Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Emlékeztem a zuhanásra, a nagy, fekete mélységre, amely húzott le magához, elnyelt és nem engedett. A fájdalomra, a bőr, a csontok húzódására, a vér fémes ízére, melegére. Dora acára, tekintetének állatias villanására, amelyben szemernyi kegyelem nem volt, amely sosem volt gond, mindaddig, ameddig az ellenem nem fordult. Ameddig nem nekem kellett szembenéznem vele. Testem későn adta ki a parancsot a menekülésre, bármire, még vissza sem ütöttem, csak magamat akartam védeni, hajtogatni újra és újra, hogy miért, miért engem? Miért most? Tudtam, tudhattam volna. Csak ott voltam. Csak egy felület voltam, egy húscsomó, amin a harag lecsapódhatott. És mikor véget ért - legalábbis nekem biztosan - elnyelt a feketeség.
Hirtelen otthon voltam, homályos napfény járta át a lakást, miközben a terített asztalon a Hálaadási vacsora roskadozott. Hallottam anyám hangját, a szomszédokét, arcokat azonban nem láttam. Nem értettem, hogyan kerültem oda, csak vártam és vártam, hogy belépjenek azon az ajtón és együnk - vagy legalább válaszoljanak. Haloványan rémlett csak Dora arca, a harag és a fájdalom. A fények hol eltűntek, hol élesek voltak, hol az egész világ csak egy elmosódott paca volt csupán. Elindultam keresni őket, bárkit, akit csak érhetek, de folyton csak a hangjukat hallottam. Beleőrültem, sírtam, féltem, keringtem. Azt hiszem napok, később éveknek tűnt az, mire rájöttem, hol vagyok, mi vagyok. Egy kísértet, élő és mégis holt. Hogy hol is voltam?
Sehol és mindenhol.
Anyám sírására kaptam fel a fejem, a könyörgésére, mégis, mintha egyre távolabb és még távolabb sétáltam volna tőle, mintha a fény elől menekültem volna.
Hányszor és még annyiszor kiabáltam rekedtre magam, hogy halljanak, hogy itt vagyok, érjenek el - mindhiába. A saját elmém volt a börtönöm, a testem, melynek hiába adtam parancsot, hogy mozduljon, hogy akár csak egy ujjam, semmi sem történt, a világ, amibe rekedtem rideg volt és magányos. Néha reszkettem, néha úgy éreztem, valaki figyel, valaki ott van velem, éreztem érintésének melegét a sápadt, szürke bőrömön. Ahogy egyre halványodott minden, úgy értettem meg, örökre itt maradok. Örökre mímelt színfalak között élem szánalmas mindennapjaim.
Ez az egész egy rémálom csupán, ugye?
Nem, nem az.
Leültem hát a szürkeség közepébe és vártam. Vártam arra, hogy elinduljak a fény felé, a tűzesőbe, bárhova, az idő olyan lassú és monoton, a hangokon, foszlányokon kívül mindenhol teljes csend. Sokan álmodnak arról, hogy nyugalom, csend és senki se veszi körül őket, ez azonban átok, olyan kín, amelyet még annak sem kívánok, aki miatt ide kerültem. Az idő pergett előre, én pedig hangot adtam magamnak.
… A nevem Duncan. 18 éves vagyok, leszek, múltam, jó kérdés. Nem emlékszem mikor van a ma, mi mikor van. De arra igen, hogy az oslo-i egyetemen tanulok – vagy csak tanultam –, diák vagyok. A nevem Duncan, 18 éves, diák. A nevem … Duncan, diák. Van hol laknom. Van családom, anyám és apán, testvérem. Hallom őket, most is, korábban is. Az ablakom az utcára néz, tele van pakolva kaktusszal, talán már azok is elhaltak? Az ablakom, azért kaktusz, hogy ha valaki bemászna, szúrjon. Ostobaság, merő hülyeség. Senki nem akarna az én ablakomban lenni. Diák vagyok, ott vannak a könyveim is, amiknek érzem, emlékszem az új illatára, hogy mennyire szeretem. … Duncan vagyok, 18 éves, diák. Van családom, vannak barátaim. Vagy csak voltak? Az egyik emlékére fáj minden porcikám, a másik emlékére a lelkem – vagy valamim odabent -. Voltak barátaim, ellenségeim. Haragudtak rám, haragszanak rám. Nemet mondtam a hülyeségeik nagy részére, most viszont igent mondok, csak jussak innen ki! Bármire és mégsem. Ostobák, az egész az. Anyám szomorú arca, ahogy fejét csóválta, emlékszem, mikor kiszálltam a rendőrautóból. Nevettem, féltem és mégiscsak nevettem. Buli volt és baj, zűr, nem lehet priuszom. És mégis. Érzem a festék-spray szagát, marja az orrom. A hűs flakon, ahogy átmelegszik. A festék és a nevetés. Nevettek akkor is, mikor a buszra ültek, mikor… én menekültem. Messzire. Őrültek. A nevem Duncan, diák vagyok a természettudományi karon, 18 éves vagyok. Elveszve vagyok ...
Emlékszem és emlékszem, muszáj, mégis, mintha egy pillanatra minden elhalványodnak, mintha egyre nehezebb lenne kiejteni a valóságot és a múltat. Emlékszem és emlékszem. Lehet én lettem a világ emlékezete? Az övék?
Anyám sírása rángat ki a csendből. Ismét. Felé akarok nyúlni, megérinteni, hogy itt vagyok és mégsem, hogy mindig itt leszek. Azonban már tudom, megszoktam, csak egyre messzebb és messzebb kerülök tőle. Elmosolyodom. A fény van előttem. Hát mégsem leszek itt örökké? Mégsem kell emlékeznem? Mégis… vége? A csend ott már nem létezik, mögöttem viszont minden sötét. Hátrapillantok, látom magam ott ülni és újra meg újra elszavalni, ki vagyok, mi vagyok. Ott hagyom, elindulok, vár a fény.
Nem emlékszem a világra, arra, ahol sehol és mindenhol van. Nem emlékszem a fájdalomra, az arcra, aki miatt idekerültem. Nem emlékszem.
A vakító fény közt nincsenek angyalok, csak egy sárga világú neonlámpa. A testem végre engedelmeskedik, az ujjam mozdul, a lényem zsibbad és gyenge. Milyen nehéz megemelni egy kisujjat! A szemhéjam. A lámpa, a fények. Levegőt akarok venni, de nem tudok, valami… fuldoklás, köhögés.
Nem emlékszem semmire és mégis mindenre. Itt vagyok. Nem értem miért a kórházban, semmit sem értek. Minden olyan ködös és nehéz, beszélni, mozdulni.
Anyám sírása elapad, átölel, hálálkodik. Nem értem. Sok mindent nem. Nem bírok beszélni, olyan nehéz szavakat találni. Azt mondják, türelem. Sok türelem.
Hátra nézek, ott már nincs semmi.
Ideje megfejteni hát, mi van előttem.
Duncan vagyok, 18 éves? Diák? Olyan nehéz… de türelmes leszek, mind mindig. Duncan vagyok. De mi lesz belőlem?