Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Az élet kegyetlenségéről, a valódi gonoszról nem szólnak történetek, amelyeket elmesélhetnének az anyák gyermekeiknek. Nincs semmi, ami felkészíhetné a lányokat és a fiúkat az élet sötétségére. És éppen ennyire nincsenek mesék arról sem, hogyan válik valakiből gonosz. Mert a meséinkben végül mindig a jó győzedelmeskedik: az igazság és a szerelem kerekedik felül. De a valóság fájdalmas, erőszakos, véres, sötét és rideg.

Az asztal, amelynek a főhelyén a férjem ül, roskadásig van étellel, nekem még sincs étvágyam. Szerencsére már nincs sok hátra, a desszertnél tartunk, utána pedig elrohanhatok ebből a helyzetből, ha szerencsém van még hozzád is… ekkor még nem tudhattam, hogy sok minden történik majd az éjszaka alatt, de semmiképpen sem nevezhetőek szerencsésnek az események. Alighogy leteszem a desszertes villát, a kezét nyújtja az asztal lapján, a tenyere felfelé néz, a kristálypoharak között pihen a fehér abroszon, nyilvánvalóan arra vár, hogy oda nyújtsam a kezem. A férjem nyilvánosság előtt nagyon kedvesnek tűnő gesztusokat tesz, én pedig eljátszom mennyire szeretem ezeket, éppen ahogy őt is. A fejemben azonban megszólal a vészharang. A pillantásom felsiklik Anton arcára - jóképű volt mindig is, sokan most is irigykednek rám, amiért Anton Federovot tudhatom a férjemnek, kár hogy én éppen azokat a nőket nézem irigyen, akik a helyemre pályáznak, a szabadságuk miatt. A kezemet az övébe csúsztatom, az ujjai az enyémekre zárulnak - a fogása erős, éppencsak nem annyira fájdalmas, hogy felszisszenjek tőle, ám annál jóval szorosabb, hogy csupán egy puha gesztus legyen a házasságban.

Mosolyogva hagyom el a termet, belül azonban sikítok, mert már pontosan tudom, mi fog következni, és abban nekem semmi élvezet nem lesz. Csak fájdalom. És abban a pillanatban, hogy a vendégeink szeme előtt becsukódik az ajtó az eddig sem kellemes érintés szorosabbá válik, a lépések már nem kísérnek, rángatnak, minél messzebb az egyetlen kijárattól.
– Te rohadt kis kurva! Hogy volt merszed az orrom előtt flörtölni Levvel?! – nem vár választ, sosem szokott, csak emeli a kezét és az ütés az arcomon talál el, nem tudok védekezni sem. Olyan erővel méri rám a pofont, hogy megtántorodom és az asztal sarkába kell kapaszkodnom, hogy ne essek a földre. – Anton, én nem… én igazán nem flörtöltem senkivel. Kérlek Anton! – mindez persze semmit sem ér, újra megüt, aztán még egyszer, nekem könnyek szöknek a szemembe. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: addig ver, ameddig már nincs bennem ellenállás, és könyörgöm neki, hogy hagyjon békén, aztán ott hagy - most is erre számítok. Ám most valami más: Anton üvölt velem, csapkod, arról kiabál, hogy megaláztam, aztán felrángat a padlóról, az asztal felé fordít, a falapra nyom, én pedig nem küzdök, csak hagyom magamat, hagyom hogy eltépje a ruhám, megdugjon. Szinte érzéketlennek tűnök saját magam számára, pedig fáj, kurvára fáj. És amikor Anton ujjai a hajamba tépnek, és a fülemhez hajol, hogy közölje, az övé vagyok, nem is fókuszálok rá, mert tudom, hogy csak folytatná. És akkor végre elenged, megigazítja az öltönyét és rám csapja az ajtót, én pedig akkor végre összeomolhatok. Ott, a padlón, a fájdalomtól még arra sincs erőm, hogy feltápászkodjak és átmenjek a szobámba. Órák telnek el, a ház elcsendesedik, Anton sincs sehol, amikor a zuhany alatt próbálom ledörzsölni magamról a nyomait, melyeknek csak egy részét tudja eltüntetni a melegvíz. Már nem sírok, amikor a tükörben a feldagadt arcom köszön vissza, már nem tudok sírni rajta…