Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

"Vor". Egyszerűen azt jelenti tolvaj. De ennél jóval többet tesz. Az orosz maffia köreiben ezt a jelzőt, vagy inkább titulust, csak olyan gengszterek kaphatják meg, akik minden téren bizonyítottak a legfőbb vezetők felé; akik képesek nehéz, de szükségszerű döntéseket hozni; akik kellő ésszel és karizmával bírnak; és akik hajlandóak esküben fogadni, hogy a maffia saját törvényeit nem szegik meg.

Bennem meglátta mindezt Vladimir, én pedig esküt tettem.

A “jó” élet nem volt mindig meg. Erre az életre sokáig csak vágyakoztam, irigykedtem, amiért másoknak megvolt, míg nekem és Ivannak nélkülöznie kellett. Lopni – főleg. És aztán pont a zsebelés meg az öcsém hozta el azt az életet, amire olyan sokat vártunk. Amikor már nem kellett éhesen lefeküdnünk minden nap. Nem volt könnyű élet ez sem, de legalább elmúlt a kiszolgáltatottság, a félelem, a kitagadottság. Cserébe jöttek mások: erőszak, kíméletlenség, vér és pénz. Elkötelezettség. Egyfajta hatalomérzet. Aprócska, szinte nem is létező, de a miénk volt, az enyém volt. Meg volt ennek is az ára, éppen úgy, mint a lopásnak: az elemelt értékekért a Smolensky maffiában kellett ledolgoznunk az életünkkel a tartozást – a létezésünkért pedig alá kellett merülni az elkerülhetetlen, sötét kegyetlenségben.

Mondanám, hogy nem volt ez olyan egyszerű, de könnyebb volt, mint azt sokan képzelték volna. Könnyebb és kézenfekvőbb. Az öcsémnek és nekem is. Meglepően jól alkalmazkodtunk ehhez az életformához, olyannyira, hogy hamarabb keveredtünk vezetői pozíciókba, mint azt valaha is vártam volna. Azt hiszem, Vladimir kedvelt minket, attól a perctől, hogy először a szemünkbe nézett. Emlékszem, mennyire dühösen villant rá a jégkék íriszem abban az orosz kis sikátorban, amikor elkapta az öcsém vállát a tömegben. Felkészültem a legrosszabbra és úgy is akartam reagálni, hogy megbánja, amiért belénk kötött. Talán ez mentett meg, talán más. Nem is számít igazán. Ma már nem.


– Mi nem volt elég világos, Sven? – a hangom rideg, szinte metszi a levegőt, ennél csak az ütésem fájdalmasabb, ahogyan az öklöm nyomán eltörik a férfi orrcsontja. A csont törésének a hangja igazán lenyűgözött mindig is, semmihez sem hasonlítható. Talán pont ezért élveztem ennyire, amikor az uzsorát kellett behajtani valakin, és az illető nem tartotta a határidőket. Ezért szerettem terepen dolgozni, pedig lett volna kit ideküldeni. – Hónapok óta tudod, hogy mikor látogatunk meg – az erőszak olyan szervesen beépült a mindennapjaimba, hogy elképzelni sem nagyon tudtam már milyen lenne nélküle létezni. Így van ez, ha Parancsnokként dolgozik az ember az orosz maffiának. Az embereim felkanalazzák a tagot a földről, hogy aztán újra lesújthassak. Az egyik szeme már úgy feldagadt ennek a pöcsnek, hogy biztosan nem látott vele, de örülhet, hogy még megvolt neki mindkettő. Legközelebb már nem csak verést kap, ezt ő is tudhatja, hiszen nem üres fenyegetésekkel félemlítettem meg senkit sem. Lehúzom a boxert a véres kezemről és a kisujjamra akasztom, a másik kezemmel pedig cigarettát veszek elő a zsebemből és rágyújtok. A vér fémes szaga szúrja az orromat. Kattan az öngyújtó, beleszippantok a dohányba, aztán folytatom, amiért jöttem. – Az utolsó figyelmeztetésedet is eljátszottad. Két napot kapsz Sven, ha akkor sincs meg a pénz – előhúzok egy vékony hegyű kést, amit annak a szemének szegezek, amelyikkel még lát – magammal viszem a szemedet zálogként. Érthető voltam? – az embereim nevetnek, de ettől a fenyegetés nagyon is komoly. Soha nem mondok semmit meggondolatlanul és mindig betartom, amit ígértem. Most sem lesz másképp.