Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

A hajnal első sugarai már simogatták az ablakpárkányt, de én órák hossza óta a fotelben ültem felhúzott lábakkal, kezemben a véres kést szorongatva. A szüleim a padlón feküdtek, a nemrég történt események viszont csak töredezve idéződtek fel előttem: anya sikoltott, én ordítottam, apa szorítását éreztem a csuklómon, az asztal felborult, a finom bor eláztatta a vajszínű szőnyeget, majd a piros életnedvvel keveredett és hirtelen csend lett. Azt mondták, hogy megváltoztam, nem értették, miért fordultam ki önmagamból, hogy hová tűnt az ő édes kicsi lányuk, miért tűnök zavarodottnak és segítséget kellene kérnünk, hátha neki tudok beszélni arról, ha történt velem valami komoly baj, amit nem osztottam meg velük és nem vagyok képes feldolgozni. Csak kapkodtam a fejem, nem tudtam válaszolni a kérdéseikre és úgy éreztem, össztűzbe kerültem, összeesküdtek ellenem.... de én sem értettem, mi történt velem. Napok óta furán éreztem magam, szorított a mellkasom, fájt a fejem, szédültem, kavarogtak a gondolataim, folyamatosan ideges és feszült voltam, remegtek a végtagjaim és képszerű betöréseim voltak egy álomnak hitt eseményről; egyik este az egyetem kollégiuma mögötti park egy padjának lábánál nyilalló fájdalmat éreztem a szívem tájéka körül, majd egy női alakot láttam magam előtt, aki közölte velem, hogy az övé vagyok és amikor ismét kinyitottam a szemeimet a mellkasomhoz kapva éreztem, hogy nedves a tenyerem, a közvilágítás fénye pedig láttatta, hogy a saját vérem ragadt az ujjaimra. Aztán minden megváltozott, olyannyira, hogy az előző nap folyamán az egyik csoporttársam sportsérülése miatt a kezeim ismét vérrel szennyeződtek be, amit megkóstolva még sohasem éreztem ekkora megkönnyebbülést és finomság miatti kielégülést. Megrémültem, nem értettem és a szégyen minduntalan beleköltözött a lelkembe, hiszen a szüleimmel is ugyanezt tettem, az öklömben szorongatott késről vettem magamhoz azt, ami eddig őket éltette. Egyszerre volt hányingerem és szűnni nem akaró étvágyam, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyogtak, hiszen nem értettem, miért tettem, amit tettem... megöltem őket, tomboló bestiaként végeztem ki a két legszeretettebb személyt a semmiért. Levegőért küszködve, remegő kézzel irányítottam magam felé a fegyvert, mert nem láttam más kiutat. Csak azt, hogy a hasamba mélyesszem.
Fogalmam sem volt, mennyi idő után tértem magamhoz, de az erős fények sajgó fejfájást okoztak, amin a hófehér szín és a csipogó hang sem segített. Kitisztult előttem a kép és realizáltam, hogy egy kórházi szobában feküdtem, mozdulni alig tudtam, a bal csuklóm felől fémes csattogás hallatszott, amikor meg akartam emelni. Bilincs kötött az ágyhoz, a tömör anyag a húsomba vájt, én pedig ismét hiperventilálni kezdtem. A monitor még jobban sípolt, rángatóztam, ki akartam szabadulni, mire egy nővér rontott be, megpillantva őt lefagytam és egy hang sem jött ki a torkomon. Injekciós tűt vett elő és csak ráztam a fejem, némán kérlelve, hogy ne tegye. Rám nézett és szánalommal vegyes gyűlöletet láttam a tekintetében, ami pont akkora fájdalom volt, mint amikor abban az álomban szíven szúrtak... vagy az sem álom volt?
- Telefon. - Ennyit nyögtem ki. Elkezdtek beszűrődni az este emlékei, de már semmiről sem tudtam, mi a valós és mi nem az. A nővér az ajtó felé fordult, ahonnan egy rendőrtiszt lépett felém. Megbilincseltek, rendőr állt az ajtóm előtt, tehát gyanúsítottak és valószínűleg őrizetbe vettek. Mennyire pokolian fájó, hogy ez a felismerés joghallgató mivoltomnak köszönhetően azonnal beütött. A férfi egy készüléket tartottam felém; biztosítania kellett a telefonhívás jogát. Egyetlen számot tárcsázhattam, ki máshoz fordulhattam volna? Istenem, mi történik itt?
- Bryan? - Szóltam vele erőtlenül meghallván a tömör hello-t. - Azt hiszem, nagy bajban vagyok.

***

Évek teltek el, pontosan három. Negyedéves egyetemistaként, joghallgatóként, a szakma új reménységeként egy buli után sétáltam visszafelé a kollégiumi szobámba, amikor valaki úgy döntött, hogy az életemre tör és szíven szúrt: a mai napig nem tudtam, ki és miért vetemedett erre. Az álomnak hitt látomás valós volt, a túlvilág kapujában állva Hel, az alvilág istennője úgy döntött, magához veszi a lelkemet és szolgálójává, katonájává tesz, ez a történés és az ezzel járó változás pedig annyira megbomlasztotta az agyamat, hogy megöltem a szüleimet. Ma már tiszta a történet, viszont kicsivel sem érzem jobban magam csak azért, mert összeállt a láncolat. Hirtelen felindulásból elkövetett emberöléssel vádoltak meg és egyetlen embernek köszönhetem, hogy nem kerültem rácsok mögé vagy elmegyógyintézetbe, aki nem más, mint Bryan D'Hondt, a neves brüsszeli ügyvéd, a professzorom, mentorom és a férfi, akihez hasonlót egyetlen ember sem volt képes elindítani bennem. Ma már ki mertem jelenteni, hogy szerettem őt, de ez az érzés sohasem találhatott validálására. Nem lett volna szabad, házas ember volt, a tanárom, minden az érzelmeim ellen szólt és nagyon sokáig tűrtőztettem, távolítottam magam a bennem dúló, felé irányuló vonzalomtól. Megelégedtem a lopott délutánokkal, az ügyekkel, amiken együtt dolgoztunk és hónapokig azt hittem, egyoldalú a történés, mígnem a buli előtti éjszakába nyúló munkában kijutott nekünk egy csók. Ennyi, semmi több, hiszen mire észbe kaphattam volna, az életem fenekestül felfordult. Bryan végig mellettem állt, ő volt a védőm; mi több, inkább az őrangyalom, akinek a szemébe kellett hazudnom és aki erőm felül teljesítve azt bizonyította, mennyire jó ember vagyok és a lehetetlennel egyenlő, hogy én követtem volna el egy ilyen szörnyűséget. Mekkorát tévedett! És én hogyan háláltam meg? Szó nélkül eltűntem. Oslo-ban kezdtem új életet. Az első pár hónap pokoljárás volt, senki sem akart szóba állni velem a médiában is megjelent hír miatt. Én voltam az elkényeztetett és szelepet kapott felső-középosztálybeli lány, aki meggyilkolta a szüleit és biztosan az ő pénzüket felhasználva lógott meg az igazságszolgáltatás elől. A bűntudatom az eget verdeste és fogalmam sem volt mihez kezdjek. Az elmúlt három évem abból állt, hogy az új képességeimet kamatoztatva egy idős hölgy azt hazudta, hogy a rokonom, ezáltal befogadott és a virágkötészetében tengethettem a napokat. Közben persze Hel sem felejtett el, különféle megbízásokat kellett teljesítenem neki és nem engedte, hogy ismét megpróbáljam megölni magam, hiszen az anno gyomromat célzó kés nem volt elég hatásos. Elérte, hogy bármit megtegyek neki, mert ha nem akartam, akkor emlékeztetett, hogy Bryan életét is egy pillanat alatt tönkre tudja tenni vagy el is veheti. Ezt nem engedhettem meg, így igyekeztem az egyik legjobbá válni, remélve, békén hagyja az egyetlent, aki számított. Az ő emlékének köszönhetően pedig úgy döntöttem, ideje visszatérni az iskolapadba és befejezni, amit elkezdtem. Talán ebben megváltást találhatok.