Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Talán ami a legjobban aggaszt az egész helyzetben, és amivel kapcsolatban sosem tudtam lépni, mozdulni, az az, hogy .. kevesen ismernek valójában. Sok minden elmondható rólam, sok igaz és felszínes dolog is, de amit kevesen értenek igazán, hogy háború istennek születtem, és az az oldalam hajlamos túltenni rajtam, és még .. szeretem is. Hiszen az is én vagyok, hiába az alap jellemem teljesen más, mint amilyen abban a helyzetben tudok lenni, kár lenne azt mondanom, hogy gyűlölöm magam érte, mert nincs ilyenről szó. Sok saját háborút megvívtam már magamban, volt rá bőven időm, így megtanultam kezelni az érzéseim, csak... ez az egy fog ki rajtam még mindig. Hogy mi van, ha kiteregetem a kártyáim, az illető meg fogja magát, és közli, hogy ő ebből nem kér, mert nem tetszik neki amit lát... és bár Mavis szerintem tisztában van jó pár dologgal - ha már a népe szemében én és a bátyám vagyunk maga a ragnarök két személyben... -, mégis félek attól, hogy ha tisztázódik előtte a kép, majd kiábrándul, vagy más szemmel néz majd rám. Hogy azokban a gyönyörű kék szemekben már sokkal negatívabb érzések tükröződnek majd felém.. Nem tudnék a bátorság istene lenni, ha nem lennének meg a saját félelmeim is.
És ezt a félelmet apának is elmondom, ha már egyszer éppen kiöntöm a lelkem neki, majd figyelmesen hallgatom válaszát, szinte iszom szavait tekintetemmel.
- Ha Rune nem lenne isten, az elmúlt években már leugrott volna egy hídról a nagyrabecsült szerelem miatt ... szóval nem biztos, hogy a fájdalmas részével fogsz meggyőzni. - 'nevetem', kissé kínos nevetés ez inkább, de való igaz, ő is mélyre zuhant az érzésben, majd magával is rántotta volna, ha ez lehetséges lenne, csak szerencsénkre ez a marha nem sorolható a halandók közé... és most tuti rohadtul csúnyán nézne rám, és gyűlölne, amiért ezt egyáltalán valakinek elmondtam. Na de apa gondolom nem fog kiállni mindenki elé, és közölni, hogy a nagy Rune átélt jó pár nehéz percet, hiába igyekszik vigyor mögé rejteni minden érzését...
- De azért ... értem, mire célzol. Azt is tudom, hogy igazad van, csak.. attól még ijesztő. - vallom be halkabban, noha nem sűrűn hallhat ilyet tőlem, tudom. Ebből is tudhatja, mennyire fontos nekem ez az egész...
Aztán már csak elhúzom szám, hogy bánni fogom a dolgot, ha elhalasztom, igaza van, tudom, hiszen szinte minden gondolatom Mavis körül forog, és akörül, hogy már rég mellette lenne a helyem, ha nem lettem volna hülye a múltban ... és, hogy ha újra elkerül a közelemből, azt már nem élném meg 'olyan könnyen', mint akkor, százhuszonöt éve. Talán gyengült azóta annyit a lelkem, hogy mélyebben érintene az egész, nem tudom.. vagy csak már ennyire nincs rám hatással, hogy egy fölösleges álmot kergettem és vártam.
- Abban szinte biztos vagyok, hogy hasonlóan érez.. Amiatt van kétségem, hogy ez egy jó hosszú, mély beszélgetés után is így lenne-e, vagy ha tisztábban lát, már más véleménye lesz rólam... De.. igazad van, és ezt meg kellene beszélnem vele, nem pedig egyedül eldöntenem, tudom.. - sütöm le szemeim, tudok én sok mindent, csak ettől függetlenül totál máshogy cselekszek sokszor, mint kellene. De tudni valamit, és meg is tenni, két messze különböző dolog, nemde?!
Eztán követem aput tekintetemmel, ahogy előveszi az üveget, majd a poharakat, mosolygok, hogy nem tudja, mikor kapták, majd megköszönöm, mikor tölt nekem is az italból. Végül persze emelem én is poharam egy koccintásra.
- Jó, ez csak a második szó lesz, nem az első. - nevetem, majd koccintás után iszok is egy kortyot, ami hát ... igen, érezhetően nem a gyenge alkoholok közé tartozik, de egy-két koccintásra kiváló lesz!

 

< outfit >

12

Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Figyelmesen hallgatom amiket apám mond, végül pedig bólintok párat, kissé elhúzva szám, mert ... tökre megértem. Eztán ismét rajta pihen tekintetem, mikor a lehetséges okokról beszél, de ezúttal inkább kissé tanakodón húzom fel szemöldököm, mert végül is az, hogy nem tudott Alexről is azért van, mert az emlékeivel babrált, szóval ... - Igen, ezt el tudom képzelni. . - jutok végül erre halk megjegyzésként, amolyan 'hoppá' szerűen elhúzva megint csak ajkaim.
Valahol jó is ilyenekről beszélgetni apával. Nem azért, mert így legalább sejtem, kitől örököltem, hogy elbaltázom a szívügyeket, hanem, mert jól esik tudni, hogy megbeszél velem ilyeneket, és nem pedig el akarja játszani előttem a tökéletes, hibátlan szülőt. Hibákból tanulunk úgyis..
Aztán.. jöhet az én nyűgöm, amit talán egy csettintés lenne megoldani, mégis úgy érzem néha, hogy maga alá szorít a teher, a saját hülyeségem terhe, amit nehezen tudok tartani, vagy éppen fölé kerülni, pedig ideje lenne már. Szóval hátha ő átlátja a helyzetet, vagy legalább nagyjából összeáll neki, elmesélem, mi is a gondom, mi a helyzet Freydissel, aztán Mavissel, miközben annyira belelovalom magam, hogy már-már nem is agyalok, hogy kellene tálalni az egészet, egyszerűen csak mondom, ahogy jön. Talán nem is baj.
- De.. néha így gondolom. Mármint.. - biccentem el fejem oldalra, gondolkoznom kell, közben pedig megköszönöm a vacsit, majd közelebb is húzom magamhoz a tányért, és csak eztán folytatom válaszomat.
- Szóval de, lehet, hogy így kellett történjen, és .. igazából örülök is neki. De.. Mi lesz, ha .. Ha Mavis tényleg megismer, és rájön, hogy annyira mégse tetszik neki, ami vagyok? - nézek rá kissé talán kétségbeesve, kissé tanácstalanul; háború istennek nem egy szent dolog lenni, és ezzel bizonyára apu is tisztában van. Egy háború sosem szép, nem azért van, hogy szép legyen, és sajnos az az oldalam olykor igenis élvezi, ha háborúzhat, hiába nem az a jellemző rám. Nem mindenkinek imponál, ha szó szerint bárkin átgázolok például a szeretteimért, szégyenérzet és lelkiismeret furdalás nélkül. Ez mindig is bajom volt a kapcsolatokkal... hogy végül kiderül, teljes egészemben nem képesek elfogadni, és pisloghatok sűrűn. Az meg, hogy szerelmes voltam.. néha én sem tudom, hogy egy álomba, vagy Freybe, mert őt igazán sosem ismerhettem meg, csak amit engedett magából..
Eztán ismét apámé figyelmem, mikor a tanácsokról beszél, valahol igaza van, de ugyanakkor lehet, hogy új meglátást adnak azok a tanácsok, és éppen az segít, szóval .. vagy-vagy, majd kiderül. Folytatja a gondolatát, én pedig le sem veszem róla tekintetem, csak arra a pillanatra, míg ujját nézem, mi mellkason bök, utána ismét szemeit figyelem, míg nem mondandója végén bólintok egy nagyot, mintha azt mondanám... már azon is túl vagyunk. Szuper.
- Miközben az esküvő után kerültem őt, Fulláék férjhez adták egy óriáshoz, mert tele vannak hülye szokásokkal, amiknek meg kell felelni. - nézek rá, hogy tessék, ezt már egyszer elcsesztem, nincs mit szépíteni rajta, vagyok olyan hülye, hogy még az se hatott rám annyira, hogy lépjek valamerre... - Jó, tény, hogy a jelenben ez nem számít, elhagyta a férjét, és most itt van, és.. - pillantok el, inkább a kajámat nézem, mit el is kezdek közben a villámmal lökdösni. - Másodjára nem fogom eljátszani, hogy helyettem más mellett kössön ki. - morgom halkan az orrom alatt, remélve, hogy így is hallja, nem kell hangosabban kimondanom, mert magamnak is nehéz néha bevallani.
Mikor azt mondja, nem veszi az ilyet panaszkodásnak, egy elnyűttebb, de mégis hálás mosollyal nézek rá. Valahol tudom, ezért is nem köszönöm meg, de.. hálás vagyok érte. Bólintok párat, mikor azt mondja, ez a bizalom jele, mert tényleg, rá szívesen bízok ilyen gondolatokat, amikor pedig azt monjda, iszunk rá, elnevetem magam.
- Jó, de csak ha tartasz jó kis otthoni sört, különben ülhetünk itt egy ideig. - nevetem továbbra, hatásos asgardi sör nélkül eltart majd egy darabig, míg megérezzük egyáltalán, hogy iszogatunk, de benne vagyok mindenesetre. Közben pedig már a húsomnak is nekilátok végre, az elismerő hümmögés sem maradhat el az első falatnál, fogam alá valóra sikerült!

 

< outfit >

11

Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Ha már a főzésnél tartunk, és korábban is jöttem, mint az meg volt beszélve, egyértelmű, hogy megkérdezem, segítsek-e a krumplival. Minket aztán nem úgy nevelt anya, ami a halandóknál, meg itt-ott szokás, hogy a nő a konyhába való, mi meg maximum pillogunk csendesen, én meg egyébként is imádok főzni, így egyáltalán nem esik nehezemre segíteni neki, úgyhogy mellé ballagok, elveszem a kést, és neki is látok a pucolásnak.
Közben persze kíváncsian hallgatom, hogy is alakult az élete azóta, hogy beszéltünk, úgy érzem van mit mesélnie, és mindig öröm, ha megossza velem a gondolatait. Arra jövök rá, ahogy mesél, hogy.. kicsit hasonlít a kettőnk helyzete. Tényleg csak kicsit, de lényegi pontokban, így meg is fogalmazódik bennem egy kérdés.. - Ha Malin nem megy el, akkor is így alakul szerinted Siffel? Akkor is egyszerűen csak új esélynek fogtad volna fel, hogy megjelent? - kérdezem kíváncsian pillantva rá, még a pucolást is abbahagyva arra a pár másodpercre. Persze értem én, hogy mi dühíti... - És amúgy nem is tettél semmit, ami miatt csak így leléphetett volna? - teszem még hozzá az újabb kérdést, mielőtt felelhetne, na ebben azért nem hasonlít a sztorink, bár talán jobb lett volna, ha én se tudok meg részleteket. Lehet, apának is jobb.. akármi miatt is.
A találkozásainknak mindig az a nehezebbik része, mikor arra kér, én meséljek... főleg, hogy most még anyu is nagyban hozzájárult ehhez az egészhez, és akkor már nem hagyom ki azt sem, hogy vele hogy viselkednem nemrég, pedig nem akartam megbántani. Na persze ne gondolja az öregem, hogy így megússza! Kifaggatom én, ha akarja, ha nem ...
Sóhajtok, mikor el kéne mesélnem, mit követtem el ... hol is kezdhetném? Mondjuk ott, hogy nem volt szándékos, hogy én tényleg nem akartam szemtelen lenni anyával, hiszen imádom, és egyáltalán nem is érdemli meg, hogy rossz szavam legyen hozzá. Csak segítene, ha hagynám.. Közben ahogy végzek a krumplival, leteszem a kést a mosogató szélére, kezet mosok, és visszaballagok a helyemre, hogy eztán már csak szemmel tartsam, amit a húsokkal művel.
- Igen.. - suttogom szinte válaszul arra, hogy az anyák már csak ilyenek.. Majd nehezen ráveszem magam, hogy valahol mégiscsak elkezdjem azt a mesét, nem más szereplővel, mint magával Freydissel... aki kicsit kitekerve a történetet, lehetne az én Malinom. Hiszen kellett az a lökés, amit okozott... Halkan felelek még annyit, hogy 'tudom', mikor azt mondja, nem kötelező elmondanom, de.. szeretném, és hiszem, hogy valami atyai jótanács úgyis rejlik a tarsolyában, vagy legalább kibeszélem magamból egy részét a bajaimnak.
- Szóval .. Valahol.. mindig úgy voltam vele, hogy egyszer majd.. többet lát bennem, mint addig. Tudom, norna, nem állhat egyikünk oldalán se blabla, ezért is nem mondtam soha semmit neki konkrétat, csak.. vártam. Nem is tudom mire.. Talán túlságosan is elképzeltem, milyen lehetne, ha a.. a párom lenne, és ebbe kapaszkodtam, miközben nem is tudtam igazán, egyáltalán illenénk-e egymáshoz. De annyira kapaszkodtam ebbe az egészbe, őbelé, hogy..
Emlékszel, Rune és Isane esküvőjén találkoztam Isane húgával, Mavissel... - újabb apró szünet, míg egyik szavamból a másikba vágok mondhatni, hogy a történet újabb kulcsfontosságú szereplőjére is rákérdezzek, emlékszik-e rá. Gyanítom igen, az esküvő után még jó darabig hallgattam amiatt, hogy tökkelütött vagyok, és kétlem, hogy apához nem jutott volna el, mégis mekkora tökkelütött, ha más nem, a bátyám tuti elújságolta, csak hogy szívja a vérem. Ha viszont bármiféle választ ad, hogy emlékszik rá, már folytatom is a mesém.
- Százhuszonöt éve kerülöm őt... egyszerűen csak azért, mert tudtam, éreztem, hogy ... Hogy nagyon magába tudna bolondítani. - hagyok egy kis levegővételnyi szünenet, tekintetem el se veszem apuról, de láthatóan nehéz ezeket bevallanom, illetve... már bevallottam, de hangosan kimondani más, olyan, mintha így tényleg igazzá válna. Nagylevegő, folytassuk...
- Tudom, hülyén hangzik, hogy emiatt kerültem... De.. Már olyan rég óta vártam arra, hogy Freydis talán... Talán tesz valamit, mond valamit, hogy úgy éreztem, elárulnám őt, ha elengedném, ha feladnám, és hagynám, hogy Mavis teljesen magával ragadjon. Hülyeség az egész, ugye? Biztos van valami... fura, és kacifántos pszichológiai magyarázata annak, hogy ilyen gyökér voltam éveken át, és még most is... Hiszen Freydis hónapokkal ezelőtt lelépett. Közölte, hogy beleszeretett egy óriásba, és elment Midgardról, őt nem érdekelte, hogy elárul, hogy bánt, csak ment a szíve után, és kész, és még csak nem is hibáztathatom érte, hiszen én láttam többet a kapcsolatunkba, mint ő valaha. - fakadok ki hirtelen, már a szavakon se nagyon kell agyalnom, csak dől ki belőlem az egész, kiborulva kissé. Kimondva tényleg akkora baromság az egész...
- És, hogy a meglepetések megszokottak legyenek errefelé, ekkortájt Mavis újra felbukkant, és így talán... Talán nem is bántam annyira, hogy Freydis elment, mint kellett volna. Inkább az jutott eszembe, ha őt nem érdekli ez az egész, ha ő mehetett az érzései után, akkor végre nekem se kell taktikáznom, menekülnöm, végre megengedhetem magamnak, hogy kiderítsem, egyáltalán lenne-e esélyem Mavissel... De képtelen vagyok rá. Itt tartok most, ez az, amin összevesztem anyával, mert nem érti, miért kerülöm már két hete újra Mavist, mikor olyan jól megvoltunk... Mindenki tanácsokat ad, mindenki próbálja összerakni a darabkákat, én meg már belefulladok a sok találgatásba, meg abba, hogy képtelen vagyok megérteni saját magam is. - darálom le a történetet, majd csak csóválom fejem, a pultra bámulva már. Hülyeség az egész... inkább a sörömért nyúlok kissé lomhán.
- Bocs, panaszkodós, nyomi mese lett belőle. Legalább a főgonoszt nem kell keresni benne. - morgom az orrom alatt duzzogva, lehet ezért nem jó apával ilyenekről beszélgetni, mert jobban szeretem, ha erősnek látszok előtte, hogy ... büszke legyen rám. Ez is hülyeség, tudom, mert nem ettől függ, az-e, mégis utálok gyengének mutatkozni, ahogy mások előtt, úgy előtte is. Azt viszont hiába is tagadnám, hogy megvisel ez az egész, és maga alá temet, hogy egyszerűen még én se tudok eligazodni magamon.

 

< outfit >

10

Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Olyan szomorú hallgatnom, mikor egy-egy halandó ismerősöm családja annyira szétzilált, hogy olyan, mintha ismeretlen emberek lennének. Ott van például Aisa az őrsön, aki nem egyszer mesélte már, ha találkozik az apjával, beszélgetni se tud vele miről, olyannyira nem részese az életének már gyerekkora óta.. tudja, hogy az apja, de idegen számára. Rossz érzés belegondolnom olyankor, hogy mi se találkozunk annyiszor apával, mint talán kellene, és .. hogy talán néha ő is így érez irántunk. Mintha idegenek lennénk, akikkel nem tud igazán beszélgetni. Ezért is remélem minden alkalommal, hogy bizonyosságot nyer az ellenkezője, hiszen én igenis apámnak tekintem őt, akivel bármit meg tudok beszélni, és aki remélem, hogy bármit meg tud beszélni velem, ha arra kerülne sor. Jó, nem én lennék, ha néhanapján nem lennék vele túl makacs és szemtelen, és dacos, és .... na szóval nem egy mintagyerek, de szerintem ezeket tőle örököltem, szóval nem haragudhat rám miatta!
Aztán, hogy azért se haragudjon senki, hogy összepiszkolom itt a házat, megkérdezem, hogy a cipő maradhat-e megérkezéskor, majd le is veszem azt, és a 'helyére' teszem válasza nyomán, hogy aztán a konyhába terelődjünk tovább. Persze arra, hogy várnom kell a kajára, gyorsan rávágom, hogy nem gáz, hiszen amúgy se amiatt jöttem, na közben azért érdekel ám, mi is lesz az ... nem vagyok kifejezetten éhes, de szeretek jókat enni, ez tény.
- Sose kételkednék. - vigyorgom válaszul, tudom én, hogy istenien főz, legalábbis én így gondolom, még sosem tett elém ehetetlent, nem hiszem, hogy most fogja elkezdeni! A bontót, mikor elém tolja, el is veszem, hogy neki, és magamnak is bontsak egy-egy sört, az övét át is nyújtom a pult felé eső szélére egy 'akkor egészségedre' jeligével, ha már a jó beszélgetéseket emlegeti, majd kortyolok is egy aprót, ha az enyémhez biccentette az üvegét.
Figyelem némán eztán, ahogy előveszi a húst, a krumplit, és ahogy utóbbit pucolni kezdi. - Segítsek? - kérdezem, nagyon szívesen veszem ki a részem, tudhatja jól, imádok főzni, tenni-venni a konyhában, még ha nem is én vagyok a főszakács, csak a kukta, akkor is, ne csak itt üljek, míg ő főz. Utána persze jöhet a fő kérdés, hogy mi újság vele, hiszen az érdekel most a legjobban.
- Tényleg? - kérdezek rá, hallhatóan meglepődve, de egyszerre boldogan is. - Akkor mégis meg lehetett beszélni. Ha meg panaszkodni nem akarsz, elég, ha mesélsz. - folytatom vidám mosollyal, az évek alatt már milliószor elfogadtam, hogy nem anya a felesége, ezt már réges-régen tisztáztuk, szóval bármikor kifaggatom, hogy is alakul a szerelmi élete, ami legutóbb még ... igencsak a feje tetején állt.
Viszont... mikor folytatja, és kiderül, hogy ez az egész találkozás anyu miatt van... muszáj vennem egy nagyobb levegőt, mit aztán panaszosan, sóhaj formájában fújok ki, és nem is válaszolok azonnal szavaira, csak a húst illetően, azt is kicsit elnyűtten, letörten. - Teljesen. - pillantok magam elé a már-már szenvedős hanglejtésű válasz közben, újabb sóhajjal, végül veszek egy újabb nagylevegőt, mivel nekifutok az én mesémnek...
- Meglehet, hogy kicsit... szemtelen voltam anyával. - biccentem felé kezem, mintha ártatlan tényeket közölnék csupán, majd inkább mindkét kezem leveszem a pultról, és összefonom ujjaim magam előtt, a pult takarásában, mint holmi rossz gyerek, aki éppen színt vall.
- Nem szándékosan, csak .. - csak néha kicsit vehemens tudok lenni, ismer... - Csak túltolta a helyi pszichológus szerepet, de.. Tudom, hogy jót akar, csak .. hát .. - egek, össze-vissza hebegek, néha még csak rá se pillantva apára. Aztán csak némán szemet forgatok...
- Emlékszel Freydisre... - mondom, kérdezem, legutóbb is szóba került, csak azóta már nem azért 'szenvedek', mert nem tudom, mit kezdjek a kettőnk kapcsolatával, hanem, mert azzal, hogy elment, kinyitott előttem egy olyan ajtót, amit százhuszonöt éve kerülgetek... és most se merek bemenni rajta. Viszont, mivel azt se jelentettem be apunak, hogy az én drága nornám lepattintott egyik pillanatról a másikra, kezdem az elején...

 

< outfit >

9

Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Igazából sose mondtam volna, hogy rosszban lennénk apuval. Inkább mondanám, hogy nem olyan szoros a kapcsolatom vele, mint anyával, de ez meg érthető, és ettől függetlenül ugyanúgy szeretem és tisztelem őt is, így egyáltalán nem érzek feszengést, vagy megfelelési kényszert amiatt, hogy találkoznom kell vele, örömmel indulok el hozzá. Még akkor is, ha kapásból ráfüggök a csengőre, hogy kicsit bosszantsam vele az öreget, hátha hiányzott már neki egy kis csínytevés a kedves fiától. Lehet.. nem is baj, hogy éppen most akar velem beszélgetni. Lehet, rávilágít valamire, amit magamtól vak lennék látni, és talán jutok előrébb is kicsit, nem csak egy helyben toporgok, ahogy az elmúlt napokban, hetekben. De fájt volna bevallanom magamnak, hogy igen, jól esne eltölteni egy kis időt az öregemmel? Talán túl önfejű és makacs vagyok.... jó, ez nem talán, ez biztos. Na de majd most!
Ahogy nyílik az ajtó, azonnal boldog mosolyra húzódnak ajkaim, részben azért is, mert őszintén azt látom rajta, örül nekem.
- Mindig hazatalál. - fejezem be a mondatát, majd egy pillanatra csak nézem a felém nyújtott kezét, csodálkozva, hogy hol a jól megszokott ölelés, de már át is teszem a sört másik kezembe, hogy kezet tudjak vele fogni, ha ezt szeretné. Kicsit talán ki is ül a csalódottság az arcomra emiatt, de mire "beleélném magam" a kellemetlen érzésbe, már húz is magához egy ölelésre, és a rossz érzés el is illan, nem is volt. Háború isten lettem, de azért igénylem ám, hogy a szüleim imádjanak... és ebből sose növök ki. Ha pedig elenged, és utat ad, elindulok befelé, megkérdezem, levegyem-e a cipőm, majd válaszához mérten teszek, hogy aztán kövessem őt a konyha felé.
- Bocs, előbb végeztem, mint gondoltam, aztán csak hazaugrottam, és jöttem is. - felelem, ebből azért kicsit érződik, hogy vártam a találkozást, tudom.
- Háááááát nem igazán, de attól függ. Mit adsz, ha az vagyok? - kérdezem a szokásos ártatlan pofátlanságommal, majd leteszem a pultra a sört, és alkarjaimmal melléjük támaszkodok.
- Én csak arra gondoltam, szomjasak leszünk-e. - húzom el szám, amolyan hoppá szerűen, végén inkább már csak mosolyogva, nem vagyok egy nagy sörös alak, de apával meginni egyet külön kategória, olyankor benne vagyok néha.
- Mesélj, mi újság veled? - kérdezem eztán, kíváncsian fürkészve őt.
 

< outfit >

8

Father 'n' Son

A father is neither an anchor to hold us back, nor a sail to take us there, but a guiding light whose love shows us the way.

Gyűlölöm az ilyen helyzeteket az életemben, mikor nem tudom, mitévő legyek. Na persze mindezt úgy, hogy tanácsokat aztán kapok jobbról-balról, csak épp nem fogadom meg őket, mert míg idebent civódok, addig úgyse jutok dűlőre egyik megoldással sem. Anyunak asszem' már sikerült elvennem a kedvét attól, hogy pszichológusosat játsszon, bár ezzel együtt talán megbántani is sikerült, amiért ugyan sűrűn bocsánatot kértem utána, de .. ah, nem tudom, mi van velem mostanában.
De talán majd most elterelődik az agyam, hiszen apu hívott, hogy összefuthatnánk, én pedig nem vagyok egyáltalán ellene, úgyhogy munka után hazaugrottam, lefürödtem, átöltöztem, és már huppantam is be az autóba, hogy elinduljak hozzá. Vajon csak rég beszéltünk, vagy van, amiről tényleg beszélni szeretne? Persze ha tudnám, hogy anyu beszélt vele, hogy ugyan próbáljon már meg hatni a hülye fejemre, nem gurulnék be ilyen vígan a háza elé, de a tudatlanság néha áldás ugyebár. Szóval már csak ki kell szállnom az autóból, elvenni az anyósülésről a kis füles rekesz sört, és megállni az ajtajában, rátapadva a csengőre, hátha azzal előbb ér az ajtóhoz, hogy szüntelenül nyomom a gombot.
 

< outfit >

7