Az egész életemet aszerint éltem, hogy mindig mindennek megvolt a maga ideje, méghozzá a megfelelő helyen és a megfelelő emberrel, miközben épp csak annyit osztottam meg magamból, amennyit épp feltétlenül szükséges volt. Másképp nem élhettem túl a saját életemet, nem lehettem puhány és nem irányíthattam gyenge kézzel, most mégis, ahogy álltam Vele szemben, mást sem éreztem, csak hogy kibaszottul gyenge vagyok, miközben próbáltam felvenni a harcot valamivel, amit nem ismertem, és még csak elképzelni sem tudtam, hogy miért épp most történik meg újra. Hogy mi váltja ki, és mi az, ami más volt pár nappal ezelőtt, amikor ez az egész újra elkezdődött. Ezerszer futott már végig az agyamon, képkockáról képkockára, hogy mi változott, de mindig ugyanoda jutottam. Még az orrát sem dugta ki a kibaszott házból, emiatt pedig már arra is rá kellett jönnöm, hogy régen rossz úton járok, és legutóbb sem az váltotta ki ezt az egészet, hogy eltűntünk néhány napra egy másik országban. Volt egy gyújtózsinór, nekem pedig... kurvára muszáj volt megtalálnom, még mielőtt olyasmit vágnék a fejéhez, amit nem akarok. Mert a kétségbeesés nagy úr, és olyan szavakat szül, amiket a józan ész soha nem mondatna ki. Ez történt most is, miközben úgy beszéltem Vele, mintha nem felejtett volna el semmit. Mintha a tudatában lett volna annak, hogy amúgy elfelejtett mindent, épp úgy mondtam ki, hogy meg akartam védeni magam, pedig... csak elbeszéltünk egymás mellett. Én ettől a hideg, érzéketlen tekintettől akartam óvni magam, a keresetlen szavakról már nem is beszélve, mert nagyon is jól tudtam, hogy milyen beszélgetések várnak rám, ha ismét egy légtérbe kerülünk. És azt is tudtam, hogy nem nyerhetek, mert én már nem az a Dimitriy vagyok, aki bántaná Őt.
Még a kérdése hallatán sem kezdtem magyarázkodásba, helyette elengedtem az ajtólapot, és tettem pár lépést hátrafelé, így távolodva el Tőle, pedig valójában nem ezt akartam. A közelében akartam maradni, ahogy tettem azt mindig, és egyre jobban összeállt az én fejemben is, hogy miért volt szükség az elmúlt napok bújkálására. Úgy tűnt, hiábavaló volt az egész, nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, pedig napjaim voltak felkészülni erre a beszélgetésre. És időt sem hagyott a továbbiakban, mert azon túl, hogy közölte a nyers tényeket, már vonult is kifelé, én pedig ott maradtam egyedül, üres tekintettel figyelve a tányéron gőzölgő vacsorát, amihez annyi kedvem sem maradt, mint előtte. Szavai visszhangoztak a fejemben, és próbáltam felidézni, hogy annak idején mit tettem volna egy ilyen helyzetben, de ma már egyik sem tűnt opciónak. Főleg akkor, mikor még az ajtó felé indultam, és pár lépést téve a konyha felé, még biztos távolságból odaszóltam neki. - Miután elmegy a haverod, talán... beszélhetnénk - szólaltam meg halkan, a hangom meg sem közelítette azt a merev hűvösséget, amihez a kapcsolatunk azon fázisában hozzászokott, még vetve rá egy utolsó pillantást, majd visszaindultam a dolgozószobába. Be kellett látnom, hogy Ő is kell hozzá, és hogy... Nélküle nem fog menni, mert szükségem volt a kapaszkodóra, még ha ezúttal nem is állt szándékomban megvárni, hogy újra szerelem lobbanjon a szívében. Nem, ezt most kibaszottul rövidre akarom zárni, kerül amibe kerül.

Az lett volna a legtisztább, ha hagyom elmenni, még mielőtt olyasmit mondanék, amit később megbánok, vagy ami újabb kérdéseket vet majd fel részéről, és eljutunk ugyanarra a pontra, ahová legutóbb. Márpedig, sok mindent akartam látni azokban az íriszekben, de a kétségbeesést nem, azt pedig főleg nem, hogy tanácstalanul zokogni kezdjen, mintha ez az egész az Ő hibája lenne. Pedig nem az volt, én rontottam el, én vágtam olyan fába a fejszémet, ami túl keménynek bizonyult, és bárki is volt a láthatatlan ellenség, ezúttal tényleg kifogott rajtam. Pedig soha, egyszer sem fordult elő, hogy meg akartam volna hunyászkodni, de ez az eset rádöbbentett arra, hogy nincs olyan, amit ne dobnék oda Érte, és ha ehhez a kibaszott büszkeségemet kellett tálcán kínálnom valakinek, vagy könyörögnöm, hogy adja vissza a feleségemet, minden bizonnyal megtettem volna, méghozzá gondolkodás nélkül.
Mégsem bírtam ki, vitt a vérem, mikor az ajtó lapjára tenyereltem, így csukva vissza az ajtót, elvágva az egyetlen menekülőutat, olyan kétségbeesetten és elesetten szólalva meg, mint ahogy arra még soha nem volt példa. Kibaszottul gyűlöltem ezt az egészet, főleg hogy nem voltam ura saját magamnak, egyetlen másodperc alatt veszítve el a kontrollt magam felett. - Magamat akartam védeni - bukott ki belőlem őszintén, mit sem törődve azzal, hogy szavaim inkább annak az Iris-nak szólnak, akit épp kényszerpihenőre küldtek, az az Iris pedig, aki itt állt előttem, megrökönyödve és tanácstalanul, mit sem értett az egészből. - Annyira mocskosul... - akadt bennem a gondolat, újra magamba szívva finom illatát, érezve, hogy újra elszorul a torkom, de még mielőtt folytattam volna, inkább elhúztam kezemet az ajtó lapjáról, lényegében biztosítva Őt arról, hogy ha folytatni akarja majd az útját, hát nem fogja akadályozni semmi. De még azt sem tudtam, hogy mit akartam mondani. Hogy mocskosul szeretem? Vagy hogy mennyire kibaszottul hiányzik a nap minden rohadt percében? És hogy nem azért kerülgettem Őt napokig, mert... nem, nem volt értelme. Mást hitt rólam, a fejében még megközelítőleg sem az a férfi élt, akivé általa váltam, és bármit is mondtam volna, csak egy ostoba, gyenge színjátéknak tűnt volna, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Muszáj lesz... mielőbb kitalálnom valamit, mielőtt szó szerint elveszítem minden józan eszemet. - Meglepődnél, ha tudnád, hogy mi lesz a vége - mormoltam a szavakat halkan, inkább csak saját magamnak, már nem is igazán figyelve, hogy elég hangosan beszélek-e ahhoz, hogy Ő is hallja őket, lassan elhátrálva az ajtótól, hogy újra a tányérom felé vegyem az irányt, de étvágyam nem maradt egy szemernyi sem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy bármit kinéztem volna belőle, csak hogy borsot törjön az orrom alá és bosszút álljon azért, amit akkor, az első éjszakán tettem vele, akár még azzal is, hogy magához édesgeti azt az akárkit, csak hogy féltékennyé tegyen, vagy... de nem, ha valami nem fog megtörténni ebben a házban, az ez. - Nem fogom fejbe lőni a haverodat. De komolyan gondoltam, amit mondtam - utaltam vissza arra, hogy mit is mondtam a ficsúr kezeit illetően, szinte már várva, hogy megkönnyebbülten feltépje az ajtót ismét, méghozzá úgy, hogy napokig megint színét se lássam.

Már magam sem tudtam megmondani, hogy mitől hullámzik ennyire a mellkasom, bár már letagadni se tudtam volna az indulatot, ami életre kelt bennem, és csak az önfegyelmemnek volt köszönhető, hogy nem kezdtem el kapkodni a levegőt, mint valami idegbeteg őrült. Pedig, talán nem is állt volna távol a valóságtól, mert legalább annyi szerencsétlennek és bolondnak éreztem magam, épp csak a kényszerzubbony hiányzott rólam, miközben újra és újra eszembe jutott, hogy miért is nem akartam találkozni vele napokon keresztül. Pedig, tegnap talán még többre emlékezett, mint amennyire ma, és hiába hittem magamról, hogy erős vagyok és bármit kibírok, kezdtem rájönni, hogy kibaszott nagy tévedésben élek. Mert amikor így nézett rám, mindenféle szeretet nélkül, szinte perzselve a bőrömet azzal, ahogy megfosztott a szerelmétől, szívem szerint tényleg lemondtam volna mindenről, az érzésekről, a gyengédségről és azokról a gondolatokról, amik visszhangot vertek a fejemben. Szükségem volt Rá, talán jobban, mint valaha, és mégsem tudtam mit tenni. Azon kívül, hogy megpróbáltam minél előbb a megoldás nyomára bukkanni, de a picsába, nem ment varázsütésre, főleg úgy, hogy azt sem tudtam, merre kellene indulnom.
A beszélgetésünk egyre magasabb hangot ütött meg, a kegyetlenség és düh élével borzolva tovább a kedélyeket, hisz már kicsit sem tudtam, hogy mi lenne a jó taktikat, de ha azzal tudnám csak fenntartani a látszatot, hogy legyintek egyet, miközben egy másik ficsúrral bájolog, hát inkább választottam a lebukást és azt, hogy újra el kell neki mondanom mindent, de nem fogom tétlenül nézni, hogy némi dac és bosszúvágy miatt bárkit is az ágyába rángasson. Már rajtam kívül, de még bennem is volt annyi önkontroll, hogy nem éltem volna vissza a helyzettel, csak... nem is mutatta jelét annak, hogy akarna bármit tőlem. És meg is érdemeltem, ezzel nem tudtam vitatkozni. Bár másképp döntöttem volna akkor, de még csak sejteni sem sejtettem, hogy a világot fogja jelenteni nekem egyszer már pusztán a jelenlétével is. Mintha megfosztottak volna a kibaszott levegőtől, miközben nagyon is jól éreztem az édeskés, kicsit sem tolakodó illatát, és itt maradt minden, ami emlékeztetett rá, itt kóborolt valahol az a kis vakarcs is, akit még csak nem is a saját kedvemért hoztam a házamba, de az egész egy átkozott szélmalom-harcnak tűnt, aminek gyűlöltem minden mocskos pillanatát. Még akkor is, mikor elé léptem, és halkabban ugyan, de folytatni kezdtem, kontroll nélkül vágva arcába az egyértelmű tényeket, bár ebben nagy segítségem volt, mert nem egyszer beszélgettünk már arról az estéről, és Vele ellentétben, én mindenre emlékeztem. - De, jelentett - vágtam vissza zsigerből, már mit sem törődve azzal, hogy képtelen vagyok magamra húzni annak a Dimitriy-nek az álarcát, akit Ő ismert, és aki a fejében élt. Már nem akartam az lenni, aki minden mondatával tönkreteszi, vagy átgyalogol rajta, egyszerűn nem vitt rá a szívem, hogy újra bántani próbáljam. - És pár ócska ribanc nem fogja elfeledtetni - tettem még hozzá, de közben nem mozdultam, álltam pillantását, ami egyértelműen árulkodott arról, hogy nem érti, mi történik körülötte, és talán ez lett volna az a pillanat, mikor meg kellett volna emberelnem magamat, mégsem voltam képes rá.
Nagy levegőt vettem, mikor végül hátat fordított, egy ideig még a szőnyeget bűvölve, de még mielőtt kiléphetett volna, mégis mozdultak a lábaim, tenyeremmel nyomva vissza az ajtót, amit időközben már résnyire kinyitott, és anélkül, hogy elléptem volna mögüle, egy újabb sóhajt követően hunytam le a szemeimet. - Kurvára nem tudom, hogy mit kéne tennem, Iris - bukott ki belőlem őszintén, olyan megkeseredett hangon, amilyenen Ő még soha nem hallott beszélni, miközben újra magamba szippantottam a haja illatát, de ez is csak arra volt jó, hogy saját magamat kínozzam. És ezzel együtt épp Őt is magammal rántottam a sárba, pedig csak hagynom kellett volna elmenni, míg megoldom ezt az... egészet.

Kicsit sem tűnt tisztességesnek ez a játék, mert míg Ő a képembe vághatta azt, ami a szívét nyomta, méghozzá olyan szavakba csomagolva, ahogy azt kicsit sem szégyellte, én belül küszködtem, mert Vele ellentétben én nem tudtam csak úgy elfelejteni mindazt, ami hosszú hetek alatt kialakult közöttünk. Ráadásul nem is egy oldalról érkezett inger, ami egyszerre próbálta előcsalogatni az én régi énemet, miközben a másik folyamatosan emlékeztetett arra, hogy ez nem az az Iris, akit az elmúlt hónapokban a karjaimban dédelgettem, és fogalma sincs arról, hogy egyáltalán képes lehetek ilyesmire, mert Ő még épp ott tartott, hogy minden további nélkül magára hagytam, miután szerinte megkaptam, amit akartam. És akkor talán tényleg így volt, legalábbis reméltem, hogy ez volt az egyetlen mozgatórugója annak a kibaszottul erős vonzalomnak, ami az első pillanattól kezdve ott tobzódott közöttünk, de már másnap rájöttem, hogy nem. Mert nem volt elég, és amint lehetőségem adódott rá, ezt újra a tudtára is hoztam, az emlék pedig, hogy mennyire fűtöttek az indulatok, miközben a bejárati ajtó mellett egymásnak estünk, csak még árnyaltabbá tette az egész képet. Itt állt előttem Ő, aki még csak elképzelni sem tudta, hogy lehet más is ez a házasság, aki bizonyára sosem gondolta volna, hogy képes leszek önszántamból gyűrűt húzni az ujjára, és olyan ragaszkodással, olyan pofátlanul és mohón szeretni, ahogy azt még soha senkitől nem látta. Pedig az is én voltam, és most is itt tombolt bennem, hogy mennyire igazságtalan velem, miközben újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy bármit is zúdítanék rá, mit sem értene az egészből. Mert Ő nem az a nő. Még nem az. De ha rajtam múlik, nem is akartam megadni neki az esélyt, hogy megszokjon itt, mintha ez lenne a normális, és egyre csak fűtött a gondolat, hogy akár a saját életem árán is, de visszaszerezzem az emlékeit.
Talán még Ő sem sejtette, hogy milyen lavinát indított el azzal, hogy végül közölte, mennyire nem egyedül tervezi elfogyasztani a főztjét, a korábbi dilemmám pedig egyetlen pillanat alatt vált köddé, úgy csattanva fel, mintha lett volna bármi előzménye annak, hogy jogot formálhatok rá. Pedig, logikusan csak azzal tudtam volna érvelni, hogy a saját házamban ne nézzen ökörnek, ez viszont kevésnek bizonyult ahhoz, hogy le tudjak nyugodni, a düh és az indulat egy az egyben szétáradt végtagjaimban, a vérem olyan erővel kezdett lüktetni, hogy már nemcsak a nyakamban, de talán a homlokomon is kirajzolódtak, az egyre csak vörösödő arcomról már nem is beszélve. Fogaim szinte csikorogtak, miközben bevágtam a mikró ajtaját, olyan tempóban haladva el mellette, mint valami kibaszott hurrikán, de mikor elsétáltam előtte, még megálltam pár pillanatig, tekintetem pedig árulkodhatott arról, hogy mennyire komolyan gondolom, hogy a kibaszott haverja tartsa a kezét az asztalon. - Mert a te szemedben csak ennyi vagyok, nem? Egy kibaszott bűnöző, akkor mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem fennhangon, meg sem próbálva magamban mormogni, bár egyedül az tartott vissza a tényleges fenyegetőzéstől, hogy nagyon is jól tudtam, mi lenne a vége, ha tényleg baja esne annak a ficsúrnak, akit épp készült vendégül látni. Remélhetőleg tényleg csak egy pár rajz erejéig.
Esélyem sem volt, hogy magamra csukjam a dolgozószoba ajtaját, mert ugyanazzal a lendülettel jött utánam, miközben szó szót követett, egyre nagyobb levegőket véve, miközben letettem a tányért és a villát az asztalomra, majd csípőmre szorított kézzel visszafordultam felé, de még így is képes voltam a tenyerembe mélyeszteni körmeimet. - Nem, tényleg nem vagy a tulajdonom. A kibaszott feleségem vagy - emeltem meg a hangom ismét, de már elragadtak az emlékek, ez pedig valójában nem is neki szólt, hanem annak az Iris-nak, akit én ismertem, és aki most is ott volt valahol, csak a jó ég tudta, hogy hová pakolta el magában. Pedig csak most szembesültem vele igazán, hogy mennyire megviselte Őt akkor, hogy csak úgy otthagytam. Nem is tudtam megállni, hogy ne induljak meg ismét felé, úgy állva meg előtte, mintha már tényleg az a rohadt pofon hiányozna, de volt egy olyan érzésem, hogy ha el is csattan, nem az lesz a napom fénypontja, hanem amikor kipenderítem innét a haverját. - Ne légy álszent, nem én csábítottalak az ágyamba - mérséklődött a hangom valamivel, elvégre feleslegesen ordítottam volna, miközben ott állt előttem alig húsz centire. - De megtenném újra. És újra - tártam szét a karjaimat könnyedén, szinte érezve, hogy süllyedek abban a gödörben, amit épp magamnak ások. - Mert mondj bármit, ugyanúgy élvezted, mint én. Hogy éjszakánként eszedbe jut, csak úgy, mint nekem - hajoltam még közelebb hozzá. - És hogy bárkit is rángatnál az ágyadba, azt kívánnád, hogy én legyek az - fejeztem be a gondolatot, már rögtön készülve arra a lavinára, amit valószínűleg a dacos énjében elindítottam ezzel a monológgal, de egyre inkább bántam, hogy nem fordultam sarkon, mikor megpillantottam a konyhában. Most legalább annyira akartam megcsókolni, mint mindig, mert bármi is csúszott ki a száján, nekem szükségem volt rá, míg neki jelenleg még nem volt szüksége rám.

Furcsa volt a kettősség, ami kibontakozott bennem, hisz miközben gyűlöltem ezt a helyzetet és szabadulni akartam a ránk mért tehertől, mniden egyes piszkálódása azt az időszakot idézte bennem, amikor ez az egész elkezdődött közöttünk. Itt állt előttem, cáfolatlanul, teljes valójában, méghozzá olyan sértettséggel, ahogy már régen nem láthattam, talán tényleg csak akkor, mikor se szó, se beszéd, elhagytam a szobáját, de nekem volt valamim, ami neki nem. Nagyon is jól tudtam, hogy mi következett az aznap este után, és hogy többé már nem is volt megállás. Mert amint újra találkoztunk, nem bírtam ki, hogy ne akarjam Őt újra, szinte még éreztem a bőrömön karmolásait, ahogy belém kapaszkodott, mikor egymásnak estünk a bejárati ajtóban, mintha az istenek meg akarták volna üzenni, hogy bármit is gondoltam, nem tudok tőle szabadulni, és talán már nem is akartam. Mert bárhogy lázongtam vagy dacoltam ellene, Ő még erősebben markolt belém, még erélyesebben ütve rést a pajzsomon, míg itt nem maradtam csupaszon, és most épp ez a páncél hiányzott. Nem tudtam megvédeni saját magam tőle, mert már nem volt mivel, és mert valójában nem is voltam rá mérges, ahogy a nemtörődöm megjegyzése is inkább jókedvű mosolyra derített, tekintve, hogy jól tudtam, mennyire nem az igazat mondja épp. - Ha neked könnyebb így tekinteni rá... - tártam szét karjaimat egy pillanat erejéig, de nem bírtam ki, hogy ne folytassam tovább. - Elég pocsék színésznő vagy - fűztem még hozzá, ezzel leginkább a jelenlegi alakítását becsmérelve, de nagy segítségemre volt, hogy már tudtam, mikor játssza meg magát. És azt is tudtam, hogy amikor épp csak szexeltünk, amúgy sem volt szüksége erre a képességére.
A mosoly akkor fagyott le ajkaimról, mikor előhozakodott azzal, hogy amúgy tényleg várt valakit, és bár csak az agyát akartam húzni a kérdéssel, de úgy tűnt, hogy mégis ráhibáztam. Ez pedig kicsit sem tetszett, ennek minden apró jele ki is ült arcomra, arcom minden izma megmerevedett, tekintetem pedig egyetlen másodperc alatt kezdett el szikrákat szórni, de a tehetetlenség rögtön marcangolni kezdte gyomromat. Kibaszottul nem tudtam mit kezdeni ezzel, egyszerűen nem is kezdhettem semmit, mert ha közöltem volna, hogy márpedig itt nem lesz rajzolgatás, túl nyilvánvalóvá tettem volna, hogy valami nem stimmel, és már azt is csodával határosnak tartottam, hogy eddig a körülmények nem fogtak össze ellenem úgy, mint múltkor. Bár szavaimmal épp azt értem el, mint amire számítottam, egyből tűzokádó sárkánnyá változott, de ettől még nem riadtam vissza, határozottan álltam pillantását, miközben állkapcsom pattanásig feszült, szinte érezve, hogyan rajzolódnak ki a hajszálerek a nyakamban. - Igen, kurvára a férjednek képzelem magam - csattantam fel hirtelen én is, ledobva azt a kibaszott maszkot magamról, amit napok óta kénytelen voltam hordani, de ezen a ponton már az sem érdekelt volna, ha egyetlen kósza mondattal lebuktatom ezt az egészet még azelőtt, hogy megtaláltam volna a megoldás kulcsát.
Összekoccantak fogaim, ahogy folytatta, karjain látva, hogy mennyire nehezen állja meg, hogy elkerülje azt a bizonyos pofont, de még azzal sem tudott volna elnémítani. Pontosan az utolsó mondatáig, amit hallva csak még jobban befeszültem, és bár volt annyi ideje, hogy ellépjen tőlem, de tekintetem végig követte, azt pedig, ami bennem tombolt, meg sem próbáltam elrejteni előle. - Remélem, kurva jól fogtok szórakozni - haraptam saját ajkamba, olyan erővel, hogy szinte éreztem kisercenni egy csepp vért, miközben ismét a mikró felé fordultam, kivéve belőle a tűzforró tányért, olyan vehemenciával csapva be utána az ajtaját, hogy még a konyhapult is megremegett tőle, majd rámarkolva még egy villára, dühösen elvonultam mellette, épp csak egy pillanatra állva meg közvetlenül előtte. - A haverod vigyázzon, hogy hová teszi a kezét - címeztem még neki szikrákat szóró tekintettel, még mielőtt a dolgozószoba felé indultam volna.

Egy pillanat alatt változott meg a helyiség légköre, ahogy szándékosan ingerelni kezdtem egy-két kósza megjegyzéssel, javarészt az ügyfelei igényeit firtatva, pedig... valójában soha, egyszer sem jutott eszembe, hogy több köze lenne azokhoz a pénzes zsákokhoz. Bár, még mindig nem felejtettem el azt a vén faszt, akinek az volt élete utolsó cselekedete, hogy az én feleségemre akarta rátenni a mancsát, de a róla előkerült információk után ez már csak hab volt a torta tetején. Egy mocskos erőszaktevővel kevesebb, de az önzőségemet mi sem példázta jobban annál, hogy valójában kicsit sem érdekelt a többi nő vagy a többi eset. Egyedül azt tartottam szem előtt, hogy az én feleségem neve ne szerepeljen azokban a jegyzőkönyvekben, és nem is hagytam annyiban egy legyintéssel, mint ahogy Ő azt elvárta volna. Ki tudja, mi lett volna a vége, ha akkor hallgatok rá, és testközelből tapasztalta volna meg, hogy milyen ártatlan is az az udvarlás. A többi ügyfelét azonban nem ismertem, de ha lett volna okom aggódni, Kirill már jelezte volna, mert ha valamit, hát abból még így sem engedtem, hogy nélküle közlekedjen a városban.
A gondolatmenetet azonban félbevágta azzal, ahogy dühösen kifakadt, és bár ezúttal már volt sejtésem, hogy ezúttal hol is húzódik az emlékeinek vékony kis határa, elvégre sem a csók nem zaklatta fel ennyire, sem pedig az, ahogy azután az asztalomra ültettem, az első dolog pedig, amivel ekkora dühöt válthattam ki belőle, az nyilván az az eset volt, mikor minden további nélkül kisétáltam a szobájából, magára hagyva Őt az ágyban, miután - ahogy Ő mondaná - megkaptam, amit akartam. És ebben soha nem is tévedett, csak míg Iris azt hitte, hogy ennyi volt az egész, és nem hagyott bennem mély nyomot, ez kurvára nem volt igaz. És ezt az az Iris pontosan tudta, aki ott szunnyadozott benne mélyen. - Miért, olyan szörnyű volt? - kérdeztem, hangomban azonban egyértelműen ott időzött a szemtelenkedés, és volt egy olyan sejtésem, hogy még én sem készültem fel arra a velős válaszra, amit erre a kérdésre kapni fogok. Mert mindketten tudtuk, hogy kicsit sem volt szörnyű, épp ellenkezőleg, és ha Vele maradtam volna, talán előbb kinyílt volna a szemem, vagy legalábbis esélyt adtam volna magamnak arra, hogy tudjam, Ő nemcsak egy laza kaland, és nem is egy a sok közül, hanem... valójában az, akinek a hiányába épp készültem belepusztulni, és ezen kicsit sem segített az, ahogyan tekintete szinte villámokat szórt, már amikor épp sikerült elcsípnem íriszeit. - Nagyon harapós kedvedben vagy - tettem hozzá úgy, mint aki egy kicsit sem vette fel a mondandója többi részét, pedig jobban karcolt velük, mint azt gondolta, és bár próbáltam elvonatkoztatni, abba kapaszkodni, hogy Ő nem az az Iris, aki utána kinyílt előttem, de ennél nehezebb küldetésem még soha nem volt az életben.
Már a mikró visszaszámlálását figyeltem, hátammal megtámaszkodva a hűtőben, de ez a nyugalom csak addig tartott, míg nem reagált az iménti szavaimra, lényegében közölve, hogy tényleg nem egyedül tervezte megenni az ételt. A szemöldököm egyetlen pillanat alatt szaladt a homlokomra, olyan arckifejezéssel fürkészve arcát, hogy szinte láttam magam előtt, hogyan vörösödik el a fejem. - Romantikusan hangzik - jegyeztem meg, de a hangom teljesen kiszáradt, érezve, hogyan szorít rá valami rendkívüli erő a gyomromra, hisz akárki is volt az a bizonyos munkatárs, épp a feleségemmel készült egy asztalhoz ülni az én házamban. És ez olyasmi volt, amit az általam szeretett nőnek biztosan nem, de még neki, amnéziásan sem voltam hajlandó csak úgy elnézni. - Egy tányér csirke és egy tervrajz között neki is megmutatod majd a szobádat? - kérdeztem feszülten, ekkor már mit sem törődve az épp sipoló mikróval, mert odaléptem mellé, mintha szándékosan akartam volna házhoz menni a pofonért, szinte készülve tüzet okádni, hogy ebben a házban senki nem fog tervrajzokat nézegetni a feleségemmel.

Mind közül az volt a legrosszabb ebben a helyzetben, hogy még csak nem is haragudhattam rá, nem kiabálhattam, hogy fejezze be végre, mert az egész csak pánikhoz vezetett volna. Valahol mélyen hibáztattam is magam, amiért nem álltam elé és nem avattam be a történtekbe, pedig biztos voltam abban, hogy tudni akarná, és bármilyen kétségbeesés is uralkodna el rajta, képes lenne feldolgozni. Még ha nem is azonnal, mégsem volt elképzelésem, hogy milyen formában is tálalhatnám a történteket. Elvégre elé állni és azt mondani, hogy egyébként kibaszottul szeretem, és hogy pár nappal ezelőtt még a közös életünket tervezgettük, annyira fájdalmasnak tűnt, de így legalább csak nekem fájt, és nem neki. Ettől persze még rá kellett jönnöm, hogy pontosan hol is tartunk, mert nem akartam a saját gödrömbe esni, vagy olyat mondani, amire amúgy nem is emlékszik, de egyelőre még nem jött a sugallat, hogy mivel is kerülhetnék forró nyomra. A picsába ezzel az egésszel. Csak egyszer akartam a kezeim közé kapni a felelőst, már csak azért is, mert a következő alkalmat amúgy sem érné meg, erre kész voltam garanciát vállalni. Ha nem lett volna ennyi ellenségem, talán lett volna elképzelésem, de abban egyre biztosabb voltam, hogy kicsit sem emberi, ami történik velünk, és épp emiatt nem tudtam másra gondolni, csak és kizárólag Fredrik-re. Pedig a húgom elrablása óta még csak egy eltörött karral sem üzentem neki semmit, így mondhatni, épp egálban voltunk. Mindez persze nem tette semmissé azt, ahogy most szólt hozzám, és bár én sem a legkedvesebb modorommal formáltam a szavakat, de a magam köré emelt pajzson ugyanúgy áthatoltak az érzelemmentes mondatai. - Még mindig a tejszínes csirkéről beszélsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, szinte biztosra véve, hogy azt hiszi, ezzel próbálom meg zavarba hozni, de inkább a szavakba próbáltam kapaszkodni, hátha így előrébb jutok a saját kérdéseimmel. Szavai pedig sértettségre engedtek következtetni, de ez még mindig nem vitt sehová, tekintve, hogy jó pár hetet húztunk le egymás mellett úgy, hogy volt oka betört orral mászkálni fel és alá.
- Szóval elfoglalt - ismételtem szavait lassú, komótos bólogatások közepette, egyértelmű kétkedéssel a hangomban, nem mintha nem lett volna egyértelmű mindkettőnk indíttatása, csak... én egész más okból próbáltam Őt elkerülni. És most is el kellett volna, mert amióta beléptem a konyhába, mást sem érzek, csak ezt a bizsergető, édes illatot, kizárva a készülődő étel fűszeres illatát. Bár, az egész ház magába itta már Őt, és ahová csak mentem, Őt éreztem, még akkor is, ha nem láttam vagy nem hallottam. - És hány gazdag ügyfeled igényét elégítetted ki a napokban, ha már annyira elfoglalt voltál? - kérdeztem, szándékosan kétértelműen megfogalmazva, ahogy ezt az általa is ismert Dimitriy tette volna, utalva a munkájára, de nem hagyva ki a lehetőséget, hogy burkoltan odaszúrjon egyet, közben már megtéve pár lépést a hűtő felé. - Mondd azt, hogy egyedül akarsz lenni. Vagy hogy kívül tágasabb. Esetleg mondhatnád, hogy a történtek után nem is akarsz látni - sandítottam felé egy pillanatra, hátha elkapom az arcát, bár, ezzel megint sokat kockáztattam, tekintve, hogy fogalmam sem volt, történt-e egyáltalán valami. Bár, ha abból indulok ki, hogy már az első alkalommal is elcsattant egy csók, másodszor pedig felültettem az asztalomra, valamilyen emlékének így is maradnia kellett.
Szabad kezemmel a pultra csúsztattam a kért tejszínt, majd becsukva magam mögött az ajtaját, a mikró elé álltam, néha oldalra lesve, bár így esélyem sem volt elkapni pillantását. - Miért, minek nevezzem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, csak ekkor reagálva korábbi kérdésére, de ekkor már nyilvánvaló volt, hogy minden apró kis szavával támadni próbált, vagy legalábbis védeni magát, de még a bennem lapuló harag ellenére sem vágytam másra, csak hogy közölje velem, hogy amúgy... már csak szívat, és emlékszik mindenre. De ez a pillanat nem akart eljönni, és magam sem tudom, hogy hogyan, de éreztem, hogyan kezdi szorongatni valami gombóc a torkomat, amit rögtön igyekeztem eltüntetni egy torokköszörüléssel. - Remélem nem arra készültél, hogy randizgass a házamban - folytattam tovább, mintha most állt volna össze a fejemben a kép, miszerint itt főzőcskézik, miközben nehezményezi, hogy időben hazaértem, de ez már inkább egy pofátlan próbálkozás volt, hogy ismét feldühítsem.

Még csak megszólalnia sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mennyire nincs ínyére a jelenlétem, a testbeszéde pedig nem sietett segítségemre, hogy megcáfoljon ebben az elméletben, így  viszont egyre kíváncsibb voltam, hogy mégis mi az, amire emlékszik, mit kapott el utoljára, és hogy az utolsó emléke szerint épp mi olyat műveltem, amiért ennyire rideg és távolságtartó. Mondjuk, a házasságunk elejéről nem volt nehéz összeszedni ilyen pillanatokat, és inkább örülnöm kellett volna, hogy épp nem azt kell magyaráznom, hogy ki vagyok és miért van itt. Bármekkora erő is lapult bennem, arra egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy újra megtapossa a szívemet, márpedig kétség sem fért hozzá, hogy épp arra készül. Talán nem szándékosan, mert semmit nem tudott rólunk, vagy ha igen, akkor valami olyasmit csípett el, amiért jogosnak érezte, hogy így viselkedjen, de még ötletem sem volt, hogy hogyan is járjak utána anélkül, hogy ne nyúljak bele egy kibaszott méhkasba. Nem mintha meg akartam volna szokni a helyzetet, mert amíg az előző alkalommal egyszerűen hagytuk megtörténni, most más volt a felállás, bár tény, hogy ezúttal nem is úgy indítottam, mint akkor. Nem kezdtem őrült ostromba, pedig minden porcikám arra vágyott, hogy vele legyen, és ne csak egy elkapott pillanat legyen az ablakban, mikor elhagyom a házat. - Nehéz eldönteni, hogy melyik a meglepőbb. Az, hogy már nem bujkálsz, vagy hogy főzöl - kezdtem hangos elmélkedésbe, jobb híján arra a pimaszságra támaszkodva, ami még eddig egyszer sem hagyott cserben, bár, tekintve, hogy jelenleg sokkal élesebb fegyvere volt ellenem, talán csak egyetlen perc kellett volna ahhoz, hogy ne csak a pimaszságomat, de úgy az egész kibaszott világomat megsemmisítse néhány keresetlen, közönyös szóval. - Eddig finom az illata - vontam meg a vállamat, bár miután kimondtam, kezdtem ráeszmélni, hogy miért is választottam inkább a csendes menekülést.
Sóhajtottam egyet, majd előre dőltem, könyökömmel megtámaszkodva a pulton, egy szemforgatást azonban nem tudtam elfojtani, még ha jelenleg ebből nem is sokat látott, folyamatos zsörtölődése láttán azonban szinte ösztönösen vigyorodtam el, ahogy végigfutott testemen az az ismerős, deja vu érzés. Bármi is történt régen, soha nem tudtam titkolni, hogy valahol mélyen mennyire élveztem a csatározásainkat, de ha választanom kellett volna a régmúlt és az elmúlt időszakban megtapasztaltak között, eszembe sem jutott volna újra a régmúlt köreit futni. Végül az én tekintetem is a kis vakarcs tálkái felé kalandozott, mert ha volt valami, amit nem tudtam csak úgy, egyik napról a másikra eltüntetni, az épp ez a bolondos jószág volt. - Tudnád, ha néha kidugnád az orrod a tornyodból - jegyeztem meg, épp elkapva a pillanatot, ahogy majdnem felém fordult, de még az utolsó másopdercben észbekapott, és talán mindkettőnknek ez volt a legjobb, csak ezúttal egészen más okokból. De még így sem tudta helyén kezelni a büszkeségem, hogy következő szavaival lényegében közölte, hogy nemkívánatos vendég vagyok jelenleg a konyhában, és nem fűlik a foga a társaságomhoz. - Ha zavarlak, tudod, hogy mit kell mondanod - mondtam, miközben felegyenesedtem, és anélkül, hogy ránéztem volna vagy megpróbáltam volna megkeresni a tekintetét, a hűtőhöz sétáltam, egy viszonylag feszült sóhaj kíséretében véve elő némi kaját a tegnapi maradékból, mert ha valamiben ezúttal viszont biztos lehettem, az az, hogy nem nekem főzőcskézik. - Ma már nem akartam dolgozni - tettem végül hozzá, tovább kotorászva a hűtő polcai között.

Ahogy az elmúlt napokban, úgy most sem akartam szembesülni az élet újabb fintorával, és eddig úgy tűnt, hogy ez a bújócska amúgy nem is olyan bonyolult vagy nehéz. Valahol talán még azt is megértettem, hogy annak idején Ő miért folyamodott ehhez az eszközhöz ellenem, még ha egészen más motivációja is volt, mint most nekem. Egyszerűen képtelen voltam magamon érezni a közönyös, érzelemmentes tekintetét, nem álltam készen feltérképezni, hogy mire emlékszik még, egyáltalán maradt-e még rólunk bármi a fejében, vagy ismét a feledés homályába merült minden. Az összes szenvedélyes, mohó együttlét, a követelőző, birtokló érintések, vagy épp a csókok, amik annak idején épp annyira jöttek kéretlenül, mint az a szerelem, amit utána lángra lobbantott bennem. És amit jelenleg csak én éreztem, mert nem kellett hozzá sok ész, már abban a pillanatban végigsimított rajtam a változás szele, hogy egyáltalán megszólalt volna. Már megszoktam, hogy a tekintetéből bármit kiolvashatok, meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit érez vagy mit gondol, miközben végig ott csillogott íriszeiben a szerelem gyengéd tüze, az utolsó alkalommal mégsem láttam mást, csak kíméletlen érdektelenséget, némi dühvel és félelemmel fűszerezve, és nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, tőlem fél, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. És ezt mi sem bizonyította jobban, hogy ugyanúgy került engem, mint én Őt, kicsit sem igényelve a társaságomat, ezzel újra és újra olyan erővel markolva a szívemre, hogy szinte már könyörögtem volna azért, hogy valaki kitépje a mellkasomból. Gyűlöltem ezt érezni, sőt, már érezni sem akartam, mert mi értelme az egésznek, ha az, akinek a kibaszott csillagokat is lehoztad volna, egyszerűen... mást sem lát beléd, csak a bűnöző maffiózót?
Kiszakadt belőlem egy gondterhes sóhaj, miközben az ösztöneimet teljesen kikapcsolva, a konyhában találtam magam, egyetlen pillanatra kapva csak el tekintetét, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mennyire nem változott semmi azóta, hogy könnyekben tört ki, miközben elmondta, hogy valószínűleg újra megtörténik. És meg is történt, méghozzá éppen úgy, ahogy előtte, másnapra már annyi sem maradt, mint előtte volt, most pedig már halvány lila gőzöm sem volt, hogy hol tartunk. -  Sajnálom, hogy megzavartalak a bújkálásban - jegyeztem meg válaszként, ekkor már hátát pásztázva, de nem is volt más választásom, miután görcsösen ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen felém, megfosztva attól, hogy akár egy pillanatra is, de lássak rajta valamit. Valamit, ami elültethetné bennem a remény leghalványabb sugarát, de kénytelen voltam rájönni, hogy nem találnék semmit. Nem volt mibe kapaszkodnom, legfeljebb saját magamba és a saját elhatározásomba, hogy addig nem nyugszom, míg vissza nem csinálom ezt az egészet, de mintha egy egész kibaszott világ szegült volna ellenem. - Mit csinálsz? - néztem aztán a pult felé, bár jelenleg az illatok alapján még nem állt össze a fejemben, hogy épp mit is akar kihozni az ott látható hozzávalókból, ahelyett viszont, hogy egy határozott mozdulattal hátat fordítottam volna, csak hogy elkerüljük a kínos és vélhetően vitába fulladó eszmecserét, kihúztam az egyik bárszéket, és leültem rá, kihasználva azt, hogy ezúttal következmények nélkül fürkészhetem, még ha ezzel valójában fojtogattam is saját magamat. - Remélem nem azon dolgozol, hogy felgyújtsd a börtönödet - tettem hozzá félrebillentett fejjel, kicsit már bánva, hogy a maradás mellett döntöttem, mert már most tudtam, mennyire nehéz lesz a szemébe nézni, ha netán felém fordulna.

Napok óta zúgott a fejem, és mindahányszor megtettem azt a pár métert az autó és a ház bejárata között, legalább ezer lehetséges forgatókönyv pörgött végig a lelki szemeim előtt. Már Igor halála is megpiszkálta azt a kellemes, megszokott állóvizet, aminek minden percét élveztem, mert bármi is történt a világban, körülöttünk, abban az egyben biztos voltam, hogy ha hazaérek, Iris itt vár majd, és bármilyen fáradtság is gyötörne, mindig maradna annyi tartalékom, hogy a karjaiban keressek menedéket, ami egyszerre jelentette a feloldozást és a békét. A nyugalom valódi szigetét, és bár két hét telt el Igor halála óta, de úgy tűnt, hogy az élet kész volt újabb és újabb akadályokat gördíteni elénk.
Az álom ismét rémálommá vált, de ezúttal nem gyilkosság vagy féltékenység, netán düh vagy indulat okozta az érkező vihart, hanem az a láthatatlan ellenség, ami egyszer már meggyötört mindkettőnket, de ahogy akkor, úgy most is csak én szenvedtem tőle igazán. Legalábbis most már, mert minden ugyanúgy történt, ahogy akkor is, az első alkalommal. Éreztem és tudtam, hogy valami megváltozott, hogy nem az a láng ég a tekintetében, mint előtte, hogy nem úgy csókol, és nem úgy ölel, ahogy azt megszoktam és ahogy arra vágytam, amikor pedig letisztult a kép, már túl nyilvánvaló volt, hogy mi történik. Ismét. És nem tudtam, hogy képes vagyok-e ismét végigcsinálni anélkül, hogy megszakadna a szívem. Hisz láttam Őt minden nap, ezúttal már kőkemény szilárdsággal titkolva előle, hogy mi történt, és bár nehezen álltam meg, hogy ne érintsem és ne lebzseljek körülötte, de ahányszor csak ránéztem, újra és újra fájdalom hasított belém, egyenesen a szívemig hatolva, mellette pedig ott lüktetett a tehetetlen düh, a fájó kétségbeesés, az érzés, hogy talán ezúttal tényleg elveszítettem, pedig nem is tettem semmit, és most még annyi sem történt, mint akkor. Nem utaztunk sehová, nem találkoztunk idegenekkel, minden úgy zajlott, ahogy előtte hosszú, hosszú időn át. És hiába görnyedtem éjszakákon át, hiába próbáltam a nyomára akadni, hogy hol kezdődött ez az egész, mintha zsákutcába jutottam volna iránymutatás nélkül.
Hozzá kellett szoknom ahhoz is, hogy ismét egyedül ér az álom és egyedül ébredek belőle, az pedig, hogy ezúttal én kezdtem görcsösen kerülni Őt, annak az Iris-nak talán nem is volt meglepő, akivel ismét egy fedél alá kényszerültem. Mert Ő ennek gondolta, kibaszott kényszerhelyzetnek, amiből nincs menekvésünk, és bár ezúttal is próbáltam minden nyomot eltüntetni, de szinte biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb egy ugyanolyan elbeszélgetésre fogok hazaérni, mint akkor egyszer.
Fáradt sóhajjal tettem le a kulcsot a komód tetejére, majd már bújtam is ki a dzsekiből, nagy levegőt véve, magamba szippantva azt az illatot, ami azóta lengte körbe a házat, hogy hozzám költözött, morfondírozó léptekkel közelítve meg a konyhát, de fűtött valami kellemetlen, kicsit sem barátságos indulat. Azt sem tudtam, hogy ki vagy mi ellen érzem, egyszerűen csak ráült a mellkasomra, és nem eresztett, mégis, valahol mélyen éreztem, hogy bármi is ez, nekem szól és nem Iris-nak. Mert azt már tudtuk, hogy a fejének semmi baja, elég világosan fogalmazott az orvos az első alkalommal, így maradtunk megint a sötétben tapogatózva. Annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy észre sem vettem a finom illatot, ami egyre erősebbé vált, ahogy közelebb értem a konyhához, amikor pedig tudatosult, hogy ha tovább folytatom az utam, nagy eséllyel nem leszek egyedül a helyiségben, már nem tudtam visszafordulni, egyenest az oroszlán barlangjába sétálva, de talán még Ő maga sem sejtette, hogy ezúttal milyen hatalommal bír felettem.