Az egész napot a kettes előadóban töltöttem; nem mintha annyira benne járnánk már a napban, csak fél kettő van, de a következő előadásom már a sarkamban lihegett, és az órámra pillantva megállapítottam, hogy a kihűlt kávém elfogyasztása talán még belefér ebbe az öt szabad percbe. Az ebéd egyáltalán nem csábítgatott, és étvágyam szinte egyáltalán nem maradt, tekintve, hogy a lehető legrosszabb módon kezdődött el a mai nap is. Általában van szerencsém csendesen megreggelizni, majd villámgyorsan távozni otthonról, de a ma reggel máshogy kezdődött; és ha feszülten indulok el, egész nap a hatása alatt állok. Mint aki pokrócot reggelizett.
A diákok már szállingóztak a terembe, én még mindig ültem, és a laptopot nyomkodva próbáltam pontot tenni egy nemrég sikeresen lezárt ügy végére. Csak egy nyomtatás, pár aláírás, és tényleg vége ennek a fejezetnek is. Ennek pedig sikerélménnyel kellett volna eltöltenie, de ennek is csak tegnapig tudtam örülni, mert mára már csak egy sikeres ügy volt a sok közül.
Akkor emeltem fel magam a székről, amikor meghallottam az előadás kezdetét jelző csengőt. Ez egy új év, új arcok; immáron tizenkét éve ugyanaz a procedúra. Mire megjegyezném a nevüket, már hamburgert árulnak a McDonalds'-ban, vagy szociológiát hallgatnak a szomszédos előadóban, mert az egyszerűbb. Már nem is adtam sokat a megismerkedésre, mert most még egy csomóan vannak, de két hónap múlva ha fele ennyien ülnek majd itt, hát akkor köszönőlevelet kell írnom valakinek. Általában nem én vagyok az, aki szivatja a az ifjoncokat, de tőlem sem ajándékba fogják kapni a jó osztályzatot.
Lassan mindenki elfoglalta a helyét, én pedig sóhajtva egyet, megkerültem az asztalt, és onnan mértem végig őket, bár nem túl feltűnően, inkább afféle Lássuk, idén milyen babér terem-nézés volt. Első ránézésre sosem tudtam megállapítani, ki bírja ki ezt a pár évet itt, ki lesz az, aki képes lesz éjszakába nyúlóan tanulni, napokig nem aludni, és ha vége a vizsgáknak, és sikerrel vette az akadályokat, hát tombolni egy isteneset. Igen, ez még rémlett nekem is, habár nem tegnap diplomáztam. Mindig pár régi barát jutott eszembe, amikor végig néztem az új tanítványokon; bennünket is így bámult annak idején Mrs. Dubois, már fejben el is döntve, hogy ki az, aki átmegy az első év végén és ki nem. Utálatos nő volt, az egyik legjobb haveromat például folyamatosan szivatta, de ő mindig kivágta magát a szituációkból, méghozzá a lehető legjobb eredménnyel; végül mindketten csak nevettünk rajta. Akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer ugyanitt fogok tanítani, ahol tanultam is, és ismét találkozni fogok Mrs. Duboi-val. - Talán jobb, ha az elején kezdjük. - Határozottan csendültek fel az első szavak, amelyek elhagyták a számat, de mire folytattam volna az ilyenkor megszokott szövegemmel, az ajtó ismét nyílt.
Minden szem odairányult, hiszen nagyjából két perccel ezelőtt hangzott fel a csengő. Az érkező néhány könyvet tartott a kezében, szemmel láthatóan sietett, annak ellenére, hogy elkésett. Fordult már elő mással is, a szemeim azonban automatikusan követték őt azután is, hogy elmormolt egy bocsánatkérést. Egészen furcsa volt, tekintve, hogy az egész mintha lelassított felvételen ment volna, és leült az egyetlen szabad helyre, ami még megmaradt, történetesen nem messze tőlem. Sejtésem sem volt, hogy ki ő, annyi biztos, hogy eltelt pár másodperc mire észbe kapva ismét beszélni kezdtem. - Most, hogy mindenki megtalálta a helyét. - A sóhajom némileg szemrehányóan hangzott, miközben nekidőltem az asztalnak. - A nevem Bryan D'Hondt. A szerencséseknek lesz lehetőségük öt csodálatos éven keresztül szerény társaságomat élvezni. Megjegyzem, járhattatok volna rosszabbul is.  - Emeltem fel a mutatóujjamat egy igencsak határozott mosoly kíséretében. Nem én vagyok a kegyetlen tanár, aki lemészárolja a diákokat. - Nos. - Csaptam össze a két tenyerem, majd előrébb léptem, és tekintetem arra a szőke lányra esett, aki az imént későn érkezett. - Kezdjük az elején. Mutatkozzanak be. Mondjon magáról mindenki pár szót. Talán kezdjük a későn érkezőkkel.


A toll megállt a kezemben; magam elé meredtem, mint aki eszét veszítette, és halvány mosolyra húzódott szám széle. Rá gondoltam. Felsóhajtottam, és hatra dőltem a széken, megdörzsöltem mindkét szememet, hátha elmúlik. Egyszerre vagyok álmos és álmodozó; már hosszú hónapok teltek el azóta, mégis megállás nélkül visszaköszön az emlék. Szüntelenül rá gondolok. Már régen belopózott a fejembe, és nem volt hajlandó elereszteni, pedig évek óta még csak nem is láttam. Ott van velem, mikor vacsorázom, és mikor tanítok, vagy mikor kezdő hallgatók számára Arisztotelész kötelezettségeket diktáló szavait idézem, és akaratlanul elmosolyodtam ott, mindenki előtt.
A legnehezebb ügyem volt az eddigi karrierem során.  Aznap, mikor a per véget ért, és hazaértem, szakadt az eső. Szinte a zsigereimben éreztem, hogy nem látom többé, és nem is tévedtem; még csak el sem köszönt. Érezhettem volna csalódottságot vagy dühöt, én mégis a békeidőkre gondoltam, miközben ő járt a fejemben, miután az életem minden apró zugába beásta magát. Remegek, ha arra gondolok, hogy vajon mi történhetett volna, ha egyszer is engedek magamnak, a vágyamnak és a bennem tolongó gondolataimnak. Ez túlmutatott az egyszerű testi vágyon; az ismeretlen, amely megszédít. A lány, akit előbb kellett volna ismernem. Pedig mi voltam én hozzá képest? Egy kicseszett vénember.
Hirtelen pattantam fel, és löktem le minden létező papírt az asztalról. Lihegtem, a hajamba túrtam, és földhöz vágtam a tollat, amely már belemélyedt a húsomba. Dühös voltam, amiért hagytam elmenni. Elváltam azóta, és nem maradt senkim, csak egy apró remény, hogy egyszer újra láthatom majd őt.
Kopogás. - Nem érdekel! - Úgy ordítottam, mintha a szívemet akarnám kilökni a torkomon keresztül, hátha megszűnik a lüktetés. Az érkező nem tágított; bejött, és nem érdekelte, hogy mit mondok, vagy hogy nemkívánatosnak tartom jelenleg a személyét. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de elég kevés sikerrel. - Fontos, Bryan. - Meglengetett előttem egy papírt, majd nyújtotta a telefont, amin épp beszélt valakivel. - Az Oslo-i egyetemről keresnek. - Erre csak ismét sóhajtanom kellett. Már régóta nem vállalok előadásokat más főiskolákon, főleg nem egy ilyen távoleső ponton. Magamhoz vettem a készüléket, és pár perc után értelmet nyert az egész; lehetőséget kaptam arra, hogy kiszabaduljak innét, méghozzá Norvégiában, egy Oslo-i egyetemen dolgozzak előadóként - Holnap visszahívom. Meggondolom az ajánlatát, dékán úr.
Kinyomtam a hívást, majd visszaadtam a telefont az asszisztensemnek. - És mi van a borítékban? - Kérdeztem tőle, aki ezt követően rögtön felém is nyújtotta a kis csomagot. - Amit kértél még egy hete. A magánnyomozód végre sikerrel járt. - sóhajtott fel. Ő mindenről tudott. És bolondnak tartott miatta. Előhúztam a képeket a borítékból, majd felsóhajtottam. Egy halvány mosoly szökött az arcomra, amikor megpillantottam az általam annyira vágyottan látni kívánt lányt. - És... hol van most? - A papírra bökött, amit az előbb a kezembe nyomott. Rám nem jellemző, de majdnem a szám is tátva maradt.
Hogy is szokás mondani?
Véletlenek márpedig nincsenek.