztán bele a válaszba. – Megbeszélünk egy hozzávetőleges időpontot, amikorra úgy érzed, mindent meg tudtok beszélni. Én akkor bekapcsolom a telefont, és ha időre van még szükségetek, jelzed egy SMS-sel. Ha nem küldesz üzenetet, úgy veszem, hogy végeztetek. – Elég körülményes ahhoz képest, mint ahogy az ilyesmit lehetne intézni, de ha árnyékban kell maradni, akkor árnyékban kell maradni és le kell húzni a fejünket. – Abból nem engedek, hogy én viszlek oda és én megyek érted – teszem hozzá. Távolabbi ponton is megállhatunk, az már nem probléma, de látnom kell, hogy nem leselkedik rájuk semmiféle veszély és nem látja őt senki.
– Akkor így lesz – mosolyodom el aztán a fegyverek és Joe kapcsán. Értem a célzását, én sem bánnám, ha megismernék egymást, bár fogalmam sincs, Joe mit fog szólni. Amikor legutóbb találkoztam vele, még a kanapéján könnyezve, a gyász fájdalmától szenvedve meséltem neki Axelről, most pedig mégis személyesen tudom majd bemutatni neki. Ettől mondjuk nem változik az, hogy érteni fogom, mit érez Dario kapcsán; az a fájdalom, amit az elmúlt két hónapban éreztem, sosem fog nyom nélkül eltűnni az emlékeimből.
Következő megjegyzése huncut mosolyt csal az arcomra, de ezt meg sem próbálom elrejteni előle. Ujjaim belesimítanak nedves tincseibe, a másik oldalon, míg ő a hajammal játszik, tekintetem újra elidőzik az arcán.
– Meglehet, hogy egy kicsit önző vagyok és a mai napot a legfontosabb dolognak szentelném – felelem vontatottan. – Még 24 órája sincs, hogy visszakaptalak, egyelőre nem léptem ki a feldolgozási fázisból – teszem hozzá somolyogva. Nem mintha nem adott volna sokféle emlékeztetőt a jelenlétéről, de azért ez egy jó hivatkozási pont, ha azt kell megindokolnom, miért szellős a mai nap. Nem kell sietnünk.
A tekintetünk találkozik, a kérdésre pedig könnyedén vállat vonok, de a mosolyom levakarhatatlan. Nem hangzik olyan rosszul, hogy lesz egy egész délutánunk és esténk még csak egymásra.
– Igen. Utána be kell érned velem és az én társaságommal – billentem kicsit oldalra a fejem megcsillanó szemekkel. Közelebb simulok hozzá és nyomok egy csókot a nyakára, ezúttal nem erotikus gondolatoktól vezérelve, inkább csak azért, hogy finom, illatos bőrének érintésével kényeztethessem magam egy pillanatra.
– Mennyire gyorsan tűnjünk el innen? – nézek aztán rá ismér. Nem tudom, mennyire lehet reális veszély, hogy hamarosan beállít ide valaki, legyen az az anyja, az öccse, vagy az a ribanc.
Ha azt mondja, jobb, ha nem időzünk itt sokáig, akkor elengedem, hogy össze tudjon pakolni, de ha ő sem érzi sietősnek a dolgokat, magammal vonom a kanapéra, amiről bár szép emlékeket őrzök, ezúttal nem próbálom felajzani. Akárhogyan is, ha el is kezdi összeszedni a dolgait, én kihasználom az alkalmat, hogy levegyem a kérdéseimet a polcról.
– Nem mintha szívesen hoznám szóba, de... mi is kötött ahhoz a libához? Nem bizonyos részletekre gondolok, csak mondott érdekes dolgokat – függesztem rá a tekintetemet kíváncsian.

Axel & Aviva

Tekintetem akaratlanul is követi a mozdulatot, ahogy nyelvével megnedvesíti az ajkait, de erős maradok - vagy talán csak ezúttal az érzések intenzitása kellően kimerített - és nem teszek semmit azon kívül, hogy élvezem a látványt. A válaszára elmosolyodom, hüvelykujjam megsimítja az arcát, miközben közelebb hajolva finoman megcsókolom az ajkait - ennyit arról, hogy távol maradok tőlük, bár ez most inkább egy puszi, mint valódi csók.
– Ne sajnálkozz miatta – biztosítom újra. – De azért legközelebb majd adunk neki bevezetést – teszem hozzá, a mosoly viszont nem tűnik el az arcomról. Nem arról van szó, hogy ne élveztem volna, amit csinált velem, vagy hogy azt hinném, szándékosan okozott fájdalmat, de azt be kell látnunk, hogy esetünkben nem túl kifizetődő, ha ilyesmi vonja el a figyelmem, miközben nekem mondjuk egyéb dolgokra kellene koncentrálnom.
A fenekemre vonatkozó kis visszavágómat elmismásolja egy nevetéssel és némi ártatlan vállvonogatással, amire elvigyorodom, aztán a válaszán egyenesen elnevetem magam, mert ennél tökéletesebben ki sem vághatta volna magát. A büntetések emlegetése viszont határozottan nem tesz jót annak, hogy bár a testem pihenőért kiált, az elmém nagyon is élénk marad.
– Megkérdezném, hogy mire gondolsz, de talán jobb, ha ezt egy kicsit elnapolom – jegyzem meg egy sokatmondó pillantással, aztán meg sem próbálom elrejteni az elégedettségemet, amikor rávilágít, hogy ami nyomokat mégis sikerült a hátára pingálnom, azok most nem is fognak eltűnni egyhamar.
Beállunk a zuhany alá, bár nagyjából ezredjére is bizonyítást nyer, hogy nem tudjuk távol tartani magunkat a másiktól. El tudok veszni a szemeiben, az ölelésében, a csókjában, és meg is teszem, ahányszor csak lehet; szerencsére ő sem fukarkodik ezekkel. Teljesíti a kérésemet is, sőt, még meg is masszíroz, amit nem tudok megállni egy kis megjegyzés nélkül, a nevetése pedig zene a füleimnek. Válaszára kiszélesedik a mosolyom, de nem mondom ki hangosan, hogy ő maga a mérce, akihez nem érhet fel senki más. Én is viszonzom a szívességet, még akkor is, ha ez nem volt az egyezség része. Igyekszem felidézni, hol voltak különösen érzékenyek az érintésre a hegek, bár a reakciói most is árulkodóak; ezeken a helyeken különösen vigyázok, nem szeretnék neki kellemetlenséget okozni, ezért nem simítom meg őket többször a kelleténél, bepótolom helyette mindenhol máshol, egyébként is nehéz betelnem vele. Ezt mondjuk rajta is érzem, de cseppet sem bánom, hogy ő is minden adódó alkalommal magához ölel és a sokadik csókomat is úgy viszonozza, mintha az lenne az első.
Végül aztán mégis el tudjuk engedni egymást, kapok tőle törölközőt is, amit megköszönök, de csak az egyiket veszem el. A hajamat úgyis csak átdörgölöm vele, így felesleges kettő összekoszolni. A törölközőt magam köré tekerve lépek ki a fürdőből, hogy felfedezzem magamnak a ruháimat, de előbb teszek egy másik felfedezést a pult mellett. Halványan felrémlik egy csattanás, de nem igazán foglalkoztam vele akkor, most viszont magam is láthatom, hogy a konyhabeli élmények végül jártak némi pusztítással. Bocsánatkérően pillantok hátra Axelre, bár nem úgy tűnik, mint aki haragudna érte - vagy éppenséggel ne vette volna észre már hamarabb. Elmosolyodom, ez a mosoly pedig szélesedik egy kicsit, amikor tekintetem lopva végigsiklik rajta és meglátja az övet a kezében, de megállom mindenféle megjegyzés nélkül.
Inkább folytatom az eredeti utamat, részben felöltözöm, a többi ruhámat pedig összegyűjtöm és a kanapé karfájára hajtogatom. Amikor mellém lép egy pohár vízzel, hálás mosollyal köszönöm azt meg; meg is feledkeztem a szomjúságról, pedig ez most olyan jól esik, mintha egy teljes napja nem ittam volna egy kortyot sem. Miután kiürítettem a poharat, nem kérdés, hogy eredeti elhatározásomnak megfelelően segítek neki a hősi halált halt virág feltakarításában. Az útmutatásnak megfelelően megkeresem és meg is találom a seprűt és a lapátot, aztán amíg ő kidobja a virágot, én összeseprem a kihullott földet és az apróbb darabokat és a lapátot kiürítem a kukába. Míg ő kezet mos, én visszateszem a helyére az eszközöket, aztán most először elcsábulok, hogy a kilátásnak is adózzak egy kicsit, ne csak a lakás gazdájának.
Az ablakhoz állva elmosolyodom, meg sem lepődök, hogy a vizet látom, a kilátás gyönyörű ebben a napsütésben. Hangját meghallva rápillantok, innentől kezdve pedig lehet akármilyen csodás látvány az ablakon túl, inkább őt követem végig a szemeimmel, ahogy odasétál hozzám. Újfent mosolyt csal az arcomra, hogy mintha ő sem tudná távol tartani tőlem a kezét, de a legkevésbé sem zavar, a derekánál fogva egy kicsit még közelebb húzom magamhoz, miközben elgondolkozva nézek rá.
– Az én lakásom szerintem jó hely lesz, egyelőre legalábbis biztosan. Senki nem tud róla az apámon kívül, és ha vigyázunk, ez sokáig így is maradhat. Persze a zárat meg kell javítanunk – fűzöm hozzá egy hamiskás mosollyal. – Akármennyire is megkedveltem ezt a helyet, össze tudják kötni veled... mint a folyosói példa is jól mutatta. – Nem vagyok túl feszült a szőke liba említésétől, épp csak egy kicsit tornázza feljebb a vérnyomásomat az egészségesnél, ha eszembe jut a pökhendi stílusa.
– Szeretnéd begyűjteni az autódat? – kérdezem aztán. Opcionális a dolog, járműnek ott a motor, ami bizonyos szempontból akár praktikusabb is lehet, ráadásul nem tudom, hogy áll a szemével. – A motort is tudjuk használni, de szereznünk kell neked is egy bukósisakot, mielőtt még ezért kapcsolnak le minket egyszer – teszem hozzá egy kis mosollyal. Valahol mondjuk vicces lenne, hogy azok után, ami a számlánkon van, éppen egy ilyen szabálysértést ne ússzunk meg, de ha azt nézzük, hogy Axelnek még nincsenek is meg az új papírjai, nem igazán kellene megkockáztatni egy ilyen kalandot. És erről eszembe is jut a következő lépés.
– Holnap el kell mennünk megcsináltatni az új papírjaidat is. Személyi, jogosítvány és útlevél mindenképpen kell, hogy ha mégis gyorsan kellene mozdulnunk, ez ne legyen akadály – folytatom aztán, ahogy pörgetem tovább a fejemben az alapvető dolgokat, szükségleteket, követelményeket. A következő momentum egy kicsit kényelmetlenebb; nekem nem, mert én ehhez vagyok szokva, de a mai világban ez már túl általános ahhoz, hogy másnak ne legyen furcsa.
– Nincs telefon – pillantok rá már-már bocsánatkérően. Tudom, hogy tudja, mivel jár az ilyesmi, de neki így kiemelten nehéz lesz tartania a kapcsolatot az édesanyjával és az öccsével, amitől nem szívesen fosztom meg, de nincs más választásunk. – Van egy készülék a lakásomon és egy nem a nevemen lévő SIM-kártya is, de csak vészhelyzet esetére. – És persze mindig szétszedve, de ezt nem igazán kell hozzátennem, azt hiszem. Ezután viszont lényegében csak egy dolog maradt, amit még meg kell beszélnünk.
– Fegyver? – teszem fel aztán a nagy kérdést. – Elmehetünk Joe-hoz, ha gondolod – ajánlom fel. Nekem ott a Beretta, a Glock és a tőreim, lőszerem is akad - bár abból sosem elég -, de neki már a szolgálati fegyvere sem opció, márpedig kötve hiszem, hogy fegyvertelenül szeretne felszállni erre a vonatra. Joe-nál én a legutóbb is megtaláltam a számításaimat, ő is megnézheti a felhozatalt.

Axel & Aviva

Miután sikerült - ezúttal úgy tűnik, szó szerint - magamhoz térnem, hamar világossá válik, hogy az első számú feladatom Axel megnyugtatása lesz. Aggodalmas tekintéből eleinte még nem sikerül kiolvasnom mindent, de aztán, ahogy bocsánatot is kér, kezdem megérteni, mi zajlik a fejében. Minden erőmmel azon vagyok, hogy szavaimmal, mosolyommal, apró érintésekkel, de a tudtára adjam, hogy nincs mit sajnálnia. Megmelengeti a szívem a mosolya, nem is beszélve a halk nevetésről, amikor felállva egy teljesen másik opciót választok, mint amivel eddig ki akart engesztelni. Szerencsére nem ellenkezik, mondjuk egyébként sem hagynám; testem az övéhez simítom, tenyereim az arcán pihennek, miközben hosszan csókoljuk egymást. Kiélvezem az érintést, az ajkai ízét, a teste melegét, hiába érzem, hogy nem igazán van erő a testemben másra, ezt örökké tudnám csinálni vele. Miután képesek vagyunk elengedni egymást, egy kicsit még folytatom a meggyőzését arról, hogy mennyire ne sajnáljon semmit.
– Arra gondolsz, amelyik eszméletlenre sikeredett? – kérdezek vissza egy huncut mosollyal, amikor egyik keze a fenekemre simít. Oké, most egy darabig lesznek némi kényelmetlen pillanataim, azt érzem, de ettől még tény, hogy szó szerint majdnem ájulásig dolgozta a testem, és nem akarom, hogy lelkiismeret-furdalása legyen emiatt, vagy azt higgye, elvette a kedvemet bármitől is.
A következő megjegyzése, összeadva a vigyorával és a szeme megcsillanásával, egy pillanatra elbizonytalanít abban, hogy tényleg végtelenül fáradt vagyok-e, mert ha így néz rám és ilyeneket mond, mindig nehéz magamon uralkodni. Most mégis úgy döntök, hogy egy kicsit inkább visszaadom neki az élményt.
– Én meg azt tudtam, hogy szereted a fenekemet, de ez egészen új megközelítése volt a dolgoknak – felelem hasonló mosollyal, és az én szemeim csillogása is arról árulkodik, hogy tényleg nincs mit sajnálnia. Most egy darabig ugyan biztos távol tartom onnan, de ez nem jelenti azt, hogy szeretném, ha megtagadná, amire vágyik.
Inkább megpróbáliom egy kicsit elterelni a figyelmem, kezem végigsimít a hátán, és erről eszembe is jut valami, de nem segítek magamon: a pillantása ugyanolyan, az a kis félmosoly pedig nem sok jót - vagy inkább nagyon sok jót - ígér. A  vállamra adott csóktól és a szavaitól megborzongok és egy pillanatra lehunyom a szemem, hihetetlen, hogy az előbb kis híján elájultam, de ha ezt tovább csinálná, el tudná érni, hogy újra megkívánjam.
– Csak ne vizsgáztass közben, mert nem fogok tudni gondolkozni – mosolyodom el, felidézve a pillanatokat a hajón, amikor a csomókat tanította meg nekem. – De azért néha ragaszkodom a felségterületem megjelöléséhez – teszem hozzá egy sokatmondó pillantással, még mindig mosolyogva.
Ezután már inkább a fürdésre terelem a szót, nem mintha esetünkben ez kibúvót jelentene bármi alól is, hiszen nem egy fürdőszobát felszenteltünk már zuhanyzás közben, amikről kellemes emlékeket őrzök. Elmosolyodom a kedves mozdulatra, amivel kisimítja a hajam az arcomból, a finom csókot ugyanilyen örömmel viszonzom és élvezem az érintését, simítását a testemen. Sosem tudnék ezzel betelni. Csábító gondolat, hogy hosszan áztassam magam a karjaiban, de most inkább a praktikusságra szavazok.
– Most megelégszem a zuhannyal – felelem egy kis mosollyal, ott hordozva az ígéretét annak, hogy ami késik, nem múlik.
Beállunk a zuhany alá, megmosolygom a lovagiasságát, és ennél már csak az tölt el nagyobb melegséggel, amikor szinte rögtön magához ölel, amint beállította a vizet.
– Megbocsátható bűn – felelem sokatmondó mosollyal, miközben hozzásimulok. Ismertem a hozzáállását és nem vagyok féltékeny, vagy ilyesmi, de azért tagadhatatlanul elégedetté tesz a gondolat, hogy én vagyok itt az első nő, ráadásul épp most avattuk fel a lakást. Ha rajtam múlik, nem is lesz alkalma másnak betenni ide a lábát.
Látom, hogy elréved a tekintete, miközben engem néz, és ez engem is mosolyra fakaszt. Szívesen megkérdezném, mire gondol, de igazából nem akarom megzavarni benne, azért csak nézem őt, mosolyogva, kezeim felsimítanak a mellkasán, és míg egyik a nyaka mögé kúszik, a másik az arcára simul puhán. Lágy mozdulattal simítom hátra a haját a homlokából, magamba szívom a látványát, a szívem hevesebben dobog már pusztán ettől is. Mintha újult erővel öntene el az a tudat, hogy tényleg itt van velem. A pillanat belevésődik az emlékeimbe, mint oly' sok korábbi, és amikor a szemei ismét rám fókuszálnak, látom kiszélesedő mosolyát. A tekintete lágy, ott van benne minden, amit én is érzek, az egész világom. Karjaimat a nyaka köré fonom, ahogy szorosan magához húz, lehunyt szemekkel viszonzom az ölelést hasonló intenzitással, arcomat a vállához simítom, nedves bőrére csókolok, magamba szívom az illatát és az érzést, a közelségét. Elmosolyodom a becézésre, ami úgy tűnik, rám fog ragadni, és én egy cseppet sem bánom.
– Én is szeretlek. Nagyon – felelem lágyan, tiszta szívemből. Az övére hajtom a fejem és úgy érzem, tényleg örökre el tudnék veszni ebben a pillanatban, az ölelésébe bújva. A mellkasomat már nem is melegség, hanem szinte forróság itatja át, lehunyt szemekkel élem meg teljes intenzitással, mennyire szeretem őt. Mintha mindaz a fájdalom, amit két hónapig hordoztam magamban, most teljes intenzitással átalakulna szerelemmé, hozzáadódva mindahhoz, amit eddig is éreztem iránta. Ezzel az érzéssel mosolygok rá, mielőtt viszonoznám gyengéd, finom csókját. Ujjaim beletúrnak a hajába, addig élvezem ajkai érintését, ameddig csak lehet, és közben újra és újra rájövök, hogy soha többé nem tudnék olyan életet élni, amiben ő nincs benne.
Végül mégis el tudjuk engedni egymást, ő pedig mosolyogva teljesíti a korábbi kívánságomat. Én is elmosolyodom, tagadhatatlanul élvezem minden érintését és simítását, amikor pedig elkezdi átmasszírozni a hátamat és a vállaimat, lehunyt szemekkel dőlök bele finoman a kényeztetésbe, hátrahajtva kissé a fejemet is.
– Mmm, azt hiszem, megtartalak – sóhajtom jólesően, huncut mosollyal az arcomon. Mintha ez lenne az egyetlen jó indokom arra, hogy ne engedjem el soha. Kiélvezek minden pillanatot, aztán amint velem végeztünk, én veszem át a stafétát, még ha ő nem is kért segítséget. Az összes létező isten sem tudna visszatartani attól, hogy kihasználjam a lehetőséget a teste büntetlen végigtapogatására, és elégedetten mosolyodom el, amikor felmérem, hogy azért az első körben sikerült jól látható nyomokat hagynom a hátán. A szívem most már nem nehezül el tulságosan akkor sem, amikor a hegeit érintem; még mindig szörnyű érzés belegondolni, mennyi fájdalmon kellett keresztülmennie miattam, de igyekszem nem így gondolni rá, mert tudom, hogy ő sem ezt szeretné. Ez annak a bizonyítéka, hogy semmi nem állhat közénk, hogy visszatért hozzám, és én is ezzel az érzéssel telve csókolom meg a sebhelyeket a vállán és a mellkasán, miután a viz lemosta onnan a habot. Miután megfürdettük egymást, még egyszer magamhoz ölelem és megcsókolom, de tulajdonképpen csak az vesz rá, hogy elengedjem, hogy nem akarom örökké folyatni a vizet.
Ha útbaigazít, hol találok törölközőt, kiszolgálom magam, de ha ő ad egyet, csak mosolyogva megköszönöm. Megtörlöm magam, hogy ne legyen minden csupa víz, aztán átdörgölöm a hajamat is, hogy azzal se csöpögtessem végig a lakást. A fürdőszobából kilépve a kanapé felé venném az irányt, ahol a ruháinkat hagytuk, de aztán észreveszem a pult mellett az egykori cserepes virág maradványait és eszembe jut, hogy mintha az én lettem volna.
– Hoppá – húzom fel a vállaimat, felettük mosolyogva rá bocsánatkérően. Megfogadom magamban, hogy segítek majd feltakarítani, de előbb lecserélem a törölközőt ruhákra. Mivel az előbb is rám bízta a programot, hacsak nem jelzi, hogy siessünk valahova, én ráérősre fogom magam és egyelőre csak a pólómat és a bugyimat veszem fel. Még egyébként is egyeztetnünk kell a pontos terveket, neki össze is kell pakolnia, és azért érzem a testemben, hogy vágyik egy kis pihenésre. Nem csak a hátsó felem miatt, bár azt is tesztelem járás közben, még ha maximális önuralommal is, mielőtt újra elkezdene sajnálkozni miatta.

Axel & Aviva

Lassan biztossá válik, hogy ez a fajta egymásra találásunk elég sok szempontból lesz majd emlékezetes. Nem mintha a fürdőszoba forróságában fel tudnám idézni, hogy mi történt akár két perccel azelőtt, olyan mértékben veszi el az eszemet, mint talán még soha; eddig is el tudta érni, hogy rajta kívül senki és semmi másnak ne maradjon hely a fejemben, amikor épp megérint, de az a fajta köd, ami most ilyen vastagon borul az elmémre, egészen más. Aztán a csempének tolva úgy dönt, még mindig nem volt elég a meglepetésekből, és részesít egy újabb olyan élményben, amire egyáltalán nem számítottam, és ami végül hasonlóan elsöprő hatással van rám: nem csak ködöt ültet a fejemre, hanem egyenesen kikapcsolja azt.
A következő képen már a földön ülök és egyenesen Axel aggódó tekintetére fókuszálok, de aggodalom ide vagy oda, nem tartom valószínűnek, hogy magamtól kerültem volna a földre. A tudatommal együtt tisztul ki lassan a látásom is teljesen, ahogy rámosolygok, már-már megkönnyebbülten sóhajt fel, de az agyam még egy kicsit tompa ahhoz, hogy összerakja a teljes képet. Kérdésemre sem válaszol egyértelműen, ezért csak tippelni tudok, hogy az előző percekre... vagy ki tudja mennyi időre gondol.
– Emlékeim szerint nem panaszkodtam – szélesedik ki a mosolyom, és a szemeim is megcsillannak. Aztán, ahogy megmozdulok, hamar világossá válik, hogy ez azért nem lesz annyira sima és egyszerű menet, és hiába nem adok ki egyetlen hangot sem, érzem magamon figyelő szemeit, ezért azt is tudom, hogy nem rejthetném el előle a dolgot. Megpróbálom félig elviccelni a dolgot, mielőtt kitalálnám, hogyan kelhetnék fel innen legkönnyebben, de a szavai megállítanak. Felvonom a szemöldököm, ránézek, és amikor látom, hogy lefelé fordítja a tekintetét, hátrébb sorolom a felkelés gondolatát, és inkább az álla alá nyúlva késztetem finoman, hogy rám nézzen.
– Most úgy fogok tenni, mint aki ezt nem hallotta – simítom meg hüvelykujjammal az állát mosolyogva. Még hogy sajnálja, hát én aztán egyetlen másodpercet sem sajnálok abból, amit egymással műveltünk itt, abból meg aztán pláne nem, amit ő művelt velem. Ezután viszont mégis adóznom kell annak a bizonyos felkelésnek, mert az ülés nem valami kényelmes, és amikor finoman a karom alá nyúlva segít felegyenesedni a földről, az egészen más módon mosolyogtat meg. Csak úgy, mint amikor elkezdi bűnbánóan felsorolni a kérdéseit, aztán kezeimet az ajkaihoz emelve csókolja meg ott, ahol nemrég még a köntös öve volt rajtuk - aminek az eltűnése szintén kimaradt az életemből. Olyan tekintettel néz rám, mintha azt hinné, menten darabokra török a csempén, ami talán még meg is sértene más esetben, de most csak halkan elnevetem magam.
– Megcsókolhatsz – vágom rá egy sokatmondó mosollyal, és ha magától nem mozdul felém azonnal, az arcára simítom mindkét kezem és úgy húzom magamhoz. Hosszan és szenvedélyesen csókolom meg, mintha csak meg akarnám mutatni neki, hogy mennyire nincs szükségem kiengesztelésre. Miután kiélveztem az ajkait és hajlandó vagyok elengedni, túl messzire azért nem eresztem, szemeimet az övéibe fúrom, és újfent elmosolyodva figyelem.
– Úgy néztem ki, mint aki nem élvezi? – suttogom az ajkaira. Egyik kezem hátrébb simít a tarkójára, finoman beletúr a hajába. Közelebb húzom magamhoz a testét, hogy érezzem magamon meztelen, meleg bőrét, és csak azért nem csókolom meg újra, mert nem akarom elterelni a figyelmét. – Ha még egyszer sajnálatodat fejezed ki bármi miatt, amit csináltál velem az eltelt... őszintén, fogalmam sincs, mennyi időben, akkor kénytelenek leszünk elölről kezdeni az egészet, hogy jobban figyelj – fenyegetem meg pajkosan megcsillanó szemekkel. Ajkaimat finoman az övéhez simítom, másik kezem élvezettel simítja a bőrét, le a vállán, a hátán, és ettől ismét eszembe jut a háta.
– Hmm, a hátad mondjuk szégyenletesen simán megúszta. Lehet, hogy valamit mégis bánok – teszem hozzá szélesen elmosolyodva. Kényszerítenem kell magam, hogy elengedjem, de pillantásom a kádra siklik; a víz gondolata több szempontból is csábít, és most ez van közelebb.
– Ha mindenáron ki akarsz engesztelni, segíthetsz megfürdeni – pillantok rá a szemem sarkából egy sokatmondó mosollyal. Nem feltétlenül pajzán gondolatok vezérelnek, bár álltam már hozzá így a vele való fürdéshez, és abból sem tudtunk ártatlanul kijönni. Mindenesetre én azzal is megelégszem, ha végigsimíthatom a testét, egyébként is úgy érzem, ki vannak éhezve az ujjaim arra, hogy érintsék.