Még csak kérnem sem kellett, már emelte is csípőjét, hogy mielőbb eltüntethessem róla a pizsamanadrágot, és bár egy pár pillanat erejéig átfutott rajtam, hogy csupasz fenekének talán hideg lesz az asztal, de ezt a gondolatot szinte azonnal kivertem a fejemből, hisz ahol csak hozzáértem, izzott a bőre, épp úgy, mint az enyém, és emiatt nagyon is jól tudtam, hogy ha egy pár pillanatig végig is borzolja testét a kellemetlen, csípős hideg, de az egész érzés azelőtt véget fog érni, hogy igazán felfogná. Hisz hányszor simult a jéghideg csempéhez vagy a hideg ajtólaphoz, hányszor kaptam el a leglehetetlenebb helyeken, és még egyszer sem tűnt úgy, hogy bánná mindezt. Most sem, pedig ezúttal lett volna oka leállítani, már ha elegendő oknak tekinthettük azt, hogy míg Őt a nyers vágy hajtotta, addig én a vágy mellett szeszélyes szerelmet is éreztem, viszont egy hétköznapi helyzetben is elvigyorodtam volna azon, hogy félti a lelki világomat, vagy épp azon, mintha úgy élné meg ezt az egészet, hogy épp kihasznál. Pedig valójában eszembe sem jutott, túlságosan is akartam már ahhoz, hogy azon gondolkodjak, miként is fog ez lecsapódni, fog-e egyáltalán bármilyen nyomot hagyni, már azon túl, hogy ismét ad magából egy apró kis szeletet. El sem tudta volna hinni, hogy mennyire szükségem van erre, mert minden nélküle töltött nap és éjszaka felért egy egész évszázaddal a pokol legmélyebb bugyraiban, ahol nincs sem fény, sem táplálék, csak a jeges, rideg magány, és a vastag falakon nem szűrődik át sem hang, sem emberi beszéd. Mintha tényleg a világomat vették volna el tőlem, mikor valaki kivetette rá a hálóját, csak hogy rajta keresztül büntessenek olyasvalamiért, amiről valójában nem is tudtam semmit. Amennyi mocskos bűn állt a hátam mögött, már az is meglepő lett volna, ha mindet megúszom méltó büntetés nélkül.
A nadrágja után nem sok időt adtam a felsőnek sem, miután egész közel húztam Őt magamhoz, de már így is magamon kívül voltam, főleg azután, ahogy megéreztem magamon ujját, csak ekkor fogva fel, hogy amúgy már a nadrágomba dugta kezét, ez a furcsa löket pedig összpontosult abban a mozdulatban is, amivel szétrántottam rajta a topot, ami épp középen szakadt szét, a reccsenés pedig csak tovább borzolta az izgalmamat. Csak annyira nyúltam a vállához, hogy eltüntessem a spagetti pántokat, az anyag pedig két részben csúszott le a háta mögé, pofátlanul harapva rá a nyakára, mikor tudatosult bennem, hogy anyaszült meztelenül üldögél előttem, mintha a bőrén keresztül akartam volna kapaszkodót találni ebben a tűzforró valóságban. Bele sem akartam gondolni abba, hogy egyszer ezt egy más férfi is érezze, vagy hogy rajtam kívül bárki mással osztozzon benne, nem is volt véletlen, ahogy reagáltam a házamba invitált munkatársa miatt, de most mégis én álltam a lábai között, az én csípőmet húzta közelebb magához újra és újra, én pedig már nem is bírtam ki, hogy ne találjam meg újra ajkait, nyelvemmel incselkedve vele, mielőtt ismét forró csókban forrtam volna össze vele, de egy lázas nyögést előcsalogatott belőlem, mikor rám markolt, reszkető hangomat csókunkba fojtva. - Imádok neked emlékeket csinálni - leheltem ajkai közé, karommal derekát ölelve, egyik lábát pedig a csípőm köré emelve, de hiába is akartam, hogy tovább játszadozzon velem, de a türelmem a végét járta, és ez csak rosszabb lett, mikor még közelebb éreztem magamhoz a belőle áradó hőt, és azt a szenvedélyes vágyat, amit az eleje óta képesek voltunk feléleszteni egymásban. Nem is gondolkodtam, hogy mi lesz utána, vajon tényleg egyszerűen kisétál-e majd innen, vagy velem marad, ahogy nekem kellett volna vele maradnom azon az éjszakán, de a vörös köd még azt sem engedte, hogy tisztességesen végiggondoljam a döntéseim következményét. Helyette gyengéden elhúztam magamról a kezét, úgy fészkelődve combjai fogságában, hogy néhány másodperc múlva el is merülhessek benne, a forróság pedig, ami testében fogadott, ahogy izmai finoman rám szorítottak, előcsalt belőlem egy újabb mohó nyögést, miközben szinte mozdulatlanná dermedtem a pillanat súlya alatt.

Magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik út volt a helyes: a néma csend, és az, hogy az elmúlt napokat magányosan, tőle teljesen elzárkózva töltöttem, vagy pedig ez a mostani, még ha nem is így terveztem ezt a napot, amikor hazaértem. Azt sem tudtam, hogy kit akarok védeni, bár, ez inkább csak önámításnak volt jó, hisz most már nagyjából Ő is sejthette, hogy a saját kis világomat igyekeztem elszeparálni Tőle, mert nem akartam, hogy idő előtt rájöjjön erre a csúnya igazságra. Pedig nem tudtam volna sokáig húzni, előbb-utóbb egy külső tényező ismét lebuktatott volna, így valamelyest meg is könnyebbültem, mert már nem kellett arra hazajönnöm, hogy némán ül egyedül, magában fortyogva a kérdései súlya alatt, amikre sem Kirill, sem pedig én nem lennék képes egyenes, tisztességes választ adni. Mentségemre szólt viszont, hogy én mindent megpróbáltam, a lehető legmélyebbre akartam leásni, hátha ott találom meg ennek a titoknak a nyitját, vagy azt a valakit, aki el tudja mondani a gyógyírt, ami egyben feloldozna a hatalmas teher alól mindkettőnket. Vitatkozhatnánk, hogy ki szenvedett jobban, Ő inkább amiatt érezhette rosszul magát, amiért nem volt képes viszonozni az érzéseimet, pedig láthatta maga előtt, hogy bennem milyen intenzíven tombol az iránta érzett szerelmem, és ha valami, hát ez képes lett volna felemészteni Őt belülről. És még így is engem sajnált, láttam tekintetében, hogy mennyire aljasnak érzi magát, amiért viszonozza az ajkaira lehelt mohó, szenvedélyes csókot, szavaimmal üzenve neki, hogy ha Ő nem akarja megtenni velem ezt, én minden zokszó és aggodalom nélkül teszem meg, mert szükséges volt Rá. Mint egy korty vízre, vagy egy falat kenyérre, és mind közül ez volt a legijesztőbb, mert a függőjévé tett, nem tudtam élni, lélegezni Nélküle, és ha szembesítene azzal, hogy többé nincs remény, és nem akarja már visszakapni az emlékeit, talán még az eszemet is elveszíteném.
El sem engedtem ajkait, miközben felhúztam Őt a kanapéról, egészen az asztalig tolva, ahol már csak egyetlen mozdulatomba került, hogy felültessem rá, de még mielőtt elfoglaltam volna azt a helyet, amit már igazán magaménak éreztem, a nadrágjába kapaszkodtam, és egy viszonylag hevesebb mozdulattal igyekeztem megszabadítani tőle, csak hogy azt követően combjai közé férkőzzek, érezve, ahogy a vérem egyre vadabbul lüktet ereimben, és azon sem lepődtem volna meg, ha a két szemével látná, hogyan pulzálnak bőröm alatt az erek. Felszabaduló kezemmel hajába túrtam, így invitálva ajkait egy újabb hosszú, veszedelmes csókra, halkan felszisszenve, mikor finoman ajkamra harapott, a szisszenést pedig egy vad, türelmetlen morranás követte, ahogy benyúlt a nadrágom alá, és ujjaival végigsimított rajtam. Egyik karomat derekára fontam, hogy szinte teljesen kihúzzam Őt az asztal szélére, majd elhúzva másik kezemet a hajából, a vékony topjába kapaszkodtam ujjaimmal, egyetlen rántással érve el, hogy a mellei között reccsenjen az anyag, az anyag hangjától pedig furcsa libabőr futott végig testemen, elégedett vigyort fojtva el ajkai között. - Megőrülök érted - mormogtam szájára, még mielőtt nyelvem a nyakára vándorolt volna, tüzes mozdulatokkal kényeztetve nyirkos bőrét, már-már harapva Őt, miközben kezeim melleit gyúrták, közben nem egy feszült nyögést rejtve el nyakában. Kezdtem rájönni arra, hogy bármit is akarnék mondani, vagy mesélni neki, semmi nem írná le jobban ennél, hogy mit érzek, vagy hogy mi az, amire mi együtt képesek vagyunk, mert minden érzelem és gondolat ott ült ajkaimon, érezhette a mohó simogatásomból, vagy abból, ahogy szándékosan ölének dörgölőztem, csak hogy érezze Ő is, milyen kibaszottul vágyom rá, nem mintha a simogató mozdulata nyomán nem szembesült volna már vele.

Hosszú perceket tudtam volna beszélni arról, hogy mit gondoltam Róla, mikor először megláttam, vagy hogy mi mindent hittem, mikor beköltözött a házamba. Előszeretettel feledkeztem meg arról a tényről, hogy velem ellentétben neki volt elég mersze ellent mondani azoknak, akik ebbe a házasságba kényszerítették, még ha nem is közvetlenül tette, de a szökésével sokkal több borsot tört a szüleink orra alá, mintha nemes egyszerűséggel neki állt volna háborogni szemtől szemben. Bár, ehhez is megvolt a maga tehetsége, és nem is egyszer szembesített vele, mindannyiszor az egekbe küldve a vérnyomásomat, még ha ezt sokszor a jeges álarcom nem is engedte mutatni. És nyilván nem véletlenül ragadtam meg minden alkalmat, hogy porig alázzam, mert hittem, hogy ahogy a többi nőnél, úgy ez nála is működni fog. Csakhogy Ő nem az a fajta nő volt, akit olyan könnyű betörni, épp ellenkezőleg, és azóta már nem is bántam, hogy ezt a mai napig nem sikerült elérni, mert épp azt veszítette volna el, amiért beleszerettem. És amíg én azon dolgoztam, hogy betörjem, Ő észrevétlenül, a bőröm alá férkőzve szelídített meg, és megalapozta azt az életet, amit Nélküle már nem is akarnék élni.
Ő viszont ebből az egészből legfeljebb arra emlékezett, hogy képes voltam túlnőni a saját egómon, mikor kiszedtem a szétroncsolt kocsiból, majd miután jól kihasználtam a helyzetet, rögtön magára is hagytam, de ahogy most pislogott rám, az az apró kis fény a tekintete mélyén arra ösztönzött, hogy lássak túl a szavakon, és ha nem is az a zsibbasztó, őrjítő szerelem lángol épp íriszei mélyén, de már így is visszaadta a kapaszkodóm egy részét. Bár a csók, amit szinte követeltem ajkaitól, ennél jóval többet ígért, és a vágy, ami eddig a sarokban pislogva tisztes távolságot próbált tartani, hirtelen minden porcikámat átjárta, még azt is elfeledtetve velem, hogy milyen óriási katyvaszban vagyunk jelenleg. Ha éreztem volna egy leheletnyi ellenállást, talán még képes lettem volna megálljt parancsolni magamnak és a testemnek, de nyelve épp olyan tüzesen űzte az enyémet, ahogy nemrég én tettem az Övével, ajkaim pedig még többet követeltek, beleborzongva abba, ahogy belenyögött ebbe a mohó csókcsatába, én pedig alig néhány másodpercet követően le is utánoztam ebben, mikor a hajamba túrt, tenyere pedig rásimult tűzforró mellkasomra. Próbáltam levegő után kapni, de a beszívott oxigén égette a tüdőmet, a pillanat hevében már mellét markolva, feszülten véve tudomásul, hogy bármi is élt a fejemben, a felsője még mindig az utamban áll, és bár hagyhattam volna, hogy szavai kizökkentsenek, vagy legalább némi értelmet leheljenek belém, eszembe juttatva, hogy amit teszek, az kicsit sem tisztességes sem vele, sem pedig velem szemben, de ez a gondolatmenet akkor szakadt félbe, mikor ujjai a nadrágom szélébe kapaszkodtak, belőlem pedig kiszakadt egy halk szisszenés, ahogy erősen tarkómra markolt. - Akkor megteszem én - leheltem halkan ajkaira, legalább olyan daccal beszélve, ahogy általában azt Tőle már megszoktam, homlokomat egy pillanatig az Övének döntve. - Nem bírok ki még egy éjszakát Nélküled - folytattam tovább, azon ügyködve, hogy újra és újra elkapjam ajkait, apró, de annál tüzesebb csókokat lehelve rájuk, egy normális, hétköznapi helyzetben viszont talán még el is vigyorodtam volna azon, ahogy vélhetően azon aggódik, hogy most Ő használ ki engem. Esélyt sem akartam adni neki, hogy tovább gondolkodjon ezen, lassan hátrálni kezdtem, elhúzva térdemet combjai közül, de magammal húztam Őt is, amíg velem együtt fel nem állt, végig ajkait harapdálva, míg el nem toltam egészen az asztal pereméig, majd a feneke alá nyúlva felültettem rá. Pofátlan vigyor ült ki ajkaimra, még ha nem is szakadtam ki a csókból, ekkor már az én kezeim is a pizsama nadrág szélét kutatták, hogy elkezdjem lehúzni róla.

Talán hiba volt visszahozni azt a furcsa, kicsit sem kellemes hangulatot, amit ugyan már korábban megteremtettünk, de az elmúlt pár percek inkább a pimaszkodásról és az adok-kapokról szólt, nem pedig arról, ami épp körülöttünk történt. Mintha újra és újra be kellett volna avatnom Őt abba, hogy mire számíthat tőlem, többek között abba is, hogy ha rajtam múlik, egy ajtó soha nem fog akadályt képezni, de amíg ilyen bátorsággal kiálltam emellett, addig féltem volna beismerni, hogy míg egy ajtó nem tudott megijeszteni, addig Ő és egy kíméletlenül elsuttogott mondat az egész világomat képes volt kibillenteni a négy sarkából. Kibaszottul fájt, mikor elküldött, mondván, hogy egyedül is megoldja, de akkor már nem is egy ajtó, hanem egy egész rohadt fal volt kettőnk között, amit nem tudtam csak úgy átütni. Pontosabban, inkább nem akartam, mert attól tartottam, hogy még nagyobb kárt okozok benne, mint az, ami Igorral történt. Hülyeség volt, ezt szinte rögtön beláttam, mert Vele kellett volna maradnom, és el sem engednem addig, míg meg nem nyugszik, nem még napokon keresztül a büszkeségemet nyaldosni, csak azért, mert egy felfokozott állapotban lényegében kiadta az utamat. Keménynek kellett volna maradnom, és addig ölelnem, míg el nem fárad az ellenem folytatott küzdelmében, és rá nem jön, hogy ezt a harcot, mint minden előttünk állót, együtt fogjuk megvívni. - Ha elkezdenék naplót írni, inkább gyanakodj, hogy kicseréltek a marslakók - vontam meg a vállamat lazán, de nagyjából az egyiknek épp annyi volt a valószínűsége, mint a másiknak. Bár, előtte arra sem tettem volna egy huncut vasat sem, hogy egyszer, egy napon arra ébredünk majd, hogy elfelejtett mindent, köztük engem és azt, ami hozzám kötötte.
A napló is inkább azt a célt szolgálta jelenleg, hogy valamivel lekössem a kezeimet, de mikor elé sétáltam, és megálltam mellette, már kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy ismét magam alatt vágtam a fát, és ha ilyen közel van hozzám, nem leszek képes csak úgy elvonatkoztatni attól, amit mindig érzek, ha mellettem van. Akkor is, ha Ő ennek a felét sem érzi. - Pontosan ezt gondoltam. És azt, hogy apuci elkényeztetett kislánya vagy, ezt pedig a dacosságoddal egy ideig alá is támasztottad - emlékeztem vissza elgondolkodva, ajkaim szélében azzal a sunyi, pofátlan vigyorral, ami azt a célt szolgálta, hogy tompítsak valamit a pimaszkodó szavaimon, de amikor Ő osztotta meg velem a saját gondolatait, kiült arcomra egy grimasz, mielőtt megforgattam volna a szemeimet. - De gondolom ismét azzá váltam, mikor csak úgy ott hagytalak - sóhajtottam fel, bár eddig sem tagadtam, hogy tisztában vagyok a dolog jelentőségével. Sőt, ha elölről kezdeném, ugyanígy tennék, mert ki tudja, mi minden változtatna meg megmásított döntés, és hogy mennyire lenne más az életünk, ha ott és akkor mást teszek. Vagy ha nem is viszem fel a szobájába, hanem hagyom, hogy egyedül küzdjön meg vele, ahogy az a korábbi Dimitriy gondolkodás nélkül tette volna. Tényleg nem voltam képes megtippelni, hogy mikor kezdődött, vagy hogy mikor kezdte tompítani bennem azt az átkozott bűnözőt, aki nem volt tekintettel senkire, saját magán kívül. És talán ha nem gondolkodtam volna ennyit azon az éjszakán, az sem jutott volna eszembe, hogy közelebb lépjek, már amíg a kanapé engedte, olyan börtönbe zárva, amire pár másodperccel ezelőtt még biztosan nem számított, de mire amúgy is megérett volna benne az elhatározás, hogy felpattanjon, már csókoltam is, olyan hévvel támadva le ajkait, mintha vizet találtam volna a kiszáradt sivatagban, türelmetlenül követelve nyelvemmel a bebocsátást, és mikor karjai a nyakam köré fonódtak, csak mohóbbá vált nyelvem szemtelen csatározása az Övével.
Még közelebb léptem, egyik kezemmel arcára simítva, míg másikkal gyengéden, de határozottan tolva odébb a combját, hogy egyik lábammal lábai közé tudjak térdelni, így férkőzve hozzá még közelebb, de a forróság és a lüktető vágy szinte azonnal átvette az uralmat minden érzékem felett. Nem is kerestem kapaszkodót, a színtelen, szürke köd helyett már minden vörösen izzott, a tüdőmből elfogyott minden oxigén, a szívem pedig zakatolni kezdett, és ugyan folyamatosan a fülembe búgta, hogy ezt nem tehetem meg Vele, és nem menekülhetek ismét a karjai közé, miközben szétmar a tehetetlenség, de nem tudtam nem kívánni Őt és nem tudtam azt mondani magamnak, hogy Ő más, mint aki még egy héttel ezelőtt ugyanilyen temperamentummal csókolt. Nem is tudtam tétlen maradni, szabad kezem ezúttal már a mellkasára simult, a vékony anyakon keresztül tapintva ki az egyik mellét, ajkaiba morranva, mint akit teljesen megőrjít azzal, hogy bármilyen ruha is van még rajta.

Annak ellenére, hogy milyen volt a beszélgetésünk alaphangulata, némi elégedettség töltött el, főleg mikor látványosan reagált perverz szavaimra, és ahogy finoman végivezette nyelvét az ajkán, hosszú másodperceken át azt kívántam, bár én tehetném ugyanezt a szájával, egy percig sem dilemmázva azon, hogy mit fog gondolni vagy hogy elszakítja-e magát tőlem. Ez pedig kétélű fegyvernek bizonyult, mert ugyan benne akartam elültetni a gondolat apró kis csíráját, végül mégis ugyanúgy izgalomba jöttem, ahogy azok a bizonyos hangok visszhangozni kezdtek a fejemben, be is harapva ajkamat, de ezt inkább úgy próbáltam csinálni, hogy ne vegye észre. Nem mintha ne sejtette volna, hogy olyan fegyver van a kezében ellenem, amivel bármikor és bárhol le tud szerelni, még a leghalványabb, legerőtlenebb bátorítással is. - Kénytelen vagyok ismét elmondani - sóhajtottam fel, de ezúttal erőteljesen rájátszottam a drámai hatásra, még ha amúgy kicsi okom sem volt arra, hogy poénkodjak vagy jól érezzem magam. -, hogy egy bezárt ajtó előttem nem nagy akadály - fejeztem be a gondolatot ártatlan arckifejezéssel, nem téve említést arról, hogy volt már rá példa, de sajnos nem olyan okból, ahogy Ő azt elképzelné. Arra viszont főleg nem álltam készen, hogy beavassam Igor halálába, vagy épp abba, hogy rá kellett törnöm az ajtót, máskülönben ki tudja, meddig ült volna a földön, Igor holtestét bámulva.
Arcizmaim azonban reagáltak a hangulatváltásra, tekintetemmel a naplót bűvölve, amit inkább az asztalon felejtett, és furcsa volt belegondolni abba, hogy amúgy tényleg soha nem éreztem késztetést az elolvasására. Talán mert mindig is féltem attól, amit benne találnék, még ha tökéletesen le is írta azt a lüktető, szenvedélyes, dacos, néha idegtépő és fájó szerelmet, ami életre kelt közöttünk, hisz a résztvevője voltam, én magam is éreztem és érzékeltem Őt, Vele együtt mindent, amit hajlandó volt adni magából, és amit cserébe kért tőlem, mégsem álltam készen ennyire pofátlanul a kis világába gázolni. - Én is biztos vagyok benne. Az enyém is Rólad szólna. Feltéve, ha lenne naplóm - vigyorodtam el ismét, még ha vegyült is belé némi keserűség, de most eszem ágában sem volt előrángatni azt a rideg, kegyetlen maffiózót, akit nagy eséllyel hosszú oldalakon keresztül szidalmazott. Még a kezdetek kezdetén.
Először a naplót vettem kézbe, majd anélkül, hogy igazán végiggondoltam volna, elé sétáltam, de ezúttal nem nyújtottam felé. Csak megálltam előtte, ekkor már el sem engedve tekintetét, végig sem gondolva, hogy épp valami olyasmit ajánlok fel, ami még nagyobb terhet róhat rám. Kérdése ellenére sem mozdultam, helyette kicsit feljebb emeltem a kezeimet, hogy mindkét tenyeremmel a naplóra fogjak, menet közben viszont kiszakadt belőlem egy nagyobb sóhaj, ezzel érzékeltetve, hogy igazából azt sem tudom, hol kell elkapnom a fonalat. Mert... azt valójában soha nem találtam meg, nem tudtam, hogy hol kezdődött, és hogy melyik volt az a pillanat, amikor elindult közöttünk az a valami, ami nélkül ma már szinte lélegezni sem tudtam. - Egyikünk sem maradt hű a saját ígéretéhez - vontam meg a vállamat könnyedén. - Te nem tartottad távol magad tőlem, én pedig nem tudtam bebizonyítani, hogy olyan vagy, mint a többi - vallottam be viszonylag csendesen, pár pillanatig ismét a naplót bűvölve, majd visszataláltam szemeire. - És azt sem tudom, hogy mit láttál meg bennem, vagy hogy... mikor - folytattam tovább, próbálva nem figyelni arra, ahogy az agyam vészharangokat kezd kongatni, főleg mikor még közelebb léptem, lábammal hozzáérve a kanapé aljához, de még mielőtt lehetőséget kapott volna, hogy megfutamodjon, mellé ejtettem a kis könyvet, két tenyeremmel pedig megtámaszkodtam a feje mellett, olyan közel hajolva arcához, hogy éreztem arcomon tűzforró leheletetét. - Inkább a tettek embere vagyok, nem pedig a szavaké - szólaltam meg újra, ekkor már halkan suttogva, hol íriszeit, hol pedig ajkait bűvölve, de egyre kevesebb oxigén jutott a tüdőmbe, az az enyhe alkoholos köd pedig lassan, de biztosan ráült a józan ítélőképességemre. Épp annyira, hogy ne várjam meg az egyértelmű és biztosnak tűnő elutasítást, rögtön kapva ajkai után, olyan feltörő hévvel próbálva közéjük férkőzni, hogy még nekem is szokatlannak tűnt ez a bátorság, de ezen a ponton már nem is volt mit veszítenem.

Nagy eséllyel elő sem vettem volna a naplót, ha nem kényszerít rá, bár, végül anélkül is elhitte a sületlenségnek tűnő mesémet, hogy belelapozott volna. Ahogy legutóbb, most sem igazán éreztem szükségét annak, hogy elolvassa, tekintve, hogy voltak sejtéseim, mit is találna benne, és nem akartam kitenni egy ilyen óriási tehernek. És annak ellenére, hogy nekem is lett volna lehetőségem mélyebben elemezgetni a leírtakat, végül épp csak annyit olvastam el, ami az utolsó napokon íródott, miközben Barcelona-ban múlattuk az időnket. - Nem is kényszerítelek rá - fogalmaztam meg nyíltan, egyértelművé téve, hogy ez csakis az Ő döntése lehet, és bár könnyen átjátszottam neki a kis füzetecskét, de arra azért nem vettem volna mérget, hogy nem veszem ki a kezéből, ha tényleg olvasgatni kezdte volna. Túl nagy terhet kellett volna viselnie utána, és arra azt hiszem, egyikünk sem állt készen, Ő főleg nem.
Válasz nélkül hagytam viszont, amit az apámról mondott, ahogy azt is csak egy kis sóhajjal fogadtam, hogy szerinte ilyesmit senki nem tud csinálni, nekem azonban rögtön Fredrik jutott eszembe, és mindaz, amire képes lehet, még ha nem is volt túl nyílt titok, hogy miféle is valójában. Az a sztori épp olyasmi lehetett számomra először, mint Irisnak az, hogy elfelejtett egy teljes évet, és sokáig én sem hittem abban, amit Fredrik próbált beadni, már amikor majdnem egy oldalon kötöttünk ki közel három évtizeddel ezelőtt, de ha más nem, már ez is bőven elég magyarázat lenne. Elvégre, egyesek egy napot sem öregedtek azóta. Ha nem marad más, kénytelen lettem volna épp a legnagyobb ellenségem segítségét kérni, de tekintve, hogy legutóbb tűzszünetet kötöttünk, akár még segíthetett is volna. Az a kibaszott büszkeség... viszont ha továbbra sem csillapodik a bennem tomboló kétségbeesés és pánik, azt semmilyen büszkeség nem fogja tudni csillapítani, és ha Ő a tét, még akár Fredrik-ig is elmegyek.
Nem bírtam ki, hogy ne ránduljon vigyorra a szám, mikor előadta, hogy miképp is fog reagálni, ha netán tényleg bezárom a szobájába, és csak hogy tovább bosszantsam, lazán vontam egyet a vállaimon. - Amúgy is sokat szokott zengeni tőled a ház - jegyeztem meg, mintha valami mellékes információt közölnék épp, pedig a szavaimban megbúvó pimaszkodás és szemérmetlenség egyértelműen elárulhatta, hogy mire is gondolok egész pontosan, továbbra is pofátlan vigyorral fürkészve durcázását. - Csak vicceltem, hülye lennék bezárni - tettem hozzá végül a nyilvánvalót, egy gondterhelt sóhajjal csúsztatva még beljebb a poharat, amit végül nem fogtam újra ujjaim közé, miután rájöttem, hogy ha többet iszom, nem leszek képes viselkedni.
Ennek ellenére nem voltam képes levenni róla a szememet, el is időztem a bámulással, amíg elmosolyodott, szavakkal is megerősítve, hogy nagy eséllyel egymásra leszünk utalva, de azt nem kötöttem az orrára, hogy ennek ellenére ha veszélyt fogok szimatolni, az első dolgom lesz eltüntetni Őt a környékről is, és egy másodpercig sem fogok bűntudatot érezni emiatt. Aztán tekintetem lassan újra a napló felé tévedt, leginkább követve az Ő szemeit, majd egy nagyobb sóhajt követően elrúgtam magamat a polcoktól, és az asztalhoz lépve kézbe fogtam a naplót. - Gondolom azért, amiért most sem tartod jó ötletnek - kezdtem el hangosan gondolkodni, úgy fürkészve azt a kis könyvet, mintha rá lenne írva a megoldás, pedig... még a sorok közül sem olvastam ki semmit, mikor átlapoztam az utolsó oldalakat. - Én is félnék megnézni - vontam aztán vállat, továbbra sem keresve meg újra tekintetét, de egy nagyobb sóhaj azért felszakadt belőlem. - És nem is tettem soha - tisztáztam le a kérdést még azelőtt, hogy eszébe jutott volna feltenni. - Pedig, nem semmi ez a love story - jelent meg egy keserédes mosoly ajkaim szélében, majd lassú, komótos léptekkel odasétáltam a kanapé elé, és közvetlenül előtte meg is álltam. - De én is tudok mesélni, ha kíváncsi vagy. Még ha nem is ilyen prózai nyelven.

Kiszakadt belőlem egy kis sóhaj, miközben visszakaluzoltam magamat az időben, de valószínűleg az arcomra is kiült, hogy mennyire nem szívesen teszem meg ezt a kis időutazást. - Én odaadtam volna. Ugyanúgy, ahogy most is - válaszoltam a kérdésére, majd egy keserédes mosoly rajzolódott ajkaim köré. - De nem akartad elolvasni - sóhajtottam fel, a mondanivalóm mellé pedig megejtettem egy nagyon halvány, erőtlen vállvonást is. Hiába volt ugyanaz az alap, mégis teljesen másként történt minden, ezt pedig annak tudtam be, hogy ezúttal már nem arra tettem minden tétet, hogy emlékeztessem, miért szeretett belém. Most csak és kizárólag arra koncentráltam, amit vissza akartam szerezni, és ha nem zökkent ki ma este azzal a ficsúrral, ki tudja, egy ideig még fenn tudtam volna tartani azt az álarcot. Még ha nem is túl sokáig.
Azt viszont szinte rögtön megbántam, hogy megemlítettem az apámat, mert egyrészt újfent sikerült bebizonyítanom Iris-nak is, hogy milyen rideg és közönyös ember az apám, és emiatt elég egyértelmű, hogy én honnét tanultam ezt a mintát, másrészt pedig, ha nem is vette észre, de összekoccantak a fogaim, és feszülni kezdett az állkapcsom, ahogy ismét tudatosítottam magamban, hogy az a nő, akiért én az életemet is feláldoznám, csak addig fontos az apámnak, míg ott van a neve azon a kibaszott papíron. A vodka sem segített túl sokat, hogy képes legyek megőrizni a hidegvéremet, főleg miután felhajtottam a pohár teljes tartalmát, hátha pár pillanat erejéig tompít a bennem tomboló kavalkádon, de esélytelennek tűnt. - Amíg nincs veszélyben a befektetése, nem fog közbelépni - sóhajtottam fel egy szemforgatás mellett. - Bár - kezdtem bele, ekkor már kicsit előre lendülve a székben, hogy előkészítsem a terepet a felálláshoz. - Az is lehet, hogy csak így akarja eltitkolni, mennyire nem tud semmit Ő sem - fintorodtam el, de jobbnak láttam nem belemenni ennél jobban. Főleg mert a vodka olyan gondolatokat kezdett felerősíteni bennem, amire sem most, sem később nem akarok gondolni, legalábbis addig nem, míg meg nem oldjuk ezt az egészet. Mert ha eszembe jutott, hogy választhatja az édes tudatlanságot is, a tiszta lapot, ahol nem sorakoznak azok a bűnök, amiket az én életem miatt követett el, azonnal feszengetni kezdtem. Élhette volna úgy az életét, hogy nem emlékszik arra a zaklatóra, aki virágokat küldözgetett neki élete utolsó cselekedeteként, és nem emlékszik Igorra, akinek a teste mellett görnyedt, miután az kilehelte a lelkét. A józan eszem és a szívem olyan csatát vívott, amire előtte még soha nem volt példa, de még magam sem tudtam, meddig terjed az önzőségem, és hogy képes leszek-e Őt visszarángatni ebbe az életbe, minden mocsokkal együtt, csak hogy végre újra velem legyen.
Félúton le is tettem a poharat, amit időközben elkezdtem újratölteni, mert hiába volt elenyésző a mennyiség, ami lecsorgott a torkomon, már most éreztem az ebből fakadó forróságot a mellkasomban, a bőrömön, a fejemben kattogó dilemmák pedig újabb és újabb kérdéseket szültek. - Már régóta ki akarom próbálni, hogy milyen lenne bezárni téged a tornyodba - gondolkodtam hangosan, szándékosan húzva az agyát, mintha amúgy nem jutott volna eszembe legalább ezerszer, ismerve kettőnk múltját, de arra ismételten csak én emlékeztem, úgyhogy inkább el is engedtem ezt a poént. Határozott, már-már dacos szavai pedig újra előcsalogattak belőlem egy keserű mosolyt, és bár nem láttam az arcát, de tökéletesen el tudtam képzelni vonásait, ahogy ezeket a szavakat kimondja. - Szóval, egy csapat leszünk? - kérdeztem, vetve felé egy pillantást, így már Ő is láthatta, hogy amúgy pofátlanul vigyorgok, majd gondolva egyet, végre felé fordultam, és míg karjaimat összefontam a mellkasom előtt, addig hátsómmal nekitámaszkodtam a szekrénynek, de ahogy ismét rátaláltam íriszeire, kibukott belőlem egy lemondó sóhaj. Kibaszottul gyűlöltem, mikor nem láttam viszont azt a nőt, akire most is szükségem lett volna, és ha volt érzés, amivel nem tudtam megbirkózni, az éppen ez. Ki gondolta volna, hogy ezt egyszer még visszakapom?

Nehezen álltam meg, hogy ne essek át ismét a ló túloldalára, és ne kezdjem el őrült módjára ostromolni, ahogy tettem azt legutóbb is. Erről pedig árulkodtak azok a pofonok is, amiket az ilyen próbálkozások során sikerült kiharcolnom, nem egy csókot erőszakolva ki tőle akarata ellenére, vagy épp akkor, mikor úgy éreztem, hogy a helyzet megfelelő hozzá. Mint kiderült, kicsit sem volt az, ezt pedig javarészt a saját temperamentumomnak köszönhettem, mert nem tudtam elhinni, hogy nem vágyik rá, vagy hogy... ne akarná. Pedig egyértelművé tette, csak nem akartam tudomást venni róla, inkább mentem a saját fejem után, az én módszereimet alkalmazva, amikről még én magam is tudtam, hogy nem mindig vezettek eredményre. Az esetek többségében nem is érdekelt igazán, de ezúttal Róla van szó, és muszáj volt belátnom, hogy más módszerekhez kell nyúlnom. Hiába akartam mindennél jobban azt a csókot, ami egyszerre nyugtatott és tüzelt volna, a feszengése meggyőzött arról, hogy Ő viszont nem akarja, és magam sem tudom, hogy mikor érdekelt utoljára az ilyesmi, de hagytam, hadd távolodjon el tőlem. Pontosabban, én távolodtam el tőle, a székből fürkészve hol Őt, hol a szőnyeget, néha a mellkasát bámulva, mintha képes lettem volna átlátni a ruháján vagy a bőrén, olyan vehemenciával és határozottsággal osztva az észt, hogy szemernyi kétsége se legyen afelől, mennyire céltudatos vagyok, ha Róla van szó.
Nem is vártam tőle, hogy megértse, mit miért teszek, el is harapta a megkezdett mondatát, mire újra ujjaimra markoltam, így próbálva visszatartani azt a kevés mondanivalót, ami még épp a nyelvemre kívánkozott. Nem akartam tovább nehezíteni ezt az egészet, épp elég volt az, hogy nem tudtam eltüntetni saját tekintetemből azt a mérhetetlen fájdalmat és aggodalmat, ami a mellkasomat marcangolta, főleg mert túl nyilvánvaló volt, hogy ha belekezdenék, megint ott fogok kikötni előtte, és ezúttal már nem lennék képes megálljt parancsolni a véremnek. Az is egy kisebb csoda volt, hogy eddig sikerült. - Mikor ez az egész először megtörtént... nem olvastad el a naplót - osztottam meg vele ezt az apró kis információt, nem mintha túl nagy jelentőséget kellett volna tulajdonítania neki. Hisz most minden annyira másnak tűnt, pedig ugyanazokat a kereteket kaptuk, mintha az idő kereke újra és újra visszapördült volna, de amíg Őt újra és újra megfosztották az emlékektől, én olyasmire is emlékeztem, amit jobb lett volna örökre elfelejteni.
Belekortyoltam az italba, amivel időközben megkínált, végig figyelve, ahogy a kanapéig sétál, és bár bennem volt az inger, hogy kövessem, de egyelőre még nem voltam biztos a dolgomban. Nem akartam, hogy újra kényszeresen menekülni kezdjen tőlem, ha már úgy döntött, hogy alvás helyett inkább marad egy kicsit, amivel mondjuk kicsit sem könnyítette meg a dolgomat. - Hát, csak azt tudom, hogy mit zárhatunk ki - kezdtem bele, finoman lötyögtetve a pohár tartalmát, közben tekintetemmel a kis örvényt figyelve. - Biztosan nem vagy beteg, és nincs baja a fejednek - köszörültem meg a torkomat, inkább nem téve hozzá, hogy ha kell, ezt orvosi papírokkal is alátámasztom. - Próbáltam apám kapcsolataira hagyatkozni, de az apámat ez az egész nem érdekli, amíg eleget teszel a szerződés rád eső részének - sóhajtottam fel lemondóan, mellé tűzve egy szemforgatást is, érezve, ahogy ujjaim megmerevednek az idegtől. Kevés dolgot kértem az apámtól életem során, és azt az egyet sem volt képes teljesíteni, ami jelenleg a legfontosabb lett volna számomra. - Úgyhogy, jelenleg megyek a saját fejem után - tettem még hozzá, újra a pohárba kortyolva, de ezúttal már az egész tartalmát leküldtem a torkomon, jólesően adva át magamat a bódító, forró érzésnek, ahogy a vodka végigkúszott a nyelőcsövemen. - Jó lenne tudni, hogy mi váltja ki, de aki esetleg el tudná mondani, vagy sejtése lenne, hogy mit csinált másképp, ami elindítja ezt, az történetesen nem emlékszik rá - vigyorodtam el keserűen, majd felálltam, hogy töltsek magamnak egy újabb kört, még ha nem is voltam biztos abban, hogy most annyira erőltetnem kéne az alkoholt. - És nem is nagyon akarom belevonni, mert még a végén baja esik - tettem hozzá, ekkor már inkább hátat fordítva neki, úgy kortyolgatva tovább a pohár tartalmát.

Dolgozott bennem a kétségbeesés és a bizonytalanság, legalább olyan erővel, ahogy a legelső alkalommal is, hacsak nem erősebben. Akkor sem voltam képes visszafordítani ezt a folyamatot, és bár minden hitemet abba öltem, hogy van rá megoldás, csak jó helyen kell keresni, végül soha nem találtam rá. Talán mert elaltatta a kitartásomat azzal, hogy újra visszatalált hozzám, ez pedig javarészt az én hibámból történt, mert olyan mohón és kitartóan ostromoltam, hogy szinte nem is volt más választása. Ez pedig titkon most is tartotta bennem a reményt, hisz ha más már nem marad, ugyanúgy a kezemben lesz a lehetőség, hogy kivívjam a szerelmét, de mégsem játszhattuk ezt egy életen át. Nem ébredhettünk arra folyton folyvást, hogy elfelejtett engem és velem együtt mindent, ami kedves vagy szerethető volt bennem, pedig valljuk be, a nyers valómban épp semmi szívmelengető nem volt. A vágy pedig kevés volt ahhoz, hogy kapaszkodni lehessen belé, főleg miután rájöttem, hogy ennél sokkal több is van bennünk. Olyasmit hozott ki belőlem, amire nem számítottam, és ami ellen sokáig tiltakoztam, most pedig bármit megtennék, hogy visszakapjam azt a nőt, aki képes volt erre, még ha az előttem állóval meg is kellett küzdenem Érte. És ezt nem is féltem a tudtára hozni, olyan határozottsággal és magabiztossággal, mintha már tudtam volna a választ, pedig valójában még csak kiindulási pontom sem volt, de legalább el tudtam rejteni előle a valódi aggodalmamat, úgy tartva meg tekintetét, hogy tudja: nem hazudtam és nem a levegőbe beszéltem. Ha létezik megoldás, meg fogom találni, már csak azért is, mert még mindig Dimitriy Smolensky-nek hívnak, és hiába vétettem hibák sorozatát az eddigi életem során, de hajlandó voltam vállalni a kockázatot. És az árat, amit valószínűleg fizetnem kell majd azokért az emlékekért, ha beigazolódik a gyanúm, és tényleg egy olyan valaki áll emögött, akinek ártottam.
Egy keserédes mosolyra még futotta, mikor a romantikus hős jelzővel illetett, de inkább nem kezdtem bele abba, hogy meglepődne, ha tudná, mennyi mindenre voltam képes Érte, még akkor is, ha saját magammal kellett szembemennem, mert ha valamivel, hát azzal kevésszer vádoltak meg, hogy romantikus alkat lennék. Idáig... - Most sem akartalak beavatni - mondtam ki a nyilvánvalót ismét, mikor azt kérdezte, hogy holnap eszembe jutna-e beszámolni erről, de valójában ezt az egészet titkolni akartam a végsőkig. Pontosabban, amíg csak lehet, de ma rátapintott valamire, ami kapcsán már nem tudtam viselkedni, és ezt annyira nem is bántam meg. - Könnyebb elviselnem a közönyödet, ha úgy tudom, hogy nem emlékszel ránk - tettem még hozzá, ekkor már inkább ujjaimat bámulva, ezzel csak bevallva, hogy mennyire nehezemre esett úgy mellette élni, hogy tudott mindenről, és nem is véletlenül ostromoltam legutóbb annyira. - Először is, ki fogom deríteni, hogy mi okozza ezt. Azt már tudom, hogy nem a spanyol levegő - sóhajtottam fel, majd inkább megráztam a fejemet, így téve nyilvánvalóvá, hogy nem akarom, hogy erre rákérdezzen, közben pedig újra hátradőltem. - Miért nem bújsz vissza az ágyba? - szólaltam meg néhány másodpercnyi csend után, megdörzsölve arcomat, bár, ez a kis közjáték a maradék fáradtságot is kiverte a szememből, szinte már most elkönyvelve, hogy ha magamra is hagy majd, legalább alkalmat teremtett, hogy tovább folytassam a nyomozgatást.

Nálam jobban senki nem gyűlölte a nosztalgiát, azt a furcsa, meleg érzést, ami átjárt, mikor eszembe jutott néhány emlék, hosszú perceken keresztül időzve azzal, amilyen érzelmeket felidézett bennem egy-egy kis kocka. És ez volt a legrosszabb, amit most tehettem, mert minden mozdulatával a múltba varázsolt, azt juttatva eszembe, hogy milyen is volt, mikor még osztoztunk egymás szerelmén. Egyszer sem lehettem biztos, hogy nem múlik majd el egyik napról a másikra, és ismertem magamat annyira, hogy tudjam, jogos volt ez a félelem, de a napok egyre csak teltek, én pedig nem hogy nem szerettem kevésbé, de napról napra még inkább belé bolondultam, olyan viharos, szenvedélyes szerelmet táplálva iránta, amire eddig talán csak a kibaszott regényekben volt példa. Pedig, nem voltam egy kalandhős, főleg nem voltam szőke herceg, nem sorakoztak a jó cselekedetek a hátam mögött, és soha nem pozitív értelemben emlegették a nevemet, most mégis itt állt előttem egy nő, aki mindezekre képessé tett, és még csak nem is emlékezett arra, hogy minden, ami jelenleg élt bennem, neki köszönhető, és ha Ő nincs, ez az egész meg sem történik.
De így volt ez fordítva is, és bármennyire is gyűlöltem bevallani, de sokkal többet ártottam neki, mint azt szerettem volna, és most, mikor lényegében új esélyt kapott az élettől, esélyt arra, hogy lerázzon magáról, és a szabadságot válassza, én nem voltam képes elengedni vagy lemondani róla. Amikor először megtörtént, még hajlandó voltam elgondolkodni rajta, számba venni, hogy jobb lesz neki úgy, most viszont mindenre hajlottam volna, csak arra nem, hogy kinyissam előtte azt a kurva ajtót. Valahol mégis határokat kellett húznom, és miután elhúztam arcáról a kezemet, majd hátrálás közben mellé csúsztattam a naplót, inkább sóhajtottam egyet, úgy ülve le a saját székembe, szinte rögtön meg is ízlelve a szavakat, amik elhagyták ajkait. - Azzal, hogy a tűzre dobod, még nem fogod meg nem történtté tenni - szólaltam meg lassan, teljesen hátra dőlve, közben végig szemmel tartva alakját, de ahogy elléptem előle, már nem fészkelődött, inkább csak kényelembe helyezte magát. - Csak egy dolgot nem veszel számításba - egyenesedtem fel végül, hogy aztán előre dőljek, ujjaimat összekulcsolva magam előtt, de továbbra sem engedtem tekintetét, épp ellenkezőleg. Éreztem, hogyan lobban fel bennem valami néma indulat, ami azonban nem a haragról szólt, inkább az elhatározásról és a motivációról, mert bármi is történt most, vagy hetekkel ezelőtt, egy dologban egészen biztos voltam: hogy nem marad így örökké, és lesz egy pillanat, amikor már csak nevetni fogunk ezen az egészen. - Kibaszottul nem érdekel, hogy mi vagy ki tehet erről, és hogy kinek állt érdekében, hogy tönkretegye az életünket, de nem fogom cserben hagyni sem saját magam, sem azt a nőt, aki... - Csak egy pillanatra csitultam el, eleresztve íriszeit, ekkor már mellkasát figyelve, mintha képes lettem volna belelátni, és megpillantani azt az Iris-t, akiről épp beszéltem. - Ha van olyan, aki nem szeret és nem tud veszíteni, az én vagyok, és ha akarod, ha nem, a végére fogok járni ennek - vált egyre határozottabbá a hangom, újra arca felé pislogva, de azon sem lepődtem volna meg, ha ezek után inkább egyenest az ajtót célozta volna meg.